Munkavégzés... ÖRÖMMEL?

Egy kedves ismerősöm kérdezte az előző poszt kapcsán, hogy mi módon lehet elérni, hogyan lehet ránevelni a gyerekeinket arra, hogy örömmel végezzék el azokat a feladataikat, amiket MUSZÁJ elvégezniük. Ez egy nagyon jó kérdés, fontos is, el is gondolkodtatott, ezért úgy gondoltam, hogy elidőzök a válaszolással.

Amennyire én látom, a gyerekek számára a tanulás az első hónapokban nem teher, hanem izgalmas új feladat. Csak fokozatosan válik nehézzé a kitartás, a napról napra foglalkozás. Legalábbis nálunk így volt. Így először szerintem abban kell nevelni a gyerkőcöt, hogy amit csinál, azt csinálja jól, szépen. Hogy ne csak összehordja és odavessen valamit, hanem adja a tőle telhető legjobbat. Minden helyzetben.

Ebben szerintem sokat segít a derűs légkör otthon. Kell, hogy azt lássa a gyerekem, hogy én jól viszonyulok a saját teendőimhez: hogy nem utálom az anyai feladataimat, s nem nyűg számomra a gyerekeimről, a férjemről és az otthonunkról való gondoskodás. Ha panaszkodós vagy mártíralkat vagyok, akkor először a saját hozzáállásomon kell tudatosan dolgozni, máskülönben a gyerekek eleve egy rossz munkamorálba nőnek bele.

Anyukák, meg lehet tanulni imádkozni munka közben, vagy éneket énekelni, ez megkönnyítheti a helyes hozzáállás elsajátítását. Vagy lehet takarítás közben Istent dicsérő zenét hallgatni, olyat, ami a zenei ízlésünknek megfelel és közelebb von bennünket Jézushoz. Nekem munka közben a csend válik be legjobban, a magamba mélyedés, gondolkozás, Istennel beszélgetés, amit nem baj, ha olykor megszakít egyik-másik gyerkőc...

Ha nagyon zaklatott lelkiállapotban vagyok, akkor szoktam keresztyén zenét bömböltetni. (kábé szó szerint) De bizonyára vannak más ötletek is, s ha nem jut eszedbe semmi működőképes, egyszerűen csak kérd imában az Urat, hogy segítsen megváltoznod a munkához való viszonyodban.

Gyerekünkre visszatérve: nem szabad elfogadni, ha magához képes alulteljesít, még akkor sem, ha az alulteljesítéssel is elégedettek lehetnénk. Mert ebből azt tanulja meg, hogy amit nyújtania kell, az mindig viszonylagos, pedig nem így van. Az kell, hogy fontos legyen nekünk, hogy a gyerekünk saját magához képest a legjobbat nyújtsa, s ha ez megtörténik, akkor azt értékelni kell, függetlenül attól, hogy nem az általunk elvárt szinten van abban a dologban, amit tanult.

Ez néha kihívás szülőként, mert mi nem otthontanulva, hanem az iskolarendszerben nőttünk fel, ami alapvetően az egymással való összemérésről szólt. Ez viszont nagyon ritkán volt összhangban a befektetett energiával és azzal az erőfeszítéssel, amit talán jobban kellett volna értékelni, mint magát a megszerzett jegyet.

Otthon tehát a szándékot és az erőfeszítést értékeljük elsősorban, másodsorban pedig a saját magához képest folyamatos fejlődést, nem pedig a másokhoz vagy saját gondolatainkhoz viszonyított teljesítményt.

Ha ebben előre lépünk, akkor már nem üres szólam lesz a dicséret a nap végén, hanem őszinte méltánylás. Mert nem összehordta, hanem szép lett, s ez neki is örömet fog jelenteni, ha visszanéz az aznapi dolgaira. Ez az alap, erre lehet építeni az örömmel tanulást. Az örömet nem lehet kierőltetni, mert nem a külső formát szeretnénk az arcán látni, nem képmutatásra szeretnénk nevelni, hanem erőfeszítésre. A szívet kellene motiválni. Ehhez kapcsolat kell a gyerekkel, akkor lehet hatni rá.

Szerintem ezek a dolgok 6-7 éves kor után kell, hogy előtérbe kerüljenek, inkább később, mint korábban, mert ahhoz, hogy valaki a saját kedvét szabályozni tudja, szükséges némi érettség.

A gyerekkel való mély kapcsolat nem jön automatikusan abból, hogy otthon vagyunk vele, mert anyaként ezer dologgal le tudjuk kötni magunkat. Tudatosan időt kell fordítani az iskoláskorú gyerekünkre, mert hajlamos az ember úgy venni, hogy egész nap rendezgetem őket, meg még ennyi meg ennyi órát tanultunk együtt, és akkor a gyerekkel való kapcsolat le van tudva. Pedig lehet, hogy ennyi nem elég a gyerekünknek belőlünk ahhoz, hogy szeretve és elfogadva és meghallgatva érezze magát...

Tehát, ha derűs a légkör otthon, és olyan mély a kapcsolat anya és gyereke között, hogy a gyerekünk ösztönösen a mi elismerésünket keresi és hajlik a szíve arra, hogy úgy tegye, a dolgokat, ahogyan javasoljuk (még ha sokszor nem is sikerül neki), akkor elő lehet nála jönni ezzel az 'örömmel csináljuk a dolgunkat' koncepcióval: valószínűleg jól fog reagálni és igyekszik majd a magáévá tenni ezt.

