Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2011. május 2., hétfő

Dolgozni MENNI vagy otthon MARADNI? 2.

Még mindig képtelenül (=képek nélkül) blogolok. A problémát nem tudtam eddig orvosolni, de rajta vagyok az ügyön. Addig, maradnak csak a betűk.:)

Sok hónappal ezelőtt, még tavaly írtam egy bejegyzést a munkába állás dilemmájáról. Ez az egész dilemma meglehetősen sokoldalú: én 7 konfliktust találtam, ami a munkába állás mögött feszül, de lehet, hogy van több is. Mindenesetre elkezdtem kibontani ezeket a konfliktusokat, s a tavalyi bejegyzésben e hét közül az első kettőről, az anyagi és a társadalmi konfliktusról írtam. A másik ötről e mostani bejegyzésben lesz szó. Ha az előző részt nem olvastad, akkor itt megteheted.

***

A karrier: családkarrier vagy munkahelyi önmegvalósítás?

Ma nem divat hinni abban, hogy az anyáknak otthon a helyük. A társadalom megrabolt bennünket az egészséges énképtől, de mi vagyunk a hibásak, mert nem Istentől tudakoltuk, hogy mennyit érünk, hanem más referenciákat kerestünk. A másfajta referenciák miatt érezzük úgy, hogy otthon lenni nem értelmes tevékenység hosszútávon. Az otthonlétre azért tekintünk átmeneti állapotként, mert sohasem gondoltunk rá úgy, mint egy anya igazi hivatására. Legbelül kicsit talán sajnáljuk is azokat az ismerős anyákat, akik önszántukból otthon maradtak, és úgy gondoljuk, hogy mi ennél többre hívattunk az életben.

De mi az a több? Mi többet tehetünk, mint az, amit Isten ránk bíz? És ha annál többet teszünk, akkor az nem szükségtelenül engedetlenség-e? Mert ha többet teszünk, akkor már nem pontosan azt tesszük, amit Isten mond. Sőt, többet tenni képtelenség, mert amikor azt hisszük, hogy többet teszünk, akkor sem teszünk többet, csak mást teszünk: mást, mint amit Isten mond. Ha az anyaság nem egy válaszható hivatás, hanem azt megkaptam, és kész, s én mégis más akarok lenni, mást akarok tenni, mint amire Isten elhívott, az vajon nem engedetlenség?

Isten feleséggé, vagyis 'segítőtárssá és otthonteremtővé' tett minket, és ez az életünk hivatása. Amíg csak élünk, a férjünk segítőtársaiként kell funkcionálnunk és egész életünkben otthont kell teremtenünk a családunk számára. Isten szerinti feleségnek lenni elsősorban nem a lakásdekorálást és a vacsorafőzést jelenti, hanem egyfajta lelkületet, amely megtalálja a teljes örömöt és békességet otthon. Ezzel a lelkülettel nyer jelentőséget a legkisebb dolog is, amit otthon feleségként teszünk. Enélkül a lelkület nélkül lelketlen rabszolgamunkának fogjuk érezni a teendőinket.

Az otthonteremtés dinamikus dolog, mert folyamatosan otthonként kell működjön az otthonunk, és ehhez folyamatosan az Úrból kell táplálkoznunk, és ez főképp rajtunk múlik.

De nem csak feleségek, hanem anyák is lettünk, ha gyermekeket kaptunk. Amikor az Úr anyává tett, egy különleges feladatot bízott ránk: a gyerekeinket meg kell ismertetnünk Ővele és meg kell nyernünk Számára. Ha úgy tetszik, sáfársággal bízattunk meg, evangélizálunk és tanítványozunk a saját otthonunkban. És nem csak ezt tesszük: a nevelés és az életre való felkészítés is fontos teendők, de tudnunk kell, hogy mindez mit sem ér, ha a gyerekeink lelke elveszik. Akkor hiábavaló volt a munkánk. Tehát lelkük megnyerése az örökkévalóságnak anyaságunk legelemibb része. Ez azonban nem megy egy nap alatt. Ehhez dinamikus életközösség kell, amelyben gyermekeink megismerik a mi életünket: hitünk és szeretetünk valódiságát, igazságunk állandóságát.

