Magyar tanuló - külföldi suli 2. (válasz egy olvasói levélre)

A minap kaptam egy érdekes hozzászólást, mely egy különleges posztomhoz érkezett. A szóban forgó poszt egyrészt attól különleges, hogy épp holnap lesz 10 éves (!), tehát már elég régi. Másrészt attól, mert a 6. legtöbbet olvasott poszt ezen a blogon (2135 megtekintés), de, ha csak az elmúlt tíz évet szemléljük, akkor a legnépszerűbb poszt is.

Amúgy ám nem valamilyen remekbe szabott okfejtéssel sikerült ilyen nagy érdeklődésre szert tennem (pedig, ha úgy lett volna, imponálna a dolog, de most más a történet). Azzal a poszttal, vagyis azokkal a tényekkel, melyeket akkor és ott nyíltan megírtam, én rendesen feldühítettem az olvasóimat. Azért is olvastátok annyian, mert egyáltalán nem tetszett nektek, amit írtam. Gondolom épp ezért "járt kézről kézre" az a poszt.

Egyik a másikának ajánlotta, így egyre többen jöttek "katasztrófa-turizálni", vagyis felpaprikázódni és összeráncolt szemöldökkel morogni azon, hogyan is merek olyan dolgokat leírni, melyeket leírtam. Viszont azt a posztot a nyomás hatására sem töröltem. Megírtam, mert muszáj volt és most már ott is marad. Így azóta az az írás kicsiben nekem mindig az árral szemben úszást szimbolizálja. Mármint a sajátomat. Az életemet, amelyben akármerre megyek, mindig szembejövő "ismerős" vállaknak ütközöm, és ez általában fájdalommal jár, de azért megyek tovább, mert mégiscsak az az én utam.:)

Emellett persze a világ továbbszaladt az elmúlt 10 évben, nem is kicsit. Sok minden történt mindenfelé, de voltak olyan nagy-volumenű változások az otthonoktatós szubkultúrán belül is, melyeket 10 évvel ezelőtt senki sem gondolt volna, hogy lesznek. Például, a Köznev. törvény többszöri szigorítása, a 3 éves kortól kötelező ovi (mely alól felmentés kérhető, de az nem ugyanaz, mint amikor nem volt erre szükség). Meg, hát, ami a magántanulósággal történt. (Na jó, bevallom, utóbbit azért sejtettem, hogy be fog következni...)

Mindenesetre a vészharang-kongatás, mely sokak narratívájában akkor még kicsinyes, rosszindulatú ijesztegetésnek tűnt csupán, a későbbi események fényében azért remélhetőleg már egészen másként fest. És, ez talán már egyre többetek számára nyilvánvaló is. Ebben a gondolatkörben nem hiszem, hogy túlzó állítás lenne, hogy a "történelem" ebben a kérdésben engem igazolt, ami viszont meglehetősen sovány vigasz annak a tudatában, hogy sok család került azóta kutyaszorítóba a saját korábbi, jó szándékú, ugyanakkor törvényileg nem megalapozott döntése miatt, akiknek hiába akartam, nem tudtam kellőképpen segíteni. Mission failed, ahogy az angol mondja, azaz a küldetés elbukott.

Hoppá, engem meg egy kicsit felkapott a nosztalgiavonat. Pedig nem a régmúlton merengés adta a mai írás apropóját, hanem a hozzászólás, mely a "jubileumi" poszthoz érkezett. Miután elolvastam olvasóm írását és elkezdtem törni a fejem a válaszon, egyszerre egy csomó gondolat sorjázott be a fejembe. Egy ideig nem is igazán tudtam, mit is kezdjek velük, nem sikerült rájönnöm, melyik végén érdemes megragadni a felvetett problémát, helyzetet.

Később aztán kisimultak elmém ráncai, és úgy érzem, sikerült értelmes gondolatokba önteni a véleményemet, tanácsomat. Először hozzászólásban akartam a hozzászólásra válaszolni, de a terjedelem miatt, meg mert talán többeteket is érdekel ez a téma, ezért úgy döntöttem, hogy posztot írok belőle. Ezt itt, ni. :)

"Kedves Eszti! Szerinted mi a helyzet az utazó és/vagy digitális nomádként működő családok esetében? Magyarországi lakcím, és külföldi tartózkodás, de mindig máshol, sokszor újra Magyarországon...szóval folyamatos ingázás. Ez vajon milyen életvitelnek számít? Ilyen esetben vajon elfogadható az az online külföldi intézmény? Vagy inkább egy magyarországi intezményben az egyéni tanrend? (ez nem annyira vonzó megoldás). Köszönöm a válaszod előre is!"

A válaszolást egy kérdéssel kezdeném, és a későbbiekben is kérdések köré építem ezt a posztot, hogy szellősebb és követhetőbb legyen írásom. Lehet, hogy úgy tűnik majd neked, hogy túl messziről indítom a témát, de látni fogod, hogy szükség van erre annak érdekében, hogy a sok rész-információt valami koherensebb egésszé fűzhessem össze. Köszönöm, hogy olvasod a blogot és köszönöm a türelmedet, hogy megvárod, ameddig eljutok A-ból a B-be ezzel a poszttal. :)

Mikor válik tankötelessé a tanuló egy adott országban?

Ameddig turistaként tartózkodik a család az országban, addig nem vonatkozik a gyermekekre a tankötelezettség, a felnőtteket pedig nem terheli semmilyen bejelentési, regisztrálási kötelezettség. Azonban, amikor már rezidensnek, lakosnak számít valaki, akkor a gyereke, adott életkor betölte után tankötelezett lesz abban az országban.

Meddig tekinthető turistának egy külföldre utazó ember?

Alapból minden beutazó turistának minősül, egészen addig, míg egy bizonyos időnél többet nem tölt el az adott országban (vagy, ha előbb nem kívánja beregisztrálni magát). Ha túllépi a hivatalosan meghatározott időkeretet, akkor automatikusan kiesik a turista státuszból és akkor már az adott ország bizonyos kötelezettségeket támaszt vele szemben.

Ez így fair is azért. Nem róhatjuk fel nekik, hogy tudni akarják, kik mászkálnak az országukban. A szabad mozgás és tartózkodás jogával élve te bármelyik országba szabadon beutazhatsz és ott is tartózkodhatsz, de ha úgy döntesz, hogy az ő országuk szolgáltatásait hosszabb távon fogod igénybe venni, akkor igényeket támasztanak veled szemben.

Tudni akarják, ki vagy, miért jöttél hozzájuk, miből élsz, és bizonyos általuk meghatározott kritériumoknak meg kell felelned. Innentől vonatkoznak rád a lakosokra vonatkozó szabályok, és, ha nem működsz együtt a törvényeikkel, bürokratikus csapdában találhatod magad, amikor megnehezdik egyes ügyek elintézése, esetleg ki is toloncolhatnak, és/vagy évekre kitilthatnak az adott országból.

Mik a turistáskodás szabályai, meddig turista egy utazó?

Ez az egész úgy működik számszerűleg, hogy egy külföldi országban maximum 90 napot tartózkodhatsz szabadon. Hogy pontosítsam, a tartózkodásod 180 naptári naponként nem haladhatja meg a 90 napot az adott országban.

Az mindegy, hogy részletekben használod fel a 90 napot vagy egyszerre, félévente ezt a nagyjából 3 hónapot lehet egy országban eltölteni. Így tehát nem működik az a logika, amikor valaki országhatáron kívülre utazik egy hétre, majd visszautazik, hogy így "nullázza a számlálót" és ismételten ott tölthessen 90 napot, ezzel akár évekre meghosszabbítva a turista minőségben ott töltött időt.

Mi történik, ha valaki túllépi ezt a 180 naptári naponként 90 napot?

Ha ennél több időt tölt az adott országban, akkor már nem minősül turistának, hanem letelepedőnek. Így bejelentési, beregisztrálási kötelezettsége keletkezik abban az országban.

Önként fel kell tehát keresnie a megadott hivatalt vagy hatóságot, és adatai megadásával, adatlapkitöltéssel vagy személyesen nyilatkoznia kell, melynek végén valamilyen ideiglenes státuszt kap. Ezzel együtt beindul(hat) a bürokratikus gépezet: ha kiskorú is van a családban, elirányítják gyermekorvoshoz, és a tankötelezettség lehetséges módjairól informálják a már nem-turistát.

Hogyan függ össze a turistaság a tankötelezettséggel?

A tankötelezettség egy olyan kötelezettség, amelynek értelmében egy ország lakosai számára az állam előír bizonyos kötelezően betartandó normákat a gyerekeik iskoláztatásával kapcsolatban. Amíg turista valaki, addig nem vonatkoznak rá az ország lakosságára vonatkozó bizonyos törvények, így a tankötelezettség sem.


Mi az az életvitelszerű tartózkodás és hogyan függ ez össze a tankötelezettséggel?

Tankötelezettség szempontjából a magyar államot (és szerintem minden más európai államot is) az a kérdés érdekli, hogy a család, melyben a tankötelezett korú gyerek van, életvitelszerűen hol tartózkodik. Életvitelszerű ott tartózkodásnak általában a 90 napnál hosszabb ideig való adott helyen élés minősül.

Ilyen értelemben, ha valaki Magyarországon él életvitelszerűen, akkor a magyar állam által meghatározott tankötelezettség hatálya alá kerül. Akkor is, ha külföldi állampolgár, és akkor is, ha digitális nomádként vagy bármilyen egyéb minőségben néha elutazik külföldre.

Egyes helyeken nem veszik annyira szigorúan a 90 napot, az inkább csak egy irányszám, más országok viszont elég komolyan veszik. Olaszországban és Portugáliában például, ha magánszemélytől bérelsz ingatlant, akár csak napokra, akkor is elkérik az útleveledet és kiírják a számot vagy befotózzák a dokumentumot. Az ingatlant bérbeadóknak ugyanis le kell jelenteniük a külföldieket a be-, és kicsekkoláskor, és pénzbüntetéssel sujtják azt az ingatlantulajdonost, aki ezt nem teszi meg.

Ezzel a bejelentő rendszerrel, ha valóban van ilyen fegyelmük az ingatlantulajdonosoknak, hogy ezt megtegyék, tehát, ha a többség nem simlizik, akkor gyakorlatilag lekövethető, hogy az illető mennyi ideje tartózkodik az országban. Hogy ezzel az információval mit kezd a hivatal vagy hatóság, ahova befutnak az adatok, nem tudni, de a dokumentálás miatt egyből megalapozott bizonyíték is keletkezik, hogyha egy külföldi túllépi a 90 napot és nem jelentkezik be az ország által megadott hivatalnál, online felületen.

Egyébként nem tipikus, hogy turistákat vegzálnának állami szervek olyasmivel, hogy vigyék suliba a gyerekeiket, csak, mert pár hónap nyaralás/telelés miatt ott tartózkodnak életvitelszerűen. Azonban minél több hónapot tartózkodik egy család egy adott országban, annál nagyobb az esély, hogy végül így vagy úgy, de megkeresi őket a hivatal.

Magyarországon hogyan "monitorozzák", hogy valaki már nem turista és így a gyerekére vonatkozik a magyar tankötelezettség?

Véleményem szerint a lakcímkártya-igénylési rendszerrel. Minden ügyintézés megnehezül lakcímkártya nélkül, így aki tartósan itt él, az idővel mind megigényli. A lakosoknak alapvető, hogy van. Születéskor ez az egyik első dokumentum, melyet a babának kiváltanak. A lakcímkártya meglétével kapcsolatos ügyintézési előnyök miatt őrzik meg külföldön tartózkodók is a magyar lakcímkártyájukat.

Az azon található információkat azonban egyéb hivatalok is megkapják. Így például a rajta található születési dátum alapján az Oktatási Hivatal könnyen ki tudja szűrni, hogy kik az adott évben tanköteles korúak a településre bejelentett lakosok közül (ezt ténylegesen így szűrik ki).

Így rendszerint a szülőket beíratás előtt írásban fel is keresik és nyilatkozni kell ebben a témában (vagy arról, hogy külföldre költözött a család, vagy arról, hogy már be van íratva, vagy arról, hogy már megkapta a felmentést a mindennapos intézménybejárás alól). Ebből a szempontból lényegtelen, hogy valaki mennyit tartózkodik külföldön, ha itthon a 90 napnál jóval több időt tölt, vagyis nem turistának számít, hanem lakosnak.


Ez minden, amit a témában tudni kell? Nem árnyalja ezt a képet más információ?

Van egy másik alapelv az Eu-n belül, mely közvetetten bár, de érdekes lehet. Ha egy külföldi munkavállaló fél évet egyik, fél évet másik országban tölt, akkor ő döntheti el, hogy melyik országba adózik, melyik ország tartsa számon őt, mint munkavállaló. Vagyis, bár a 90 napot túllépő életvitelszerű ott tartózkodás miatt mindkét helyen kötelezettsége keletkezik, választhat, hogy melyik kötelezettséget veszi figyelembe és melyiket nem.

Gondolom ez ugyanígy lehet a tankötelezettséggel is. Ha az utazások és az életvitelszerű tartózkodás miatt két vagy több országban keletkezik tankötelezettség, akkor nyilván az egyik országot kiválasztva, mondjuk azt, ahol kellő időt (akár a legtöbbet) eltölt a gyermek, a többi országban felmerülő tankötelezettsége figyelmen kívül hagyható. Illetve, ha számon kéri az ottani hivatal, akkor nyilatkozni kell róla, hogy a tanuló másik országban teljesíti tankötelezettségét.

Egy digitális nomád család esetén, aki sokat utazik, hogyan alkalmazhatóak a fenti információk?

Ha előbbi logikát vesszük alapul, akkor egy digitális nomád család esetén az a legfőbb kérdés, hogy a tartós ott tartózkodás miatt ténylegesen mely országokban keletkezik a tanköteles korú tanulónak tankötelezettsége, és ezek közül melyik országban kívánja a család, hogy a gyermek teljesítse tankötelezettségét. A tankötelezettség kezdete és vége, valamint teljesítésének szabályai országonként eltérnek, ezeket a helyi törvények szabályozzák, így mindez némi utánajárást igényel.


Mi a helyzet az otthontanulással és az online intézményekkel? Ezek hogy kerülnek ebben a témában képbe?

A tankötelezettség teljesítésének kiválasztása előtt (hogy mely országban teljesíti), érdemes végiggondolni még valamit, mely befolyásolhatja magát a döntést. Ez pedig az a tény, hogy nem minden ország ismeri el az otthontanulást a tankötelezettség teljesítésének érvényes módjaként.

Van, ahol ebben e kérdésben teljes szabadsága van a szülőknek gyermeküket otthontanítani, mivel nincs korlátozva semmilyen otthontanulási forma és az állam nem is kíván belefolyni az otthontanuló gyerekek tanulmányi haladásának az ellenőrzésébe, meghagyja ezt a szülőknek. Másutt törvényileg  szabályozzák, hogy milyen gyakran, milyen módon, milyen nyelven kell az otthontanuló gyerekeknek számot adni a tudásukról.

(Az otthontanulás törvényi szabályozottsága a világ különböző pontjain, országos bontásban ezen a wiki oldalon megtekinthető. Bár csak angol nyelven érhető el és az infók pontosságáért felelősséget nem vállalok, számomra mindig érdekes, inspiráló olvasmány, akár jó támpont is lehet, nem csak digitális nomádoknak.)

Nem mindenhol fogadják el az online intézményeket a tankötelezettség teljesítésének módjaként, de úgy gondolom, minél többet utazik egy család, annál hitelesebben lehet képviselni hatóságok, meg hivatalok előtt, hogy indokolt, és az utazós életvitel miatt szükséges is ennek az oktatási formának az igénybe vétele.

Kivéve Magyarországot, mert itt sajnos egészen elutasítóak a külföldi online intézményekkel szemben. A magyar állam hivatalosan nem ismeri el ezeket oktatási intézménynek. A tankötelezettség teljesítéséhez ezért ezeket a sulikat hivatalosan nem tudja használni olyan tanuló, akinek Magyarországon keletkezik tankötelezettsége, mivel ilyenkor a magyar rendszer úgy értelmezi, mintha a tanuló egyáltalán nem teljesítené tankötelezettségét, vagyis sehol nem tanulna.

(Ennek a következménye legjobb esetben annyi, hogy néhány évet veszít a tanuló elvégzett tanulmányaiból, mert érvénytelennek tekintik az külföldi online suliban lezárt évfolyamait. Rosszabb esetben viszont gyámhivatali védelembe vételi eljárást is maga után vonhat, mivel itthon a tankötelezettség nem teljesítését a szülő gondatlanságával azonosítják, ez gyermekveszélyeztetésnek minősül.)

Mik a fő szempontok digitális nomádoknál, akik utaznak és otthontanítanák gyerekeiket?

Fentiek fényében, ha alapvetően az utazások között összességében sok hónapot Magyarországon is tartózkodik egy digitális nomád család, akkor a magyar törvények értelmében a gyerekeiket a magyarországi tankötelezettség terheli. Ezt vagy iskolába járással, vagy egyéni munkarend engedéllyel lehet teljesíteni, online suliban sajnos akkor sem, ha gyakran ingáznak más országokba.

Az online sulit a magyar állam akkor sem fogadja el a tankötelezettség teljesítése módjának, ha adott esetben ténylegesen indokolt az ingázás az utazások miatt. Az ingázás azonban lehet megalapozott indoka egy lehetséges egyéni munkarend engedélynek.

A kérdés a szóban forgó esetben leginkább az, hogy mennyire ragaszkodik a család az online sulizáshoz. Illetve mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarországról és Magyarországra ingázzanak, tehát, hogy utazásaik során ez az ország legyen a bázisuk.

Ha az online suli a prioritás, akkor vagy külföldre kell költözni, vagy legalábbis külföldön legalább annyi időt kell eltölteni, mint itthon. És, kell egy olyan országot választani, amely a tankötelezettség teljesítésére elfogadja az amerikai online sulikat (ha ugyanis nem fogadja el az adott ország, akkor cseberből vederbe kerül a család).

Viszont, ha jobban kötődnek Magyarországhoz, mint amennyire online suliba íratnák gyermeküket, ha nem akarják felégetni maguk mögött a hidat, akkor egyéni munkarend engedélyhez kell folyamodni itthon és úgy utazni, menni, amilyen gyakran csak szeretnének.

Bonyolult az élet, de legalább szép!❤️

Itt a tavasz, szép tavaszias idővel. De mi most ezt kevésbé tudjuk napi szinten élvezni. Költözés előtt állunk, így most inkább befelé fókuszálunk, be a házba, nem ki a szabadba. Majdani otthonunk eléggé szét van még bontva, egyes részeiről túlzás nélkül állíthatom, hogy félkész állapotú, nem beköltözhető. Van persze egy tágasabb része, ami igen, de még azon is van munka bőven, ami körülményesebb lenne, ha már bent is élnénk. Így még nem élünk benne.

Ahhoz pedig, hogy a költségeken faragjunk, meg mert van nálunk a családban négy jó erőnlétnek örvendő, tetterős fiatalember, és, mert szaki végzettséggel rendelkező családtagokkal is büszkélkedhetünk... szóval több nyomós érv miatt is úgy döntöttünk, hogy a házon magunk fogjuk a munka dandárját elvégezni. Olyan lehetőség úgyis ritkán adódik egy apa életben, hogy családi projektben együtt munkálkodhat a kezeivel a közös otthonon (szinte) felnőtt fiaival. Így a fiúk egy része minden héten szakmunkásmelózik, a lányok és még pár fiú meg itthon várják, hogy a többiek hazaérkezzenek. (Persze nem csak várunk, itthon is van mit csinálni.)

A helyzetet ugyanakkor jócskán bonyolítja, hogy ehhez nem a szomszédba kell menniük a fiúknak, hanem sokkal messzebb: 300km, azaz autópályán három óra az út oda és ugyanennyi, azaz 300km vissza. Nem lehet tehát naponta ingázni, hanem minden héten muszáj napokra leutazni, a háznál tábori ágyon aludni, dolgozni az otthonunkon, aztán néhány nap után hazajönni és megpróbálni visszazökkenni, behozva a munkaelmaradást a vállalkozásban, tanulásban. Mindezt a vizsgafelkészülés közepén.

Őszintén szólva nem ez volt a terv, sőt, épp egy ilyen felállást szerettünk volna messzire elkerülni. Ahogy a helyzet jelenlegi állása mutatja, ez nyilván nem sikerült, de mostmár csak néha morgunk/sóhajtozunk a dolgok ilyetén való állása felett. Visszacsinálni úgysem lehet, de azt hiszem nem is akarnánk. Viszont, ha már így alakult, akkor menni kell, csinálni, ami előttünk van, hogy aztán alkalmas időben el is érjünk valahova.

Igaz, jó részei is vannak ennek az egész nagy mizériának, amiért meg látom a helyzetben Isten kezét és hálára indít. Valamint annak a beismerésére, hogy, ha sokkal kényelmesebben alakult volna a ház-választásunk (úgy, ahogy eredetileg terveztük, vagyis megvesszük és beköltözünk, sztorivége), akkor nem tapasztalnánk barátok, ismerősök szeretetét, nem élnénk át emberi drámák mellett segítőkészséget, meg azt az elcsépelt, de mégis nagy igazságtartalommal bíró szólamot sem, hogy több van bennünk és sokkal többet elbírunk, mint azt nyugodt, viharmentes időszakokban magunkról gondolnánk. Mert hordoznak minket, őriznek minket, szeretnek minket.

Így akármennyire is túl soknak érezzük már ezt a terhelést, be kell ismernünk, hogy jót tesz nekünk az "otthoncsinálás". Jó az apa-fia kapcsolódás miatt és a kétkezi munkában pozitív tapasztalatszerzés miatt (úgy, hogy nem ordibál mellettük senki, és szabad próbálkozni, elrontani). Másrészt, és nem elhanyagolható módon, a férjemtől való rendszeres heti távollétek, a családi dinamika változása (nincs mindig mindenki itthon), valamint néhány olyan lehetőség előtérbe kerülése, melyeket, ha bevállalnánk, alapjaiban írná át az életemet, engem sok gondolkodásra késztetnek.

Segít a kicsavart, fura helyzet is végiggondolni több hónapja feszítő dilemmákat munka, család, tanulás terén. Számot vetek az életemmel, reflektálok magamra és a többiekre, leginkább magamra. Felteszem a nagy kérdést, hogy "Jó nekem az, ahogy most élek? Boldog vagyok így?" Ha igen, lehetek ennél is boldogabb? Ha nem, hogyan tudok változtatni? Bármi is a válasz, nem ijedek meg tőle, egyfajta horgonynak érzem, ahonnan bármerre el lehet indulni, nem is tekintem véglegesnek.

A terhelés persze nem marad abba, inkább csak fokozódik: bürokratikus intéznivalók, közelgő jubileumi osztálytalálkozó mindkettőnknek, két fiunk bemerítése, költözés, másik fiunk küszöbön álló esküvője, családi betegeskedés, vállalkozós mérföldkövek, sikerek, feszkók, szervezés, agyalás, dilemmák, küzdelmek. Aggódás, morgás, konfliktus, konfliktusrendezés. Önismereti út, kapcsolati dinamikák felismerése, rácsodálkozás Isten tökéletes terveire és kegyelmére... ez az élet maga. Annyi minden...! ❤️

Tele van a szívünk, a fejünk, a naptárunk ezzel a nyüzsgéssel és már őszintén szabadulnánk ettől a szűnni nem akaró eseménydömpingtől, pedig messze a vége. De egyszer majd csak ott leszünk. Akkor meg, lehet, hiányozni fog ez az egyszerre sokfelé levés. Addig igyekszünk összekapaszkodni és napról napra élni; tervezni, de semmit nem nagyon komolyan venni, mert annyi minden változik körülöttünk, szinte hétről hétre. A házzal kapcsolatban is. Meg bennünk is.

