Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2010. június 11., péntek

Munkavégzés... ÖRÖMMEL?



Egy kedves ismerősöm kérdezte az előző poszt kapcsán, hogy mi módon lehet elérni, hogyan lehet ránevelni a gyerekeinket arra, hogy örömmel végezzék el azokat a feladataikat, amiket MUSZÁJ elvégezniük. Ez egy nagyon jó kérdés, fontos is, el is gondolkodtatott, ezért úgy gondoltam, hogy elidőzök a válaszolással.

Amennyire én látom, a gyerekek számára a tanulás az első hónapokban nem teher, hanem izgalmas új feladat. Csak fokozatosan válik nehézzé a kitartás, a napról napra foglalkozás. Legalábbis nálunk így volt. Így először szerintem abban kell nevelni a gyerkőcöt, hogy amit csinál, azt csinálja jól, szépen. Hogy ne csak összehordja és odavessen valamit, hanem adja a tőle telhető legjobbat. Minden helyzetben.

Ebben szerintem sokat segít a derűs légkör otthon. Kell, hogy azt lássa a gyerekem, hogy én jól viszonyulok a saját teendőimhez: hogy nem utálom az anyai feladataimat, s nem nyűg számomra a gyerekeimről, a férjemről és az otthonunkról való gondoskodás. Ha panaszkodós vagy mártíralkat vagyok, akkor először a saját hozzáállásomon kell tudatosan dolgozni, máskülönben a gyerekek eleve egy rossz munkamorálba nőnek bele.

Anyukák, meg lehet tanulni imádkozni munka közben, vagy éneket énekelni, ez megkönnyítheti a helyes hozzáállás elsajátítását. Vagy lehet takarítás közben Istent dicsérő zenét hallgatni, olyat, ami a zenei ízlésünknek megfelel és közelebb von bennünket Jézushoz. Nekem munka közben a csend válik be legjobban, a magamba mélyedés, gondolkozás, Istennel beszélgetés, amit nem baj, ha olykor megszakít egyik-másik gyerkőc...

Ha nagyon zaklatott lelkiállapotban vagyok, akkor szoktam keresztyén zenét bömböltetni. (kábé szó szerint) De bizonyára vannak más ötletek is, s ha nem jut eszedbe semmi működőképes, egyszerűen csak kérd imában az Urat, hogy segítsen megváltoznod a munkához való viszonyodban.


Gyerekünkre visszatérve: nem szabad elfogadni, ha magához képes alulteljesít, még akkor sem, ha az alulteljesítéssel is elégedettek lehetnénk. Mert ebből azt tanulja meg, hogy amit nyújtania kell, az mindig viszonylagos, pedig nem így van. Az kell, hogy fontos legyen nekünk, hogy a gyerekünk saját magához képest a legjobbat nyújtsa, s ha ez megtörténik, akkor azt értékelni kell, függetlenül attól, hogy nem az általunk elvárt szinten van abban a dologban, amit tanult.

Ez néha kihívás szülőként, mert mi nem otthontanulva, hanem az iskolarendszerben nőttünk fel, ami alapvetően az egymással való összemérésről szólt. Ez viszont nagyon ritkán volt összhangban a befektetett energiával és azzal az erőfeszítéssel, amit talán jobban kellett volna értékelni, mint magát a megszerzett jegyet.

Otthon tehát a szándékot és az erőfeszítést értékeljük elsősorban, másodsorban pedig a saját magához képest folyamatos fejlődést, nem pedig a másokhoz vagy saját gondolatainkhoz viszonyított teljesítményt.

Ha ebben előre lépünk, akkor már nem üres szólam lesz a dicséret a nap végén, hanem őszinte méltánylás. Mert nem összehordta, hanem szép lett, s ez neki is örömet fog jelenteni, ha visszanéz az aznapi dolgaira. Ez az alap, erre lehet építeni az örömmel tanulást. Az örömet nem lehet kierőltetni, mert nem a külső formát szeretnénk az arcán látni, nem képmutatásra szeretnénk nevelni, hanem erőfeszítésre. A szívet kellene motiválni. Ehhez kapcsolat kell a gyerekkel, akkor lehet hatni rá.


Szerintem ezek a dolgok 6-7 éves kor után kell, hogy előtérbe kerüljenek, inkább később, mint korábban, mert ahhoz, hogy valaki a saját kedvét szabályozni tudja, szükséges némi érettség.

A gyerekkel való mély kapcsolat nem jön automatikusan abból, hogy otthon vagyunk vele, mert anyaként ezer dologgal le tudjuk kötni magunkat. Tudatosan időt kell fordítani az iskoláskorú gyerekünkre, mert hajlamos az ember úgy venni, hogy egész nap rendezgetem őket, meg még ennyi meg ennyi órát tanultunk együtt, és akkor a gyerekkel való kapcsolat le van tudva. Pedig lehet, hogy ennyi nem elég a gyerekünknek belőlünk ahhoz, hogy szeretve és elfogadva és meghallgatva érezze magát...