A tét hatalmas: örök életről vagy örök kárhozatról van szó, azokéról, akiket az Úr a mi gondjainkra bízott. Ha így tekintünk az anyaságra, akkor többet kell látnunk benne, mint totyogókkal töltött munkaszabadságot. Meggyőződésem, hogy az Isten szerinti anyaság nem egy 3-5 évig tartó intenzív tevékenység, ami után visszatérhet az életünk a 'normális' felnőtt kerékvágásba. Nekünk a Királyok Királya a munkaadónk, és az Ő munkaszerződése egy életre szól. Isten kegyelméből feleségek és anyák leszünk, amíg élünk.

Gyermekeink a felnövekedésükig ránk vannak bízva: mi felelünk Isten előtt azért, hogy mivé formálódnak. Ezen a tényen az sem változtat, ha ők az idejük nagy részét ovis koruktól nem velünk töltik. De ha az idejük nagy részét nem velünk töltik, akkor képtelenek leszünk Isten szerinti módom befolyásolni őket. Isten így olyan dolgokért fog minket szülőként megítélni, amihez alapvetően nem is volt semmi közünk. Ez azonban mégsem Isten igazságtalansága, hanem a mi döntésünk: hiszen mi adjuk másnak a gyerekeink befolyásolásának lehetőségét, ha felmondunk az Úrnál és máshova megyünk dolgozni.


A lelki konfliktus: lehetek hasznos és teremthetek értéket otthon vagy ez csak egy munkahelyen valósulhat meg? Hol tudom jobban megvalósítani önmagam?

A munkahely, mint önmegvalósítási helyszín már eleve egy mítosz, mert maga az önmegvalósítás is egy mítosz. Értékesek akarunk lenni, és azt gondoljuk, hogy ha ezt vagy azt megteszem, akkor értékesnek érezhetem magam. Ha a társadalomhoz hozzájárulok a munkámmal, akkor a társadalom szemében értékes leszek, és akkor a saját szememben is értékes leszek. De nem szabadna, hogy a társadalom határozza meg, hogy a magunk szemében értékesek vagyunk-e, mert ennek szellemi súlya van.

Minden, amit magunkról és a világról gondolunk kétféle referenciából eredhet. Istennek rólunk és a világról is megvannak a maga gondolatai és kijelentései. És az ördögnek is megvannak a maga hazugságai. Mindig, amikor nem Isten a referenciánk, akkor az ördög szépen csomagolt hazugságát fogadjuk el Isten igazsága helyett. Amikor a társadalom véleményével azonosulunk, akkor Isten igazságát vetjük el az ördög hazugságáért.

Az önmegvalósításról az a véleménye Istennek, hogy nem vezet sehova. Vagy eleve értékes vagy és akkor amit teszel, annak az ad értéket, aki vagy. Vagy pedig értéktelen vagy- ebben az esetben bármit teszel is, az nem tesz értékesebbé, mert a munkád nem kölcsönöz értéket az értéktelen személyednek. Mivel nem egy véletlen vagy, hanem Isten okkal és céllal teremtett meg nagy szeretetéből, bölcsen, ezért értékes vagy. Az tesz értékessé, hogy egy végtelen intelligenciával rendelkező Teremtő teremtett meg téged. Nemcsak megteremtett, hanem nagyon szeret és meg is váltott. Bármit is teszel, attól nem leszel értékesebb, mert Isten szemében eleve becses vagy.

Így tehát, mivel becses vagy, mindenhol tehetsz értékes és fontos dolgokat, de nem az adja meg az értékedet, hogy hol és mit teszel. A munkahelyeden is jobbá teheted a világot, meg otthon is, meg bárhol máshol is. De tény, hogy a legtöbb helyen nélkülözhetőek vagyunk. Az egyetlen hely, ahol nem lehet minket helyettesíteni, az az otthonunk. Mert a babysitter, az óvónő, a tanár, az nem anya és sohasem lesz az. Amit TE adhatsz a TE gyerekednek, az sokkal jelentősebb, sokkal értéktartóbb, sokkal hasznosabb, mint amit valaha a munkahelyeden képes leszel tenni- bármilyen jelentős helyen is dolgozol.

