Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból... 1.

Hallottam már ezt az érvet az otthonoktatással egyet nem értő hívő ismerősöktől, több helyről is.

Hogy nem jó a gyerekeket megóvni a világtól. Hogy a hívő szülők gyerekeinek az iskolában a helye, hiszen ők a világ világosságai, és nekik 'fénykedniük' kell. Az indoklás röviden így hangzik: Jézus is azt imádkozta, hogy "nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól". Ha kivesszük a hívő gyerekeket a suliból, akkor hogyan fognak hitre jutni az osztálytársaik?

Nézzük meg ezt a kérdést egy kicsit közelebbről.

*** *** ***

Először is, igen fontos dolog különbséget tenni hívő gyerek és hívő szülők gyereke között. Merthogy bármennyire is szeretnénk, a kettő nem ugyanaz. Ahogy a mondás tartja: Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei, ez pedig azt jelenti, hogy a hit nem örökölhető. A gyerekek, akik a családunkban növekszenek, ugyanúgy Isten dicsősége nélkül szűkölködő bűnösök, akik megváltásra szorulnak, mint mi magunk. Isten mindegyikünktől egyenként megkívánja az állásfoglalást Fiával, Jézus Krisztussal kapcsolatban- ez alól a gyerekeink sem kivételek.

Minden gyermekünknek a szüleiktől függetlenül kell dönteniük afelől, hogy alávetik-e magukat az Úr akaratának, és átadják-e Neki az életük irányítását, vagy nem.

Sajnos sok komoly hitű szülő éri be azzal, ha a gyereke külsőleg vallásossá válik: már azt is értékelik, és boldogok tőle, ha a gyerekük nem utasítja el nyíltan az elődök hitét. Megelégednek ennyivel, és bár titkon remélik, hogy egyszer majd meg is tér a csemete, a maguk részéről letudják a felelősség kérdését azzal a fontos, de önmagában véve nem feltétlenül elégséges tettel, hogy imádkoznak érte. Minden további tanítást a hit dolgaival kapcsolatban az 'arra képzett gyülekezeti szolgálókra' bízzák, és nem tudják vagy nem látják, mennyi dolguk lenne még. Pedig a gyerekeik hitbeli alakulásával, és jellemfejlődésével kapcsolatos felelősség elsősorban nem a tanítókon és a szolgálattevőkön lesz számon kérve, hanem magukon a hívő szülőkön.

Ha egy gyerek már képes tudatára ébredni a bűnösségének, és képes megérteni az evangéliumot, akkor Isten ítélőszéke előtt nem fogja megmenteni az a tény, hogy a szülei komolyan hittek Jézusban, ha neki magának nem Ő volt az Ura.

Azért fontos ezt tisztázni, mert a szó bibliai értelmében csak nagyon kevés kisgyerek valódi hívő.

Így tehát nagyon kevés kisgyerekre igaz, hogy neki világítania kell, vagy sóvá válnia: nincs miből adjon másoknak, mert még maga is szűkölködik Isten ereje és dicsősége nélkül. Ha viszont valóban hitetlen, aki nem ismeri Jézust, akkor hogyan vezethetne bárkit Őhozzá, mikor Jézus az ő számára is idegen?

Azon nagyon keveseket pedig, akik hitre jutnak iskolába kerülésük előtt, vagyis a valódi hívő gyerekeket a világi környezet kiszívja, és elerőtleníti szellemileg. Erről a Biblia beszél is, hiszen a társaság meghatározza a morált, ez egy törvényszerűség. Vagyis akik körülvesznek, azzá formálódsz te is szép lassan: ezért int az Ige, hogy az istentelenek, és a bolondok társaságától tartózkodjon a hívő.

Másodszor, a közgondolkozással ellentétben az otthonoktatott gyerekek nincsenek kivéve a világból. Sőt, valójában sokkal inkább benne vannak abban, mint iskolás társaik.