Tehát, ha derűs a légkör otthon, és olyan mély a kapcsolat anya és gyereke között, hogy a gyerekünk ösztönösen a mi elismerésünket keresi és hajlik a szíve arra, hogy úgy tegye, a dolgokat, ahogyan javasoljuk (még ha sokszor nem is sikerül neki), akkor elő lehet nála jönni ezzel az 'örömmel csináljuk a dolgunkat' koncepcióval: valószínűleg jól fog reagálni és igyekszik majd a magáévá tenni ezt.

Azonban, ha a fenti feltételek nem adottak, akkor inkább kárt okozunk, mert egy maszkot tanítunk a gyerekünknek felvenni. Ha még nem ideális a helyzet, hogy az örömmel tevékenykedést megtanulja, akkor elsősorban a saját hozzáállásunkat kell megvizsgálni, mert könnyen lehet, hogy a mi munkához való hozzáállásunkat másolta le a gyerek. Nyilvánvalóan nem őt kellene javítgatnunk, hanem magunkat, ha az eléélt munkamorál-mintánk a helytelen. Másodsorban a gyerekünkkel való kapcsolatunkon is elképzelhető, hogy kell kicsit dolgozni. Ha alapvetően nem arra törekszik a fiuk vagy a lányunk, hogy a mi elvárásainknak megfeleljen, akkor ott még van teendő...


Amikor elkezdtünk erről beszélgetni, Dodára igyekeztem racionálisan hatni azzal, hogy gondolja végig, őt hogyan érintené, ha én morogva és utálkozva gondoskodnék őróla. Ez nem éppen azt közli, hogy fontos vagy nekem , és hogy értékes vagy a számomra.

Ezen kívül nyilván neki sem esik jól, ha valaki ott nyavalyog mellette, és hát én is így vagyok. Ráadásul, mondtam, a siránkozás elszívja az energiáját, így a munkájával is egyértelműen lassabban fog haladni. Ha viszont örömmel végzi azt, amit így-is úgy-is el kell végezni, akkor az közben is ÖRÖMET AD, és ezzel a munkája is örömforrás lesz.

Mondtam neki, hogy csak PRÓBÁLJON így hozzáállni, amikor leülünk tanulni. Amikor eszünkbe jut, akkor imádsággal szoktuk kezdeni a tanulást: bár mi nem vagyunk ebben annyira állhatatosak, de amikor tesszük, akkor ez is megadja az egész tanulási tevékenység alaphangját. Hiszen ha áldást kérünk, akkor várjuk is Isten áldó jelenlétét, és ezzel nagyon nem fér össze, a 'jaj-miért-kell-nekem-ezt-a-nehéz-dolgot-csinálni-én-szegény!' önsajnáló és munkakerülő mentalitás...


Az is fontos lehet, hogy magáért a tanulásért, mint lehetőségért is hálás tudjon lenni a gyerekünk. Dodának mondtam, hogy nagyszerű lehetőség, hogy egyáltalán tanulhat, mert nem minden gyerek tanulhat. Vannak helyek, ahol nincs rá mód: neki Isten adta ezt a lehetőséget, és neki most ez a dolga. Fontos, hogy megtanuljon hálás és örömteli lenni azért, hogy tanulhat, hogy többet tudhat meg Isten világáról. Azzal is fejlődik, hogy ha igyekszik örömmel végezni a dolgait- ez felnőttként is jó lesz majd neki.

Dodára lehet ilyesmikkel hatni, mert ő szeret a dolgok mögé nézni, s így könnyebben adott ennek igazat. Mondjuk egy hatévesnek nem biztos, hogy így érvelnék, de biztosan mindegyik gyerekkel meg lehet találni azt a hangot, amit megért, ami megszólaltat benne valamit: ami miatt valóságos igazsággá válik számára, amit mondok, nemcsak egy újabb anyai lelkifröccs, amire nem kell odafigyelni...


Az a jellemvonás, hogy az ember örömmel végzi a nem éppen örömteli munkáit is, nagyon nem jön könnyedén az emberi természetünkből. Amikor megpróbálunk örömmel dolgozni, akkor akár gyerek, akár felnőtt az illető, ugyanazzal a dologgal fog szembesülni: az emberi gyengeségeivel, és a szíve csalárdságával. Nem mindig megy könnyen ezekkel szembenézni, de mennyivel jobb, ha gyerekünknek nem egyedül kell mindezt megtapasztalnia. Minket közelebb von őhozzá, neki pedig megkönnyíti a dolgát, ha megértően és szeretettel mögötte állunk.

Ahhoz, hogy felülkerekedjünk az emberi természetünkön, ami ösztönösen hajlik a zúgolódásra, és a munka elodázására, oda kell mennünk erőnk Forrásához, Istenhez és kérnünk kell Őt, hogy legyen segítségünkre legyőzni az énünket. Ha hajlandóak vagyunk beismerni, hogy ezekben a dolgokban segítségre szorulunk, az közelebb visz minket az Úrhoz, Aki az egyetlen, Aki képes bennünk tartósan megváltoztatni berögződött hozzáállásokat is.

