Sok gyerek?

Mostanában sok mindenen gondolkozom. Újabban nagyon szeretem a csendet, pl. a gyerekek ébredése előtti órát, amikor az ágyban fekve gondolkozom az aznapról és lényeges vagy éppen lényegtelen kérdésekről. Meg az éjjelt, amikor mindenki bent szuszog az ágyában, és mi is nyugovóra térünk. Amikor sötét lesz, és még csak kerülget az álom. Akkor jó a csend, a gondolatok, az emlékfoszlányok, benyomások, amik az elmúlt napból visszacsengenek.

Nekem csend van a fürdőben is, mert a zuhanyrózsa zenéje csupán hátterét biztosítja a gondolataimnak, imáimnak. Szeretek ott lenni, csukott ajtók mögött, és már amolyan pavlovi reflexként, ha belépek és behúzom magam mögött az ajtót, rögtön megrohannak a gondolatok, és rögtön az Urat kezdi szólítgatni a szívem.

Mostanában kevés a zene körülöttem. És nem zavar, nem hiányzik, hanem úgy érzem, ez most termékeny közeg a gondolataimnak, termékeny közeg formálódni, változni, érni. Mert annyi dolog van napról napra, amihez kell az agyam, gondolkozni, tervezni, rájönni, megérteni. Mostanában erről szólnak a napjaim, és be kell valljam, hogy szeretem ezeket a napokat.

Kevés a zaj is körülöttem, legalábbis így élem meg, bármennyire is furcsán hangzik. Mert a gyerekek hangja nem zaj, hanem része az életemnek, olyan, mint a lélegzés: megy magától, és nem zavar, hogy megy, de azt azonnal észreveszem, ha megszűnik. (Nem, nem a teli torkú ordítozásukról írtam ezt, az más ügy. :D) Amikor nagy ritkán gyerekek nélkül magunk maradunk, az nagyon furcsa. Zavaró, bántó. Nem is csak a hiányuk rossz: hanem az a közeg, amiben együtt vagyunk, az megszűnik, és ennek olyan hatása van rám kicsit, mintha légüres térben sétálnék- túl nagy a mozgástér, túl életidegen ez a közeg...

A napokban a gyerekvállalásról gondolkoztam. No, nem annyira a miénkről, sokkal inkább általánosságban. Arról, hogy miért vállalnak és miért nem vállalnak gyerekeket, vagy sok gyereket az emberek. Meg hogy ez jó-e, és hogy van-e értelme.

Sokan sokféle módon pirongatnak minket, többgyerekeseket. Hogy felelőtlenek vagyunk. Hogy értelmes ember nem szül többedik gyereket erre a vad világra. Hogy nem csak megszülni, de felnevelni is kell. Hogy szegény gyerek, őt senki sem kérdezi, hogy jó-e neki, hogy ennyi testvér között elvész, mint individuum. Hogy úgysem lehet mindnek megadni a szükséges figyelmet, érzelmi és anyagi gondoskodást, és így borítékolni lehet, hogy hátrányt fognak szenvedni.

Nem semmi vádak. És a legtöbb esetben az ember csak áll bambán, és mindenféle értelmetlen érvek jutnak csak ilyenkor az eszébe, mert ezzel a tömény rosszindulattal nem tudunk mit kezdeni, lefegyverez, béklyóba ver, megbénít.

Én már elég régen szembesültem ezzel utoljára, mert utóbbi időben ritkán mászkálok kint akkor, amikor mások ráérősen beszólhatnának. Boltba is a párom megy, egyrészt, mert csak neki van jogsija, másrészt, mert. De Gabka barátnémnak és Orsinak az elmúlt hetekben kijutott a csípősebb megjegyzésekből. Ezek a történetek elgondolkodtattak nagyon. És ezeket a benyomásaimat írom most.

Tehát a tömény rosszindulatnál tartottam. Ez a rosszindulat majdnem mindig aggódó szavakba van csomagolva, hogy úgy tűnjön, mintha az a másik éppen a mi érdekünkben tenne építő észrevételt. Pedig erről szó sincs. Nem a mi kis családunkat, pénztárcánkat félti. Nem is gyerekeink mentálhigiénéjéért (hmm, szép szó) aggódik. Hanem gyerekfóbiás. Abban a társadalmi közmegegyezésben hisz, miszerint a gyerek egy olyan tényező az ember életében, amely akadályokat gördít a normálisan élvezhető élet útjába. Azt mondja, hogy kis gyerek-kis gond, nagy gyerek-nagy gond. És azt is, hogy kevés gyerek-kevés gond, sok gyerek-sok gond.

Ami engem a leginkább bosszant, az az, hogy ez az egész alapvetően nem is a gyerekvállalás kérdése, hanem sokkal inkább a gyereknevelésé, de ezt nagyon sokan nem látják be, és nem értik meg. Mert ha egy gyerek jól van nevelve: ha képes engedelmeskedni, amikor az tőle elvárható, és tevékeny része a családnak a maga szintjén segítve, akkor azzal a gyerekkel élhető az élet. És ha tíz jól nevelt gyereke van, akkor ugyanúgy élhető lesz az ember élete.

Viszont ennek az ellenkezője is igaz. Ha van egy vagy kettő neveletlen, illetve bocsánat, neveletlen gyerek nem létezik, mert mindenkit nevelnek valahogy. Szóval ha egy vagy kettő helytelenül nevelt gyereke van valakinek, olyan, akit végeláthatatlan kiszolgálással tiszteletlen kis akarnokká tett, liberális nevelési elvei miatt pedig korlátlanul garázdálkodó agresszorrá, akkor az tényleg siralmas élettel számolhat. És nyilván, ha ezt fölszorozzuk, akkor tíz helytelenül nevelt gyerekkel az élet már valóban valamiféle földi pokollal is felér.

Felmerül a kérdés, hogy akkor vajon az a megoldás, hogy ne szüljünk többet, ha már helytelenül nevelt gyerekeink vannak?

Sőt, lépten-nyomon tanácsoljuk másoknak is azt, hogy ők is tartózkodjanak az ún. gyermekáldástól, csak azért, mert az a mi esetünkben is inkább átok?

Nem az lenne a megoldás, hogy inkább megneveljük a meglévő csemetéinket? Hiszen hiába nem szülünk többet, attól még lesz egy, kettő, vagy akárhány már létező gyerekünk, akik továbbra is megkeserítik majd az életünket, ha ez így marad. És ezt látom én nagy gondnak: hogy az emberek megkeserednek. És a keserűségüket kiöntik azokra, akik boldognak látszanak a gyerekeik között. Mert ők nem boldogok, és nehogy már más az legyen.

A másik ide kapcsolódó dolog, a szülés. Meggyőződésem, hogy az anyák egy jelentős része saját tervei ellenére azért nem vállal több gyereket, mert átélt néhány traumatikus szülésélményt, és úgy érzi, hogy többet nem tudna és nem is akar végigkínlódni. Ezek azok az édesanyák, akik nem tudták földolgozni a traumát, és ezért másokat riogatnak szörnyű szüléstörténetekkel. Azt is a kötelességüknek érzik, hogy letörjék az ember optimizmusát és mindenképpen tragikus, de minimum traumatikus véget fessenek föl szegény érdeklődő várandósoknak, akik a hálójukba akadnak. Nem szeretném elpoénkodni, nagyon komoly ez a helyzet is, csakúgy, mint az előző.

De mi a megoldás?

Vajon segít-e valamit az, ha megpróbáljuk elfelejteni azokat a borzalmas órákat, amiket egy csoda, a gyerekünk születése jelentett a számunkra?

Úgy hiszem, hogy sem a passzivitás, sem az elkerülő mechanizmusok nem képesek végleges lelki gyógyulást hozni egy szülési traumából. Nem segít az sem, ha lépten-nyomon másokat riogatunk. Csak egy dolog segít: hajlandónak kell lennünk tenni a gyógyulás érdekében. Ez először is azt jelenti, hogy készek vagyunk szembenézni a valós helyzetünkkel, és megbocsátani azoknak, akik vétkeztek ellenünk. Hogy lépésről lépésre objektíven végigelemezzük, hogy mi történt valójában, és megpróbáljuk megérteni a jelenlévők reakcióit, döntéseiket és megpróbáljuk rekonstruálni a saját érzéseinket. Ebben a helyzetben el kell jutnunk oda, hogy már nem akarunk elmenekülni és felejteni, hanem föl akarjuk dolgozni. Ez a trauma súlyosságától függően lehet akár nagyon fájdalmas is.

Sajnos az anyák egy része inkább a menekülést választja, semmint a szembenézést. A menekülés viszont álmok összetörésével jár, és tervezett kisbabák meg nem születésével. Megkockáztatom, esemény utáni tablettákkal és abortuszokkal is. Mert ha az ember nem egészséges érzelmileg, akkor nem tud teljesen józan döntéseket hozni. Mert akkor arra törekszik, hogy minimalizálja a fájdalmat, és hogy ne kelljen emlékezni. Egy növekvő pocak a benne mocorgó kis élettel pedig nagyon is emlékeztet...

Meg kell értenünk, hogy egy szülési trauma, az egy ugyanolyan sérült lelkiállapot, mint amikor valakit megerőszakolnak, vagy súlyos baleset éri: onnantól fogva már nem vagy teljes egész érzelmileg. Nem szabad félvállról venni, és abban ringatnunk magunkat, hogy majd az idő mindent begyógyít- mert nem fog. Tenni kell érte. És ennek a legjobb módja, ha nyitott marad az ember egy következő gyermekre is. Ne fosszad meg a létezési lehetőségtől azt a kisbabát, aki jönne- pusztán azért, mert nem vagy hajlandó szembenézni a fájdalmas múlttal.

Egy élet mennyivel több, mint az a pár óra, amit a világrahozatalakor szenvedünk?

Elismerem, hogy nagyon nehéz kérdések ezek, de muszáj ezt az aspektust is fölvetnem.

Gondolkozz el valamin. Tegyük fel, hogy jól neveled a gyerekeidet. És tegyük fel, hogy csodálatos, szép szülésemléked van. Ha valaki garantálná, hogy ez a két dolog a hátralévő életedre nézve mindig igaz lesz: nos, akkor vajon hány gyereket vállalnál? Vajon képes lenne-e valaki lebeszélni téged egy többedikről, amikor sikertörténet számodra minden, ami a gyerekeidről szól?

Ha kiégett vagy, az nem a gyerekeid miatt van, hanem amiatt, hogy eddig nem neveltél helyesen- de ezt még meg lehet változtatni.

Ha összeszorul a gyomrod vagy a torkod a szülőszoba kifejezésre, az nem amiatt van, hogy nem vagy képes méltósággal, szépen szülni, hanem amiatt, hogy nem voltak ideálisak a körülmények, és a jelenlevő személyek hozzáállása (többek között a tiéd) nem volt megfelelő. A saját hozzáállásodon tudsz változtatni, a tőled független dolgokat pedig megtanulhatod jobban elfogadni.

Én tehát úgy látom, hogy azok, akik másokat erőszakosan igyekeznek lerombolni azzal, hogy a sokgyerekesség létjogosultságát elvitatják: nos, úgy tűnik, ők olyan emberek, akiknek bőven van mit sepregetni a házuk táján. Azt hiszem ez az, amire bátoríthatjuk őket, mi, többgyerekesek a sokgyerekesekkel, és azokkal együtt, akiknek még nincsen sok gyereke, de majd lesz. Bátoríthatjuk őket arra, hogy kezdjenek el sepregetni, és az jobbá fogja tenni az ő életüket is. (Velük együtt pedig a miénket is.)

És ha már ők nem tudnak kilépni a saját falaik közül, akkor legalább mi forduljunk megértéssel és szeretettel feléjük, még akkor is, ha nem várhatunk viszonzást érte... A szeretet nagyvonalú és előzékeny. Nem gerjed haragra, mindent remél... Azt hiszem, nekünk is van még mit tanulni.