Sajnos tény, hogy az iskolába járó gyerkőcök a napjuk túlnyomó részét egy kizárólag a számukra kialakított, mesterséges környezetben töltik el. Olyanban, aminek vajmi kevés köze van ahhoz a világhoz, amelyben felnőttként majd élni fognak, és amibe Jézus fénykedni hívta el a keresztyéneket. Ebben az mesterséges iskolai környezetben nincsen lehetőség sem a szabad vallásgyakorlásra, sem a hit nyílt vállalására, de az esetek egy részében még a jellemesség, vagy az erkölcsös viselkedés gyakorlására sem. Illetve lehet ezeket tenni, de nem következmények nélkül.

Minden szülő ismeri a kortárs nyomás fogalmát, és ez az erő kézzelfoghatóan jelen van minden, korosztályonként csoportosító oktatási intézményben. De mi is a baj a kortárs nyomással? Nem egészséges dolog az, hogy a gyerek a többi gyerekkel azonosulni akar? Való igaz, hogy ennek az azonosulási ösztönnek otthon fontos szerep jut, hiszen a családban élő gyerek ennek a segítségével képes megtanulni a megfelelő viszonyulásokat, és így a családtagok mintái alapján képes eligazodni a világban. Így idővel megtalálja a maga helyét. Nem baj tehát, sőt, hasznos, hogy beléjük van kódolva a környezetükkel való azonosulás ösztöne.

A probléma ott van, hogy amíg az otthoni környezetet alkotó felnőttek egy összességében pozitív, érett mintát élnek a gyerek elé, addig a kortárs közösség egyáltalán nem üti meg a Biblia mércéjét, ami a társaság minőségét illeti.

Ne tévelyegjetek.
Jó erkölcsöt
megrontanak gonosz társaságok.
(1Korinthus 15:33)



Aki jár a bölcsekkel,
bölcs lesz;
aki pedig magát
társul adja a bolondokhoz,
megromol.
(Példabeszédek 13:20)

Az oda járók, beleértve a saját gyerekeket is, egyrészt kiforratlan és éretlen személyiségek, másrészt Istent nem ismerők, harmadrészt szüleik és más tekintély elleni lázadásra hajlók. Mindezek ellenére az azonosulási vágy miatt ez a kortárs közösség lesz a legerősebb minta a gyerekünk viselkedését, hozzáállását, és életét illetően. Ez a kortárs közösség, amelyik a Biblia szerint a legalkalmatlanabb arra, hogy pozitív például, vagy mintául szolgáljon. És tévedés azt gondolni, hogy az osztályteremben a jelenlévő egyetlen felnőtt, vagyis a pedagógus nagyobb hatást gyakorolna a gyerekekre, mint a bent lévő másik harmincegy-néhány kortárs gyerek: minden pedagógus, akik próbált már egy elszabadult osztályt megfegyelmezni, jól tudja, hogy ez nem így van.

Maguk az iskolások nincsenek tudatában annak, hogy a környezetük nem alkalmas közeg az azonosulásra. Az az illúzió lebeg a szemük előtt, hogy ha 'ugyanolyanok' lesznek, mint a többiek, akkor teljesen el lesznek fogadva a kortárs csoport vagy osztályközösség által. Ez azonban csak egy illúzió, mert az elfogadás a legtöbb ilyen csoportban csupán látszólagos: elfogadunk téged, addig, ameddig azt mondod, amit mi mondunk, ameddig abban jársz, amiben mi járunk, ameddig úgy viselkedsz, ahogyan mi tesszük. S ameddig nem helyteleníted nyíltan azt, ahogyan mi viselkedünk és beszélünk.

De ha más véleményre jutsz, vagy belső meggyőződésből máshogyan kezdesz viselkedni, vagy kifejezed, hogy nem értesz velünk egyet, még akkor is, ha neked van igazad: azonnal elveszíted ezt a látszólag elnyert elfogadást, és vagy kirekesztenek vagy a perifériára szorítanak. Senki sem szeret periférián lenni...

És minél érettebb, józanabb és komolyabb egy gyerek gondolkozása és viselkedése, annál inkább tapasztalja ezt a perifériára kerülést.

