Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból... 1.

Hallottam már ezt az érvet az otthonoktatással egyet nem értő hívő ismerősöktől, több helyről is.

Hogy nem jó a gyerekeket megóvni a világtól. Hogy a hívő szülők gyerekeinek az iskolában a helye, hiszen ők a világ világosságai, és nekik 'fénykedniük' kell. Az indoklás röviden így hangzik: Jézus is azt imádkozta, hogy "nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól". Ha kivesszük a hívő gyerekeket a suliból, akkor hogyan fognak hitre jutni az osztálytársaik?

Nézzük meg ezt a kérdést egy kicsit közelebbről.

*** *** ***

Először is, igen fontos dolog különbséget tenni hívő gyerek és hívő szülők gyereke között. Merthogy bármennyire is szeretnénk, a kettő nem ugyanaz. Ahogy a mondás tartja: Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei, ez pedig azt jelenti, hogy a hit nem örökölhető. A gyerekek, akik a családunkban növekszenek, ugyanúgy Isten dicsősége nélkül szűkölködő bűnösök, akik megváltásra szorulnak, mint mi magunk. Isten mindegyikünktől egyenként megkívánja az állásfoglalást Fiával, Jézus Krisztussal kapcsolatban- ez alól a gyerekeink sem kivételek.

Minden gyermekünknek a szüleiktől függetlenül kell dönteniük afelől, hogy alávetik-e magukat az Úr akaratának, és átadják-e Neki az életük irányítását, vagy nem.

Sajnos sok komoly hitű szülő éri be azzal, ha a gyereke külsőleg vallásossá válik: már azt is értékelik, és boldogok tőle, ha a gyerekük nem utasítja el nyíltan az elődök hitét. Megelégednek ennyivel, és bár titkon remélik, hogy egyszer majd meg is tér a csemete, a maguk részéről letudják a felelősség kérdését azzal a fontos, de önmagában véve nem feltétlenül elégséges tettel, hogy imádkoznak érte. Minden további tanítást a hit dolgaival kapcsolatban az 'arra képzett gyülekezeti szolgálókra' bízzák, és nem tudják vagy nem látják, mennyi dolguk lenne még. Pedig a gyerekeik hitbeli alakulásával, és jellemfejlődésével kapcsolatos felelősség elsősorban nem a tanítókon és a szolgálattevőkön lesz számon kérve, hanem magukon a hívő szülőkön.

Ha egy gyerek már képes tudatára ébredni a bűnösségének, és képes megérteni az evangéliumot, akkor Isten ítélőszéke előtt nem fogja megmenteni az a tény, hogy a szülei komolyan hittek Jézusban, ha neki magának nem Ő volt az Ura.

Azért fontos ezt tisztázni, mert a szó bibliai értelmében csak nagyon kevés kisgyerek valódi hívő.

Így tehát nagyon kevés kisgyerekre igaz, hogy neki világítania kell, vagy sóvá válnia: nincs miből adjon másoknak, mert még maga is szűkölködik Isten ereje és dicsősége nélkül. Ha viszont valóban hitetlen, aki nem ismeri Jézust, akkor hogyan vezethetne bárkit Őhozzá, mikor Jézus az ő számára is idegen?

Azon nagyon keveseket pedig, akik hitre jutnak iskolába kerülésük előtt, vagyis a valódi hívő gyerekeket a világi környezet kiszívja, és elerőtleníti szellemileg. Erről a Biblia beszél is, hiszen a társaság meghatározza a morált, ez egy törvényszerűség. Vagyis akik körülvesznek, azzá formálódsz te is szép lassan: ezért int az Ige, hogy az istentelenek, és a bolondok társaságától tartózkodjon a hívő.

Másodszor, a közgondolkozással ellentétben az otthonoktatott gyerekek nincsenek kivéve a világból. Sőt, valójában sokkal inkább benne vannak abban, mint iskolás társaik.

Sajnos tény, hogy az iskolába járó gyerkőcök a napjuk túlnyomó részét egy kizárólag a számukra kialakított, mesterséges környezetben töltik el. Olyanban, aminek vajmi kevés köze van ahhoz a világhoz, amelyben felnőttként majd élni fognak, és amibe Jézus fénykedni hívta el a keresztyéneket. Ebben az mesterséges iskolai környezetben nincsen lehetőség sem a szabad vallásgyakorlásra, sem a hit nyílt vállalására, de az esetek egy részében még a jellemesség, vagy az erkölcsös viselkedés gyakorlására sem. Illetve lehet ezeket tenni, de nem következmények nélkül.

Minden szülő ismeri a kortárs nyomás fogalmát, és ez az erő kézzelfoghatóan jelen van minden, korosztályonként csoportosító oktatási intézményben. De mi is a baj a kortárs nyomással? Nem egészséges dolog az, hogy a gyerek a többi gyerekkel azonosulni akar? Való igaz, hogy ennek az azonosulási ösztönnek otthon fontos szerep jut, hiszen a családban élő gyerek ennek a segítségével képes megtanulni a megfelelő viszonyulásokat, és így a családtagok mintái alapján képes eligazodni a világban. Így idővel megtalálja a maga helyét. Nem baj tehát, sőt, hasznos, hogy beléjük van kódolva a környezetükkel való azonosulás ösztöne.