Az ovis felmentést a hetedik gyerkőcünk végül megkapta a következő nevelési évre (ősztől nyár végéig számolják). Ezen felbuzdulva az egyéni munkarend kérelmeket is sebtiben beadtam. Már tavaly is ilyen korán elküldtem, mivel úgy gondoltam, minek várjak, meg stresszeljek júniusig, amikor előbb is tud az Oktatási Hivatal döntést hozni. Nekünk meg marad egy nyarunk kitalálni, mit tegyünk, ha valami váratlan verdiktet kapunk. Egyelőre nem kaptunk, mert ma megérkezett mindhárom engedély: ebben az évben még jók vagyunk, az otthontanulás változatlan formában mehet tovább.

A bürokrácia ezen része le van tudva, már csak 385 ezer egyéb dolog zajong a figyelmemért (tudom én is, hogy nem annyi, de annyinak érzem). Én meg ülök a halom közepén és próbálom kitalálni, hogy az aktuális tűzoltáson túl mit kezdjek mindezzel. Tanulnom kell megállni és egy kicsit örülni a kicsi előrelépéseknek. Például ezeknek az engedélyeknek. Hiszen mégiscsak különleges dolog, hogy megkaptuk, annak ellenére is, hogy a fejem jelen pillanatban is négy különféle egyéb intéznivalón és dilemmán pörög.

Mi tagadás, kicsit olybá tűnik, mintha fél éve is épp ugyanitt tartottam volna. Akkor is a zajló, élettel teli hullámok akartak nagyon elborítani, és már akkor is előrevetítettem, hogy én bizony sikeresen megtanulok azokon a hullámokon szörfözni. Pedig akkor még hol volt ház, meg nagy dilemmák, meg mindenféle olyasmi, ami most az életünkben van!

Mindegy, megyünk, megyünk tovább rendületlenül. De, mostmár tényleg beszerzek egy szörfdeszkát...

Oviba járás alóli felmentés engedélyeztetése

Legkisebb fiókánk 2,5 éves. Egyelőre itthon van velünk, és szeretnénk, hogy ez a későbbiekben is így maradjon. Mindenféle bürokratikus ügyintézgetés nélkül viszont már csak fél évig maradhatna, de akkor már kicsúsztunk annak az elintézéséből, hogy később se kelljen oviba mennie. Úgyhogy jelen pillanatban a nem túl távoli jövőre nézve ügyintézünk.

A procedúra, ahogyan ezt tenni kell, az évek alatt fokozatosan változott, mai formájában 2021. óta működik. Mivel Olivér pont abban az évben született, értelemszerűen tehát saját tapasztalattal nem rendelkezünk a témában. Csupán elméleti ismereteink vannak arról, hogy így, meg úgy kell ennek az egész kötelező ovi alóli felmentés-dolognak a hatályos törvények szerint lefutni. A korábbi tapasztalatok viszont azt is mutatják, hogy persze sosem teljesen úgy van a valóságban, ahogy a papírforma előírja. No, de ne szaladjunk ennyire előre.

A hatályos törvények ide vonatkozó részeit ismertem, azonban, biztos, ami biztos, azért még egyszer kikerestem és elolvastam. Nem bízom magamban 100%-ig ezen téren, hiszen a köznevelési törvénnyel kapcsolatos elméleti tudásom 2021-es frissességű, ami azért nem ma volt. Meg, jelenleg sajnos nem érzem magam körül azt a közösségi hálót, melyet a többi otthontanuló család alkot. Melyben azért valakinek (általában többünknek is) rövid idő alatt szemet szúrt, ha legalitási fronton az otthontanulással, nem-oviztatással kapcsolatban valami jelentősen változott.

Egy ideje úgy érzem, megszűnt ez a közösség és mi teljesen elszigetelődtünk a többi otthontanulótól. Sőt, azt érzem, nincs is már szinte senki, aki velünk azonos úton járna, hanem családunkkal teljesen magunk vagyunk. Belül azért persze tudom, hogy ez így nem igaz: vannak mások, még ha nem is nagyon vannak a szemünk előtt. Sőt, ott van velünk az Úr Jézus is, tehát valójában nem vagyunk egyedül.❤️

Mostanában mégis nagyon hiányoznak azok az éber otthonoktató barátaink, akik régen mindig megkerestek és felhívták a figyelmünket a törvényváltozásokra, meg mi is az övéket persze. Akikkel az ember kölcsönösen meg tudta vitatni, hogy ki mit lát a jogszabályokban, ami biztosított egyfajta kollektív nyugalmat. Nekem legalábbis ilyen módon öltött testet az otthonoktatós közösségi tudáshoz való hozzáférés lehetősége.

Mindez azonban már a múlté, így ezzel a kollektív nyugalommal sem rendelkezem. Nem tudhatom, mikor változnak a dolgok a tudtomon kívül jogilag, ezért jobbnak láttam utánajárni, mit is mond a törvény. Kicsit izgultam is, hogy megtalálom-e még az ovis felmentéssel kapcsolatos rendeleteket - de örömmel láttam, hogy még ott vannak, ahol korábban voltak.

A hatályos jogszabályok értelmében abban az évben, melyben a kisgyerek augusztus 31. napjáig betölti a harmadik életévét, napi négy órában óvodai nevelésre kötelezetté válik. Kissé nehezen értelmezhető mindez, de csak annyit jelent, hogy aki adott évben augusztus 31-ig megüli harmadik születésnapját, annak ugyanabban az évben szeptember 1-jétől, hétfőtől péntekig, napi négy órában oviba kell járnia. Akinek augusztus 31. után van a szülinapja, az "nyer" egy évet és csak a következő nevelési évben, négy éves korában, válik ősszel ovikötelessé.

A mi fiunk nyár végén született, szóval, ha nem indulunk el a bürokrácia útvesztőin még most tavasszal, akkor idén ősztől neki spuri lesz az oviba - amit mi szerettünk volna elkerülni. Szóval elindultunk. Vásott 21. századi anyaként a folyamat mélyebb megismeréséhez az internethez, pontosabban a Google-höz fordultam segítségért. Meglepődtem és értetlenül álltam az előtt a minimális információ előtt, melyet a témában találtam.

Egyes intézmények, ovik honlapján ugyan feltüntették az ide idézhető jogszabályok szövegét, melyben szerepelt az április 15-ei határidő is, mely után nem nyújtható be a felmentési kérelem. Néhol formanyomtatványt is mellékeltek, melyet ilyenkor ki szoktak töltetni - de ezekkel mind tisztában voltam. Sehol semmi arról, hogy hova, konkrétan melyik hivatalhoz kell a kérelmet benyújtani. A felmentési ügyekben általában kompetens Oktatási Hivatal honlapjának a keresőjébe "óvodai felmentés", meg társai szókapcsolatokat beírva sem kaptam érdemleges választ a kérdésemre. "Mi történik már itt?! Miért nincs érdemleges infó ott, ahol lennie kéne?" - kérdeztem zavartan magamtól.

A mi helyzetünk egyébként azért is speciális, mivel két, egymástól távoli település "között" lakunk épp, vagyis még Szolnokon élünk, de tavasz végén már nem ott leszünk. Szóval ez is komoly dilemma volt, hogy akkor hova, melyik városba adja be az ember lánya a felmentési kérelmet, hogy aztán ne kelljen újra beadni és ne fusson ki az időből az ügyintézések hossza miatt.

Számomra ezzel kapcsolatban nagy kérdés volt, hogy költözés esetén hatályát veszíti-e a felmentés (hiszen akkor változik a körzetes óvoda is) vagy nem. Úgy ítéltem meg, hogy ez a legfontosabb kérdés, melyre legelőször választ kell találnom, hiszen hiába jövök rá, melyik hivatalhoz kell beadni, ha nem tisztázott, melyik városba - szóval ebben az irányba kezdtem el válaszokat keresni. És, utóbb ez bizonyult a helyes döntésnek. Mert, miután további netes kutakodás sem hozott eredményt erre a kérdésemre sem, elfogadtam, hogy nincs értelmes írott információ erről. És, jobb híján telefonálgatni kezdtem.

Előbb az Oktatási Hivatalt hívtam - ki mást? Hiszen tudomásom szerint nemcsak egyéni munkarend ügyében ők az illetékes hivatal, hanem ovis felmentéssel kapcsolatban is. Törvényileg legalábbis. Papírforma szerint. De nem tudtak segíteni, azt mondták, nem hozzájuk kell beadni, hanem a járási hivatalhoz. Járási Hivatal... okké. Felhívtam a szolnokiakat: nem hallottak ilyesmiről, fogalmuk sincs. Ez zsákutca, gondoltam, és felhívtam a másik város járási hivalához tartozó telefonszámot. Nem volt több ötletem, így csak remélni tudtam, hogy nem fogom ugyanazokat a válaszokat hallani megint.

A hang a vonal másik végén nem volt illetékes ovis felmentési ügyekben, de tudta, hogy ki az. Végre! Megadta a kért információt: Gyámhivatal és hatósági ügyosztály, XY nevű ember, ez a telószáma. Úgy örültem, hogy végre valami mozgásba lendült! A hivatal neve azért... hmm... keltett bennem némi frusztrációt. Hatóság, gyámhivatal... biztos, hogy ezzel a szervvel van nekünk dolgunk? De közel s távol ez volt az egyetlen használható információ, szóval a félelmemet háttérbe szorította az igzatottság, hogy végre halad az ügy előre... valamerre.

Aznap az illetékes hölgy már nem volt bent, de másnap tudtam vele beszélni. Barátságos volt, kérdezgetett, hogy mi okból szeretnénk a felmentést (szóba került, hogy cirkuszosok vagyunk-e, hehe), és, aztán mindent elmondott, amit fontos volt tudni. Egész konkrétan azt mondta, hogy alaposan indokoljuk meg a kérelmet, és, ha tudunk, vigyünk védőnőtől is szakvéleményt. Elmondta, hogy az ovi véleménye esetünkben nyilván nem releváns, mivel nem ismerik a gyereket ott, de a védőnőét elfogadja, akkor is, ha szolnoki a védőnő. Személyesen kell majd hozzá bemenni, anya-apa együtt, meg a kérvényt vigyük (gyereket nem kellett).

Megkönnyebbültem kicsit, de aztán már fókuszba a logisztika került.

1.Megírni a kérelmet "alaposan megindokolva" - ez kis híján kifogott rajtam, hetekig ültem rajta, mire készen lett. 2.Védőnővel egyeztetni - korábban már kipuhatoltam, hogy nem zárkózik el ettől, szívesen megírja a beleegyező véleményét, azonban pont ezidőtájt hosszabban lebetegedett, és amikor meg megírta, elég rövid, velős lett, aggódtam, hogy talán jobban ki kellett volna fejtenie a véleményét. 3.Lakcímkártya-átjelentés - bár ezt csak a tényleges átköltözés után akartuk elintézni, azt gondoltam, a kérelem szempontjából jobban védhető, ha az új lakcím szerepel már állandó lakcímként a kártyán, így van apropója a kérelemnek a jelenlegi lakóhelyünktől igencsak messze eső másik településen.

Végül minden épphogy csak, de azért időben meglett: indokolás, szakvélemény, új lakcímkártya. Elmentünk a megbeszélt időpontban. Odaadtuk a hölgynek a kérvényt. Nem lettünk kifaggatva, viszont élőben sem volt barátságtalan az ügyintéző. Persze hivatalnok volt, szóval az ember nem várt különösebb bratyizást - s most még jól is esett ez a diszkrét távolságtartás. Átfutotta a kérvényt, kissé elidőzött a csodásan összerakott indokolásomon (azonban nem elég hosszan ahhoz, hogy tényleg felfogja az egészet, láthatóan az írományom első felében mélyedt el jobban, de az is elegendő volt neki).

Elkérte lefénymásolásra a papírjainkat, meg a fiunkét is, majd a jövőre nézve elmondott pár infót - aztán olyan gyorsan túlvoltunk a felmentési procedúrán, hogy már jöttünk is kifelé. Talán, ha 10 perc volt, de inkább 6. Magamban viszont előzetesen annyira tartottam tőle, hogy majd barátságtalan vagy egyenesen goromba lesz a hölgy, és attól is, hogy ezen emészteni fogom magam később (mit mondott, miért mondta, miért azt válaszoltam a kérdésére, miért nem ezt), és ezen sikerült annyira felzaklatni magam, hogy a dolgok után nehéz volt számomra gyorsan lenyugodni, szívemmel is felfogni, hogy túlvagyunk a nehezén. De azért lassan sikerült.

Most már a hivatal térfelén pattog a labda, és, bár azt a szóbeli tájékoztatást kaptuk, hogy a kérelmet el fogják fogadni, engedélyezni fogják fiunknak, hogy ősztől ne járjon oviba, magam részéről akkor hiszem mindezt, ha látom is - ha majd ténylegesen a kezemben lesz a papír. (Volt már sajnos olyan tapasztalatunk, amikor egy hivatalnok szóbeli egyetértő véleménye ellenére végül elutasító határozatot kaptunk kézhez, szóval most még csak "óvatosan örülünk".)

A hölgy egyébként azt is elmondta, hogy jövőre újra beadhatjuk majd a kérelmet, azt is engedélyezni fogja, de a rákövetkező nevelési évben, a gyerkőc ötéves korában már nem adnak ki engedélyt (nagycsoport). A tájékoztatást korrektnek éreztem. Az ügyintézésen pedig végre túlvagyunk, meglátjuk, mit kapunk kézhez. Ha meglesz a válasz a hivataltól, akkor, hogy ne unatkozzunk, jöhet a következő bürokratikus kör a nagyobb gyerekek egyéni munkarendes felmentéseivel. És mi megint izgulhatunk, hogy merre fordul a sorsunk kereke.

Új év, mindenféle változással

 

Alig kóstoltunk bele az idei évbe, már nyilvánvalóvá is vált, hogy ez megint egy olyan év lesz, amikor áldás, nehézség, váradalmak és nemvárt kis csodák egymásnak adják majd a kilincset minálunk (is). Emellett viszont most izgalmas újdonságok is érkeznek vele számunkra.

Helló, 2024, helló, covid - te még mindig itt vagy?

Hát, ez épp nem újdonság, hisz már ismerjük, de jaja, újra beleestünk. Biztos, ami biztos, pont az évvégén... amikor az emberek meghitten, az egészéves hajtásból megpihenve végre családi körben lazulhatnak pár nyugodt napot...

"Már úgy érted, hogy... ti is?"
- Dehogyis értem úgy. Otthontanuló család lazul az év végén?! Muhaha, szép is lenne. A többi emberről beszéltem, otthontanulósék most is mást csinálnak.

Pont a vizsgákra készülés kellős közepébe, a legnagyobb hajrába érkezett meg hozzánk a covid, pont amikor eleve kissé túl későn álltunk neki a felkészülésnek. Ráadásul már hetek óta évvége lázban égett a család: készültünk a szuper kis házi szilveszterünkre. Na, ezeket mind alaposan átírta a betegség.

Merthogy mindenkin átment (egy kivétellel, de még teljesen nem vagyunk túl rajta, úgyhogy lehet, hogy a végén ő sem marad ki). Ez a covid variáns Angliából érkezett hozzánk. Egy régóta kint élő, de karácsonyra hazalátogató ismerős adta át egy baráti összejövetel alkalmával az egyik családtagnak, egy héttel szilveszter előtt. Pont december 30-án jöttek ki a tünetek a családban, 1 nappal a nagyszerű buli előtt... pedig még vendégünk is lett volna... de, nyilván nem akartuk odaküldeni a vírusokat, úgyhogy utolsó pillanatban lemondtuk a közös programot.

Fura ez a covid, ezerarcú, ezerbajú betegség. Mindenkinél más tünetek mutatkoznak. Volt, akinek a szeme, másnak a füle fájt. Orrfojás, köhögés, torokfájás, fejfájás, izomfájdalom, gyerekeknek a takonypócság mellett hasfájás és hányás is befigyelt. Néhány nap alatt kint volt belőle egy-egy ember, de mivel a család 9 tagú... a néhány napból hetek lesznek.

Én egyenesen a családba behurcolótól kaptam el, akit egy napig gondoznom kellett, mert eléggé kivolt. Aztán átvettem tőle a stafétát és én is ágynak dőltem.

Gyenge voltam, belázasodtam és annyira dideregtem, hogy éjszakára a legvastagabb puha szőrpulcsimat húztam a hosszú ujjú hálóingemre. Alákötöttem a vastag téli sálamat, kapucni a fejemen és úgy remegtem. A dolog egyszerű amúgy a coviddal. Idd, amit tudsz, de igyál eleget. Pihenj, ne hősködj: add meg magad a betegségnek és maradj ágyban, ameddig túl nem leszel rajta. Szedd a vitamint égtelen dózisokban páróránként. Ennyi.

Ez mondjuk nagyobb gyerekekkel már messze nem akkora dráma, mint amikor totyogó csemete csapat mellől dől ki anya, bár anya kidőlése egy kicsit mindig drámás, akárhány évesek is a gyerekek. A logisztika persze más, mint amikor a gyerekfelügyeletet meg a gondozást is másnak kellene megoldani, de nincs más, mert nagyszülők távol, a férj meg dolgozik. Nálunk így ilyen szempontból most jóval könnyebb volt (egy totyogóra jutott egy csapat).

A lábadozást (mármint az enyémet) ugyanakkor bonyolította, hogy változó számú gyerekhez kellett mászkálnom, akik változatos tünetekkel szorultak segítségre. Nehéz figyelned rá, hogy mikor szedted be legutóbb a vitamint, ha mások bajai miatt aggódsz - de pontosan tudja minden anya, hogy miről beszélek.

Viszont negyvenhárom évesen már nem akarsz mártírt játszani, aki önmagát a végletekig háttérbe szorítja, hanem tudod, hogy mindenkinek az a jó, ha anya is jól van. Így mostmár a saját jóllétedért is téged terhel a felelősség, magaddal is törődnöd kell. Ami persze nem baj, de azért zavarba ejtő a nyöszörgő, síró, hányó gyerekek mellett újra meg újra betolakodó öngondoskodós kérdéseken morfondírozni (TE mikor is vetted be a vitamint legutóbb? Mikor kéne megint? Inni mikor ittál... és ...  pisilni voltál ma már?!)

Mindegy, túlvagyunk, illetve benne vagyunk, de én már nagyjából túl. És, nagy örömömre a két és féléves is túl van nagyjából, így én is letudtam már a nagyon magas lázzal vergődő totyogó miatt éberen töltött éjszakát. Azóta szépen le is ment a láza, és visszatért a huncut mosoly a korábban még beteg csillogású szemeibe - tudok, hát, a blogírásra koncentrálni.

Viszont nem szeretném, hogy ez az újévi poszt kizárólag a covidról szólna. Ennél jóval vidámabb témák is vannak.

Például, egy újabb költözés. De, ez most más, mint a többi. Mert ez most... sajátba!❤️ Tavasszal, vagy korábban. A város adott, már kitaláltuk, hol. A konkrét házikót még keressük. De, ahogy magunkat ismerem, nem fogjuk ezt túlgondolni. Mire kettőt pislantunk, már csomagolunk.

Nem csak mi fogunk hamarosan csomagolni. Tavaly a spanyolországi kalandozásunk alatt történt egy eljegyzés. A fiatalok azóta már nagyban az esküvőt szervezik, így idén a legnagyobb fiunk önálló életet kezdve kirepül a családi fészekből. Izgalmas, majd egyszer talán írok róla. Most elég ide annyi, hogy az idő múlása feletti tavalyi szívösszeszorult lamentálásaimon túlvagyok. Elengedtem a befolyásolhatatlan befolyásolására tett törekvéseimet, és elfogadtam, hogy ez az élet rendje. Jelenleg nagyon bölcsnek érzem ezt a "rendet" és jólesik belesimulva figyelni, hogy miket tartogat még a számunkra.

Munka frontján kaptam egy új megbízást a férjemtől. Ezúttal nem rajzos munka, hanem angol. Besegítek egy projektbe, amiből tananyag lesz a családi vállalkozásunk weboldalán. Nagy izgalommal várom, kihívás lesz, hiszen ez a feladat a rajzos megbízásokkal ellentétben rendszeresen odatett időket kíván. Vagyis még jobban szerveznem kell az időbeosztásomat, hogy mindenre, amire szeretnék szánni, jusson elég időm. Most nem parálok ezen, de számomra dimenzióváltás a rendszeres munka. Eddig kampányszerűen tudtam csak odatenni időt ilyen dolgokra, de, talán már itt az ideje ennek is.

Idén lesz egy háromévesünk is, akit az állam már szívesen intézményesítene. De mi ellenállunk ennek a vágyának és legális lehetőségeinket kihasználva óvodai felmentésért fogunk folyamodni. Egyet leszámítva minden gyerekünk kapott felmentést az ovi aktuálisan felmenthető része alól annak idején (épp a kivétel gyerek házasodik idén), de egyikük idejében sem volt érvényben a jelenlegi szabályozás. Így nagyon izgalmas, hogy sikerrel járunk-e. A vizsgák után nekiugrom a kérelemnek, és fogok majd erről ide is még bővebben írni.

Hirtelen ennyi újdonság fért ebbe a posztba. Tudom, ez a blog az újévi írásokat, meg pár egyéb, kósza gondolatot leszámítva erősen elhagyatottnak tűnik, de az én fejemben nem az, így kérlek te se mondj le róla(m)! Ebben az évben is megvan az a törekvésem, hogy "visszatérjek a blog világába" és rendszeresen írjak új posztokat. És, mivel kevéssel újév után vagyunk, új reménységem is van arra nézve, hogy ezt meg fogom valósítani. De, tudom, hiszed, ha látod. Én is. Reméljük, mindketten meglátjuk.

Kedves, 2024, örülök, hogy megérkeztél és végre itt vagy! 2023 jó volt hozzánk, bízunk abban, hogy ebben te sem maradsz messze mögötte. Hozz sok kézzelfogható és még több lelki áldást olvasóim életébe! Nekünk pedig, akik az esedékes egyéni munkarendes vizsgáink miatt izgulunk, nekünk adj könnyű lépteket a felkészülésben, hogy a kétségbeesés ne érintsen meg, de a szeretet és a reménység elevenedjen meg bennünk! A nehezebb időszakokban neked is ugyanezt kívánom!

És, amúgy meg B. U. É. K.

Egzisztenciális öndefiniálás, avagy próbálom értékkel megtölteni létem kereteit

Hivatalosan már elkezdődött az iskolaév. Mondjuk nekünk még nem. Novemberig Spanyolországban vagyunk és még pár hétig nem állunk neki a tanulásnak. De, már megvannak a tervek, hogy mit mikor és hogyan szeretnék a gyerekekkel csinálni. Ennek kapcsán viszont úgy érzem, egyre erősebb bennem az a felismerés, hogy egészen más szinten bár, de teljesen újra kell szerveznem magam.

Az elmúlt években sok minden történt. Nőttek a gyerekek, emiatt változott a családi dinamika. A fiaink közül többen gimis teendőik mellett munkatársként már rendszeresen részt vesznek családi vállalkozásunkban. Magam is egy ideje aktívabb szerepet töltök be a bizniszben, ehhez kötődően pedig több feladatom lett. A férjem keze alá dolgozom és a döntések meghozatalában is beleszólásom van, ehhez azonban valamennyire képben kell lennem az üzleti dolgokkal. Még abszolút nem érzem magam úgy, de lassan igazi üzletasszony leszek.

Tanfolyamokat is végeztem, okj-s papírt (amikor még volt ilyen) és jogosítványt szereztem. Ezeket persze egyelőre a mindennapokban nem tudom kihasználni, de a tanulási út kitágította a látószögemet. Új perspektíva nyílt meg előttem azzal kapcsolatban, hogy hogyan gondolkozom magamról és a saját életemben betöltött szerepemről (tudom, furcsa megfogalmazás, de tényleg így van).

Változott az otthon betöltött szerepem is. A tanfolyamok elvittek kicsit otthonról, így a gyerekekre is több hárult. Utána viszont már, úgy érzem, nem tudtam teljes valómmal hazatérni. A munka és a tanulásom észrevétlenül eltávolítottak attól a szerepkörtől, amellyel évtizedek óta kizárólagosan azonosítottam magam. Vagyis az otthontanító hívő édesanya szerepkörtől. Egy olyan anya szerepétől, aki a családjának él.

Nem érzem, hogy hátat fordítottam volna ennek a szerepkörnek, hiszen jelen pillanatban is így tudnám a legjobban definiálni saját magamat, mert ezek a legnagyobb értékek az életemben (és, ameddig rajtam áll, és, ha az Úr kegyelme megtart és élünk, akkor az utolsó gyerekünk felnövekedéséig szeretnék ebben a szerepben megmaradni). Viszont mégiscsak változott ez az öndefiníció, mert már vannak más részek is ebben a történetben, amik korábban nem voltak ott.

Talán majd egyszer írok erről a folyamatról bővebben, hogy hogyan is változtam, de most a történet szempontjából annyi a fontos, hogy változtam. Az életem szerves része lett, hogy csiszoljam, fejlesszem meglévő tudásomat, készségeimet (főként a munkához kapcsolódóakat) és, hogy újakat szerezzek, amelyek nem feltétlenül kötődnek a feladataimhoz, ugyanakkor örömet és felfrissülést hoznak az életembe, ami jólesik. Igen, ez most pont úgy hangzik, mint az öngondoskodás egy általam nem ismert, új formája, és meggyőződésem, hogy az is.

A fókuszpontja az életemnek azonban mindezek miatt észrevétlenül is kissé elmozdult. Eddig nem tudtam eldönteni, hogy ez jóféle változás, az élet rendje-e, amit hagynom kell megtörténni vagy inkább egy erodáló hatás, amely lebontja a prioritásokat az életemben, hogy otthagyjon célt tévesztetten, kiüresedve. Most azonban, a gyerekek viselkedésében bizonyos negatívabb családi tendenciákat szemlélve már meg tudom fogalmazni, hogy ez nem olyan dolog, amit csak úgy hagynom kell megtörténni.

Kicsit vicces is ez, amolyan rókafogtacsuka dolog. Az a sok, számomra tökjó dolog, ami az életemben van, mind a figyelmemért kiált, és úgy érzem, lehetetlenség kialakítani egy olyan, értelmesen elfoglalt életet, melyben mindenre annyi idő jut, amennyit az adott dolog megkíván. Egyszerűen képtelen vagyok azokra a dolgokra, melyeket be szeretnék tenni az életembe, elegendő időt szánni anélkül, hogy más fontos dolgok ezt ne sínylenék meg. És, ezt jelen pillanatban igazi patthelyzetnek érzem.

Főképp a bűntudat miatt érzem ezt. Ugyanis mindenre, amit csinálok, jut két-három másik dolog, amit nem tudok megtenni. Ami aznap megint kimarad. És, most már nem csak a kihagyott tanulnivalók és a halogatott házimunkák miatt tudom emészteni magam, hanem a saját, személyes céljaim, tanulnivalóim, meg a munkához kapcsolódó feladataim miatt is.

Sokféleképpen próbáltam hozzáállni a helyzethez, de akármit csináltam, a bűntudat idővel mindig visszakúszott. Csökkenteni tudtam az erejét, így már nem állandóan mardosó, szigorúan vádló hang, csupán a háttérben megbújó együttérző, lemondó sóhaj, mely a nap végén azért csendesen megjegyzi, hogy "hmm, hát ma sem sikerült mindent megcsinálni..." Őt azonban nem tudom tartósan elhallgattatni. Emiatt ritkán érzem azt a magabiztosságot és boldog büszkeséget az életem jelenlegi állása felől, melyet egyébként magamat kívülről szemlélve teljesen indokolt lenne éreznem. Hogy minden "elég jó". Hogy én "elég jó" vagyok.

Hasonló ez a kéttűzközöttlevés a dolgozó nők munka-család-gyülekezet-barátok-én reménytelen sokszögének kibogarászásához. Hogyan is lesz egy embernek elég ideje mindenre, amit szeretne tenni? Mit kell feláldozzon a fontos dolgok közül, hogy megszülessen az élhető kompromisszum a muszájok és a szeretnékek között? Erre egyelőre még nem tudom a választ, de muszáj lesz kimókulnom a dolgot, mire hazamegyünk (november vége).

A szívem ebben a helyzetben azt diktálná, hogy mindent dobjak el a családért. A minden alatt azokat a dolgokat értem, amik csak rólam, az én örömömről, fejlődésemről szólnak, tehát látszólag következmények nélkül elhagyhatók. Azonban ezeket nem szeretném elhagyni. Mert, hozzátesznek a személyiségemhez, gazdagítják az életemet, világlátásomat és feltöltenek azzal az életörömmel, amellyel a hétköznapokat jórészt gépiesség nélkül, a pillanatokat megélve tudom végigcsinálni.

Nem mindig, persze. Van, amikor csak gépiesen megy, de ha mondjuk, úgy 90%-ban nem robot üzemmódban futok, azt ideálisnak érzem.

Ehhez viszont kell, hogy ne tűnjek el "én". Hogy a személyiségem ne oldódjon fel a családot szolgálva. Mindenkinek jobb, ha van személyiségem. Jobb a gyerekeknek, ha látják, hogy anyának vannak saját céljai, álmai, és ezekért tesz is. Jobb a férjemnek is, aki azért vett el feleségül, mert megszerette, aki vagyok (amit, ha elveszítek, neki sem marad túl sok belőlem).

Nekem is egyértelműen jobb, hogy magamnak ott vagyok, de alapvetően egészségesebb is az a minta, amikor anya nem a család rabszolgája, hanem időről időre el tud vonulni, fel tud töltődni és ebből a maga lelki, személyiségbeli gazdagságából tud értéket vinni a családba. Természetesen a család egy családos embernek szinte a legfontosabb, és ez rendjén van így, de fontos igazság, hogy a család nem én vagyok.

Én a része vagyok, és sok minden rajtam áll a családban, a légkört is nagyban az én lelkiállapotom, derűm (vagy annak hiánya) határozza meg, de a családom nem azonos velem. És, nekem idő volt, míg ezt megértettem. Az évek (évtizedek!) alatt a gyerekek megannyi napi szükségletére való odafigyelés, a nevelés minden nyűge-öröme, vagyis a 24 órás szolgálatom anyaként és otthontanulásban segítőként, a mindennapokban teljesen elvette a figyelmemet saját magamról, addig a pontig, míg már nem volt "magam".

Elvesztettem. Nem voltak saját céljaim (csak a család boldogulása). Nem tudtam, mit szeretnék én (azon kívül, ami a többieknek jó). Nem tudtam, mi érdekel, a családon kívül. Persze lehet, hogy terem sem lett volna akkoriban a szárnyaimat próbálgatni, hiszen a gyerekek jóval kisebbek voltak, de mindegy, mert nem is akartam. Akkoriban még. Aztán szép lassan visszaszereztem, ami elveszett és most már újra van "saját akaratom". Így most eggyel több szempont, amit figyelembe kell venni, amikor tervezem a heteimet, az életemet.

Szóval, most ez az, ami birizgál, ez foglalkoztat. Hogy hogyan lehet megvalósítani azt az összhangot, amely a szükséges, de még vállalható kompromisszumok és a saját definíció szerinti elég jó élet közötti egyensúlyból fakad. Hogy miként tud egy anya, az ő sokrétű feladatai között folyamatos bűntudat és állandó veszteségérzés nélkül megelégedett és hálás életet élni.

Hisz mindennap annyi ok van a hálára is, az elégedettségre is! Kérem Istentől, hogy nyíljon szemem mindarra, amit Ő lát bennem, az életemben, hogy ne csak azt lássam, ami "nincs", meg amit "ma sem tudtam megtenni", hanem észre tudjam venni az egyenlet másik oldalát. Ahol a reménység tanyázik, mely arra sarkall, hogy ne adjam fel, mert az Úrnál van értelme annak, amit csinálok. És, ahol Isten végtelen kegyelme is lakik, mely erős arra, hogy minden helyzetben megtartson. Erre a mennyei perspektívára vágyom most.

Egyéni munkarend kérelmeink sorsa és ennek kapcsán gondolatok az otthontanulásról

A kezdeti közönyösebb hozzáállásom után, amikor férjem a postaládából behozta és a kezembe nyomta a három borítékot, elég izgatott lettem. Mégiscsak a következő tanév sorsa dől el ezeken a postai küldeményeken! Kicsit furának találtam, hogy csak úgy bedobták a levelet, mert eddig mindig értesítőt kaptunk róla és a postán lehetett átvenni. De nem gondolkoztam ezen sokat, feltéptem a borítékot.

Az első küldemény felbontása után gyorsan végigfutottam a hivatalos szöveget. A szemem egyre azt a tényleges döntést jelző, pár vastag betűs szót kereste, mely határozott választ ad arra a kérdése, hogy "megkaptuk vagy nem?" Ilyet azonban, bárhogy meresztettem is a szemem, nem találtam.

Helyette egy érdekes fogalom, a "tényállást tisztázó végzés" szerepelt vastag betűvel a dokumentumban, néhány pontosító mondat kíséretében. Ezekben arra kértek minket, hogy a gyerekek tavalyi és idei évvégi bizonyítványának a másolatát 30 napon belül juttassuk el hozzájuk. Ha nem tesszük ezt meg az említett határidőn belül, akkor a hivatal ennek hiányában hozza meg végleges határozatát.

Miért pont a bizonyítványok?

Arra a köznevelési törvénycikkelyre hivatkoztak, amelyben az egyéni munkarendű tanuló számára a "státuszban maradásnak" a feltétele, hogy a vizsgákon részt vegyen és sikeresen lezárja őket. Vagyis kérvényeink létjogosultságát akkor látták bizonyítottnak, ha a gyerekek bizonyítványával igazoljuk, hogy nem buktak meg kétszer egyéni munkarendben.

A törvény szövegét tekintetbe véve ez az érvelés amúgy helytálló. Amennyiben az egyéni munkarendű tanuló két alkalommal alapos ok nélkül hiányzik a vizsgáról, vagy pedig megbukik, akkor nem maradhat egyéni munkarendben, hanem suliba kell járnia.

Ugyanakkor ehhez az érveléshez három gondolat azért eszembe jutott. Az egyik, hogy a gyerekek bizonyítványainak nem túl sok köze van a kérvényünk indokolásához. Korábbi tapasztalatok szerint másoknál, de nálunk is a hivatal mindig ahhoz keresett további "garanciákat", amit a kérelem indokában a család az életviteléről állított. Vagyis a kérelemben megfogalmazott indokot kellett alámasztani, ha a hivatal ezt kérte, nem azt, hogy teljesül-e a törvényben lévő minimumfeltétel (hogy a tanuló otthoni tanulmányai közben ne bukjon meg).

A második gondolat, hogy ez a szankció ezmiez? Miként fogják iskolai bejárásra kötelezni azokat, akiknek amúgy már egyszer megadták az engedélyt, ergo a hivatal is elismeri, hogy alapos indokkal nem járnak suliba, de mondjuk elégtelenre vizsgáznak? Külföldön élő tanuló. Versenysportoló. Tanyasi család, aki messze lakik mindentől. Nekik hirtelen megváltoznak az életkörülményeik, csak mert 2x sikertelenül vizsgáztak? Nem túráztatom ezen magam tovább, hisz nyilván nem fognak tudni bejárni.

Viszont megértem a hivatalt is. Azért folyamodnak ilyen elrettentő húzáshoz, mivel a kétszeri bukás, az már jelezheti azt, hogy a gyerekkel nem foglalkozik felnőtt, magára van hagyva a vizsga felkészülésében - akkor meg esetében eleve nem működik az egyéni munkarend (fiatalabb gyerekről beszélek, bár mi időnként a gimiseinknek is be kell a tanulásban segítsünk, mert néha igénylik ezt).

A harmadik gondolatom, - és ez az előbbihez is kapcsolódik, és fontosnak látom kihangsúlyozni, mert nekem is elkerülte a figyelmemet. Bár a törvény szövegéből arra a következtetésre lehet jutni, hogy az egyéni munkarendű tanuló a törvényváltozás (2019/20) óta nem bukhat meg osztályozó vizsgán, valójában ez nem teljesen helytálló gondolat így.

Sikertelen tanévhez, azaz évfolyamismétléshez három vagy annál több tantárgyból kell elégtelenre vizsgázni. (Ilyen esetben automatikus évismétlés van). Ha háromnál kevesebb tantárgyból bukik valaki, akkor rendszerint kap lehetőséget pótvizsgázni, vagyis egy későbbi időpontban, de még az új tanév kezdete előtt ismételt osztályozó vizsgát tenni.

Ilyenkor a végső érdemjegy a két vizsga átlaga lesz, melyből az egyik már egyes, úgyhogy pótvizsgákon ügyeskedni kell. Tehát a lényeg, hogy a kétszeri bukás nem egyes tantárgyakra vonatkozik, nem is a félévi számonkérésre, hanem szigorúan a sikertelen vizsgák miatti évfolyamismétlést értik ez alatt. Pontosabban, kétszeri évfolyamismétlést.

Ennek ismeretében azt gondolom, hogy, bár sok otthontanuló család tanulmányi szempontból a végletekig maximalista, talán mégsem dől össze a világ, ha becsúszik egy elégtelen vizsga év végén (értsd: nem vonják vissza emiatt automatikusan az egyéni munkarend engedélyt). De, figyeljetek arra, hogy sikertelen vizsgák miatt évfolyamot ne kelljen ismételnie a gyereknek.

No, de vissza a tényállást tisztázó határozathoz. Ilyet egyébként még sosem olvastam korábban a Hivataltól. Tavaly semmit, tavalyelőtt pedig csak hiánypótlást kértek tőlünk. De mindegy, nekiveselkedtem gyorsan előkotorni a kért érdemjegyeket igazoló dokumentumot (a bizi a suliban van, így a vizsgák eredményéről tájékoztató emaileket kellett felkutatnom).

Akadt ezzel némi problémánk, telefonálnom is kellett miatta a pokosoknak (POK - pedagógiai oktatási központ: helyi szinten ők állnak kapcsolatban a sulikkal és ők bírálják el az Okt.Hivatalnak küldött egyéni munkarend engedélyeket, vagyis technikailag ők a helyi Okt.Hiv.).

Ezzel a hölggyel korábban, kis Olivér születése előtt a kórházból már beszéltem, akkor segítőkész és együttműködő volt. Ez alkalommal is, így végül meglett az információ, és aztán a tényállást tisztázó határozathoz az igazoló emailünk is elkészült. Elküldtük és vártunk.

Nagyon gyorsan lezongorázták, mert pénteken már meghozta a postás a... nem, nem a leveleket, csak az értesítőt (így működik, megszoktuk). Amint lehetett, szaladtunk a postára.

Nos, az első levélben egy beleegyező határozat lapult.

Nosza, essünk neki a többinek! Nem csigázlak tovább, a második borítékból is egy engedély került elő, így rövid böngészés után azt is félretettem. Jött a harmadik levél. Feltéptem azt is és előkandikált a szöveg. Az előző két levél alapján már tudtam, melyik részén kell a legfontosabb információt megtalálnom és egy gyors pásztázás után meg is lett. Megkaptuk a harmadik igent is.

Mit jelent ez?

Hogy mehet minden úgy, mint eddig. Hogy zöldutunk van a folytatáshoz. Egy újabb tanévre. Juhhé.

Ettől most eléggé megkönnyebbültem. Valami viszont napokig nem hagyott nyugodni. Annyira készítettem magam érzelmileg arra, hogy akár vissza is utasíthatják a kérelmeket, hogy ez volt az, amire nem tudatosan, de ráhangolódtam. Annak a lehetőségnek a pozitívumait kezdtem el számba venni, latolgattam, hogyan lépnénk, ha ilyen választ kapnánk. És, hozzászoktattam magam a gondolathoz. Talán túlságosan is.

Aztán az OH verdikjei után be is kúszott a fejembe, hogy jobb lett volna nem-engedélyező végzést kapni. Mert, ha nem kaptunk volna engedélyeket, azzal egy másik útra kényszerítettek volna bennünket. Egy új, izgalmas útra, amely talán még inkább illeszkedne a családunkhoz, mint az eddigi út. Persze nehezebb út lenne, mégis erőteljesen vonzott a kihívás, hogy vajon abban az esetben sikerülne-e olyan otthontanulós megoldást találnunk, ami legális is, meg a család életvitele és preferenciái maximális figyelembe vételével, számunkra működőképes is.

Ezeket a gondolataimat a féléventevizsgázós-éventeújengedélyértnyuszorgó jelenlegi életünkhöz való mély ragaszkodásommal együtt sem érzem ellentmondásnak. Ugyanis nagyon szeretem az otthontanulós életünket, de a félévenkénti vizsgakészülésben meg-megfáradok. Egyre nehezebben veszem rá magam, hogy időben elkezdjük és teljesen beletegyem magam. Egyre tovább halogatom a kezdését, mert egyre később érkezik meg az a fajta belső motiváltság, melynek hatására aztán erőlködés nélkül durálkodom neki a tanulás megszervezésének és a megvalósításnak: amikor nem nyögvenyelősen, hanem derűsen nyargalunk végig a tananyagon a gyerekekkel.

Persze, eddig minden tanévben egyszer csak megérkezett ez a fajta belső motiváltság. Én ezt mindig ki is vártam, mert a hiányában nem tudunk értelmes munkát végezni. Azért mindig megpróbáljuk, de mindig olyan rozsdásan indul az egész, mintha nem is akarna elindulni. Olyankor mindig eszembe jut, hogy a hátam közepére sem kívánom ezt a muszájságot. Kitör belőlem a szabadságvágy és nem akarom az előttem álló heteket, hónapokat végigcsinálni. Mint a viccben, amikor a lány sulikezdéskor az ágy alá bújik, hogy ő márpedig nem akar iskolába menni - aztán később kiderül, hogy ő a tanárnő.

Ugyanakkor itt le is szögezném, hogy nem, nem a tanulással magával van bajom. Amikor végre megérkezik a belső motiváltság, akkor összekapjuk magunkat és napok alatt teljesen megváltozott dinamikával kezdünk el működni. Az akkor úgy már nem csak hatékony, hanem élvezetes is. De mielőtt oda jutnánk, részemről mindig van egy ilyen ágyalábújós, menekülniakarós része a történetnek. Akkor mindig úgy érzem, hogy én ezt már nem is akarom csinálni. Hogy, talán abba kellene már hagyni, mert nyűg nekem az együttanulás. Aztán elindul a dolog és a kezdeti tiltakozó gondolataimra fittyet hányva belefordít minket az idő ebbe a kitaposott útba.

És, elkezdünk készülni a vizsgákra - immár sokadszor. És, megérkezik a motiváció is. A rengeteg együtttanulással, együtt töltött idővel pedig újra összecsiszolódunk, jó csapattá kovácsolódunk a gyerekekkel. Én mondom, merre, ők meg, hol lelkesen, hol fogösszeszorítva, de jönnek utánam. És, mire a felkészülés végére érünk, közvetlenül a megmérettetések előtt, az éppen adott vizsgaidőszakban aktuális tanulásos és hozzáállásbeli kihívásokat elsimogatva, az ember-kontra-ember és az ember-kontra-önmaga adta helyzeteket bajnokian (vagy néha csúfos leszerepeléssel, de ezért mégis csak) lemeccsezve érkezünk meg otthontanulós életünk csúcseseményéhez, a vizsgákhoz.

Mire megérkezünk, már eleget okosodtunk, de nem csak a tananyagból - egymásból is. Ez az időszak ugyanis arra a legjobb, hogy érezhetően megerősödjön a szülő-gyerek kapcsolat, hogy a vizsgára szinte bajtársakká váljunk.

Pontosan emiatt a folyamat miatt vagyok nagyon hálás. A tanulásos időszakok megváltozott tudatállapotáért, meg az egész tapasztalatért. A haragért, a drámáért, a sírásért, a kiborulásért. Az összeomlásért és az összeölelkezésért. Az őszinteségért, hogy azok lehetünk, akik vagyunk és nem kell sem szégyellni, sem elnyomni magunkban, ami nem tökéletes. Viszont azáltal, hogy megmutatkozik a tökéletlen, a felnőtt és a gyerek is el tud kezdeni változni.

Nem azért változik, mert mások kikényszerítik, elvárják, kierőszakolják belőle. Nem, mert muszáj, mert anya nem fogja szeretni vagy nem kap jó jegyet, ha nem teszi. Hanem, mert benne, személyesen benne érik meg, hogy lehetne jobb hozzáállással, mások felé nagyobb odafigyeléssel és kevesebb önszabotálással sikeresebben megugrani azt az akadályt. Persze, ehhez a rengeteg együtt töltött idő mellett rengeteg beszélgetés is szükséges.

Nagy igazság, hogy az életben akárhol is vagy, mindig tanulsz valamit, mert tanít neked az élet valamit másokról meg magadról. Otthontanulva is ezt tapasztaljuk: mindenki tanulja önmagát és a többieket jobban megérteni, miközben próbálja befogadni a tananyagot. Kiszálazhatatlan keveréke ez számunkra a nehéznek és a gyönyörűnek, és ez engem minden alkalommal annyira lenyűgöz, hogy időnként csak megrendülten és hálatelten állok miatta.

Mert ez a féléventevizsgázós-éventeújengedélyértnyuszorgós formája az otthontanulásnak olyan mélyen formál minket és annyira megindít engem, ahogyan látom a gyerekeimet ismeretben, de főleg jellemben változni, feljődni, hogy nem akarom ezt másként csinálni, csak így. És, magamban mindig konstatálom, hogy lám, még mindig, még idén is ez a legjobb terve Istennek az életünkre nézve. Számunkra ebben a muszájosegyüttformálódós élethelyzetben van kimaxolva minden, amit emberi kapcsolatainkban kimaxolni érdemes.

Nem mondom, hogy máshogy nem lehet formálódni. Dehogynem. Istent nem lehet bekorlátozni, mások máshogyan változnak, mert másokat más eszközökkel változtatja meg. Nálunk, úgy tapasztaltuk, hogy az otthontanulás az eszöze, amit használ. Minket Isten legmélyebben ezen keresztül formál. Mi így változunk.

Egyéni munkarend kérelmek

Itt vannak, ni, mind: beadtuk őket múlt kedden az Oktatási Hivatalnak címezve. Érdemben nem módosítottam a tavalyi dokumentumon, így gyakorlatilag változatlan formában került postára a 3 levél. Azért három, mert a legkisebbet nem érinti még semmi ilyesmi (az ovis felmentés jövőre lesz neki esedékes). A három nagyobb gyerek gimije meg olyan suli, mely nem kötelezi a tanulókat óralátogatásra (felnőttoktatás kategóriába tartozó intézmény), így nekik nem kell egyéni munkarend engedély az otthontanuláshoz.

Visszakanyarodva, meglátjuk, mit kezd az indokolásunkkal a hivatal. Ahhoz, hogy minden rendben legyen, mindhárom gyerek meg kell kapja az engedélyt. Ha már egynek nem engedélyezik, akkor senki sem fog élni ezzel a "lehetőséggel", mivel kollektív megoldásban szeretnénk gondolkozni. Mint a három pillangó a mesében "... akkor inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mint, hogy elhagyjuk egymást."

Magamban naponta latolgatom, hogy mennyi esély van rá, hogy megkapjuk, de persze fogalmam sincs. Az "új rendszerben" 2020 óta már két ízben engedélyezték számunkra az otthontanulást, de ez minden egyes évben új bizonytalanság, nincs garancia a tutira. Mondanám, hogy izgalmas a helyzet, és kicsit az is, de, mivel a következő tanévünket nagy mértékben befolyásolja ez a döntés, inkább az információt szeretném végre birtokolni, amivel aztán már lehet dolgozni.

Miért nem parálok ezen az egészen? Egyrészt, mert van B verziónk. Másrészt, mert pont abban az időszakban kell az engedélyezést lezavarni, amikor vizsgahajrában vagyunk. A következő évvel kapcsolatos jövőbeli helyzet pedig, akármennyire is fontos, nem tudja a vizsga miatti általános parát, bűntudatot, feszült, intenzív időszakot háttérbe szorítani. Vagyis akármi is lesz jövőre, nekünk most kell felkészülnünk, most kell helytállnunk, most kell ügyesen odatenni magunkat a vizsgákig. Ez most fontosabb, mint az, hogy mi lesz jövőre.

De, persze, azért kiváncsi vagyok rá, mi lesz jövőre, érdekel az OH verdiktje, nagyonis. Mindez elvileg, ha nem kérnek hiánypótlást, mely hetekkel elnyújtaná a folyamatot, megkönnyebbülésünkre napokon belül kiderül.

Rádiócsend...

Annak ellenére, hogy sok hónapja "rádiócsend" van énfelém, azért időnként vissza-visszatérnek ide a gondolataim. Ide a blogra. Kedves helyem ez nekem, szeretek itt lenni, veletek. És, szeretném újra megtölteni tartalommal ezt a virtuális sarkot, de nem tudom. Valahogy nem találom magamban a hajlandóságot a rendszeres írásra. Viszont már zavar, hogy nagyritkán köszönök csak be ide, és némi mivanvelünkmost írást követően, csá - megint hónapokra eltűnök.

Nem mondom, hogy tudom a választ erre a problémára. Egyelőre csak bánt belül, hogy ennyire elhanyagolom ezt a szegmensét az életemnek (melyet azért továbbra is az életem részének tekintek). És, picit cserben hagyásnak érzem ezt a helyzetet az olvasóimmal szemben. Mert, talán gyakrabban olvasnál és annak, hogy nem teheted, én vagyok az akadálya. Mintha a blogolás felelősséggel is járna.

Valószínűleg így van. Mert mi is ez az egész a bloggerkedés?

Először csak írsz és írsz. Aztán micsoda boldogság, amikor egyszer csak végre meghallja a hangodat az olvasó! Aki elolvas egy posztot. Aztán mégegyet. Meg még egyet. És, interakcióba kerül veled, hozzászólást ír, amiből párbeszéd is kialakul. Ez az olvasó aztán elkezd visszajárni hozzád, és idővel odaszokik a kis virtuális sarkodba. S, mert tetszik neki, amit olvas (jól érzi magát tőle, elgondolkodtatja), kezd egyre több időt az posztjaiddal tölteni. És, hétről hétre várja az új tartalmakat.

Aztán, amikor már jól odaszokott..., amikor már kicsit az élete része is vagy..., amikor a hét izgalmai közé felkerül a "most miről fog írni?"..., amikor legfrissebb posztod beszédtéma az ebédlőasztalánál, no akkor, akkor egyszer ritkulni kezdenek a közléseid. És, egyre jobban. Végül hosszabb időre teljesen megszűnik a posztolás. Az olvasó meg azt érezheti, hogy hoppon maradt.

Nekem is vannak olyan olvasott blogjaim, amelyekben a rádiócsend az írók részéről évek óta tart. Az már nem is rádiócsend, hanem inkább elhagyott blog. De én még reménykedem. Reménykedem, mert amikor valakinek annyira tetszik a hangja (ahogy ír), meg a tartalma (amit ír), amikor annyit hozzátesz az életemhez a másik fejéből kiszálló gondolat, mint egy jó beszélgetés egy hús-vér emberrel - akkor nem akarom végleg rácsukni az ajtót. Mert jó érzés, hogy telekavarogtatja gondolatokkal a fejemet.

Akire egyszer rákattant a szívünk a virtuális világban, azt nehezen engedjük el. Érdekel, hogy hogy van tovább a története. Hogy, mi lett vele. Leginkább pedig érdekelnek az új gondolatai, amik az idő előrehaladtával talán még magvasabbak, de, legalábbis biztosan kipróbáltabbak lettek. És, így még inkább inspirálnak, elgondolkodtatnak.

Pont emiatt motoszkál bennem, hogy jó lenne gyakrabban írni, hogy nekem is újra meg kellene találni a hangom itt az éterben. Hogy ne csak arról írjak, mi van velünk, meg, hogy mit csinálunk mostanában (évente egyszer-kétszer), hanem arról is többet, hogy mi jár a fejemben. Utóbbival tudok ugyanis igazán interakcióba kerülni veled, olvasóm - és számomra a blogolásban ez az egyik legjobb dolog. Ebben érzem a kölcsönösséget, az aktív jelenlétet, "kommunikációt".

No, mindegy, dolgozom ezen a problémán. Amikor meglesz a megoldás, azt észre fogod venni, mert gyakrabban leszek itt. Addig meg szeretettel prezentálom tovább mivanvelünk posztjaimat, és persze nagyon örülök, ha te is megosztod magad és hozzászólsz, még ha ehhez a témához nem is lehet olyan mélyen. Folyatás (tehát) következik.

Új év, új lendület... vagymi (marathoni poszt)

Rengeteg teendő, izgalom, terv, vágyak - egyelőre ennyi 2023 nekünk. Egy hete benne vagyunk már ebben az évben, és a hétköznapok nyüzsgése betölti a ... a... szóval a hétköznapokat. (Milyen mondat már ez?! Mindegy, így sikerült.) De azért most szeretnék írni erről a nyüzsiről.

A tavalyi év zárása fergetegesre sikeredett. Családi szilveszterezés volt itthon, és egy ilyen esemény nálunk a társaság mérete miatt már egy rendes "rendezvény" (pedig csak a szűk család volt jelen). Komolyabb volt a programszervezés is: kamaszokkal nem lehet már csak úgy, ablakból tüzijátéknézősen lötyögni. Ahhoz túl ritkán van szilveszter, és ahhoz túlzottan szeretjük a vidámságot és egymás társaságát, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget egy teljesebb mókázásra. Igénylik, és talán mi is igényeljük, hogy értelmesen, de nagy röhögések közepette teljen az évvége. És, úgy is telt.

Most kivételesen jobban előre készültem az év végére, nem csak programokkal, hanem másként is. Határidőnaplót kaptak a nagyok és a kicsik is. Magamnak is szereztem egy szépséges darabot, ami persze a beltartalom miatt érdekes, de nem csak. Régen nem így volt, de életem ezen szakaszában számít, hogy mibe írok, így most a külsejét is minden kinyitásnál megcsodálhatom.

Határidők. Tervezés. Szervezés. Hétköznapok. Tanulás. Családi események. Önfejlesztés. Munka. Muszájteendők. Kedves időtöltések a gyerekekkel. És a káosz, ami elkerülhetetlenül együttjár a nagycsaláddal, meg azzal, hogy élünk: átszervezett programok és újra meg újra átírt tervek. Halogatott dolgok, meg az élet, ami közbeszól. Meg utat tör. Mikor, mi.

Úgy érzem, ez az év is különleges lesz. Persze, nekem minden év különleges, hiszen mind megismételhetetlen a maga nemében. Sosem lesznek pont akkorák a gyerekek, mint akkor voltak. Az a kicsink, aki akkor volt aprócska, soha többet nem lesz olyan kicsi, mint abban az évben volt. Sosem lesznek ugyanazok a kihívások. Sem a megszerzett élettapasztalatok, lelki megtapasztalások. Sosem lesz ugyanolyan a vizsgakészülés, sem az utazásaink adott évben. Még Istennek az arcát sem fogjuk ugyanolyannak látni legközelebb. Épp ettől olyan különleges minden év.

Talán az aktuális életszakasz teszi, amiben vagyok, talán az a sajátos helyzet, hogy egyidőben sokféle korú gyerekünk van itthon, nem tudom, de egy ideje egyre tudatosabban tudom az évek múlásának egyediségét megélni. Életemben az idő ilyen-olyan módokon állandóan az orrom alá dörgöli magát, ami nem nagy baj, bár azért szó, mi szó, időnként rendesen belesajdul a szívem.

Az, hogy az ember lányának otthonélő fiatal felnőtt gyereke is van, meg nagykamaszai, meg kiskamasza, meg kisgyerekei, meg egy édes totyogója, és az, hogy minden gyereke otthontanul, így egészen közelről láthatja, milyenek is ők, nos, ez azért erőteljesebb perspektívába helyezi a rendelkezésre álló idő korlátozottságát. (Szép mondat, mi?)

Amikor ránézek azokra a fess fiatalemberekre, akiket céltudatos határozottságuk és az előttük álló önálló, szabad, felnőtt élet ígérete von előre utukon... amikor rájuk nézek és látom a tetterő mellett a bizonytalanságot is, a felnőtt élet minden felelősségének a terhét, melytől ugyan egyáltalán nem riadnak vissza, de azért olykor bizonytalanná, óvatossá is teszi a léptüket... amikor rájuk nézek, nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire elszállt az idő.

(Mondom az előbb F.-nek, hogy írtam egy új posztot a blogra. "Miről szól?" - érdeklődik kiváncsian, és amikor elmondom, röviden megjegyzi: "De, hát a múltkor is erről írtál...". Nem tudom, hogyan emlékszik ő erre, nekem ez teljesen kiesett, de tényleg igaza van. Pedig négy hónap nagy idő - na, már megint ez a téma! -, de úgy tűnik nem volt elég rá, hogy a legutóbbi posztom óta átlépjek ezeken a gondolkodnivalókon. De, vissza az idő múlásához.)

Én még halványan emlékszem, amikor pocakcsikizésre feltört a kacaj a másféléves babócából - aki a héten épp tizenhét éves lesz. Még látom a mosolyában a régi kisfiús huncutságot, de tudom, hogy ő már nem az a kisgyerek, aki évekkel ezelőtt volt. Más világ már. A minap meg a kezembe akadt egy mozdonyos könyv és eszembe jutott, hogy a tizennyolc évesünk mennyire rajongott a mozdonyokért kb. 15 évvel ezelőtt. Mikor telt el 15 év? A szívembe örökre beíródtak kicsi koruk közös emlékei. Amit tudnék sorolni napestig, de... nem keserítem a szívemet.

Egyelőre csak elérzékenyülve figyelem, ahogyan keresik az útjukat, de a szívem már tudja, hogy nincs messze az idő, amikor megtalálják. Akkor majd nekifeszülnek a végtelennek, és én könnyes zsebkendőmmel integethetek utánuk, mint a régi mesékben a jámbor öreganyó, akinek az egyetlen fia útrakelt. És várhatom, hogy hírt adnak magukról (remélhetőleg gyakrabban, mint amilyen gyakran én hírt adok magunkról a mi szüleinknek).

El fognak tőlünk menni. Tudom, hogy így lesz, és, bár a szívem nem akarja ezt elfogadni, az eszem tudja jól, hogy pontosan ez az élet rendje. Jó, ha saját családot alapítanak. Jó, ha nem maradnak a nyakunkon, de a szívem iszonyodik az időtől, amikor ez beteljesedik.

Szeretek abban élni, ami most van. A cserfes totyogó összemosolyog a húszévessel, aki az asztal másik végéről incselkedik vele. Később kimerülten a tizennyolcéves karjában szenderedik el, aki fáradhatatlanul sétálgat vele, ameddig a dolgom után járok. A tizenhét éves srác búval bélelt tízéves kishuga vállára teszi a kezét és bátorítólag megsimogatja a fejét, mire ő ettől minden baját elfelejti. A hétéves lánykának derűs lesz a napja, mert szócsata és bunyópartnere lett ma is a húszéves nagytesója.

Az utazásaink. Amikor lehúzott ablaknál kicsitől a nagyig mind teli torokból énekeljük az épp aktuális kedvenc dalainkat. "Sajtból van a hooo-ooold...!" A pizzériás pizzázások, amikor össze kell tolni miattunk két asztalt, mert nincsenek felkészülve egy családi vacsira. A "vonulásaink", amikor kirándulni megyünk, vagy csak sétálni a Tisza-partra. Hogy előttem és mögöttem is a családom megy, hogy a jelenlétünkkel körülöleljük egymást. Itthon is. A közös filmnézések. Felolvasás. A vacsoraasztal, amit kilenc személy ül körbe minden este. A beszélgetések, viccelődések. A drámák.

Ezeknek egyszer mind vége lesz. És én azt érzem, hogy amikor elkezdenek kireppenni a sasfiókák, akkor az anyamadárnak meg fog hasadni a szíve. Négyszer egymás után. És, később még többször. De nem a meghasadástól félek, hanem az üres asztaltól. Az üres szobától. Az üres autótól. Hogy kiscsalád leszünk. És az ma, most nekem egy nagyon nem akart állapot. Mert nagyon fog hiányozni, aki elmegy. És, mire hozzászokunk a hiányához, elindul majd a következő is. És, mire azt megszokjuk, elmegy mégegy.

És, amit felépítettünk. Az a rengeteg óra, amit beszélgetésbe, olvasásba, nevelésbe, szeretésbe, értük való imádkozásba és egy élhető családi élet kialakításába fektettünk. Nem kis meló. Annak ellenére sem, hogy amivé a családunk vált, amivé egymás számára formálódtunk, mint család, ez a miliő, amiben ma szeretünk élni, ez csak kisebb részben a mi melónk. A kegyelem, Isten kegyelme mely minden helyzetet, minden elhibázott döntést, minden elhamarkodottan kimondott bántó szót, minden ki nem mondott, oda nem adott szeretetmegnyilvánulást átfogott.

Ez a sok meló, ez a felépített áldássziget, a kegyelem, ami átfonja családi életünket - ezt a felépítményt fogom elveszíteni. Kisétálnak majd az ajtón és ottmaradunk F. meg én a családi életünk emlékeivel. Tudom, hogy lesz folytatás. Hogy a dolgok vége az tulajdonképpen egy csodás új kezdet. De nekem most ez az életem, ebben vagyok otthon, és nem kívánom a változást, még ha tudom is, hogy az úgy egészséges és úgy kell lennie.

"Örökké nem tarthatod magad mellett őket!" - figyelmeztetett egy kritikus hang az otthontanulásunk kezdetén. "Nem is akarom" - válaszoltam erre, és valóban nem volt akkor sem, ma sem célom magamhoz láncolni a gyerekeimet. A szoros együttélés és az otthontanulás miatt viszont a szeretetkötelék, ami kialakult köztünk erős lett, a szívem pedig ezt az állapotot, ezt a közelséget konzerválná. Persze, nem lehet.

És, miközben ezen merengek, itt szuszog mellettem a totyogónk. A vele való foglalkozást is ezek a gondolatok szövik át, így amikor belefeledkezem a szeretgetésébe és bájos gyermeki viselkedésének a figyelésébe, akkor azért gyakran bekúszik a gondolat, hogy ez nem lesz mindig így, hamarosan ez a kislegény is felnő... látod, nagyobb gyermekekkel élve az idő múlására való rácsodálkozás még a kicsivel való tevékenységek közben is jelen van, és a szilveszter-újév tengelyéből kilépve a háttérben megbúvva napi szinten kizökkenti a gondolataimat. Ez már szinte nem is kizökkenés, nálam ez az új normális.

Amikor ez eszembe jut, akkor fel szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy vajon jobb volt-e akkor, amikor a nagyok voltak kicsik és a kicsik még nem voltak, jobb volt-e, hogy még nem foglalkoztatott az idő ilyetén múlása, gyakorlatilag egyáltalán nem gondoltam vele? 

Akkoriban teljesen lekötött az egyszerre több kicsi gyerekről, meg a háztartásról való gondoskodás. (Meg a blogírás - hogy én mennyi időt találtam az írásra, milyen sok poszt született akkortájt...) Ebben a kisgyerekes létben éltem, ebben voltam boldog. És, talán azért nem szembesültem az idő múlásával, mert így élve egyik nap tényleg olyan volt, mint a másik: a gyermeki fejlődés, a növekedés intenzitása a mindennapos peluscsere, szennyesedény-halom, nevelés és a kérdéseikre adott válaszok sorában javarészt észrevétlen maradt.

Mondták persze azok, akiknek már felnőtt gyerekei vannak, hogy egy pillanat alatt elszáll a kisgyermekkor, de, mikor sorban születnek a gyerekek és nem áll meg a babakedv három után, akkor az a "pillanat" látszólag sokkkkkkal tovább tart: egy sokgyerekes anya szemével a kicsikor az élet legszilárdabb állandójának tűnik, ami talán sosem változik.

Most meg, az új év kapcsán gyakran azon kapom magam, hogy az "utolsók" járnak a fejemben. Tudod, mint amikor pár napra elmész egy szép helyre, ahol nagyon jól érzed magad, és az utolsó előtti nap elindul az ember fejében a lemez: "Ez volt az utolsó strandolás (sóhaj). Ez volt az utolsó vacsi itt (sóhaj). Utolsó esti séta (sóhaj, sóhaj). Utolsó éjszakánk ebben a házban (sóóóhaaaaj)". Most úgy érzem, hogy ez az év lehet az utolsó közös évünk, aztán a legnagyobbunk kirepül. Persze, talán nem eszik olyan forrón a kását, de az én fejemben már beindult az "utolsós" lemez.

Talán emiatt, talán csak, mert most eleve jobban ráfigyelek az idő múlására, mindenesetre ezt az évet egy újabb különleges és megismételhetetlen évnek érzem lenni. Búék neked, kedves Olvasóm. Köszönöm, hogy hűségesen fel-felbukkansz és ritkán kitett posztjaimat is becsülettel elolvasod.

Legyen csodaszép éved! Isten kegyelme és szeretete öleljen át téged és családodat! Tegye erőfeszítéseidet maradandóvá 2023-ban!

Hogy elszállt az idő...!

Blogjaim (2) pár nap különbséggel 2009-ben indultak. Még csak négy gyerekünk volt. Első fiunk akkor lett elsős, izgatottan vágtunk vele bele a legális iskolakerülésbe. Akkoriban egyáltalán nem létezett otthonoktató (oo) közösség Magyarországon. De nem voltak újságcikkek, blogok, Facebook-csoportok sem, melyekből a témáról informálódni vagy kérdezni lehetett volna.

Egyetlen oo jóbarátom volt, aki szintén négy gyerekkel volt otthon és hozzánk hasonlóan épp első gyerekével kezdte az első osztályt.

Eltelt az első év, otthontanulva és blogolva. Aztán szép sorban a többi is. Közben éltük az életünket, születtek a gyerekeink és az évek "szorgalmas" blogolása meghozta közösségi eredményét: elkezdtek megismerni azok, akiknek az otthonoktatás, és/vagy a hit már eleve ott motoszkált a szívében.

Meg persze mások is, a leírt gondolatokat vitatók vagy hevesen egyet nem értők. De bármi volt a személyes véleményük, kevés kivételtől eltekintve mind kurtúráltan szóltak hozzá a posztokhoz, emailt is ilyen stílusban írtak. Így építő és inspiráló beszélgetések születtek, nagyon kevés véleményt kellett kimoderálni.

És elkeztek szaporodni a hozzászólások (meg az emailek), páran vissza-visszajáró olvasóvá léptek elő. A blog körül hamarosan létrejött egy kisebb közösség, személyes barátságok is köttettek, melyek idővel véget értek ugyan, de nyomot hagytak azért bennünk és a gyerekeinkben is.

Volt oo konferenciánk, kettő is, melyre a blogról is toboroztunk résztvevőket. Volt több családi oo napunk, melyet mi szerveztünk. A blogok révén megismert családok ott voltak körülöttünk: egy láthatatlan háló vagy közeg, amely észrevétlenül is rengeteget tett hozzá az életünkhöz és ebben a közegben nekem jó volt létezni.

Sok minden történt azóta az utóbbi években. Sajnos ma alig vannak, akik otthon tudnak tanulni. A blogos ismerősök nagyon kevesen maradtak és aki maradt, arról se hallani valami sokat. Talán megszűnt a közeg is, de néha, jobb napokon, mint a mai is, arra gondolok, hogy talán nem így van. Talán csak mindenki a saját csigaházában tesz-vesz, talán csak a közösség még láthatatlanabb lett.

Én mégis tudom, hogy vagytok, hogy itt vagytok. És ez a tudat erőt ad, hisz akármennyire is láthatatlan, azért létezik a közösség. Valahol még...

A mostani visszaemlékezés apropóját az adta, hogy egy picit megújult a blog. A fejléc képét rendesen megszerkesztettem, az oldalsávba pedig két új, aktuális fotó is felkerült a gyerekekről a 8 évvel ezelőtti képek mellé. Remélem tetszik neked a változás. Bennem erősen nosztalgikus érzéseket keltettek a képek, hiszen emlékszem, milyen volt, amikor még olyan kicsik voltak a gyerekek, mint a cowboy-kalapos vagánykodás idején.

Mennyire más volt akkor a családi dinamika - meg minden! Mennyi öröm, izgalom, mennyi nehézség és küzdelem volt akkor még előttünk, amit ma már csak múltidőben emlegethetek! Mi alapvetően ugyanazok maradtunk, mint akik akkor voltunk, más szempontból persze változtunk, ahogyan a blog is most változott.

Amikor kitettem az új képeket, egy kicsi büszkeséggel és nagy-nagy hálával telt meg a szívem, hiszen 2014 nem tegnap volt. Akkor is már 5 éve ment a blog, meg az otthontanulás. Most pedig még további 8 (!) éven vagyunk túl. Mennyi idő...! Hova lettek az évek? A fiainknak már szinte elszállt a gyerekkora és fiatal felnőtt korba érnek... Annyi, de annyi minden történt ezek alatt az évek alatt! A fotók megpróbálják megragadni a változást, amiben napról napra élünk. Talán sikerül nekik.

Köszönöm szépen, hogy hűségesen olvasod a Matrózképzőt! Ha te nem lennél, biztos vagyok benne, hogy ez a blog sem lenne, hiszen olvasó nélkül nincs író. Nagyon örülök, hogy itt vagy.