Az is nyilvánvaló, hogy az iskolában, a kortársak között fontosabb az azonosulás látszata, mint az, hogy milyen vagy, és mit gondolsz valójában. Amikor egy gyereket a hite, vagy az érett gondolkozása miatt kirekesztenek, akkor a többiek látszólag egyetértenek, amit szóban vagy hallgatólagosan ki is fejeznek. Így minden alkalommal, amikor a hívő szülők gyerekei az iskolában a 'másmilyenségüket' gyakorolják, meggyőződéses, vagy beléjük nevelt alapon, akkor a boldogulásukat, és a csoport látszólagos elfogadását veszélyeztetik.

Ezt komolyan így gondolom. És ha elgondolkozunk azon a kérdésen, hogy az iskolás gyerekek miért törekednek mindennél jobban arra, hogy a kortársaik elfogadását elnyerjék, megértjük ezt a motivációt. Az iskolában tehát nincsen teljes elfogadás a hittől, a jellemtől és az egyéniségtől függetlenül. Hanem a gyerekeink akár hívők, akár nem, kizárólag a világgal azonosulva tudnak érzelmileg boldogulni. És ezt a keresztyén családból érkező gyerekek is elsajátítják: csak meg kell nézni, hogy a legtöbben közülük mivel játszanak, hogyan öltözködnek, milyen szavakat használnak, hogyan beszélnek a szüleikkel, és mik után vágyakoznak pár évnyi iskolában eltöltött tanév után. Olyanná válnak, mint a világ: azonosulnak vele, és így a világ beléjük jön, és ők is VILÁGgá válnak. Nem maradtak megőrzöttek, hanem a túlélés érdekében elveszettek lettek.

Harmadszor, és ez a legszomorúbb: sem a szülők, sem maguk a gyerekek nem veszik észre, hogy mennyire sikeresen végbement a világgal való azonosulásuk. A gyülekezeti szolgálók, lelkipásztorok, ifi munkások, vasárnapi iskolai tanítók, akik a gyerekeink életét vasárnapról vasárnapra külső szemlélőként látják, talán észreveszik a helyzetet, de őket erről nem kérdezik meg.

A folyamat mégsem az ő, hanem a szülők szeme előtt zajlik napról napra, az első pár iskolás év alatt. Ők azonban letudják annyival, hogy minden kisgyerek ilyen, és hogy ez normális dolog. Természetesnek tartják, hogy a gyerekeik semmiben sem különböznek a világtól. Elaltatja őket, hogy azok látszólag jól kijönnek velük, hogy kívülről nem mindig mutatják a belső lázadás jeleit, és hogy időnként érdeklődést mutatnak a hit dolgai iránt... Pedig ez csak a felszín. Attól kezdve, hogy belépnek az iskola kapuján, többé már nem a szülő a végső tekintély, nem ővele akar a gyerek azonosulni, hanem a kortársaival.

A szülőknek nagyon komoly, és módszeres erőfeszítéseket kellene tennie azért, hogy visszaszerezzék gyerekeik szívét a világtól. De nem teszik, mert erre nincsen idő, hiszen a gyerekek kora reggeltől késő délutánig máshol tartózkodnak, és beesteledik, mire befejezik a házi feladataikat. Maga a szülő pedig dolgozik, és nyakig elmerül a család körüli dolgok menedzselésébe. Nem is meglepő, hogy a gyerekek még a hétvégét is szívesebben töltik a barátaikkal, akik csak ritkán keresztyének, jobbára az osztálytársaik. Vagy ugyanolyan világgá vált keresztyének, mint ők maguk. És ennek a szülők még örülnek, hiszen egyrészt jó dolognak tarják, hogy a gyerekeiknek egyáltalán vannak barátai, másrészt megkönnyebbülés számukra kicsit kiszakadni a hétköznapokból, és pihenni. Így megelégednek azzal a pár órával, amit hétvégén a gyerekeiktől kapnak közös időtöltésre.

Itt az ideje szembenézni a komoly ténnyel: az iskolás gyerekünkre fordított napi fél-egy óra közös 'minőségi' időtöltés, amit szülőként este belezsúfolunk a napjukba, semmilyen módon nem tudja kiszárítani belőlük azt a sok-sok órát, amit a világba teljesen belemerülve töltenek a gyerekeink.

Negyedszer, ha Jézus erre a fajta világban lételre gondolt volna a fent említett főpapi imájában, akkor Ő megőrizte volna a gyerekeinket a gonosztól. De nem őrizte meg őket: hiszen nyilvánvaló tény, hogy a túlnyomó többségük imádságaink ellenére nyitottá vált a bűnre, és a világra. És mindez azért van, mert a keresztyén gyerekek nem arra vannak elhívva, hogy fénykedjenek. Ez nem az ő dolguk, Isten nem ezt várja tőlük. Hanem azt, hogy a szüleiknek engedelmeskedjenek. De hogyan tudják ezt megtenni, ha a szüleik nincsenek is velük?

Ha nem a szüleik azok, akikkel a nap nagyobb részét együtt töltik, ha nem a szüleik azok, akikkel beléjük kódolt módon azonosulni tudnak, akkor azokkal fognak azonosulni, akikkel a legtöbb időt töltik, de akik a legkevésbé sem alkalmasak: kortársaikkal.

Ezzel szemben az otthonoktatott gyereket szellemileg megóvjuk a világtól, fizikailag viszont sokkal inkább részt tud venni a hétköznapi életben, a VILÁGBAN, mint egy iskolás. És míg saját személyének, saját értékrendjének felvállalása során egy iskolában komoly nehézségekbe ütközik a gyerek, hiszen ott az azonosulás a kívánatos, és az egyedi gondolkozás nem erény, hanem hátrány, addig az otthon tanuló gyerek otthon a nap sok órájában a környezete elfogadását tapasztalva a maga ütemében erősödik meg abban, hogy önmagának lenni jó.

Ezen az élményen keresztül pedig képes lesz fejlődni abban, hogy határozottan ki tudjon állni a saját meggyőződése mellett úgy, hogy közben a többiek egyediségének tudatában van, és ezt tiszteletben tartja, és elfogadja. Neki tehát több lehetősége adódik, hogy valós élethelyzetekben gyakorolja magát a világban, mindezt nem magára hagyottan, hanem a szüleivel együtt, úgy, hogy közben bármikor segítséget kérhet, ha elakad vagy kudarcot vall.

Nagyon fontos látni, hogy itt lehetőségekről van szó, nem automatizmusról. Egyetlen otthonoktatott gyerek sem lesz fénnyé a világban pusztán attól a ténytől, hogy nem jár iskolába. Mint ahogyan engedelmes, jellemes, és tanult sem lesz ettől a ténytől. De az iskolai lét szülőtől való megfosztottságával szemben, ahol még ha akarná, sem tudná a szülő ideális módon formálni a gyereke hitét, az a tény, hogy az otthonoktatott gyerek otthon van, tálcán kínálja a lehetőséget a hívő szülővel való jellemformáló beszélgetésekre. Akár EGÉSZ NAP, FOLYAMATOSAN, ha felmerül az igény valamilyen helyzet, vagy lelki történés kapcsán.

Ezt meg lehet ragadni, és úgy hiszem Isten számon is fogja kérni az otthon lévő szülőktől, hogy mennyire vagyunk otthon elérhetőek a gyerekeink számára. Hogy eléggé fontos-e ez nekünk, és hogy kihasználjuk-e az alkalmas időket arra, hogy megosszuk velük magunkat, a hitünket. És hogy meghallgassuk és bátorítsuk őket. Szóval Isten számon kéri, hogy mennyire engedtük, hogy Ő használja ezeket a beszélgetéseket a gyerekünk hitének, hozzáállásának, jellemének finomhangolásában.

De nyilván ezek a beszélgetések létre sem tudtak volna jönni a kívánatos mértékben, ha a gyerek az iskolába járás miatt hosszabb időre, és rendszeresen meg van fosztva a szülővel, és a testvéreivel való szoros életkapcsolattól, és az ebből következő pozitív hatásoktól. És nemcsak, hogy megfosztódik a pozitív hatástól, hanem helyette egyértelműen negatív hatásnak van tartósan kitéve. Nem szabad magunkat áltatni: ez a hatás nem múlik el nyomtalanul.

Más szavakkal élve: úgy látom, hogy maga az iskolai környezet az egyik legnagyobb hátráltató tényező abban, hogy egy gyerek a hitét nyíltan felvállalni képes valódi hívővé váljon.

Folytatás következik.