Amit te tudsz neki adni, azt senki más nem fogja tudni megadni! Tehetsz sok minden fontosat a világban, de ha anyaként nem vagy ott a gyereked mellett, akkor a legfontosabbat nem tetted meg érte- mert belőled az ő számára csak egy van.

Önmegvalósítás helyett mi lenne, ha Isten terveit valósítanánk meg? Mi lenne, ha megtennénk, amit Ő gondol a családunkról? És vajon mit gondol a családunkról Isten? Mi a terve? Talán meg kellene Tőle kérdezni. Vagy tanulmányozni kellene az Ő Igéjét. Meggyőződésem, hogy Isten nem 'dolgozni' hívja el a kisgyermekes anyákat. Egyszerűen nem kérdezzük meg, és ezért nem halljuk a hívását sem.


A családi konfliktus: pénztermelésemre vagy itthon maradásomra van nagyobb szüksége a férjemnek és a gyerekeimnek?

Vannak férjek, akik a pénztermelésre voksolnának. És ennek természetesen engedelmeskedni kell. De a legtöbb esetben nem a férjek kényszerítik munkába a feleségüket, hanem maguk a feleségek szeretnének visszamenni dolgozni, s a férjek beleegyeznek ebbe. A férjek rendszerint nincsenek tudatában annak, hogy ha a feleségük újra munkába áll, azzal végérvényesen megváltozik otthonuk légköre. Ez a családos munkahelyesdi jóval megterhelőbb lesz feleségük számára, mint amikor még nem voltak gyerekek, de ezt egyikük sem gondolja végig. Ha előre tudnák ezt a férjek, talán a legtöbbjük elmondaná, hogy sokkal inkább preferálják a békés otthont és a feleségük kiegyensúlyozottságát, amit otthonléte biztosít, mint hogy nagyobb jövedelem folyjon a családi kasszába, de házastársuk és rajta keresztül az egész család stresszes, békétlen legyen.

Persze nem minden otthon harmonikus, és nem minden otthonmaradó feleség stresszmentes. Sőt, gyakori az az érvelés, hogy valaki éppen amiatt megy vissza dolgozni, mert úgy érzi, hogy őt a gyerekei és a négy fal között maradás stresszeli, és ezért muszáj kiszakadnia otthonról és felnőtt közegbe kerülnie. Szerintem ez egy mézesmadzag, egy becsapás, ami elhomályosítja azoknak a szemét, akik a munkavállaláson dilemmáznak. Mert nem lesz kevesebb stressz a családban az anya munkába állásával. A stressz az elvárásoknak való megfelelési kényszerből adódik, s a munkába állás új elvárásokat és újabb stresszt jelent a régi mellé (nem a helyébe, ahogyan gondolni szoktuk).

Ha az otthonunk stresszes volt, akkor ha munkába állunk, még stresszesebb lesz, mert a munkahely stresszét hazahozzuk a stresszes otthonunkba. És nem csak stresszesebb lesz az otthonunk, hanem alapvetően felborulnak a prioritásaink is. Már nem a férjünk segítőtársaként és a gyerekeink első számú nevelőjeként fogunk elsősorban funkcionálni, mert a sorrendet a munkahelyi prioritásaink felül fogják írni. A főnökünk elvárása szükségszerűen fontosabb lesz, mint a családi dolgaink, és az összeegyeztetésnél inkább a család érdeke fog sérülni, hiszen ma a munkahely drága kincs.

És akkor majd megindul a megalkuvások és idő-zsonglőrködések sorozata, amikor a munkamegbeszélések és túlórák a családdal töltendő idők helyére tolakodnak, éket verve a férj és a feleség, a szülő és a gyerekek közé. S gyakran csak utólagos ez a felismerés, amikor a gyerekek nem hallgatnak a szülőkre vagy a családtagok már el vannak hidegülve egymástól. Azt hiszem nagyon kevés olyan dolgozó anya van, aki nem sírja vissza azokat az éveket, amikor otthon lehetett a gyerekeivel. Pedig nem lenne muszáj múlt időben beszélni az otthon töltött időkről...

Én hiszem, hogy Istennel semmi sem lehetetlen. Bizonyos nehézségek felmerülése nem kellene, hogy elrettentsen egy olyan úttól, amit bölcsességgel tervezett nekünk az Úr. De nem szabad azzal áltatni magunkat, hogy Isten tervében vagyunk, amikor a döntés előtt meg sem kérdeztük Őt.

A kérdés tehát az, hogy Istennel tettük-e rá a lábunkat arra az útra, amin járunk vagy még mindig a saját utunkon megyünk a saját fejünk után, és azt tesszük, amit mindenki más tesz, mert azt gondoljuk, hogy az a jó? Ha keresztények vagyunk, ha Jézust követjük, akkor valóban Utána kellene mennünk. Jézus nem arra megy, amerre a társadalom nagyobb része megy. Ezért hívják keskeny útnak a keskeny utat. A keskeny úton mennek azok, akiket Isten vezet a menny felé, és a széles úton megy mindenki más. Ha még nem tettük, akkor kérdezzük meg Istent, hogy mit akar Ő.

Tedd félre a félelmeidet, a kétségeidet, az ellenérveidet, és kérdezd meg Őt nyíltan, hogy Neki mi a terve veled: otthon szeretne látni? Ő vezetni fog, a kérdés csak az, hogy te hajlandó vagy-e követni Őt.

Ha a tervében vagy, ha azt teszed, amit Ő mond, akkor az adott problémát nem a boldogságod akadályának fogod érezni, hanem egy kihívásnak: olyan helyzetnek, amit meg lehet oldani, csak esetleg időbe telik megérteni, hogy Isten hogyan gondolta a megoldást. Őhozzá kell menni a válaszokért, mert Vele a lehetetlen nem létezik.:)


Az oktatási konfliktus: iskolába küldjem vagy otthon oktassam a gyerekeimet?

Ez is a konfliktus része, de erről már nagyon sokat írtam, most mégis kitérek pár gondolat erejéig.

Nem igaz az, hogy az iskola nincsen hatással a gyerekek életére. Nem igaz, hogy elég, ha van egy erős család a gyerek mögött, és akkor majd minden rendben lesz. Azért hisszük ezeket, mert nem értjük, nem látjuk, hogy az oktatási intézmények mekkora ütőerőt képviselnek az ördög kezében, ha nem Isten használja őket.

Sokan nem tudjuk, hogy minden iskola egy vallásos intézmény. Minden, amit a világról gondolunk a világnézetünkben gyökerezik. Minden, amit az iskolában tanítanak, legyen az tudomány vagy művészet, valakinek a világnézetéhez kötődik. Amikor a tananyagból kihagyják Istent, az azt sugallja a diákoknak, hogy a világ megismeréséhez és megértéséhez nincsen szükség Istenre. Ez a világnézet nem az, amit egy hívő szülő tanítana a gyerekének!

A tanárok világnézete tükröződik a tanórákon. Az iskolatársak világnézete megnyilvánul a szünetekben. A suliban a gyerekek egymástól bölcsességet tanulnak, de nem Isten bölcsességét. Más a világi bölcsesség és más az Isten szerinti bölcsesség. A tudás és az ismeret nem semleges dolgok és amit elég sokan, elég hosszú ideig mondogatnak nekünk, azt hajlamosak vagyunk igazságként kezelni.

A tanárok és az osztálytársak világnézete, mindaz, amit a világról hisznek, ki fog belőlük jönni, és ez hatással lesz a mi gyerekünkre is. Még ha keresztény lenne is a tanár, akkor sem szabad neki ezt nyíltan, kizárólagos igazságként az órán megfogalmazni. Lehet, hogy vállalja a hitét, de nem taníthatja azt egyedüli igazságként. És azt is figyelembe kell venni, hogy bár számít, hogy egy hitvalló keresztény a gyerekünk tanára, de nem csak ő fogja őt tanítani. Mert vele együtt bizonyára lesz sok másféle hitet és meggyőződést valló tanára is, akiknek az 'igazsága' ugyanúgy hatással lesz gyerekünkre, mint a hívő tanáré.

