Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2018. április 22., vasárnap

Otthontanulás 101 - vizsgakészüléses tapasztalatok kezdőknek (3/3)



Ez itt már a harmadik rész, amit egyik Matrózblog olvasó ismerősöm kérdései mentén írtam. Az első és a második részeket itt tudod elolvasni.

"Ti hogy csináltátok? Minden nap tanultatok? Vagy ez teljesen az egyeni ritmusra épül?"

A legtöbb magántanuló ismerősünk szeptember elsejével kezd el tanulni a gyerekeivel és végigtanulják a félévet. Ennek az az előnye, hogy sokkal lazábban vehetik az esetleges napi kihagyásokat (betegséget, vendégfogadást, váratlan ügyintézést), és kényelmesebb tempót diktálnak maguknak. A hátrány annyi, hogy a folyamatban nehéz meglátni a tanulás végét, így a gyerek hamarabb elveszíti tanulási motivációját (minek üljön le, ha sosem lesz ennek vége...?).

A legtöbb magántanulónak szeptember elsején még irreálisan távolinak tűnik a féléves vizsga, és az együtt tanulás kezdeti szárnyaló lelkesedése az első tanulós hónapok után kényszeredett muszájdologgá degradálódik, amit sem a gyerek, sem a szülő nem szeret és nehezen is visel. Egy idő után ez a helyzet a gyerek részéről érthető módon makacskodásba szokott torkollni. Ami meg azt eredményezheti, hogy a szülő a gyerekkel való, tanulás feletti rendszeres összeütközések miatt hamarabb kiég az otthontanulásban.

Mi nem így tanulunk. Mikor már magántanuló lett az aktuális gyerekünk és elkezdünk ténylegesen (vizsgákra készülve) tanulni, akkor mi tömbösítve szeretjük venni a tanulnivalókat. Matekot, írástanulást napi szinten elővesszük néhány hónapig (eddig sosem kezdtünk szeptemberben, hanem sokkal később). Környezetet meg egyebeket kampányszerűen tanulunk, néhány hét alatt kivégezve a tanulnivalókat. A felsőbb évfolyamokon is ugyanígy szervezem meg a tanulást.

A munkafüzetek kitöltését (a matekot leszámítva) minden évfolyamon igyekszünk messze elkerülni. Az a tapasztalatunk, hogy annyit nem mélyít az ismereteken, viszont igen keservessé teszi a gyereknek a haladást: kezdetben az íráskészség nehézkessége miatt, mivel viszonylag hamar elfárad a kezük, később ezért, mert a munkafüzeletés nagyon elaprózza a tananyagot és a gyerek nem látja a végét. Mi inkább szóban megbeszéljük a munkafüzetek tartalmát, de gyakran még erre sincs szükség (a tankönyv elegendő).

Ahogyan tanulunk, annak számunkra az az előnye, hogy a gyerekeknek (és nekem is) könnyebb így motiváltnak maradni. Mivel nem a tanulásról szól az egész félévünk, tudunk egy csomó időt szabadon tevékenykedni, anélkül, hogy a napi tanulást le kellene tudni. Szóval rengeteg idő jut játszani, olvasni, rajzolni, kint futkosni, heverészni, gondolkozni, beszélgetni. Ezért a gyerekek nem is akarják a tanulási időket komolyabban szabotálni. Tudják, hogy akkor ülünk le tanulni, amikor már azért eléggé közelednek a vizsgák, ezért könnyen belátják, hogy most már muszáj nekiülni. Amikor tanulunk, akkor nincs lötyögés: akkor tényleg tanulunk. Sokkal koncentráltabban, nagyobb falatokban, tömbösítve - akkor tényleg hajtás van.

Ez a hajtás azonban érdekes módon nem okoz hosszantartó, kezelhetetlen stresszt a számunkra. Mi ezeket az időszakokat is szeretjük, mert máshogyan vagyunk együtt. Nagyon élvezem a memoriterek együtt tanulását, meg azt, amikor különböző feladatokat segítek értelmezni. Meg az is jó, amikor a megtanulandók kapcsán érdekes témákról indul beszélgetés: költők, írók, történelmi személyek tettei, művei... egy matekpélda vagy kémiai infó is generálhat ilyet és a kisebb tesók is 'képzettségtől függetlenül' be szoktak (mert be tudnak) ebbe kapcsolódni. És nem ritkán kiderül, hogy a kicsi nem feltétlenül tájékozatlanabb: néha ő tud többet a témában.

Persze van, amikor már kínunkban röhögünk a tananyagon, meg veszekszünk és kiborulunk egymáson, de a jellemzőbb az, hogy mindenki segít a másiknak, és egymást bátorítjuk. Mindennap új erőt merítünk a tényből, hogy már nem tart soká. Emiatt persze izgulás is van, hogy mi minden áll még előttünk, amin át kell magunkat rágni - de én csak hajtom, tolom őket előre (hajcsárkodom), és ők is, én is komolyan dolgozunk.

Egy ponton persze mindig eljutunk a határainkig, amikor minden szétesik. Amikor már úgy látom, a tananyagból semmit sem tudnak a gyerekek és nagyon sanszos, hogy kudarcot fogunk vallani - ami nyilván elsősorban és leginkább az én személyes kudarcom lenne. Aztán, hála az Úrnak, sosem ez történik. Mindig túllendülünk a holtpontokon, a gyerekek bátorítanak, én meg egyszer csak elengedem az egészet és belenyugszom, hogy idén ennyire voltunk képesek, és ez vagy elég lesz, vagy... de eddig még mindig elég volt. És a jövővel kapcsolatosan is maximálisan Isten irgalmába burkolózunk.

Ez a hajtás egyébként a hátránya is annak, amit csinálunk. Nem minden családnak jön be az ilyen túltolása a készülésnek. És igaz, ami igaz: talán nem is tudunk olyan alaposságra szert tenni, mint amire mindennapos tanulással lehetne. Mondjuk nekünk az alaposság, a minden részletre kiterjedő tankönyvízű 'ötösfelelet' tudás nem is annyira fontos. Valakinek persze az, és neki, ahogyan mi csináljuk, biztos nem is lenne vállalható.

Nekünk (nagycsaládunkban) viszont az otthontanulás fenntarthatósága múlik azon, hogy mennyire tudjuk élhetővé és élvezhetővé tenni az életünket itthon (jó lenne hosszú távon így maradni). Élhető és élvezhető számunkra úgy tud maradni, ha az elmélyült, szabad tevékenységre sok-sok-sok idő juthat. És nem a tanulás mellett, hanem helyette... Vagyis általánosságban sokat lazulunk és aztán meg ezerrel hajtunk, amikor hajtani kell. Ez a családi káoszos rend nekünk nagyon bejön és ezt nem is szívesen áldoznánk be.

Persze az ismeretek is fontosak. Hiszünk az általános műveltségben, bármit is jelentsen adott időszakban. És tiszteletben tartjuk a társadalom azon igényét, hogy a magántanuló gyerek is rendelkezzen ezzel. De minek szánjunk az ismeretek bebiflázására háromszor annyi időt, mint amit most rájuk szánunk? Minek vegyünk el a gyerekeink gyerekkorából ennél sokkal többet, amikor a bebiflázott ismeretek legnagyobb része úgyis kiesik? Nekem is kiesett, és szerintem azoknak a magántanulóknak is ki fog, akik háromszor annyi időt töltenek a tankönyvek fölé görnyedve, mint mi. Nekem is csak az maradt meg, amit anno intenzív öröm, sikerélmény, vagy felismerések közepette tanultam (az meg elég kevés dolog).

A sok-sok szabad tevékenység viszont tapasztalataink szerint hihetetlenül jó hatással van a gyerekek munkamoráljára, általános műveltségére és életminőségére (vagyis, hogy mennyire érzik jól magukat az otthontanulásban). A különbség (ha van egyáltalán) valójában nem olyan drasztikus az egész félévet pedánsan végigtanuló gyerkőcök és a mieink között. A sok-sok ráfordított idő nem hoz annyival nagyobb gyakorlati tudást, a fél éven át nyúzott gyerekeknél viszont esélyesebb, hogy idővel megutálják a közös tanulást - vagyis ez nem térül meg.

Ráadásul, ahogy látom, a fő aggódás mindenképp megmarad az otthonoktató családokban: akármennyit tanulnak is, mindig félnek, hogy nem lesz elég az idő, és nem fognak tudni mindent megtanulni a gyerekek (illetve, hogy kvázi megbuknak). Ez az aggódás a vizsgák közeledésével nálunk is megjelenik - de megvan azoknál a családoknál is, akik az egész félévet szorgosan végigtanulják. Pedig régebben azt gondoltam, hogy ez csak engem sujt. Azt hittem, mert nem tanulunk ennél sokkal többet, ezért aggódom. És örlődtem, hogy rosszul csináljuk. Aztán hallottam, hogy mások is ugyanígy aggódnak, és egy ideje már nem aggódom az aggódásomon.

A sorozatnak itt van vége, de kérdezni mindig lehet.
Neked is vannak otthontanulós kérdéseid? Elő velük!


   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szívesen olvastátok