Azonban, ha a fenti feltételek nem adottak, akkor inkább kárt okozunk, mert egy maszkot tanítunk a gyerekünknek felvenni. Ha még nem ideális a helyzet, hogy az örömmel tevékenykedést megtanulja, akkor elsősorban a saját hozzáállásunkat kell megvizsgálni, mert könnyen lehet, hogy a mi munkához való hozzáállásunkat másolta le a gyerek. Nyilvánvalóan nem őt kellene javítgatnunk, hanem magunkat, ha az eléélt munkamorál-mintánk a helytelen. Másodsorban a gyerekünkkel való kapcsolatunkon is elképzelhető, hogy kell kicsit dolgozni. Ha alapvetően nem arra törekszik a fiuk vagy a lányunk, hogy a mi elvárásainknak megfeleljen, akkor ott még van teendő...

Amikor elkezdtünk erről beszélgetni, Dodára igyekeztem racionálisan hatni azzal, hogy gondolja végig, őt hogyan érintené, ha én morogva és utálkozva gondoskodnék őróla. Ez nem éppen azt közli, hogy fontos vagy nekem , és hogy értékes vagy a számomra.

Ezen kívül nyilván neki sem esik jól, ha valaki ott nyavalyog mellette, és hát én is így vagyok. Ráadásul, mondtam, a siránkozás elszívja az energiáját, így a munkájával is egyértelműen lassabban fog haladni. Ha viszont örömmel végzi azt, amit így-is úgy-is el kell végezni, akkor az közben is ÖRÖMET AD, és ezzel a munkája is örömforrás lesz.

Mondtam neki, hogy csak PRÓBÁLJON így hozzáállni, amikor leülünk tanulni. Amikor eszünkbe jut, akkor imádsággal szoktuk kezdeni a tanulást: bár mi nem vagyunk ebben annyira állhatatosak, de amikor tesszük, akkor ez is megadja az egész tanulási tevékenység alaphangját. Hiszen ha áldást kérünk, akkor várjuk is Isten áldó jelenlétét, és ezzel nagyon nem fér össze, a 'jaj-miért-kell-nekem-ezt-a-nehéz-dolgot-csinálni-én-szegény!' önsajnáló és munkakerülő mentalitás...

Az is fontos lehet, hogy magáért a tanulásért, mint lehetőségért is hálás tudjon lenni a gyerekünk. Dodának mondtam, hogy nagyszerű lehetőség, hogy egyáltalán tanulhat, mert nem minden gyerek tanulhat. Vannak helyek, ahol nincs rá mód: neki Isten adta ezt a lehetőséget, és neki most ez a dolga. Fontos, hogy megtanuljon hálás és örömteli lenni azért, hogy tanulhat, hogy többet tudhat meg Isten világáról. Azzal is fejlődik, hogy ha igyekszik örömmel végezni a dolgait- ez felnőttként is jó lesz majd neki.

Dodára lehet ilyesmikkel hatni, mert ő szeret a dolgok mögé nézni, s így könnyebben adott ennek igazat. Mondjuk egy hatévesnek nem biztos, hogy így érvelnék, de biztosan mindegyik gyerekkel meg lehet találni azt a hangot, amit megért, ami megszólaltat benne valamit: ami miatt valóságos igazsággá válik számára, amit mondok, nemcsak egy újabb anyai lelkifröccs, amire nem kell odafigyelni...

Az a jellemvonás, hogy az ember örömmel végzi a nem éppen örömteli munkáit is, nagyon nem jön könnyedén az emberi természetünkből. Amikor megpróbálunk örömmel dolgozni, akkor akár gyerek, akár felnőtt az illető, ugyanazzal a dologgal fog szembesülni: az emberi gyengeségeivel, és a szíve csalárdságával. Nem mindig megy könnyen ezekkel szembenézni, de mennyivel jobb, ha gyerekünknek nem egyedül kell mindezt megtapasztalnia. Minket közelebb von őhozzá, neki pedig megkönnyíti a dolgát, ha megértően és szeretettel mögötte állunk.

Ahhoz, hogy felülkerekedjünk az emberi természetünkön, ami ösztönösen hajlik a zúgolódásra, és a munka elodázására, oda kell mennünk erőnk Forrásához, Istenhez és kérnünk kell Őt, hogy legyen segítségünkre legyőzni az énünket. Ha hajlandóak vagyunk beismerni, hogy ezekben a dolgokban segítségre szorulunk, az közelebb visz minket az Úrhoz, Aki az egyetlen, Aki képes bennünk tartósan megváltoztatni berögződött hozzáállásokat is.

Ha Ő változtat meg, akkor valóban megváltozunk! Egy-egy ilyen szembesülés a gyerekeinknek is jót tesz, mert megerősíti bennük a megtérés és a jellemfejlődés szükségességét, s azt, hogy életük ezen pontján is nagy szükségük van Jézus erejére. Ha még tovább is mennek egy lépéssel, akkor azt is megtapasztalhatják, hogy Ő bőven adja erejét mindazoknak, akik kérik Tőle.