Tehát az iskolai környezet mindegyik szereplője hatással lesz a gyerekünkre. Mivel hétről hétre, sok-sok órán keresztül ki van téve ennek a környezetnek, a hatás is hatványozottabb lesz. Ha gyermekünk a gyermekkora javát a család melege és a szülők bölcsességre nevelő tekintélye helyett szellemi szempontból esztelen gyerekek társaságába kényszerítve tölti, akkor ne csodálkozzunk, ha éppen ugyanolyan lesz, mint a többiek. Ne gondoljuk, hogy ha a sárban fürdünk, nem leszünk sárosak, vagy ha tüzet viszünk, nem éget meg. Vajon ha a gyerekeink teszik ugyanezt, akkor már nem marad igaz?

A hívő szülők panaszkodnak, hogy milyenek a mai gyerekek. Vajon ki volt ezeknek a gyerekeknek a tanítómestere? Az Igéből szereztek bölcsességet életre, vagy a barátaik értékrendjével azonosultak e világ fiainak hamis bölcsessége szerint? S ha utóbbi történt, akkor azért az Úr előtt ki felel?

Miért kockáztatnánk a gyerekeink szellemi állóképességét, miért tennénk próbára nyiladozó hitüket azzal, hogy olyan helyre engedjük őket, ahol lehet, hogy elbuknak vagy elvéreznek szellemileg? A testét nem tesszük ki szándékos veszélyeknek: helyes ha megengedjük, hogy a benne lévő hittel mások tegyék ugyanezt?

Keresztyén szülőként át kellene formálja az iskolához, mint intézményhez való hozzáállásunkat az a tény, hogy a gyermekeinknek sohasem semleges ismereteket adnak át, merthogy olyan nincsen, hanem a miénktől eltérő világnézetet. Szíven kellene üssön, hogy a kortársakkal való tartós közösség a gyerekünket garantáltan átneveli, és eltávolítja tőlünk. Más értékrendet fog kapni, és ez azt jelenti, hogy Isten helyett egy másik szellemi valóság fogja az életét meghatározni. Ahogy fentebb szó volt: ha nem Isten igazságát fogadja be, akkor kétségkívül az ördög valamelyik hazugságát hitte el. Vagy egyik igaz, vagy a másik- semleges világnézet nincsen. Emellett a suliba járás elveszi a lehetőséget attól a jóval hatékonyabb szabad tanulástól, amit otthon megtapasztalhat a gyerekünk.

Fontos megértenünk, mert sokan érvelnek ezzel: senki sem válik erősebbé, emberebbé az iskolai atrocitásoktól. Talán érzéketlenebbé igen, de belül a bántást ugyanúgy bántásnak éli meg, csak már nem vesz róla tudomást, de ezzel a probléma csak a szőnyeg alá van seperve. Odaszántabb hívő sem lesz attól a gyerekünk, ha ártalmas közegbe zárják éveken keresztül, mert a barátoknak való megfelelés előbb-utóbb rákényszeríti, hogy kompromittálja a hitét, és beleolvadjon a környezetébe.

Amit a hívő anyák a világi elvárásoknak való megfelelés miatt elmulasztanak a gyermekeik életében, az csak nagy energiabefektetéssel pótolható, s kérdés, hogy ki fogja pótolni és mikor. Isten kiszabadíthat szorult helyzetünkből, és helyreállíthatja gyermekeink Belé vetett hitét, de ha megteszi, az az Ő kegyelme. Mi nem játszhatunk ezzel a kegyelemmel olyan módon, hogy beengedjük őket egy szellemileg káros közegbe, közben pedig elvárjuk, hogy az Úr őrizze meg a hitüket. Isten nekünk adta a lehetőséget, hogy megőrizzük a gyerekeinket, de ha nem tesszük, akkor nem hivatkozhatunk Őrá.


A hit: humanista világkép vagy keresztény világkép?