A probléma ott van, hogy amíg az otthoni környezetet alkotó felnőttek egy összességében pozitív, érett mintát élnek a gyerek elé, addig a kortárs közösség egyáltalán nem üti meg a Biblia mércéjét, ami a társaság minőségét illeti.

Ne tévelyegjetek.
Jó erkölcsöt
megrontanak gonosz társaságok.
(1Korinthus 15:33)



Aki jár a bölcsekkel,
bölcs lesz;
aki pedig magát
társul adja a bolondokhoz,
megromol.
(Példabeszédek 13:20)

Az oda járók, beleértve a saját gyerekeket is, egyrészt kiforratlan és éretlen személyiségek, másrészt Istent nem ismerők, harmadrészt szüleik és más tekintély elleni lázadásra hajlók. Mindezek ellenére az azonosulási vágy miatt ez a kortárs közösség lesz a legerősebb minta a gyerekünk viselkedését, hozzáállását, és életét illetően. Ez a kortárs közösség, amelyik a Biblia szerint a legalkalmatlanabb arra, hogy pozitív például, vagy mintául szolgáljon. És tévedés azt gondolni, hogy az osztályteremben a jelenlévő egyetlen felnőtt, vagyis a pedagógus nagyobb hatást gyakorolna a gyerekekre, mint a bent lévő másik harmincegy-néhány kortárs gyerek: minden pedagógus, akik próbált már egy elszabadult osztályt megfegyelmezni, jól tudja, hogy ez nem így van.

Maguk az iskolások nincsenek tudatában annak, hogy a környezetük nem alkalmas közeg az azonosulásra. Az az illúzió lebeg a szemük előtt, hogy ha 'ugyanolyanok' lesznek, mint a többiek, akkor teljesen el lesznek fogadva a kortárs csoport vagy osztályközösség által. Ez azonban csak egy illúzió, mert az elfogadás a legtöbb ilyen csoportban csupán látszólagos: elfogadunk téged, addig, ameddig azt mondod, amit mi mondunk, ameddig abban jársz, amiben mi járunk, ameddig úgy viselkedsz, ahogyan mi tesszük. S ameddig nem helyteleníted nyíltan azt, ahogyan mi viselkedünk és beszélünk.

De ha más véleményre jutsz, vagy belső meggyőződésből máshogyan kezdesz viselkedni, vagy kifejezed, hogy nem értesz velünk egyet, még akkor is, ha neked van igazad: azonnal elveszíted ezt a látszólag elnyert elfogadást, és vagy kirekesztenek vagy a perifériára szorítanak. Senki sem szeret periférián lenni...

És minél érettebb, józanabb és komolyabb egy gyerek gondolkozása és viselkedése, annál inkább tapasztalja ezt a perifériára kerülést.

Az is nyilvánvaló, hogy az iskolában, a kortársak között fontosabb az azonosulás látszata, mint az, hogy milyen vagy, és mit gondolsz valójában. Amikor egy gyereket a hite, vagy az érett gondolkozása miatt kirekesztenek, akkor a többiek látszólag egyetértenek, amit szóban vagy hallgatólagosan ki is fejeznek. Így minden alkalommal, amikor a hívő szülők gyerekei az iskolában a 'másmilyenségüket' gyakorolják, meggyőződéses, vagy beléjük nevelt alapon, akkor a boldogulásukat, és a csoport látszólagos elfogadását veszélyeztetik.

Ezt komolyan így gondolom. És ha elgondolkozunk azon a kérdésen, hogy az iskolás gyerekek miért törekednek mindennél jobban arra, hogy a kortársaik elfogadását elnyerjék, megértjük ezt a motivációt. Az iskolában tehát nincsen teljes elfogadás a hittől, a jellemtől és az egyéniségtől függetlenül. Hanem a gyerekeink akár hívők, akár nem, kizárólag a világgal azonosulva tudnak érzelmileg boldogulni. És ezt a keresztyén családból érkező gyerekek is elsajátítják: csak meg kell nézni, hogy a legtöbben közülük mivel játszanak, hogyan öltözködnek, milyen szavakat használnak, hogyan beszélnek a szüleikkel, és mik után vágyakoznak pár évnyi iskolában eltöltött tanév után. Olyanná válnak, mint a világ: azonosulnak vele, és így a világ beléjük jön, és ők is VILÁGgá válnak. Nem maradtak megőrzöttek, hanem a túlélés érdekében elveszettek lettek.

Harmadszor, és ez a legszomorúbb: sem a szülők, sem maguk a gyerekek nem veszik észre, hogy mennyire sikeresen végbement a világgal való azonosulásuk. A gyülekezeti szolgálók, lelkipásztorok, ifi munkások, vasárnapi iskolai tanítók, akik a gyerekeink életét vasárnapról vasárnapra külső szemlélőként látják, talán észreveszik a helyzetet, de őket erről nem kérdezik meg.