Ha Ő változtat meg, akkor valóban megváltozunk! Egy-egy ilyen szembesülés a gyerekeinknek is jót tesz, mert megerősíti bennük a megtérés és a jellemfejlődés szükségességét, s azt, hogy életük ezen pontján is nagy szükségük van Jézus erejére. Ha még tovább is mennek egy lépéssel, akkor azt is megtapasztalhatják, hogy Ő bőven adja erejét mindazoknak, akik kérik Tőle.






8 megjegyzés:

  1. nagyon jó cikk!

    Szerintem fontos még az említett 6-7 éves kor előtt jóval megtanítani arra, hogy a szülőnek ÖRÖMMEL engedelmeskedjen.
    Pl. megkérem a pici gyerekemet, hogy mossa meg a kezét. Megteszi, de morogva - akkor ezt orvosolni kell. Nem elég azt mondani, hogy végülis megmosta a kezét, jól van, csak rossz a kedve! Ha nem tanítjuk meg arra, hogy a feladatait ne morogja meg, akkor iskolás korban meglátjuk majd a gyümölcsét.

    mit gondolsz?

    pepita

    VálaszTörlés
  2. Igen, abszolút egyetértek, pepita. És fontos, amiről írsz. Viszont különbséget kell tenni szerintem aközött, hogy engedelmességet várok el, meg aközött, hogy a szívét tanácsolom.

    Az engedelmességhez hozzátartozik, hogy nem morog. Én mondjuk megengedném, hogy kifejezze, hogy nem esik ez neki jól, de attól még meg kell tennie, és a morgás nem elfogadható, mert az is lázadás kicsiben. De az, hogy nem morog, végül is egy külső dolog.

    Nyilván a viselkedését nem 5-6 éves korban kell elkezdeni formálnunk, hanem ennél jóval korábban. A hozzáállás, vagyis a szív megváltoztatása viszont más dolog. Szerintem 5-6 éves kor előtt ez nem működik. Én legalábbis nem várnám el a gyerekemtől. Persze insirálom és irányt szabok, és ideális esetben a viselkedéssel együtt a szív is változik majd, de kisebb korban én nem kérném számon, hogy nem belső örömmel végzi a dolgát.

    6-7 éves kor után viszont már ténylegesen nevelhetem ezen a területen is. Vagyis ekkor már ugyanúgy elvárhatom a helyes hozzáállást, mint korábban a morgolódás nélküli engedelmességet.

    Szóval kicsit más a kettő, de értem a koncepciódat.:)

    VálaszTörlés
  3. igen, most már nekem is világos, amit leírtál. köszi! egyetértek!

    pepita

    VálaszTörlés
  4. Nagyon köszönöm, hogy ezt így leírtad. Annyira jól meg tudod fogalmazni. Komolyan mondom, ezt el kéne küldened a Family-be! ismered azt az újságot? Ott van ilyen rovat is, hogy 6-10 évesekről.
    Szóval én is nagyon egyetértek!

    VálaszTörlés
  5. Köszi git, dicsőség az Úrnak, ha áldást nyertél a bejegyzésen keresztül.:)

    A Family-t ismerem, de csak névről, még nem olvastam. Szerintem az ilyen újságok nem foglalkoznak ismeretlen emberkék írásaival, de persze simán lehet, hogy tévedek. Csak valahogy nehezen tudom elhinni, hogy leközölnék.

    Nekem nem nagyon van energiám ennek a módjának utánajárni, meg nem érzem, hogy ezt kellene most tennem, de ha te ezt fontosnak érzed, nyugodtan beküldheted. Komolyan.

    Érdekes, hogy ezt pont most írtad, mert régebben elgondolkoztam azon, hogy milyen jó lenne egy újságnak cikkezni, akár rendszeresen is. :) Eltemetődött ez a dolog, és most újra előkerült. Köszi, amit írtál.

    VálaszTörlés
  6. Oké, nekem jár a magazin és elég gyakran vannak benne egyszerű hívő anyukák írásai is. Majd én beküldöm. Amúgy szeretem a Familyt, mert eddig ezt tudom leginkább odaadni a nem hívő ismerősöknek is. És sok építő cikk van benne...

    Most komolyan gondolom, hogy amilyen alaposan körüljárod a témákat, amikről írsz, nyugodtan írhatnál nekik rendszeresen.

    VálaszTörlés
  7. Egyetértek, hogy a Familyben lenne a helyed és tudok is segíteni benne, mert közeli jó kapcsolatban vagyok a főszerkesztővel. Ha összepofozod ezt egy komplett cikké és elküldöd az info.balog@gmail.com emailcímemre, akkor személyesen juttatom el hozzá a saját ajánlásommal együtt. Még valami személyessel kellene szerintem megspékelni, amitől nem egy tanítás lesz, hanem egy bizonyságtétel.
    Üdv: csibus

    VálaszTörlés
  8. csibus, el fogok gondolkozni. Most éppen költözésben vagyunk, de ha lecsengett a dolog, akkor lehet, hogy belevágok a cikk-átalakításba.:) Köszi a lehetőséget.

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok