Hab a tortámon, avagy Helza születése (1.rész)

Figyelmeztetés: ez egy viszonylag hosszú poszt mindenféle olyan részlettel, amelyek másoknak talán semmit, de nekem igen sokat jelentenek. Akiket a részletek helyett inkább csak a száraz tények érdekelnek, azok ezt a posztot nyugodtan ugorják. A végkifejlet pár szóban összefoglalva ennyi: egy ötödik császármetszés mellett egészséges baba és egészséges mama lett. Aki szeretné a részleteket is megtudni, az bátran olvasson tovább.:)

Olyan, mintha évekkel ezelőtt történt volna az, ami közel három hónapja történt. Annyi sok benyomás és érzés kapcsolódik Helza baba születéséhez - még mindig felkavar, pedig azt hittem, nem fog már. Igyekszem sorrendbe visszaemlékezni, de a fejemben csapongva van jelen az egész... hogy is volt?

Előzmények
A várandósság közepén több héten át faltam a jóféle terhesirodalmat. Olyat, ami a háborítatlanságról, a saját testemben való bízásról, a folyamatokra hangolódásról szólt. Megerősödött bennem, hogy a testem négy császár után is képes lesz szülni és tudtam, hogy én ezt szeretném. Aztán elteltek a hetek, és én minden napot a maga hangulata szerint éltem meg: hol jobban vártam, hogy már induljon a dolog, hol kevésbé.

Lelki előzmények
Ez a várandósság egy nagyon Istenre hangolt állapotban ért, aminek következtében minden értelmet felülhaladó békesség töltött el az orvosi para ellenére is. Nagyon jó volt, hogy ki tudtam állni magunkért, amikor arra került a sor, és emiatt nem éreztem az orvosi protokoll tehetetlen bábjának magam. Hanem felelős személynek, aki kompetens a saját életével kapcsolatos dolgokban, és e kompetenciával a törvényes jogaimat gyakorolva visszautasíthatok vizsgálatokat és orvosi javallatokat. Ez egyfajta szabadságérzést adott, még azzal együtt is, hogy azért időnként nyomasztott, hogy mi mindent tehetnek velem, ha egyszer bekerülök a rendszerükbe...

Az Úrhoz való mostani hálásabb viszonyulásban úgy éreztem, hogy megszabadultam attól, hogy Vele szemben elvárásaim legyenek, ami a szülés módját és körülményeit illeti. Tudtam, hogy Ő jót tervez velünk, és meg voltam győződve, hogy bármi lesz is az, el fogom tudni békességgel és hálaadással fogadni. Nagyon felüdítő volt a jelenlétében élni minden napomat. Nagyon jó volt, hogy még a kiírt időpont közeledtével sem vett rajtam erőt a türelmetlenség és nem zuhantam apátiába sem. Ajándéknak éltem meg ezt a lelkiállapotot, és ehhez még hozzájött a terhesség végére jellemző nehézkesség és vergődés elmaradása - így valóságos áldást tapasztaltam meg ebben az áldott állapotban minden teherrel együtt is!

Csütörtök
Korábban a jóslófájásokon kívül nem voltak komoly terhességvégi tüneteim, hamis riasztásaim pedig egyáltalán nem. Szeptember 13-án viszont, pontban a 40. héten hajnalban elment a nyákdugó. Igaz, hogy más nem történt, de én már akkor minden pisilésnél vártam, hogy majd most elfolyik a magzatvíz - ez persze nem történt meg.

Péntek
Eseménytelen nap volt, kivéve, hogy továbbra is minden pisilésnél azt vártam, hogy majd most...:)

Szombat
Délelőtt aztán kevés átlátszó folyás is volt. Más tünet, semmi. Ekkor már a hétfőre gondoltam, nem kis gyötrődéssel, hogy vajon elindul-e Bó addig. Nagyon nem vártam a hétfőt - azt hiszem ez a nap okozta a legnagyobb frusztrációt ebben a babavárásban. Hétfőn ugyanis az amúgy nagyon kooperatív dokinőmmel volt találkozóm. Ő a korábbi találkozásunkkor megmondta, hogy ez az utolsó határidő: ha hétfőig nem szülünk, akkor beparancsol a kórházba. Már így is nagy 'kegy' volt a részéről, hogy eddig várt ezzel, hiszen más kórházi orvosok már két héttel korábban be akartak fektetni császárra. Ezt én akkor visszautasítottam, és a dokinő tudott erről és tudomásul is vette a döntésemet. (Nem egészségügyi rossz leletek miatt akartak befektetni, hiszen mindent rendben találtak, hanem azért, mert féltek, hogy egyszer csak szétválik a heg, minek kockáztatni - jobb előbb, mint később császározni.)

Bár nagyon értékeltem, hogy a dokinő végig együttműködő és kedves volt a várandósság alatt, mégsem tudtam elfogadni, hogy a szülés megindulásáról ő döntsön, ne a gyerekem - úgy, hogy orvosilag nincsen megalapozható indoka arra, amire kötelezni szeretne. Nagyon gyötrődtem, hogy mit tegyek és ezért nem vártam a hétfőt: nem akartam megbántani az amúgy együttműködő dokinőt, de nem akartam beadni sem a derekamat ennek a nyomásnak.

Vasárnap
Különleges nap volt, a tesóm a születésnapját ünnepelte Londonban és kedve támadt azzal frusztrálni sms-ben, hogy nem-e indult még el a picur. Mert, ha igen, akkor lehetne közös születésnap a továbbiakban. Ez a gondolat valami miatt annyira kizökkentett a türelmes várakozásomból, hogy nagyon. Mindenesetre elkezdtem kérni az Urat, hogy adja meg azt az ajándékot Ádám öcsémnek, hogy az unokahugija az ő szülinapján indul el. Komolyan a szívemen volt ez a kérés és biztos voltam benne, hogy Isten meghallgatja az imámat és megindítja a szülést - kizárólag Ádám miatt (én még bírtam volna várni akár több napot is).

Aztán eltelt a vasárnap, és ahogyan este lett, és rájöttem, hogy nem történt meg, amit kértem, mert Isten nem hallgatta meg az imádságom, hihetetlen frusztráltság vett rajtam erőt. Ez szokatlan volt tőlem, nem szoktam így kiakadni ilyesmiken. Most azonban ez a kiakadás arra késztetett, hogy teljes kétségbeeséssel kiáltsak fel a szívemben az Úrhoz, hogy adja meg, hogy Bó még aznap éjjel elinduljon!! A többit odabíztam, és elkezdtem csendesen készülődni az estére.

Lefekvés előtt aztán újra eszembe jutott a hétfő, a maga közelgő parájával: a dokinős találkozással. Úgy éreztem, hogy most már tényleg döntésre kell jutnom, hogy mit is szeretnék. Egyre inkább úgy láttam, hogy az Úr nem fog megőrizni ettől a meccstől - pedig korábban azt gondoltam, hogy igen. Hajnal lett, mire eldöntöttem, hogy mit akarok, és ezt be is írtam a telefonomba (ilyet sem gyakran teszek), hogy mindenképpen emlékezzek rá:

"2012/09/17 Hétfő 00:15

MOTTÓ HÉTFŐRE

Senki sem kényszeríthet rám semmit, amit nem akarok."

Tudom, triviális egy mondat, de nekem nagyon sokat jelentett. Azt, hogy úgy megyek el a találkozóra, hogy nem félek attól, mit fognak szólni, ha visszautasítom az orvosi javaslatot. Mert szabad vagyok dönteni, és nem a fejem felett mások, hanem én fogok dönteni. Az volt a tervem, hogy a vizsgálati eredménytől és a dokinő érveitől teszem függővé, hogy hogyan fogok reagálni, de nem fogok beleegyezni akármibe, hiszen nem kényszeríthetik rám az akaratukat. Ez a gondolat akkor nagy békességgel töltött el, és így nyugodtan tértem aludni. (A 'mottó'-t egyébként a mai napig őrzöm a telefonomban. Időnként még használom, ha emlékeztetnem kell magam a döntési szabadságomra.)

És hétfőn végre elindult...
Hajnali háromkor egy vad jóslófájásra ébredtem. Egyből éber lettem tőle, és azon gondolkoztam, ez az-e már. Aztán visszafeküdtem, elszunyókáltam (azzal a gondolattal, hogy ha az, akkor úgysem fogom tudni átaludni, ha nem az, akkor minek virrasszak). Kábé fél óra múlva jött még egy ilyen durva méhösszehúzódás. Ekkor már sejtettem, hogy ez már az, a harmadiknál pedig biztos voltam benne. Morogtam is ezen magamban, mert hogy miért éjjel kezdődik, így kialvatlan leszek és nem lesz elég erőm... Csak utólag jöttem rá, hogy ez így volt tökéletes több szempontból is. Egyrészt a gyerekek aludtak a vajúdás alatt és így jó ideig háborítatlan voltam; másrészt jó is volt éjszaka és hajnalban vajúdni; harmadrészt az ügyeletes dokit nem álmából vertük föl, amikor bementünk; negyedrészt, végül is, én ezt korábban éppígy képzeltem el! Pár összehúzódást még kivártam, mire felkeltettem F.-et. Nem drámáztam, annyit mondtam neki, hogy szülünk, ne aggódjon, aludjon csak, még elvagyok magam. Aludt is tovább.

Első felvonás: Otthon vajúdunk

Pár méhösszehúzódás múlva már nem voltam ennyire jól el. Sűrűsödni kezdtek és nagyon erősek voltak, de tiszta volt a tudatom, és így együtt tudtam működni a testemmel - hagytam, hogy tegye a dolgát, nem gondoltam semmire. Aztán szomjas lettem, és úgy láttam, a teakészítés most nem fog nekem menni. Nem esett jól a gondolat, hogy a konyhában állva érne el a fájdalom, úgy éreztem, úgy sokkal jobban fájna. Ezért  felébresztettem F.-et. Megkértem, hogy készítsen nekem teát, meg ha már ott van, a muskotályzsályás borogatást is rittyentse be, mert az talán enyhülést fog hozni.

Sűrűn és erősen jelentkeztek az összehúzódások - mindnek nagyon egyértelmű volt a kezdete, a csúcsa, a vége. Találtam egy jó pózt: az egyik puha fotelünkbe ültem bele és az összehúzódás idején félig lecsúszva, a lábamat a közeli ágyunknak nekifeszítve mélylélegeztem. Száj ellazít, mert az segít, hogy lent is el legyek lazulva - ennyi bölcsesség jött csak elém. Ösztönösen minden fájást a maga idejében éltem meg, nem siettettem a folyamatot, és ez elviselhetővé tette a fájdalmat.

Így telt el egy óra, kettő, három. Hatkor már nagyon durva volt az egész, elkezdtem pánikolni. Nem is igazi pánik volt, hanem inkább olyan nemakarom, nemakarom, elégvolt, köszitöbbetnemkérekebből érzés. Menekülni akartam, úgy éreztem, most már nincsen ehhez kedvem. A méhösszehúzódásokat egyenként nagyszerűen el tudtam viselni, de megint beleestem abba a hibába (mint Zeki születésekor), hogy előrenéztem. Mikor lesz vége? - nem tudni. És ez most fáj, kegyetlenül...

Ebben az állapotban belémhasított a gondolat: úgyis császár lesz - minek harcolni? Bár eredetileg 6-8 órányi fájást kértem az Úrtól, hogy ennyi idő alatt szülessen meg Bó, és még messze nem tartottunk ott, de engem már ez sem érdekelt. Mit akarok bizonyítani, miért nem megyek? Bemenni... igen, úgyis kiszedik...

F. a muskotályzsályát sűrűn cserélgette rajtam: hozta-vitte a lábast a forró vízzel, nagyon forró volt neki, nekem meg csodás és mééég kellett és forró kellett! Amikor nem a muskotályzsályával volt elfoglalva, akkor csendben távolról figyelte a szenvedésemet és egyszer odajött, és ennyit mondott nyugodt hangján: "talán be kellene már menni". Ennyit mondott - és abban a pillanatban nagyon egyet tudtam vele érteni! Sőt, valahol belül felszabadulás volt nekem, hogy kimondta. Felszabadított engem, hogy a kórházra, mint egy elfogadható alternatívára gondoljak. Igaz, hogy arra számítottam, biztatni fog, hogy bírjam még, hiszen így beszéltük meg, de ott, akkor mégsem bántam, hogy nem azt mondja.

Hét óra, nyolc. Telefon a pár utcával odébb élő apósoméknak. Jöjjenek gyerekvigyázni, mert megyünk szülni. Nyolc körül.

Zuhanyzik F., zuhanyzom én is utána. Elkap egy összehúzódás a zuhany alatt, kemény, de bírom. Van már kiút a szemem előtt: hamarosan bemegyünk és vége lesz.

Ezen a ponton persze rendre elfelejtem, hogy a kórházi "vége lesz" előtt még van vizsgálat, előkészítés, aláírás, érzéstelenítés - ezek mind úgy, hogy közben rendszeresen jönnek az összehúzódások. És akkor már senki sem hagy felpattanni az ágyról és egy alkalmas pózt keresni, így a fájdalom nagyon gyötrő. És fázom, és kényelmetlen az ágy, és vízszintben vagyok, és ég a lámpa, és már nem hagynak befelé lenni - nem is próbálok már befelé lenni... Ezek miatt a tűrőképességem lecsökken, a fájdalomérzet viszont megsokszorozódik, és így már az egész szinte elviselhetetlen lesz. De ezt a részt mindig elfelejtem...

Második felvonás: Indulunk a kórházba
Megérkezik apósom, valahogy összekanalazom magam. Humorizálni próbál, de már nem veszem - ő most nem érzi, hogy ez tényleg, nagyon f á j. Díszmagyarban várom az indulást és elvonulok a másik szobába, míg F. és apósom a gyerekekkel kapcsolatos fontos dolgokat megbeszélik. Úgy érzem, ez már nem az én témám... Így állva is elér pár hullám, ami nagyon kényelmetlen. A partnak csap a hullám, ejnye, mennyire kontrollálhatatlanok ezek az összehúzódások. Pedig már ki vagyok zökkenve, akkor miért nem szelídül, miért nem ritkul?

Amikor bejött a fejembe a kórház gondolata, onnantól megszűnt a fájdalommal való együttműködő képességem. Nem akarom elviselni tovább a fájdalmat, csak a kórházig akarom kibírni. Igaz, egyszer átfut az agyamon, hogy ha máshogyan lenne, ha mégsem mennénk sehova, ha muszáj lenne - akkor tudnék kooperálni az összehúzódásokkal, akkor menne. De nincsen 'muszáj', és így megfutamodok a fájdalom elől, a természetes folyamat elől.

Autóban ülök, anyósülésen. Ülés hátradöntve, mert máshogyan nem jó. Lábamat nekifeszítem a padlónak, mert minden kis bucka, minden kanyar hihetetlen erős fájdalommal jár, amikor összehúzódás van. És vannak még. A húszperces úton F. többször mea culpázik, hogy nem simábbak az utak. Siet, hogy beérjünk, belefékez a pirosba - auu...

Folyt köv. Hamarosan.