A folyamat mégsem az ő, hanem a szülők szeme előtt zajlik napról napra, az első pár iskolás év alatt. Ők azonban letudják annyival, hogy minden kisgyerek ilyen, és hogy ez normális dolog. Természetesnek tartják, hogy a gyerekeik semmiben sem különböznek a világtól. Elaltatja őket, hogy azok látszólag jól kijönnek velük, hogy kívülről nem mindig mutatják a belső lázadás jeleit, és hogy időnként érdeklődést mutatnak a hit dolgai iránt... Pedig ez csak a felszín. Attól kezdve, hogy belépnek az iskola kapuján, többé már nem a szülő a végső tekintély, nem ővele akar a gyerek azonosulni, hanem a kortársaival.

A szülőknek nagyon komoly, és módszeres erőfeszítéseket kellene tennie azért, hogy visszaszerezzék gyerekeik szívét a világtól. De nem teszik, mert erre nincsen idő, hiszen a gyerekek kora reggeltől késő délutánig máshol tartózkodnak, és beesteledik, mire befejezik a házi feladataikat. Maga a szülő pedig dolgozik, és nyakig elmerül a család körüli dolgok menedzselésébe. Nem is meglepő, hogy a gyerekek még a hétvégét is szívesebben töltik a barátaikkal, akik csak ritkán keresztyének, jobbára az osztálytársaik. Vagy ugyanolyan világgá vált keresztyének, mint ők maguk. És ennek a szülők még örülnek, hiszen egyrészt jó dolognak tarják, hogy a gyerekeiknek egyáltalán vannak barátai, másrészt megkönnyebbülés számukra kicsit kiszakadni a hétköznapokból, és pihenni. Így megelégednek azzal a pár órával, amit hétvégén a gyerekeiktől kapnak közös időtöltésre.

Itt az ideje szembenézni a komoly ténnyel: az iskolás gyerekünkre fordított napi fél-egy óra közös 'minőségi' időtöltés, amit szülőként este belezsúfolunk a napjukba, semmilyen módon nem tudja kiszárítani belőlük azt a sok-sok órát, amit a világba teljesen belemerülve töltenek a gyerekeink.

Negyedszer, ha Jézus erre a fajta világban lételre gondolt volna a fent említett főpapi imájában, akkor Ő megőrizte volna a gyerekeinket a gonosztól. De nem őrizte meg őket: hiszen nyilvánvaló tény, hogy a túlnyomó többségük imádságaink ellenére nyitottá vált a bűnre, és a világra. És mindez azért van, mert a keresztyén gyerekek nem arra vannak elhívva, hogy fénykedjenek. Ez nem az ő dolguk, Isten nem ezt várja tőlük. Hanem azt, hogy a szüleiknek engedelmeskedjenek. De hogyan tudják ezt megtenni, ha a szüleik nincsenek is velük?

Ha nem a szüleik azok, akikkel a nap nagyobb részét együtt töltik, ha nem a szüleik azok, akikkel beléjük kódolt módon azonosulni tudnak, akkor azokkal fognak azonosulni, akikkel a legtöbb időt töltik, de akik a legkevésbé sem alkalmasak: kortársaikkal.

Ezzel szemben az otthonoktatott gyereket szellemileg megóvjuk a világtól, fizikailag viszont sokkal inkább részt tud venni a hétköznapi életben, a VILÁGBAN, mint egy iskolás. És míg saját személyének, saját értékrendjének felvállalása során egy iskolában komoly nehézségekbe ütközik a gyerek, hiszen ott az azonosulás a kívánatos, és az egyedi gondolkozás nem erény, hanem hátrány, addig az otthon tanuló gyerek otthon a nap sok órájában a környezete elfogadását tapasztalva a maga ütemében erősödik meg abban, hogy önmagának lenni jó.

Ezen az élményen keresztül pedig képes lesz fejlődni abban, hogy határozottan ki tudjon állni a saját meggyőződése mellett úgy, hogy közben a többiek egyediségének tudatában van, és ezt tiszteletben tartja, és elfogadja. Neki tehát több lehetősége adódik, hogy valós élethelyzetekben gyakorolja magát a világban, mindezt nem magára hagyottan, hanem a szüleivel együtt, úgy, hogy közben bármikor segítséget kérhet, ha elakad vagy kudarcot vall.

Nagyon fontos látni, hogy itt lehetőségekről van szó, nem automatizmusról. Egyetlen otthonoktatott gyerek sem lesz fénnyé a világban pusztán attól a ténytől, hogy nem jár iskolába. Mint ahogyan engedelmes, jellemes, és tanult sem lesz ettől a ténytől. De az iskolai lét szülőtől való megfosztottságával szemben, ahol még ha akarná, sem tudná a szülő ideális módon formálni a gyereke hitét, az a tény, hogy az otthonoktatott gyerek otthon van, tálcán kínálja a lehetőséget a hívő szülővel való jellemformáló beszélgetésekre. Akár EGÉSZ NAP, FOLYAMATOSAN, ha felmerül az igény valamilyen helyzet, vagy lelki történés kapcsán.

Ezt meg lehet ragadni, és úgy hiszem Isten számon is fogja kérni az otthon lévő szülőktől, hogy mennyire vagyunk otthon elérhetőek a gyerekeink számára. Hogy eléggé fontos-e ez nekünk, és hogy kihasználjuk-e az alkalmas időket arra, hogy megosszuk velük magunkat, a hitünket. És hogy meghallgassuk és bátorítsuk őket. Szóval Isten számon kéri, hogy mennyire engedtük, hogy Ő használja ezeket a beszélgetéseket a gyerekünk hitének, hozzáállásának, jellemének finomhangolásában.

De nyilván ezek a beszélgetések létre sem tudtak volna jönni a kívánatos mértékben, ha a gyerek az iskolába járás miatt hosszabb időre, és rendszeresen meg van fosztva a szülővel, és a testvéreivel való szoros életkapcsolattól, és az ebből következő pozitív hatásoktól. És nemcsak, hogy megfosztódik a pozitív hatástól, hanem helyette egyértelműen negatív hatásnak van tartósan kitéve. Nem szabad magunkat áltatni: ez a hatás nem múlik el nyomtalanul.

Más szavakkal élve: úgy látom, hogy maga az iskolai környezet az egyik legnagyobb hátráltató tényező abban, hogy egy gyerek a hitét nyíltan felvállalni képes valódi hívővé váljon.

Folytatás következik.

Levizsgáztunk

Megvolt a kettes számú vizsgaélmény életünkben. Ez a mostani nagyon más volt, mint az első, több szempontból is.

A nagy létszámú elsős magántanuló miatt csoportokra lettünk bontva. Ez azt jelentette, hogy minden csoport külön napon vizsgázott. Ennek előnyeit: a folyosón a nyugodtságot, és a zsúfolódásmentességet jó volt megtapasztalni. Azonban a sulivezetés ezen döntése azt is magával hozta, hogy a múltkori vizsga többiekkel-beszélgetős, közösséges élménye nem valósult meg, és ez azért elég rosszul érintett. Viszont egészébe véve hamarabb végeztünk, még annak ellenére is, hogy pl. a tesi vizsgára hosszabban kellett várni, mivel a tesiztető tanár bácsi össze akarta szedni a gyereket, hogy ne kelljen külön-külön futtatnia, fekvőtámaszoztatnia.

Ez volt egyébként az egyetlen vizsga, amire nem mehettünk be. A tesi vizsgát tehát nem láttuk, viszont F. leinformálta a tanítót, aki azt mondta, hogy rendben volt minden, ügyes volt a gyerkőc.

Én a matek-írás-olvasás vizsgán voltam benn. Ezeket az osztályfőnök tanító néni 'celebrálta'. Matekból és írásból is egy egyoldalas feladatlap volt. Olvasásból két oszlopnyi szót kellett egymás után felolvasni, azután egy pársoros szövegből kellett a megfelelő részt aláhúzni, ill. a kérdésre válaszolni. Bár először a negatív megnyilatkozásaiból, és a vizsga közbeni kicsit ejnye-bejnyézős utasításokból arra következtettem, hogy a tanító néni nem igazán elégedett azzal a szinttel, ahol Doda áll, de amikor végeztünk, és Doda elment a következő vizsgára, a szemembe nagyon dicsérte a gyerkőcöt és azt mondta, hogy ügyesen számol, szépen ír és jól olvas.

Ezt nem igazán tudtam hova tenni az előző megjegyzések fényében, de később rájöttem, hogy a tanítónéni az iskolás környezetre van szakosodva, és a vizsga során is az iskolás gyerekekkel alkalmazott szófordulatokat használta helyreigazítás, illetve motiválás céljára. Szóval nem elégedetlen volt Dodával, csak a sokéves iskolai berögződés miatt már nem volt képes dicsérve motiválni. (30 éve van a pályán.) Pedig amúgy a maga módján kedves volt és kooperatív.

Amennyire én láttam, sajnos a tanító néni nem is volt tudatában annak, hogy mennyi negatív töltetet hordoztak a szavai, sem annak, hogy mennyi kusza utasítást adott, amit a gyerek természetesen rendre félreértett. Én a padban mögöttük ülve láttam Dodán, hogy ez őt mennyire összezavarta, hiszen nem szokta ezt meg. Láttam, hogyan lett egyre önbizalom-vesztettebb, és hogyan növekedett meg ettől tévesztéseinek a száma. Emellett a saját gyerekkorom hasonló élményeit is behozta...

Érdekes tapasztalat volt ez nekem, és egy kis figyelmeztető jel is arra, hogy amikor együtt tanulunk, én tudatosan figyeljek arra, hogy milyen stílusban beszélek a fiamhoz, és arra is, hogy mennyi biztatást vagy negatív értékelést rejtenek a szavaim, s a hanghordozásom. Mert meglepő volt a nem teljesen ideálisan reagáló felnőtt jelenlét leblokkoló hatásával szembesülni. Biztos, hogy nem mindegy hogyan értékeljük a gyerekeink teljesítményét a tanulási idő alatt, illetve közvetlenül utána. Megmarad bennük, amit mondunk, és a mi hozzáállásukból táplálkozik a saját teljesítményükhöz való hozzáállásuk.

Később persze azt is meg kell tanulniuk, hogy nem-támogató vizsgáztatói környezetben képesek legyenek megőrizni az identitásukat és tudják magabiztosan adni a tudásuk legjavát. Ehhez viszont nagy belső tartalékok kellenek, amikkel a gyerekeink az életkorukból adódóan most még nem rendelkeznek, de jó reménység szerint ennek is eljön majd az ideje.

Volt még ének, meg környezet vizsga, amire F. ment be Dodával, és mindketten jó tapasztalatokat szereztek. Rajzból meg technikából is elfogadták a beadandóinkat. Most kicsit rendezettebben sikerült csoportosítanom, mint múltkor.:)

Így zárult tehát az első tanév második féléves vizsgája a családunkban. Jövő évtől angol is lesz, és valószínűleg új tanító nénit kapunk. Másodikban matekból a szorzás következik, úgyhogy a nyári program ennek előkészítése és gyakorlása lesz más dolgokkal egyetemben. Na, azért nem sietünk: most még jó pár hétig nem lesz tanulás, hanem pihi, meg egyéb dolgok. Egy nagy utazás is áll előttünk, de erről még máskor írok.

Szóval itt a nyár, de ettől még a mi sulink nem zár be. A leülős tanulás később még terítékre kerül: majd amikor úgy érezzük, hogy itt az ideje nekikezdeni. Be kell vallanom, hogy nagyon szeretem ezt a fajta rugalmasságot...:)

Elkészült! Gyere!

A pár héttel ezelőtti otthonoktató konferencia várva-várt felvétele végre elérhető. Amennyiben érdekel 5 órányi tartalmas audio-, és videoanyag otthonoktatásról, keresztyén gyereknevelésről, illetve arról, hogyan tanulnak a gyerekek (és hogyan nem), akkor írj nekem egy rövid emailt. A válaszlevélben megkapod a szükséges információt.

(Ha részt vettél a konfin, illetve ha gyakorló otthonoktató vagy ÉS levelezésben voltunk a konfival kapcsolatban, akkor téged már külön értesítettünk. Amennyiben nem kaptál emailt, írj az alábbi címre.)

E-mail cím: otthonoktato.konfi (kukac) gmail (pont) com

Figyelem! Július 6-a után
ez a lehetőség nem lesz elérhető!

Munkavégzés... ÖRÖMMEL?

Egy kedves ismerősöm kérdezte az előző poszt kapcsán, hogy mi módon lehet elérni, hogyan lehet ránevelni a gyerekeinket arra, hogy örömmel végezzék el azokat a feladataikat, amiket MUSZÁJ elvégezniük. Ez egy nagyon jó kérdés, fontos is, el is gondolkodtatott, ezért úgy gondoltam, hogy elidőzök a válaszolással.

Amennyire én látom, a gyerekek számára a tanulás az első hónapokban nem teher, hanem izgalmas új feladat. Csak fokozatosan válik nehézzé a kitartás, a napról napra foglalkozás. Legalábbis nálunk így volt. Így először szerintem abban kell nevelni a gyerkőcöt, hogy amit csinál, azt csinálja jól, szépen. Hogy ne csak összehordja és odavessen valamit, hanem adja a tőle telhető legjobbat. Minden helyzetben.

Ebben szerintem sokat segít a derűs légkör otthon. Kell, hogy azt lássa a gyerekem, hogy én jól viszonyulok a saját teendőimhez: hogy nem utálom az anyai feladataimat, s nem nyűg számomra a gyerekeimről, a férjemről és az otthonunkról való gondoskodás. Ha panaszkodós vagy mártíralkat vagyok, akkor először a saját hozzáállásomon kell tudatosan dolgozni, máskülönben a gyerekek eleve egy rossz munkamorálba nőnek bele.

Anyukák, meg lehet tanulni imádkozni munka közben, vagy éneket énekelni, ez megkönnyítheti a helyes hozzáállás elsajátítását. Vagy lehet takarítás közben Istent dicsérő zenét hallgatni, olyat, ami a zenei ízlésünknek megfelel és közelebb von bennünket Jézushoz. Nekem munka közben a csend válik be legjobban, a magamba mélyedés, gondolkozás, Istennel beszélgetés, amit nem baj, ha olykor megszakít egyik-másik gyerkőc...

Ha nagyon zaklatott lelkiállapotban vagyok, akkor szoktam keresztyén zenét bömböltetni. (kábé szó szerint) De bizonyára vannak más ötletek is, s ha nem jut eszedbe semmi működőképes, egyszerűen csak kérd imában az Urat, hogy segítsen megváltoznod a munkához való viszonyodban.

Gyerekünkre visszatérve: nem szabad elfogadni, ha magához képes alulteljesít, még akkor sem, ha az alulteljesítéssel is elégedettek lehetnénk. Mert ebből azt tanulja meg, hogy amit nyújtania kell, az mindig viszonylagos, pedig nem így van. Az kell, hogy fontos legyen nekünk, hogy a gyerekünk saját magához képest a legjobbat nyújtsa, s ha ez megtörténik, akkor azt értékelni kell, függetlenül attól, hogy nem az általunk elvárt szinten van abban a dologban, amit tanult.

Ez néha kihívás szülőként, mert mi nem otthontanulva, hanem az iskolarendszerben nőttünk fel, ami alapvetően az egymással való összemérésről szólt. Ez viszont nagyon ritkán volt összhangban a befektetett energiával és azzal az erőfeszítéssel, amit talán jobban kellett volna értékelni, mint magát a megszerzett jegyet.

Otthon tehát a szándékot és az erőfeszítést értékeljük elsősorban, másodsorban pedig a saját magához képest folyamatos fejlődést, nem pedig a másokhoz vagy saját gondolatainkhoz viszonyított teljesítményt.

Ha ebben előre lépünk, akkor már nem üres szólam lesz a dicséret a nap végén, hanem őszinte méltánylás. Mert nem összehordta, hanem szép lett, s ez neki is örömet fog jelenteni, ha visszanéz az aznapi dolgaira. Ez az alap, erre lehet építeni az örömmel tanulást. Az örömet nem lehet kierőltetni, mert nem a külső formát szeretnénk az arcán látni, nem képmutatásra szeretnénk nevelni, hanem erőfeszítésre. A szívet kellene motiválni. Ehhez kapcsolat kell a gyerekkel, akkor lehet hatni rá.

Szerintem ezek a dolgok 6-7 éves kor után kell, hogy előtérbe kerüljenek, inkább később, mint korábban, mert ahhoz, hogy valaki a saját kedvét szabályozni tudja, szükséges némi érettség.

A gyerekkel való mély kapcsolat nem jön automatikusan abból, hogy otthon vagyunk vele, mert anyaként ezer dologgal le tudjuk kötni magunkat. Tudatosan időt kell fordítani az iskoláskorú gyerekünkre, mert hajlamos az ember úgy venni, hogy egész nap rendezgetem őket, meg még ennyi meg ennyi órát tanultunk együtt, és akkor a gyerekkel való kapcsolat le van tudva. Pedig lehet, hogy ennyi nem elég a gyerekünknek belőlünk ahhoz, hogy szeretve és elfogadva és meghallgatva érezze magát...

Tehát, ha derűs a légkör otthon, és olyan mély a kapcsolat anya és gyereke között, hogy a gyerekünk ösztönösen a mi elismerésünket keresi és hajlik a szíve arra, hogy úgy tegye, a dolgokat, ahogyan javasoljuk (még ha sokszor nem is sikerül neki), akkor elő lehet nála jönni ezzel az 'örömmel csináljuk a dolgunkat' koncepcióval: valószínűleg jól fog reagálni és igyekszik majd a magáévá tenni ezt.

Azonban, ha a fenti feltételek nem adottak, akkor inkább kárt okozunk, mert egy maszkot tanítunk a gyerekünknek felvenni. Ha még nem ideális a helyzet, hogy az örömmel tevékenykedést megtanulja, akkor elsősorban a saját hozzáállásunkat kell megvizsgálni, mert könnyen lehet, hogy a mi munkához való hozzáállásunkat másolta le a gyerek. Nyilvánvalóan nem őt kellene javítgatnunk, hanem magunkat, ha az eléélt munkamorál-mintánk a helytelen. Másodsorban a gyerekünkkel való kapcsolatunkon is elképzelhető, hogy kell kicsit dolgozni. Ha alapvetően nem arra törekszik a fiuk vagy a lányunk, hogy a mi elvárásainknak megfeleljen, akkor ott még van teendő...

Amikor elkezdtünk erről beszélgetni, Dodára igyekeztem racionálisan hatni azzal, hogy gondolja végig, őt hogyan érintené, ha én morogva és utálkozva gondoskodnék őróla. Ez nem éppen azt közli, hogy fontos vagy nekem , és hogy értékes vagy a számomra.

Ezen kívül nyilván neki sem esik jól, ha valaki ott nyavalyog mellette, és hát én is így vagyok. Ráadásul, mondtam, a siránkozás elszívja az energiáját, így a munkájával is egyértelműen lassabban fog haladni. Ha viszont örömmel végzi azt, amit így-is úgy-is el kell végezni, akkor az közben is ÖRÖMET AD, és ezzel a munkája is örömforrás lesz.

Mondtam neki, hogy csak PRÓBÁLJON így hozzáállni, amikor leülünk tanulni. Amikor eszünkbe jut, akkor imádsággal szoktuk kezdeni a tanulást: bár mi nem vagyunk ebben annyira állhatatosak, de amikor tesszük, akkor ez is megadja az egész tanulási tevékenység alaphangját. Hiszen ha áldást kérünk, akkor várjuk is Isten áldó jelenlétét, és ezzel nagyon nem fér össze, a 'jaj-miért-kell-nekem-ezt-a-nehéz-dolgot-csinálni-én-szegény!' önsajnáló és munkakerülő mentalitás...

Az is fontos lehet, hogy magáért a tanulásért, mint lehetőségért is hálás tudjon lenni a gyerekünk. Dodának mondtam, hogy nagyszerű lehetőség, hogy egyáltalán tanulhat, mert nem minden gyerek tanulhat. Vannak helyek, ahol nincs rá mód: neki Isten adta ezt a lehetőséget, és neki most ez a dolga. Fontos, hogy megtanuljon hálás és örömteli lenni azért, hogy tanulhat, hogy többet tudhat meg Isten világáról. Azzal is fejlődik, hogy ha igyekszik örömmel végezni a dolgait- ez felnőttként is jó lesz majd neki.

Dodára lehet ilyesmikkel hatni, mert ő szeret a dolgok mögé nézni, s így könnyebben adott ennek igazat. Mondjuk egy hatévesnek nem biztos, hogy így érvelnék, de biztosan mindegyik gyerekkel meg lehet találni azt a hangot, amit megért, ami megszólaltat benne valamit: ami miatt valóságos igazsággá válik számára, amit mondok, nemcsak egy újabb anyai lelkifröccs, amire nem kell odafigyelni...

Az a jellemvonás, hogy az ember örömmel végzi a nem éppen örömteli munkáit is, nagyon nem jön könnyedén az emberi természetünkből. Amikor megpróbálunk örömmel dolgozni, akkor akár gyerek, akár felnőtt az illető, ugyanazzal a dologgal fog szembesülni: az emberi gyengeségeivel, és a szíve csalárdságával. Nem mindig megy könnyen ezekkel szembenézni, de mennyivel jobb, ha gyerekünknek nem egyedül kell mindezt megtapasztalnia. Minket közelebb von őhozzá, neki pedig megkönnyíti a dolgát, ha megértően és szeretettel mögötte állunk.

Ahhoz, hogy felülkerekedjünk az emberi természetünkön, ami ösztönösen hajlik a zúgolódásra, és a munka elodázására, oda kell mennünk erőnk Forrásához, Istenhez és kérnünk kell Őt, hogy legyen segítségünkre legyőzni az énünket. Ha hajlandóak vagyunk beismerni, hogy ezekben a dolgokban segítségre szorulunk, az közelebb visz minket az Úrhoz, Aki az egyetlen, Aki képes bennünk tartósan megváltoztatni berögződött hozzáállásokat is.

Ha Ő változtat meg, akkor valóban megváltozunk! Egy-egy ilyen szembesülés a gyerekeinknek is jót tesz, mert megerősíti bennük a megtérés és a jellemfejlődés szükségességét, s azt, hogy életük ezen pontján is nagy szükségük van Jézus erejére. Ha még tovább is mennek egy lépéssel, akkor azt is megtapasztalhatják, hogy Ő bőven adja erejét mindazoknak, akik kérik Tőle.

Vizsgahajrá

A második félév sokheti lazulása után most rákapcsoltunk a tanulásra Dodával. Egyelőre úgy tűnik, hogy megtaláltuk azt az ideáltempót, ami lehetővé teszi, hogy a célkitűzéseinket elérjük- jó reménység szerint. Meglátjuk, hogy lesz. Most átlagosan napi 2 órát tanulunk, de valószínűleg ennél kevesebb is megtenné, ha nem vettük volna olyan könnyeden az elejét. Persze ez nem baj, mert pár hónappal ezelőtt Doda keze nem volt még százas az íráshoz. De most egész jól veszi. Persze nem sietjük el, s ez nem tudom, hogy hogyan fogja érinteni a tanító nénit. Talán nem lesz gond.

Kicsit úgy érzem magam, mint múlt félévben ilyentájt a vége felé: hogy nagyon meg kell fogni minden napot a tanulásra, de ez mégsem frusztrál felettébb. Inkább csak jófajta módon motivál.

Tételesen lebontva, a matekkönyvnek a legvégén járunk. A munkafüzetet egyáltalán nem használtuk, mivel Doda értett mindent és tudta is alkalmazni, így nem láttam szükségét ezzel frusztrálni. A környezet munkafüzetet már előző félévben jobbára kitöltöttük. Van néhány kimaradt feladat, meg ismételni sem árt, úgyhogy most nagy tempóban vesszük újra végig. A verstanulásról, amit magyarból kell tudni annyit, hogy erről eleddig elfeledkeztünk, de gyorsan tanul a fiam, úgyhogy egyelőre azzal is épp jól tudunk haladni.

Olvasáshoz nem használunk olvasókönyvet. Egyrészt azért nem, mert mire suliba mentünk, már előrehaladottak voltunk az olvasástanulásban a Lexi könyvvel, s nem akartam megváltoztatni az irányt. Másrészt, mert nem tartom túl jónak az olvasókönyveket. Szerintem a leegyszerűsített olvasmányok, amik természetellenesen rövidek és könnyedek, inkább visszahúzzák a fiatal olvasni vágyót, semmint felkeltik az érdeklődését. Ezen kívül könnyen lehet, hogy még érdektelenné is teszik a jófajta irodalom, illetve a nehezebb ismeretterjesztő szövegek, vagy akár a Biblia szövege iránt azzal, hogy előre porciózott adagokban fogyasztható csak.

Olvasókönyv hiányában viszont abban próbálja ki magát a gyerek, amiben szeretné. És ez van, amikor egy mesekönyv, van hogy gyerekenciklopédia, vagy egy recept, vagy akár más, nem kifejezetten gyerekeknek szánt szöveg. Az érdeklődése vezeti, és az van, amikor kihívást jelentő nehézségi fokú szöveghez irányítja. De bátran nekiugrik, mert önmagának olvas, s ha nem is mindig jár sikerrel, ez nem okoz neki kudarcot, mert nincsen minősítve, kommentálva a tevékenysége. Ez így nekünk teljesen megfelel.

Örülök, hogy ebben rugalmas a sulink, és nem ragaszkodnak annyira az általuk jónak tartott normához, hanem hagynak teret a másfajta megközelítésnek- ezt nagyon értékelem. Doda egyébiránt folyékonyan olvas és rendszeresen használja is ezt a készséget. Azt olvassa, amit maga választ, ebben csak nagyon ritkán irányítom.

Rafi is olvas már: bár lassan, és még csiszolni kell a technikáját, főleg a türelmét, de már szépen alakul, fejlődik ebben.

Dodával az ének-zenéhez napi szinten énekelgetünk és tanuljuk a dalok szövegét, meg a ritmust letapsolni: ebbe a másik három csemete is lelkesen belekapcsolódik az utóbbi időben. (A minap megfordult a fejemben, hogy esetleg nem lehetne-e megjátszani, hogy Rafi is levizsgázik előre az elsős énekanyagból. :D)

Doda a szolmizálást majd F.-el fogja gyakorolni, úgy beszéltük meg. A technika, meg a rajz beadandókkal kapcsolatban úgy gondolom, hogy majd utolsó pillanatos összeszedés lesz- egész félévben csináltunk ezt-azt, ebből kell válogatni. Félév elején szuperbrillírozós kreatív ötleteim voltak erre a két tantárgyra vonatkozóan (is), de mostanra jócskán leszelídültem ebben (is). Azért valamit biztosan fogunk vinni, de mint az előző félévben, úgy ebben sem jött össze, hogy nagyobb mennyiségben direkt a sulira kreálunk: helyette az itthon spontán alakult kreatívkodásokból fogok mazsolázni.

Még azt szégyenteljesen be kell vallanom, hogy hatalmas aha-élményem volt Doda matekjával kapcsolatban. Ez pedig az, hogy felismertem, hogy a matekkönyve értelmesen fel van építve!! Most ez viccesen hangzik, de tényleg így érzem: egész évben komolyan szkeptikus voltam a könyvvel kapcsolatban és sokáig azt hittem, hogy Doda nem fog tudni értelmesen megtanulni ebből az összezsúfolt, csapongó, helyenként idegesítően logikátlan tankönyvből- de dicsőség az Úrnak, mégis sikerült!

Na jó, azt nem tudom biztosan, hogy a tankönyv miatt vagy a tankönyv ellenére sikerült-e, de gyanítom, hogy a tankönyv mellett más dolgok is közrejátszottak. Szerintem nagyon sokat számított az is, hogy hosszabb időt nem-matekoztunk direktben az elején,viszont sokat számolgattunk abakusszal. És nem szabtam teljesítendő napi oldalmennyiséget. Vagyis nem siettünk, volt idő emészteni és megérteni a tanultakat. Most azért a napi 2 oldalnak meg kell lenni, de ez így már nem okoz nagyobb gondot.

Persze néha még így is megy a sóhajtozás, meg az alkudozás, hogy "ne, anya, ma ne kelljen!", holott ügyesen meg tudja csinálni, és egyáltalán nincs túlterhelve: messze nem olyan kifárasztó ez, mintha iskolába járna, és e mennyiség többszöröse házi feladatot kellene napról-napra megcsinálni, és nem csak matekból...

Úgyhogy az utóbbi időben előkerült itthon a munkamorál kérdése is. Nem szeretnék megelégedni egy fanyalogva és utálkozva elvégzett tanulással, még akkor sem, ha jól végzi el a dolgát. Szeretném elérni, hogy amit tesz, azt ne csak jól, hanem vidáman is tegye: ne kényszerből-vigyorogva persze, ellenben úgy, hogy igyekszik vidám lenni és megtalálni az örömforrást ebben a tevékenységben, minden tantárgynál. Mert ez a javára lesz később is.

Érdekes, hogy ez is egy olyan dolog, ami nem jön természetesen az emberi természetünkből, még akkor sem, ha alapvetően nem kudarcos a tanulás. Mert ha nem is kudarcos, de nem is mindig csak érdekesség: van amikor kifejezetten munka, és mint ilyen, a gyereket elvonja a játéktól, meg a tesóktól, s ez azt sugallja neki, hogy amit ő csinál, az nem lehet örömteli és élvezhető, csak a másiké, holott nem így van. De meglátni a helyzetünkben a jót, és pozitívan hozzáállni az elvégzendő feladatainkhoz nem jön magától, hanem rá kell nevelni magunkat. Ez is önmagunk megzabolázása kicsiben, és hasznos dolog, ha már fiatalon képessé válik erre az ember gyereke.

Ezt is tanuljuk most: odafigyelni EGY dologra, mégpedig nem máséra, hanem a saját dolgunkra, s a leülős tanulás idejére nem elkalandozni, nem belefolyni a többiek tevékenységébe. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert valószínűleg jövő évben ősszel már két iskolásunk lesz, ami miatt muszáj megtanulnia mindenkinek a saját dolgával foglalkozni.

Szeretném, ha majd szinkronban tudnának bizonyos dolgokat tanulni, és ez megköveteli, hogy ne a más feladatát tartsa majd érdekesnek mindenki, mert így nagyon elhúzódna és nehézkessé válna ez.

Szóval nevelődünk, készülünk, és tanulunk. A vizsgaidőpontot ma tudtuk meg, június 16-a kora reggel: van tehát még időnk, pár hét. Jó reménység szerint éppen elég.