Kinek hiszünk és mit hiszünk az életünkről? Vajon önmagunkból táplálkozik az önértékelésünk? Vagy miből? Honnan tudhatjuk meg, hogy értékesek vagyunk-e? Vajon a hívőknek ugyanazt kell gondolniuk a családról és az anyaságról, mint a társadalom más tagjainak? Az oktatás és a nevelés kinek a feladata: ki kompetens és kinek a felelőssége ez? Vajon tényleg akkor leszek értékes, ha az otthonomon kívül munkát vállalok? Vajon otthon maradva is lehetek a társadalom értékes tagja? Ha a gyerekeink születése után véglegesen otthon maradnék, az hogyan befolyásolná az énképemet? Óvoda, iskola, munkahely: vajon a család nem sínyli meg a szétszakítottságot? Vajon Isten egy anyát elküld a munkába? Vajon Isten akarja, hogy a gyerekeink iskolába járjanak?

Sok-sok kérdés. Nem mondom, hogy mindenkinek magában kell megtalálnia a válaszokat, mert ebben nem hiszek. Abban hiszek, hogy Isten mindenkihez szól, és hogy ha valaki meg akarja találni az igazi válaszokat a kérdésekre, akkor azokat Nála kell keresni. Ez mélyre nézés, és lehet, hogy fájdalmas is, de a mélyre nézés mindig hasznos. Végül úgyis kiderül, hogy minden kérdésre csak egyetlen helyes válasz létezik: az, ami Istentől jön. Ő készségesen ad bölcsességet az életünkhöz, ha Hozzá fordulunk.


***

11 megjegyzés:

  1. Köszönöm, nagyon sok gondolatot kaptam tőled:)

    VálaszTörlés
  2. Szívesen Gabi, szeretettel.:)

    VálaszTörlés
  3. Az anyagi vonzata a múltkori bejegyzésben volt, de hadd osszam meg, ami ma jutott eszembe, míg főztem: tejfölös borsót főztem: a borsót tavaly a gyerekekkel ültettük, fejtettük, a tejfölt és tojást ajándékba kaptuk, szóval csak néhány kanál liszt kellett a nokedlibe. Sokkal jobb érzés ez, mintha ezalatt munkahelyen dolgoztam volna, és abból vettem volna a borsót a piacon.

    VálaszTörlés
  4. És mindeközben mindig elmondom, hogy Isten hogy megáldott bennünket, mert fantasztikus borsótermésünk volt!

    VálaszTörlés
  5. Eszter, veled örülök, hogy így megáldott titeket az Úr! Nekünk nincsen kertünk, se borsónk, de ugyanaz az Atya, Aki nektek bőkezűen osztotta a borsót, rólunk is napról napra gondoskodik. Jó az Úr és tényleg jó otthon lenni, és ott megtalálni az örömöt, ahova rendelve lettünk.

    VálaszTörlés
  6. Köszönöm Eszti ezt a bejegyzést is!
    Meg a leveledet is,nagyon!
    Igyekszem időt keríteni,hogy ne csak kutyafuttában válaszoljak rá.
    Üdv:Emese

    VálaszTörlés
  7. Emese, köszönöm a visszajelzést (a posztról és a levélről is)! Jól esik és sokat számít. Ha lesz időd, majd válaszolsz, addig meg türelmesen várok.:)

    VálaszTörlés
  8. Eszter, én hihetetlenül élvezem, hogy itthon lehetek! Nem mondom, hogy nem szerettem dolgozni, de nem működött. Valahol mindig lemaradtam. Vagy a munkahelyemen, vagy a családommal. Ez az év annyira szép és békés volt. Itthon voltam. :)

    VálaszTörlés
  9. Virág, te mindkét oldalon jártál. Olyan jó, hogy ezt leírtad! Köszi.

    VálaszTörlés
  10. Szia Eszti!
    Úgy tűnik, mi is az otthonoktató útra léptünk, otthonovit kezdünk. Jó olvasni az ember saját gondolatait, lelki harcait Nálad!
    ESzter

    VálaszTörlés
  11. Szia Eszter! Köszönöm. Szeretettel üdvözöllek itt.:)

    (Úgy tűnik, hogy most két 'Eszter' is hozzászólt...:D)

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok