Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. november 11., csütörtök

Dolgozni MENNI vagy otthon MARADNI?



A legtöbben dolgozni mennek. A maradék otthon marad. Az örök kérdés mindig az, hogy melyik csoportban vagyunk te és én. Egyáltalán nem vagyok semleges a témában és szerintem senki sem az. Vagy így döntünk, vagy úgy, de a döntésünk mindenképpen kommunikál valamit a világnézetünkről. Olyan sok dolgot lehet erről a témáról mondani, de akkor menjünk sorában.:)

Merthogy maga az alapkonfliktus is többoldalú.

Az anyagi konfliktus: kétkeresős családmodell vagy egykeresős családmodell?
A társadalmi konfliktus: otthoni tétlenség az állam kontójára vagy munkahelyi foglalkoztatottság pénzkereséssel?
A karrier: családkarrier vagy munkahelyi karrier?
A lelki konfliktus: lehetek hasznos és teremthetek értéket otthon vagy ez csak egy munkahelyen valósulhat meg? Hol tudom jobban megvalósítani önmagam?
A családi konfliktus: pénztermelésemre vagy itthon maradásomra van nagyobb szüksége a férjemnek és a gyerekeimnek?
Az oktatási konfliktus: iskolába küldjem vagy otthon oktassam a gyerekeimet?
A hit: humanista világkép vagy keresztény világkép?

Húúú, ez egy nagyon hosszú poszt lesz... :)

Ha a probléma mélyére nézünk, ott csupán két kérdés éktelenkedik. Az első, hogy működik-e az itthon maradás vagy nem. A második, hogy nekem ezt kell-e tennem vagy sem. Miért éppen ez a főkonfliktus? Azért, mert az az alapfelállás, hogy otthon vagyok. Mindenki így kezdi! Otthon vagyunk, mielőtt munkába állnánk. És hazamegyünk, amikor kisbabánk lesz. Ezután sok-sok évet töltünk el otthon. De ez a második otthonlét sokak számára egy teljesen hibrid állapot. Átmenetinek tekintjük, olyannak, amely semmiképpen sem végleges, és amely bármikor belátásunk szerint megrövidíthető. Valóban erről van szó? Hogyan kell tekinteni az itthonlétre?


Két fontos dolgot az elején le kell szögezni. Az egyik, hogy egy Istennel nem törődő társadalomban élünk, amely Krisztus-központúság helyett leginkább emberközpontúságban, humanizmusban gyökerezik. Ez a társadalom vesz körül minket, és az életérzéseink jelentős része ennek a miliőnek tulajdonítható. Kiemelten igaz ez az anyasággal, illetve a munkába visszamenetellel kapcsolatos hozzáállásainkra. Amit ezzel kapcsolatban gondolunk, azt javarészben nem azért gondoljuk, mert igei meggyőződésre jutottunk, hanem azért, mert ezt a hozzáállást szívtuk magunkba az iskolában, ezt hallottuk a társadalomtól, ezt láttuk a családban .

Azt kell tehát mondjuk, hogy a hívő anya körül minden azt harsogja nagyon erőteljes hangon, hogy a gyes lejárta után a gyerekeket oviba kell járatni, és az anyának ekkor jön el az idő a munkába való visszaállásra. (Végtére is, lezárult az a korszak, amikor a gyerekének kizárólag az ő gondoskodására van szüksége.) A kicsiknek az oviból szinte egyenes út vezet az iskolába, és mire ez elkövetkezik, addigra a legtöbb anya már ezerrel belevetette magát a kiesett évek bepótlásába, ami a munkahelyi feladatvállalást illeti. Nagyon sokan így csináljuk, de szerintem lehet máshogyan is dönteni.

Nem muszáj visszamenni dolgozni. Nem muszáj oviba járatni a gyerekünket. Nem muszáj iskolába járatni sem.

Minden családnak lehetősége van máshogyan dönteni. De miért is döntene máshogyan bárki is, amikor "az a normális", hogy a dolgok úgy vannak, ahogyan vannak: a gyereknek ovi után jön az iskola, nekünk pedig az otthoni 'láblógatós' időszak után végre ismét az életünk része lesz az értelmes pénztermelő tevékenység? Nem értek egyet. Csak azért, mert nekünk azt mondták, s mi elhittük, hogy így normális, még nem biztos, hogy valóban ez az igazság... de nézzük sorban ennek a többarcú problémának a több arcát.

Az anyagi konfliktus: kétkeresős családmodell vagy egykeresős családmodell?

Erről hosszan el lehetne okfejteni, de szerintem a vita nem a pénz mennyiségéről, hanem annak felhasználásáról kellene, hogy szóljon. És most nem a bölcs pénzbeosztásra gondolok, bár ez is beleférne a gondolatba. Hanem a gyed-re/gyes-re gondolok, meg a költségekre. A gyed/gyes arról szól, hogy a kisgyerekes éveink idejére pénzt kapunk az államtól, és amikor ez a pénz lejár, akkor ennek a családi kasszából kieső összegnek a kipótlása végett merül fel az anya munkába állásának az igénye.

Ha nem lenne gyed/gyes, akkor a kisbabával bővülő családok megtanulnának abból gazdálkodni, amijük van, s ez hozna egyfajta állandóságot a költségvetésükbe. A gyed/gyes azonban felborít sok mindent: éveken át jóérzéssel rátámaszkodunk erre az összegre, így amikor 3 éves lesz a gyerekünk, és megszűnik ez a juttatás, az éppen úgy esik anyagilag, mint amikor kirúgják egy három lábú szék egyik lábát- beborulnak tőle a dolgaink. A gyes/gyes megszűnése egybeesik azzal, amikor az ovival kapcsolatos propaganda-tevékenység megindul a rokonok és ismerősök részéről "mikor megy oviba?" felkiáltással. Ez a kettő együtt elég ahhoz, hogy az anya komolyan fontolóra vegye a munkába való visszaállást, akár mint külső elvárást, akár mint kitörési lehetőséget.


A másik dolog, amiről ez a probléma szól, a költségek. Erről nem nagyon esik elég szó, pedig ha ezt az oldalt is komolyan mérlegelnénk, akkor lehet, hogy másfajta következtetésre jutnánk. Lehet.

Általában csak az otthonlét költségeit szoktuk mérlegelni. Mivel az otthonlét azzal jár, hogy az anya nem megy el dolgozni, ezért az otthonmaradást bevételkiesésnek könyveljük el, amit az anya újra munkába állásával próbálunk orvosolni. Azonban van másik oldala is a költségeknek, s ez maga a munkába állás. Ez az, amiről nem beszélünk. Mert ha az anya elmegy dolgozni, akkor a gyerekeknek is muszáj óvodába menni- pedig erre nem lenne szükség, ha az anya eleve otthon maradna. Az óvoda pénzbe kerül, és az óvodai étkeztetés is. Az oviba és a munkahelyre is el kell jutni, s ez képvisel bizonyos költséget. Lehetséges, hogy az apának, az anyának és a gyerekeknek is külön-külön kell házon kívül ebédelni, és ez valószínűleg sokkal drágább, mintha az anya megfőzné ugyanazt az ételt az egész családnak.

Foglalkozásonként lehetnek még egyéb programokhoz való hozzájárulások, kiadások is, tehát adott esetben nem jövünk ki anyagilag annyival jobban, mintha otthon maradnánk. Ha valakinek meg is éri anyagilag, más szempontok is vannak, amiket mérlegelni kell.

A társadalmi konfliktus: otthoni tétlenség az állam kontójára vagy munkahelyi foglalkoztatottság pénzkereséssel?

A társadalom nem becsüli az anyaságot. Nem értékeli az utódokba fektetett munkát, pedig a munka, ami a családokban folyik a társadalomra is hatással van. Ennek a nem-becsülésnek a kifejeződése az, amikor a társadalom tagadja, hogy a családban bármiféle jelentős értékteremtő munka folyna. A társadalom azt is hirdeti, hogy az anyáknak nincsen túl sok kompetenciája, s ezért szükséges minél előbb szakemberekre bízni a gyerekeket: mert az anya a későbbiekben már nem lesz képes biztosítani nekik azt, amire szükségük van. Azért nem, mert ő csak egy anya, mindenféle gyerekekkel kapcsolatos államilag elismert képzettség nélkül.

Érdekes, hogy ha van is pedagógiai képzettsége valakinek, a saját gyermeke nevelésére és oktatására akkor sem érzi képzettnek magát. Ez a tény vagy a képzettségét minősíti vagy a gyerekekhez való elkötelezettségét. Ha szereti a gyerekeket, akkor miért küldi el a sajátjait magától? Talán nem szereti annyira a sajátjait, mint a másokét, hogy óvoda vagy iskola helyett ő foglalkozzon velük otthon? Ha képzett arra, hogy foglalkozzon mások gyerekeivel, akkor miért nem érzi magát képzettnek arra, hogy a sajátjait otthon oktassa és nevelje? Nem hiszem, hogy ne szeretné a saját gyerekeit, nem erről van szó.

Azért nem akarja otthon oktatni őket, mert ezt nem tartja kivitelezhetőnek. Sajnos elhitte a társadalom hazugságát: hogy ő nem kompetens, mert anya, és csakis a rendszer kompetens, vagyis a rendszerben lévő tanárok és óvónők. Elfogadta, hogy az oktatási intézményeken kívül nem működik hatékonyan sem az oktatás, sem a jellemformálás. A rendszerben bízik, és nem a saját Istentől kapott anyai és pedagógusi kompetenciáiban.


A másik ok az, hogy a legtöbb pedagógus a rengeteg negatív tapasztalata ellenére, mégis hisz a kortárs csoport szocializáló és életre nevelő erejében, s ezt az erőt nélkülözhetetlennek ítéli a gyerekek egészséges fejlődéséhez. Mintha nem látnák a környezetükben, hogy mennyire nem jó gyümölcsei vannak ennek. Mintha reménytelen optimizmussal még mindig elhinnék, hogy a vélt jó gyümölcsök képesek felülírni ezt az erőteljes negatív hatást.

A képzett óvónők tehát óvodába, a tanárok iskolába adják a gyerekeiket, ahol más pedagógusok, ugyanolyanok, mint ők, fogják az ő gyerekeit foglalkoztatni és nevelni. Ha egy óvónő vagy egy tanár visszamegy dolgozni, akkor ő mások gyerekét neveli és tanítja, míg mások az ő gyerekét nevelik és tanítják. Micsoda pazarlás! A saját gyerekét is taníthatná ezzel az erővel- de nem teszi, mert a társadalom azt sugallja, hogy csak az az értékteremtés, amikor valaki pénzt is keres a munkájáért, s otthon maradva ez nem valósul meg.

Az igazság az, hogy a gyerekeinket Isten nekünk adta, és nem a szakembereknek. A szakemberek szeretnék a gyerekeinket birtokolni, a világ szeretné a gyerekeinket birtokolni, de Isten mégis nekünk adott képességet arra, hogy megadjuk a gyerekeinknek mindazt, amire az életben szükségük lesz. Nem azért szükséges otthon maradniuk velünk, mert anyaként azt képzeljük, hogy mi mindent tudunk, hanem azért mert mi vagyunk az anyjuk, ezért mellettünk van a helyük- ez jó nekik és Isten így tervezte el.


Sajnálatos módon maguk az anyák is lebecsülik mindazt, amit végeznek, és ezért olyan népszerű dolog visszamenni dolgozni. Mert az anyák is pontosan úgy tekintenek a családban végzett munkájukra, mint ahogyan a társadalom tekint rá, nem pedig úgy, ahogyan Isten. A társadalom szerint az otthon gyereket nevelő anyák a társadalmon élősködő nemkívánatos személyek. Olyanok, akik az adófizetők pénzéből fenntartott szociális támogatási rendszert csapolják meg, a saját gyerekvállalási hóbortjukat finanszírozandó. Minél többedik gyerek születik egy családban, időben annál hosszabb a kiesés a munkaerőpiacról, s így a gyerekek számával az állam vélt vesztesége is nő. A társadalom a gyerekeivel otthon lévő anyát azért értékeli nemkívánatosnak, mert kizárólag a profit-orientált termelést tartja értéknek. Mivel az anya látszólag nem állít elő hasznot, ezért nem értékes a társadalom szempontjából.

Pedig ez Isten nézőpontjából mennyire távol áll a valóságtól! Mégis, milyen sokan nem akarunk úgy szemlélni, ahogyan Isten teszi! Amit az anyák tesznek, annak nagyobb a hatása a gyerekeik életére, és a társadalom egészére is, mint a legtöbb más hatás (kivéve Isten közvetlen hatását). Ezt jól tudja az ördög, és ezért próbál meg távol tartani attól a döntéstől, hogy az anyaságunkat teljes egészében felvállalva otthon találjuk meg az Úrtól kapott hivatásunkat. Velünk ellentétben sátán tisztában van vele, hogy micsoda ütőkártya Isten kezében egy családnyi egészséges keresztény otthonban felnövekedő, hitben erősen álló fiatal- ők azok, akik Isten segítségével valóban célba találnak!

Mi ezt nem értjük, nem látjuk át, ezért engedjük be olyan könnyen a gyerekeinket egy morált romboló közegbe, szellemileg nem kompetens emberek felügyelete alá. S ezért van az is, hogy az otthon maradó anyáknak folyamatos küzdelmet jelent az elbizonytalanító külső és belső hangok között Isten hangjára figyelni. Pedig Ő minden más polgári foglalkozásnál értékállóbbnak tartja azt a munkát, amit egy anya otthon végez a családjában, s végső soron az Ő véleménye az egyetlen, ami számít. Tényleg így gondoljuk?


Látnunk kell, hogy vagy mi romboljuk sátán országát, vagy ő rombol minket: családunkat, gyerekeinket, kapcsolatainkat, és ezzel együtt Isten terveit is. Vajon Istennek mi a terve a gyerekeinkkel és a családunkkal? Vajon Ő képes megőrizni a gyerekeinket bármilyen közegben? Egyáltalán számít Neki a közeg?

Isten végtelenül kegyelmes hozzánk és szereti mindegyikünket, jobban annál, mint amennyire valaha bárki szeretett minket ezen a földön. Ő képes minden lelki sebünket begyógyítani, amit mások ütnek rajtunk, s Ővele a földi kapcsolatokat utólag is helyre lehet hozni. Azonban nem jó dolog Isten kegyelmére apellálva ártalmas közegbe helyezni a gyerekeinket. Isten a kegyelméből megőrizHETi őket az iskolai közeg ellenére is, de ha hit-szempontból mérlegelünk, akkor tisztán kell látnunk, hogy az iskolai behatások kétségtelenül nyomot hagynak majd rajtuk, és ez a nyom nem pozitív lesz. Kortárs közösségbe kerülve gyerekeink világnézete és jelleme bizonyosan negatívan irányba fog átformálódni. Negatívabbá annál, mint amilyen egy megfelelőbb közegben lenne. Van a sulinál megfelelőbb közeg a számukra.

Úgy hiszem, Isten számára nem közömbös, hogy milyen közegben nőnek föl a gyerekeink. Mint ahogyan az sem, hogy kik nevelik őket. A Biblia szerint Isten a gyerekeket a szüleiknek adta, hogy ők neveljék és ők formálják őket: nem csak az első három évben, hanem végig, amíg felnövekednek. A szülők nem tökéletes emberek, de Isten egyedül őket képesítette arra, hogy a saját utódaikat felneveljék és hogy az Úr félelmére (Isten tiszteletére és szeretetére) megtanítsák őket. Ennek kapcsán azon is el kell gondolkoznunk, hogy hívő szülőként mit várjunk a vasárnapi iskolától és az ifi óráktól: vajon azt a munkát hárítjuk másokra, amit nekünk kellene elvégezni, de mi nem vállaljuk föl? Nem leginkább a szülő feladata a 'hitre nevelés'?


Ha tehát a képzettséged miatt aggódsz, akkor inkább a tanárok képesítése miatt aggódj: Isten neked adott képesítést a te gyerekeid nevelésére, másoknak nem. (S az oktatás is a nevelés része.)

Meg kellene már látnunk, hogy micsoda jelentős hivatásunk van anyaként otthon!




E bejegyzés itt folytatódik.


47 megjegyzés:

  1. Én sokat aggódom a tanárok képzettsége miatt (és teszek is érte). Úgy gondolod, ha minden anya teljesítené Istentől kapott feladatát, itt tartanánk? Az nem Istentől kapott feladat, hogy legjobb tudásod szerint tanítsd mások gyerekét? Szerintem, ha az nem az lenne, akkor én konzervgyárban vagy kőművesként dolgoznék. Én visszamentem dolgozni és mégis adtam annyit a saját gyerekeimnek is, hogy megállják a helyüket. Az is Isten ajándéka, hogy szabad akaratod van, hogy dönthess! Én ezt fontosnak tartom! Hozzá tartozik, hogy ki-ki vállalja a döntéséért a felelősséget! Én is ha rossz tanár vagyok és más is (nem Rád gondolok, hiszen nem is ismerlek!), ha nem ötös az anyaságból. ...,mert, hogy van ilyen, azt tudom! Remélem nem voltam bántó, gondolom egyenes posztra, egyesen reagálást vársz! Erika

    VálaszTörlés
  2. Csak röviden írnék erről.
    Én már 21 éve vagyok itthon, ezért jócskán kiestem a munkából. Na meg kinek kellene egy 9 gyerekes anya munkája? Szeretek itthon lenni, mert ennél jobb munkahely nincs!
    Viszont szeretnék emberek között lenni, beszélgetni, tevékenyen részt venni a család anyagi dolgaiban.
    Viszont, tudom, hogy a sok kiskorúval sok lenne a hercehurca, ide-oda, jövés-menés, táppénz, megértés a kollégáktól, tolerancia a főnöktől, stb. stb.
    Viszont, ha itthon maradok egyedül, mikor már mindenki munkába, suliba, oviba van, akkor nekem ez egy büntetés lenne.
    Viszont, várom már egy cseppet, hogy egyedül legyek.
    Viszont, kellene a pénz és egy kis emberi hang.
    Viszont, nem kívánok konfliktusokba keveredni, mert mint titkárnő megtapasztaltam, hogy sok nő egy helyen az csak is konfliktust szülhet.(lehet, hogy tévedek, de én anno ezt tapasztaltam)
    Viszont, ki végezné el az itthoni munkát, ha dolgoznék?
    Viszont, honnan pótolnánk a kiesett hatalmas összegű gyes.-t?
    Talán nehéz volt olvasni, amit írtam, de a sok viszont, nem véletlenül volt.
    Mert hát egy anya, gyötrődik, hogy menjen vagy ne menjen. Én valószínű nem megyek, mert egy ekkora családot valakinek rendben is kellene tartani. De valóban hiányzik a munka, ezért is végeztem el iskolákat, ezért is mentem 2 évvel ezelőtt nagy hassal vizsgázni, de munka nincs! Távmunkát szerettem volna végezni itthon, számítógéppel (ez a szakmám), de nincs semmi a piacon.
    Szerinted hogyan fogadnának egy irodába egy nagycsaládos anyukát? Megértéssel lennének, hogy már 21 éve nem dolgozott munkahelyen? Hogy a szakmájában ez idő alatt akkora reformok és fejlesztések voltak, hogy egy újoncnak is hónapokba telik megtanulni?
    Tehát a kérdés: menni, vagy maradni?
    hajnalzs65@t-online.hu

    Ja és nem mindenki tudja megtenni, akármennyire is szeretné, hogy gyermekével maradjon 5 éves koráig, míg kötelezően be kell adnia az oviba. Én megértem őket is, és azokat is, akik munkába mennek. Viszont nem értem meg azokat, akik ha tehetnék, hogy otthon maradjanak csecsemőjükkel azok bölcsibe dugják, vagy oviba. Ezeket a nőket nem értem meg.

    VálaszTörlés
  3. Kedves Eszti!

    Tanító-óvónő vagyok, és nagyon szíven ütött, amiket írtál, mert már én is rágódtam ezen sokat, hogy micsoda áldatlan állapot, ha visszamegyek dolgozni és másokra bízom a gyerekeimet, én meg vigyázok másokéra. Ez őrület! De most még itthon vagyok hála Istennek, bár a nagyobbik fiam iskolás, de félek, nem sokáig, ha még sokáig olvasgatlak téged:) Az anyaságról szóló gondolataidat is köszönöm, a szívemből szóltál, ha nem haragszol tovább is küldtem egy pár embernek... Muszáj terjeszteni...
    Hajni

    VálaszTörlés
  4. Hú Eszter! Most csak rövidet írok, de szeretnék még majd ezen kívül is egy-két dolgot mondani.
    Figyi, a mi gyülinknek van saját általános, és középiasokálja valamint felsőfokú okt. intézménye is. Az összes tanár elkötelezett keresztény. A tanulás rendje szigorúan igei (semmiféle humanista, okkult, világi életszeméletet és tananyagot nem engednek be).
    Egyenlőre ennyi, de még jövök!

    VálaszTörlés
  5. Eszter, azért az megnyugtató, hogy a férjek elmehetnek dolgozni :))))

    azért ha továbbgondolom, amiket írtál, az élet ezernyi dolgot hozhat, pl. beteg lehet a férj, meghalhat idő előtt...ha egy oylan társadalomban élnénk, ahol a női munkaerő eleve nem játszik, akkor mi lenne ezekkel a családokkal?

    A társadalom pedig szerintem nagyonis gyerekbarát. Engem senki nem akart visszatéríteni dolgozni, mindenki teljesen emgértő azzal kapcsoaltban, hogy itthon maradtam.
    Ráadásul a kormány is azon dolgozik, hogy anyagilag is elismerje az itthon töltött éveket.

    Az meg szerintem sántít, hogy mindneki megkapta a talentumot a gyermeke tanításával kapcsoaltban. Ezen az analógián haladva mindenki megkapja a gyermeke gyógyításának talentumát is. Mégis, ezt azért senki nem gondolja így...

    Szerintem ki erre, ki arra kapott hívást, és ez így a jó.
    Ha az ember figyel Isten szavára, tudni fogja mit kel tennie...inkább ezen van a hangsúly szerintem.

    VálaszTörlés
  6. Eszti, ez az a téma, ami mostanság engem, illetve minket is foglalkoztat. Mint már olvashattad nálam, nagyon gondolkodunk az otthonoktatáson mi is.
    A férjem és én is egyetértünk abban, hogy a nő igazi hivatása az, ha családanya lehet. Sajnálatos módon a társadalom valóban lenézi az otthon lévő anyákat, pedig felbecsülhetetlen értékű feladatot látnak el: egyben tartják a családot, nevelik a gyerekeket.
    Nemrég kérdezte tőlem valaki, hogy nem zavar-e, hogy a férjem csak arra tart érdemesnek, hogy itthon maradjak a gyerekekkel. Nos, én ezt a kérdést teljesen másként látom: a férjem hajlandó egyedüli kenyérkeresőként fenntartani a család anyagi megélhetését, mert olyan sokra tart engem, hogy a legnagyobbat bízza rám, amit csak lehet: gyermekeink nevelését, tanítását. Vagyis az én olvasatomban többre tart engem, mint bármilyen pedagógust, szakembert, inkább rám bízza a kölköket, mint bárki idegenre - szerintem ez nem lenézés, hanem nagyon is elismerés.
    Ha bárhol vagyunk, idegenek is megjegyzik, milyen kedves, jólnevelt gyerekeink vannak. Hogy Réka milyen szépen beszél, milyen választékosan fejezi ki magát, milyen ügyesen használja az alapvető udvariassági formulákat, milyen jól feltalálja magát idegen helyzetben, stb. Attila pedig milyen csodálatosan nyugodt és mosolygós kisbaba. Nos, azt gondolom - talán kicsit nagyképűen is hangzik - hogy mindez nem kis részben az én érdemem. Hiszen én vagyok velük 24 órában, amit tanulnak, tőlem tanulják, elsősorban az én viselkedésmintámat másolják... Adhatnám bölcsibe Rékát, elmehetnék dolgozni, de ugyan miért lenne az jó neki? És nekem? És a családnak úgy általában?
    Azt is sokan kérdezik, mikor adom oviba, mert mennyivel könnyebb lesz, ha csak a kicsi lesz itthon, nem kell kétfelé szakadnom... Nos, nem állítom, hogy mindig egyszerű, hogy nem fordul elő, hogy egyszerre éhesek, egyszerre sírnak, stb.,de eddig azért mindig megoldottam. És ha Attilám nagyobb lesz, remélem, remek társasága lesz a nővérének. És annak is örülök, hogy kis korkülönbségük lehetővé teszi majd, hogy sok mindent együtt tanuljanak.
    Egyre inkább érik bennem az otthonoktatás gondolata. Talán valóban ez lesz a mi utunk.

    Néha összefutok régi tanáraimmal. Vannak köztük olyanok, akikre nagyon szívesen emlékszem, máig megmaradt a lelkemben a kedvességük, emberségük, olyan is van, akinek a tudása nyűgözött le anno és így van ez most is, de a nagy többséghez, ha nem is fűz semmi negatív, azért azt a kérdést hívja elő belőlem: Ő vajon miért tudná jobban oktatni az én gyerekeimet, mint jómagam? Ugyan miből adhatna nekik többet, mint én? És mivel nyújtana többet számukra egy harmincfős osztály, élén egyetlen pedagógussal, akinek 45 perc alatt kellene tananyagot és emberi értéket is csöpögtetni a harminc gyerkőc fejébe, mindemellett arra is csak 45 perce van, hogy felmérje, melyik tanítványa hol tart, miben jó, miben kevésbé, hol kellene őt segíteni, milyen módon vehető rá leginkább a tanulásra, nem mellesleg még osztályzattal is jutalmazni kell a felkészültségét, mindezt harminc gyereknél egyszerre....
    Nem gondolom, hogy csak az iskola nevelheti életrevalóvá a gyermekeimet. Sőt, egyre inkább azt gondolom, sok helyen nevelődhetnek az életre, de ezek között nem feltétlenül szerepel az iskola...

    Jó hogy vagy, Eszti és jó, hogy van a blogod. Rengeteget segítesz. Én még csak az út legelején tartok. De sokat tanulok tőled. Köszönöm. :-)

    VálaszTörlés
  7. "Az nem Istentől kapott feladat, hogy legjobb tudásod szerint tanítsd mások gyerekét?"

    Erika, szerintem nincsen olyan isteni elhívás, hogy MÁSOK gyerekeinek tanítása. Olyan van, hogy valakit Isten különösen ügyessé tesz arra, hogy embereket tanítson. De ez még nem arra való elhívás, hogy mások gyerekeit tanítsa!

    Elsősorban a saját gyerekeink a felelősségünk, nem másoké. Ha képességet kaptál arra, hogy gyerekeket taníts, és a családodban vannak gyerekek, akkor az Úrtól kapott képességedet elsősorban a saját családodban kellene kamatoztatni.

    "Az is Isten ajándéka, hogy szabad akaratod van, hogy dönthess! Én ezt fontosnak tartom! Hozzá tartozik, hogy ki-ki vállalja a döntéséért a felelősséget!"

    Igazad van. De ha valaki rossz tanár vagy rossz anya, az nem lehet mentség. Lehet fejlődni mindkettőben és éppen az a felelősség, hogy az ember megteszi-e ezt, vagy pedig azt mondja, én már ilyen vagyok, ez van. Mindenki fejlődhet, és hiszem, hogy Isten formálja az övéit (a hívőket), a többi embert pedig folyamatosan magához vonzza a szeretetével.

    Szerintem senkiről sem lehet kimondani, hogy ő már mindig olyan lesz, mint amilyen most, mert lehet, hogy a rossz anya vagy a rossz tanár is egyszer majd tanul a hibájából, mivel felnyílik a szeme. Mit tudhatom én, milyen munkát végez rajta Isten, amiből még esetleg nem látok semmit, de ami egyszer majd átformálja a látható cselekedeteit is?

    Magunk felé felelősség, hogy folyamatosan változzunk, engedve Isten formálásának. Mások felé pedig felelősség, hogy sose mondjunk le róluk, ne tekintsük véglegesnek azt, ahogyan megismertük.

    VálaszTörlés
  8. Kemény poszt Eszti, már most nagy vihart kavar... Én minden szóval egyetértek, bár nem mondom, hogy könnyű ez az út... Nem, nem az... Legalábbis nekem nem. Egy biztosat tudok, és ez 100%, mert Isten már számtalanszor rámutatott: a gyermekeimnek legfőképpen rám van szükségük, Isten azt bízta rám, hogy az Ő tanítványaivá neveljem őket. A többi? Nem tudom... Anyagiak? Őszintén szólva gőzöm nincs hogy lesz. Még csak nagycsaládos sem vagyok (nagyon szeretnénk még gyermeket, de 2 örökbefogadott gyermekem van, úgyhogy nem egyszerű tovább bővíteni a családot), hogy járna a GYET, meg a magasabb családi pótlék (már ha erre akarnék építeni). Márciusig Gyes, és aztán hitből fogok élni. Itthon, nem dolgozva, a gyermekeimet Istennek nevelve. A férjem sem keres sajnos milliókat, de talán itt lesz az ideje lejjebb adni az igényeinket egy-két téren. Merthogy szerintem arról is szól a dolog, hogy mi a fontosabb? Mondjuk egy új ruha, vagy egy új, szépen kiforrt jellem? Nem mondom, hogy lehetetlen mindez úgy, ha valaki dolgozik és a gyermekei iskolába járnak, de nagyon kicsi esélyt látok rá... Másik az alkalmasság kérdése: Nos, pedagógus vagyok, mégis alkalmatlannak érzem magam rá, de hiszem (és tapasztalom is), hogyha ez Isten akarata (a mi életünkben bizonyosan), akkor Ő képesít is arra, hogy azt a dolgot, amit rám bízott, el tudjam végezni. Szerintem minden hit kérdése, hacsak egy mustármagnyi lenne nekünk... hegyeket mozgathatnánk meg...

    VálaszTörlés
  9. Mária, igazán nem egyszerű magunkhoz ölelni ezt az egészet, amiről írtam. Nem azért, mert a legtöbbek esetében nem működőképes, hanem mert arra vagyunk ráállva, hogy haszontalannak, értéktelennek érezzük magunkat, ha nem mehetünk el dolgozni. Pedig, ha otthon az ember odateszi magát teljesen, az sokkal értékesebb, mintha bárhol máshol tenne valamit, de ezt nehéz lehet elfogadni.

    Először a gondolkozásunkat, a magunkról alkotott képünket kell átformálni, azután, ha úgy látjuk a dolgainkat, mint Isten, akkor már könnyebb megtalálni a kreatív megoldásokat a helyzetünkre.

    Szerintem mindenképpen formabontó megoldás kell a te problémádra: mivel nagyon megáldott az Úr gyerekekkel és mivel ezt a cégek nem igazán díjazzák, ahogyan írtad is. Lehet, hogy vállalkozni kellene, akár családilag, akár egyénileg. Biztosan értesz valamihez, amit hasznosítani lehet, és úgy hiszem, új dolgok megtanulása sem okozna nagy problémát. El lehet indulni kicsiben, és aztán szépen felnövekedni. Amennyire én látom, nagyon fontos egy konkrét részterületre specializálódni, mert ez emel ki a tömegből. Szerintem amihez te értesz, azt lehet hasznosítani anyagilag, mert a tudásod olyan érték, amire másoknak szüksége van.

    VálaszTörlés
  10. Hajni nem haragszom, hogy továbbküldted, inkább örülök.:) Ha megérintett, amit írtam, az az Úrtól volt, és én Neki vagyok hálás. És tényleg nem egyszerű befogadni, de muszáj, mert máshogyan nem fognak Isten tervei beteljesedni.:)

    Adjon neked bölcsességet az Úr és áldjon meg téged a családoddal együtt!

    VálaszTörlés
  11. Jehudit, gyere, és nézz még vissza.:) Amíg megteszed, addig válaszolok.:)

    A keresztény suli is csak részben oldja meg a problémát. Ha maga a tananyag kifogástalan is igei szempontból, ha a tanárok keresztények is, az már jelentős változás, de ez még mindig csak az egyik fele a helyzetnek. A keresztény iskola is iskola, így két dolog mindenképpen igaz rá.

    Az egyik dolog, hogy a gyerekek hosszabb időn keresztül vannak 'összezárva' egymással. Így a felnőtt minta eltanulása helyett a gyerekcsoport tagjai egymást fogják szocializálni (az én meglátásom szerint inkább deszocializálni). Azt kell, hogy mondjam, hogy hiába keresztény a suli, hiába keresztények a tanárok, mert inkább a gyerekek nevelik egymást- akik viszont nem hívők.

    Szerintem a legtöbb keresztény iskolába a hívők szülők viszik el nem hívő gyerekeiket. Így a kortárs közösség még mindig 'világi környezet' a gyerekünk számára.

    Még ha a gyerekek nagyobb része keresztény lenne is, akkor is a kortársai egymásnak. A Biblia szerint a kortársak nem bölcsek, és úgy helyénvaló, ha a fiatalabbak az idősebbektől tanulnak bölcsességet.

    A másik dolog, hogy a keresztény iskola ugyanúgy akadályozza a szülő-gyerek kapcsolatot, mint egy másik iskola. Mert ebben is ugyanúgy sok órát kell szülők nélkül, az otthontól távol eltölteni.

    Ezt a két dolgot a keresztény suli sem tudja áthidalni. Annak ellenére, hogy a keresztény iskola jobbféle kezdeményezésnek tűnik, mint egy világi, még mindig nem tud teljesen megfelelni az igei mintának. De egy nagy lépéssel közelebb van hozzá, mint egy világi iskola.

    VálaszTörlés
  12. Attól szép a világ, hogy nem vagyunk egyformák! Hálával gondolok drága tanáraimra, sokuknak sokat köszönhetek! Te jártál intézményes keretek között iskolába? Vagy már téged is otthon tanítottak a szüleid? Szívesen beszélgetnék Veled úgy 10 év múlva, mert az én gyermekeim már felnőtt és gimnazista gyerkőcök és nem látom úgy az életükön, hogy anyaként befuccsoltam volna. Sokat dolgoztam mindig, és a Virág által felvetett okok miatt nem engedhettem meg magamnak, hogy otthon maradjak! Erika

    VálaszTörlés
  13. Mindenkinek köszönöm az eddigi kommenteket! ...remélem lesz folytatás is.:)

    Virág, Gabka, Erika, Bea (azt hiszem nem hagytam ki senkit), este jövök válaszolni.:)

    VálaszTörlés
  14. ...úgy értem, később este.:D Itt Londonban egy órával korább van.;)

    VálaszTörlés
  15. Elgondolkodtatott, amit Szertár írt ... nem ötös az anyaságból. Na, ezt simán magamra érthetem, mert ha láttatok már lusta, lomha, érdektelen, türelmetlen anyát, akkor az én vagyok.
    DE!
    Megengedhetem magamnak, hogy ezek az alaptulajdonságaim megnyilvánuljanak? Nem, nem. A három fiam a nap 24 órájában engem figyel, tőlem tanul, engem utánoz. És én azt szeretném, ha felnőttként rendszerető, kedves, tapintatos, istenfélő férfiakként élnének. Akkor hát le kell hogy mondjunk a lustaságról, az önérdekről, a kényelemről, a durva bánásmódról mindkettőnknek a férjemmel együtt. Az oo vállalásával tulajdonképpen sarokba szorítottuk az óemberünket :))) Muszáj, hogy a mi jellemünk fejlődjön, ha azt akarjuk, hogy jellemesek legyenek a fiaink!
    Még mindig sokszor, és sokat elcsúszok. De nem engedhetem meg magamnak, hogy ott is maradjak huzamosabb ideig. Az Istentől kapott három ajándék szemmel tart!

    Van önismeretem, tudom, hogy ha a fiaimat a közoktatásra bíztam volna, sokkal kisebb felelősséget éreztem volna irántuk! Tudom, hogy morgolódtam volna, hogy tehetségtelenek a tanárok, ez meg sokat akar, emez meg nem érti meg a kis lelkét, amaz meg eleve ferdén néz a fiamra, sőt azt is tudom, hogy igazságtalan lettem volna!
    ...és valahogy visszhangzik a fülemben a játszótéren panaszkodó anyukák hozzáállása, hogy ki milyen rosszul hat az ő gyerekére, pedig az ő gyereke nem is lenne olyan rossz...

    pepita

    VálaszTörlés
  16. Gabka, Bea, pepita: nem is gondoljátok, mennyire inspiráló volt, amit megfogalmaztatok! Épített ... és felüdített ... és köszönöm.:)

    VálaszTörlés
  17. Erika, jártam iskolába, még anyukám is tanított, mert ő is pedagógus. Csakúgy, mint a néhai nagymamám, a nagypapám mindegyik testvére, a nagybátyám és még vannak jó páran. A férjem tanító végzettségű, meg sógornőm és anyukám is. Szóval pedagógus-családban nőttem fel, és sohasem voltam otthonoktatott.:)

    Szerintem félreértetted a szavaimat.
    Tudom, hogy a tanárok értéket adnak át.
    Tudom, hogy az iskolában a pedagógusok komoly és megerőltető munkát végeznek.
    Tudom, hogy a dolgozó anyák nagyon keményen dolgoznak, hogy mindent összehozzanak a családban.
    És nem gondolom, hogy aki elmegy dolgozni, az befuccsol anyaként.
    És azt sem gondolom, hogy a dolgozó anyáknak csak problémás gyerekeik lennének.

    Ezeket viszont így gondolom:
    BÁR a tanárok értéket adnak át, bibliai hitet és szilárd értékrendet nem tudnak. Hitet azért nem, mert erre nincsenek meg a keretek a tanórán. Szilárd értékrendet meg azért nem, mert bármennyire is szeretnék, az iskolában elsősorban nem az őáltaluk bemutatott értékrend lesz a döntő, hanem a kortársak által bemutatott.

    BÁR az iskolában a pedagógusok komoly és megerőltető munkát végeznek, ez a munka sajnos az iskolai keretek miatt sok tanuló esetében nem éri el a megfelelő hatást. Ez nem mindig a tanárok hibája, de velük kapcsolatos a jelenség.

    BÁR a dolgozó anyák nagyon keményen dolgoznak, hogy mindent összehozzanak a családban, valami biztosan sérül a nagy erőfeszítés ellenére is. Mert azzal, hogy dolgozni mentek, elvesztették annak a lehetőségét, hogy ők legyenek az első számú jellemformáló erő és a legfőbb külső referencia a gyerekeik életében. Ez sajnálatos, ugyanakkor vitathatatlan is.

    BÁR aki elmegy dolgozni, az nem fuccsol be anyaként, de nagyobb részben elveszti a gyerekei fölötti befolyást. Ez az esetek egy részében nem jelent komoly problémát, mert a gyerekek a kortársaikban megtalálják életük új befolyásoló tényezőjét, akik remélhetőleg nem viszik el őket nagyon rossz irányba. Tény, hogy a dolgozó anya önként adta át másoknak gyereke befolyásolásának lehetőségét, s ha a helyzet mégis rosszul sül el valamelyik gyereknél, az nagyobbrészt ebben a döntésben gyökerezik.

    BÁR a dolgozó anyáknak nem feltétlenül problémásak a gyerekeik, ez mégsem azt bizonyítja, hogy az anya mennyire jól csinálta- hiszen nem ő volt az elsődleges befolyásoló tényező a gyereke életében. Nem azt mondom, hogy nem követett el mindent azért, hogy a gyereke elé egy jó mintát éljen meg. Valószínűleg mindent megtett, ami a helyzetéből következik. De a helyzete erősen beszűkítette a lehetőségeit, ami a gyereke befolyásolását illeti.

    Szerintem, ha egy gyerek felnő és jóravaló ember lesz belőle, akkor nem kell automatikusan magunknak tulajdonítani a dicsőséget. Előbb meg kell vizsgálni azokat a tényezőket, amelyek az élete során érték őt. Nem mindegy, hogy egy hatás MIATT, vagy egy hatás ELLENÉBEN lett a gyerekünk azzá, aki.

    Mi szülők hajlamosak vagyunk magunkat tekinteni az összes befolyásoló tényezőnek- amennyiben a gyerekeinkből derék emberek váltak. Ha nem lett belőlük derék ember, akkor meg a környezetet
    hibáztatjuk- még véletlenül sem magunkat. Szerintem ez így nem helyes.

    Ha iskolás volt a gyerekünk, akkor az az alapfelállás, hogy a legnagyobb befolyással a kortársai voltak rá. Tehát elsősorban a barátainak köszönheti, hogy jól alakult az élete, csak másodsorban nekünk és a tanárainak. Ha nem jól alakult a sorsa, azt is ennek a kortárs közegnek a kontójára lehet írni.

    Ha otthonoktatott volt a gyerekünk, akkor az az alap, hogy a szülő volt rá a legnagyobb befolyással. Ha jól alakultak vele a dolgok, akkor a szülő valóban bezsebelhetné a dicsőséget. Ám ha keresztény, akkor pontosan tudja, hogy ennek a sikernek az oka mennyire nem ő maga volt, hanem Isten ővele. Nem fogja magát dicsértetni, hanem Istennek adja majd a dicsőséget. Ha nem jól alakultak a dolgok, akkor is elsősorban magát kellene okolnia.

    Alaposan meg kell tehát vizsgálni, hogy tényleg mi voltunk-e az legfőbb okai gyerekünk kudarcának, sikerének, vagy pont a mi hatásunkat kompenzálva vált azzá, aki ma.

    VálaszTörlés
  18. Virág, te írtad:

    "Azért ha továbbgondolom, amiket írtál, az élet ezernyi dolgot hozhat, pl. beteg lehet a férj, meghalhat idő előtt...ha egy olyan társadalomban élnénk, ahol a női munkaerő eleve nem játszik, akkor mi lenne ezekkel a családokkal?"

    Azokban a korokban is inkább a férfiak dolgoztak házon kívül, amikor a Biblia íródott, és a felmerülő helyzeteket meg tudták oldani. Pál apostol világos útmutatást ad ezekre a helyzetekre az 1Timóteus 5:3-16 részben. Az Ige szerint, ha egy anyának felnőtt gyerekei vannak, és megözvegyül, akkor a gyerekei kötelesek gondot viselni róla. Ha nincsenek gyerekei, vagy már nem élnek, akkor a gyülekezetnek kell gondját viselni ezeknek az özvegyeknek: rendszeresen pénzt adtak nekik, és a diakónusok többek között az ő anyagi dolgaik megszervezéséért voltak felelősek. Ahhoz, hogy valaki hivatalosan özvegynek legyen elismerve a gyülekezetben, s így jogosult legyen arra, hogy róla rendszeresen gondot viseljenek, elég szigorú kritériumoknak kellett megfelelnie. Röviden megfogalmazva: 60év fölöttinek és nagyon komoly hívőnek kellett lennie.

    A rászorultakról való gondoskodás elsősorban tehát a rokonok feladata, másodsorban a gyülekezeté.

    Szerintem nem az a kérdés, hogy az asszonyok otthonmaradása mennyire tűnik számunkra kivitelezhetőnek más családok esetében, hanem az, hogy mit jelent ki erről a dologról Isten. Hogy tetszik-e Neki, ha az anyák otthon maradnak a gyerekeikkel, vagy az tetszik-e neki, ha a gyerekeiket másokra bízva elmennek dolgozni. Ha Isten helyesnek tartja az anyák otthonmaradását, akkor nekünk ehhez kell igazítanunk a gondolatainkat.

    "A társadalom pedig szerintem nagyon is gyerekbarát."

    A társadalom gyerekellenes, és most elsősorban nem a állami vezetőségről beszélek (bár érdemes lenne egy tanulmányt készíteni arról, hogy melyik vezetőnek hány gyereke van. valószínűleg a parlamentben sem hemzsegnek a nagycsaládok.)

    Az emberek lehet, hogy egy idő után elkönyvelik az embert bolondnak, felelőtlennek, fanatikusnak, vagy furcsának, és ezért nem szólnak bele, ha megszüli a következő csemetéjét, de a legtöbb ember számára a nagycsalád szálka és a három gyerek már sok, s az abortuszok száma is az egekben van: ezek mind azt bizonyítják, hogy a társadalom nem gyerekbarát. Lehet, hogy megtűri a gyerekeket, de a szülőt elítéli vagy lenézi érte, ha bevállalja a többediket.

    "Engem senki nem akart visszatéríteni dolgozni, mindenki teljesen megértő azzal kapcsolatban, hogy itthon maradtam."

    Virág, te pedagógus vagy. Téged az emberek a szakmádnál fogva kompetensnek tartanak arra, hogy otthon maradj és foglalkozz a gyerekeiddel!:) De a legtöbb anyát, akinek semmilyen pedagógiai képesítése nincs, nem tartják kompetensnek, és ezért megpróbálják lebeszélni.

    "Ráadásul a kormány is azon dolgozik, hogy anyagilag is elismerje az itthon töltött éveket."

    Igazad van. De ha anyagilag el is ismerik majd az itthon töltött éveket, az emberek fejében még nem fog megváltozni a kép arról, hogy az anyák otthon lógatják a lábukat az ő adóforintjaikból. Meg hogy azért vállalnak több gyereket, hogy belőlük éljenek meg...

    VálaszTörlés
  19. Virág, te írtad:

    "Az meg szerintem sántít, hogy mindenki megkapta a talentumot a gyermeke tanításával kapcsolatban. Ezen az analógián haladva mindenki megkapja a gyermeke gyógyításának talentumát is. Mégis, ezt azért senki nem gondolja így..."

    Érdekes, hogy így gondolod, bár az analógia nem teljesen helytálló. A gyógyítás ugyanis egy kegyelmi ajándék, vagyis a megtérés után kapott természetfeletti 'képesség' Istentől, míg a tálentum valamilyen Istentől kapott készség vagy képesség, ami már megtérés előtt, akár gyerekkorban is megnyilvánulhat. A tanítás, ami a Bibliában szerepel az egy kegyelmi ajándék, de ott Isten Igéjének különleges, másokat megáldó fejtegetését érti alatta az Ige, nem iskolai tananyagot átadó tanítást. Az utóbbi tanítás, az inkább egy tálentum, de a gyógyítással, mint kegyelmi ajándékkal sehogyan sem fér össze.:)

    Ha Isten nem tenné képessé a szülőt gyereke nevelésére ÉS tanítására, akkor az Ő részéről nem lenne igazságos dolog a szülőt számon kérni, hogy mivé vált a gyereke. Pedig a szülő felelőssége, hogy mivé válik a gyereke, és Isten számon fogja kérni, hogy mi módon sáfárkodtunk a ránk bízottakkal.

    A tanítás szorosan kapcsolódik a neveléshez, mert mindkettő során világnézetet is formálunk a szavainkkal. Ahhoz, hogy Istent tisztelő és szerető utódaink legyenek, ahhoz a tanításnak is a szülő kezében kell maradnia, mert a tanítás világnézetet is formál. A szoros szülő-gyerek szeretetkapcsolatban a leghatékonyabb a tanítás: hatékonyabb, mintha egy 'hivatalosan képzett' valaki végezné ezt, aki nem a szülő, mert ott nem adott ez a szeretetkapcsolat. Elismerem, hogy vannak, akik jobban értenek a tanításhoz, mint mások, de kétségtelen, hogy mindenki ért hozzá valamilyen szinten. Merthogy a tanulás nem más, mint valami olyannak az átadása másoknak, amit én már tudok. Amit tudok, annak meg tudom találni a módját, hogy hogyan adjam át.

    Az oo viszont nem arról szól szerintem, hogy leadom a tananyagot a gyerekemnek. Az oo inkább együtt-tanulásról szól, amennyire én látom. Nem ÉN leoktatom, hanem EGYÜTT végigmegyünk az anyagon, s együtt végigmenni bárki tud, aki szereti a gyerekét és oda akar figyelni rá.

    Ha valakinek ismeretekre van szüksége, akkor lehet tanulni módszertant, pedagógiát és sok hasznos dolgot, és el is lehet járni oo konfira is...:D Szóval egyik szülő sem antitálentum, csak van sok, aki nem veszi a fáradságot a gyereke megismerésére.

    VálaszTörlés
  20. Virág, ha speciális elhívás kellene ahhoz, hogy valaki a gyerekét otthon taníthassa, akkor az csak a pedagógusok kiváltsága lenne. De nem az, mert ez nem így van, ahogyan írtad. Igaz, hogy van, aki jobban ért ehhez, mint mások. Ők a képességeiket arra használhatják, hogy segítsenek a többieknek jobban megérteni a gyerekeiket. Egyik oo anya segíthet a másiknak abban, ami neki jobban megy. De attól, hogy néha igénybe veszünk segítséget másoktól tippek vagy módszertani ismeretek formájában, még nem vagyunk elhívás nélküliek. Olyan szinten mindenki ért a tanításhoz, hogy képes legyen otthon maradva a gyereke tanulását figyelemmel követni és megtalálni a módokat, hogy segítsen neki.

    Isten a szülőt teszi kompetensé, mert a szülő képes a legjobban megismerni a gyereke szívét. Az Úr tesz képessé gyerekeket nevelni és gyereket otthonoktatni, és az Igében megadja az útmutatást is ezekhez a dolgokhoz.:) Istennel mindenki képes nevelni és a tanítás nem áll messze ettől. (nagyon sok készséget tanítanak a gyerekeiknek a szülők, ez tehát azt bizonyítja, hogy képesek ismeretet és készséget átadni nekik).Gyerekeink otthoni tanítása javarészt ráhangolódás kérdése. Minden oo anya, aki szereti a gyerekét, képes rászánni az időt, hogy megismerje a gyerekét. Ha ismeri őt, akkor képes lesz őt egyénileg segíteni a tanulásában.

    Nem kell pedagógusnak lenni, hogy valaki otthonoktasson, csak nyitottnak kell lennie a gyerekét megismerni. A másik dolog, hogy minden anya fejlődőképes (persze nem fog szükségképpen mindenki fejlődni is, de aki a gyerekével van otthon, és Istenre figyel, az szerintem igen). Ismereteket lehet szerezni, módszertannak utána lehet olvasni, tippeket el lehet lesni... egyszóval fel lehet tuningolni az ember fejét. Végül is a kisgyerekes évek alatt is annyi mindent megtanítottunk már a gyerekeinknek- ez nem azt bizonyítja, hogy mindegyikünkben ott a potenciál, hogy Istennel kéz a kézben képes legyen a feladatra?:)

    VálaszTörlés
  21. Virág, ha az előzőeket mind végigolvastad, akkor igen kitartó vagy.:D (Köszönöm.)

    VálaszTörlés
  22. Eszti! Én nagyon sok mindennel egyet értek veled abban, amit válaszoltál Nekem! Hozzáteszem: szerintem hitet tanítani nem lehet! A hit - hasonlóan az erkölcsi neveléshez - belül eldőlő, példamutatással, személyes élményen keresztül megélhető (ez egy kicsit pongyola fogalmazás, de bízom benne,hogy érted). Nagyon rossz megfogalmazás, hogy hittan!Igazad van, hogy a jelenlegi közoktatás rossz állapotban van, a keretei engem is nyomasztanak - kicsönget, becsönget, kigyere-begyere 45 perc:-) . Abban is egyet értek veled, hogy a kortárs közösség a legmeghatározóbb (sokat formálom és dolgozok rajta, a saját osztályomon) és hiszem és vallom, hogy a jó Isten kegyelme nélkül nem tudtam volna azt adni a gyerekeimnek, amit adtam. Hogyan próbáltam jó közegbe adni? Egyházi iskolába jártak és gimnáziumként is egyházit választottam, mert ott találtam meg leginkább azokat az értékekeket, melyeket fontosnak gondoltam. Ott találtam meg a legbiztatóbb serdülőkori közeget! Az írásodat nagyon elbillentnek látom abban, hogy az társadalomkép nekem mást mutat! A mi iskolánk tanulóinak 57 %-a hátrányos helyzetű (van halmozott is, az idén közvetlenül veszélyeztetett nincs). Megnéztem kíváncsiságból tegnap, ennek az 57%-nak 73%-a nem csupán anyagi helyzet miatt hátrányos helyzetű. Egyet értek veled abban, hogy nem kell tanárnak lenni ahhoz, hogy oo legyen valaki, hiszen annyi jó dolgot láttam a neten (és nemcsak a Virágnál, aki pedagógus), annyi gondoskodó, igyekvő édesanyát, aki keresi, hogy jól csinálja-e, adogatják az ötleteket egymásnak! Úgy tisztelem, becsülöm érte őket! De naponta látok visszahozott leckét alsó tagozatban, hogy "ezt nem tudtuk megcsinálni", "anyukámék sem értették". És még egy dolgot: én két jóravaló, kedves, szorgalmas szakmunkásnak vagyok a gyereke. Tanár lettem én is és a testvérem is. Lelkileg, gondoskodásban megkaptunk mindent, de az én szüleim olyan tisztelettel beszéltek a tanárokról és mindig arra biztattak, hogy igyam a tanításukat, mert olyat tudnak adni, amit ők nem! Nagyon tetszett Pepita írásában, hogy sarokba szorították a lustaságot! Olyan szép kép! Ne gondoljátok, hogy annyira magamnál érezném a bölcsek kövét, minden reggel kérem a jó Istent, adjon türelmet, megértést, töltsön fel az Ő szeretetével, hogy tudjak adni belőle! Hála legyen neki: megkapom. Ma csodálatos napom lesz! Az őszi pályázat eredményhírdetését tartom reggel: sok gyerkőccel megyek bábszínházba, könyveket és apró ajándékokat szedtem őssze. Gyönyörű lett belőle a kiállítás! Legyen szép napotok! Erika
    Majd felteszem magamnál, ha van kedvetek nézzetek rá!

    VálaszTörlés
  23. Kedves Mindenki!
    Köszönöm amiket írtatok. Eszter, neked különösen. Sokat gondolkodom ezen a témán, és bár sok mindennel egyet értek mégis kicsit bizonytalan vagyok. Nekem is minden vágyam, hogy itthon maradjon Zsófi, és én tanítsam. Az most egy más kérdés, hogy ő már most (3 éves lesz januárban) iskolába szeretne menni. De minden nap jön oda hozzám: "Tanuljunk!" Vágyik arra, hogy tudjon, és ez jó.

    Én nem vagyok végzett pedagógus, de 12 éven át iskolában dolgoztam és tanítottam. Volt sok jó oldala, de így utólag azt látom, hogy sok rossz is. Nem vagyok híve a versenyeztetésnek, se annak, hogy el kelljen viselnie egy gyereknek másik 25 idiótaságait.

    Szerintem az a legcsodálatosabb, amikor egy anya meg tudja tanítani a gyerekét olvasni, írni, számolni, de én is azt hiszem, úgy gondolom, hogy nem alkalmas erre mindenki.

    Mi is beszélgettünk erről a barátaimmal, és tervünk van egy oo-s konferenciát szervezni. Aztán beszélgettem valakivel, aki véleményem szerint remek tanítónő és ráadásul fejlesztő pedagógus. Együtt dolgozhatok vele, és szerintem nagyon tudja, amit tudni kell :) - Nekem sok jó tapasztalatom volt a pedagógusokkal, de tény, hogy ez a szakma is felhígult.

    Nos, ő azt mondta, hogy neki csak az a kérdése, hogy ha a gyerekek nem járnak közösségbe, és nem azért mert ezt vagy azt meg kell tanulniuk, akkor hogyan tesznek bizonyságot a jó Istenről? Hogyan hallanak azok a gyerekek arról, hogy mi mások vagyunk? Mondjuk, ezen is érdemes elgondolkodni.

    És még egy. Én nagyon szívesen vagyok itthon, de nem tudom mit hoz az életünk. A férjem munkahelye bizonytalan, de persze hiszem azt, hogy Isten teremt újat. Nekem nem is igazán kellene a gyes sem, ha kapna annyi fizetést, amennyiből meg lehet élni (és nekünk nagy igényeink sincsenek). Nekem sincs munkahelyem, nem is lenne hova visszamenni. De ez a legkisebb gond. A legnagyobb az, hogy több a kölcsönünk, mint amit apa keres. Ilyenkor azért valljuk be, hogy nagy a dilemma, hogy mit tegyen az ember. Pedig higgyétek el, hogy én nagyon HISZEK ILLÉS HOLLÓIBAN!

    VálaszTörlés
  24. Eszter, le a kalappal igazán agytornáztató ez a téma. És hogy fokozzam az izgalmakat lécci írj igéket. Vagyis mely igék utalnak az oo-ra? Szeretném áttanulmányozni.

    Maga az "tanít" a Károli fordításban 550-szer szerepel az igében. Amit ebből most át tudtam nézni az elsősorban az igére, valamint az erkölcsre vonatkozott. Vagyis ennek a tanítására. Ezt Isten, illetve az atya és anya volnatkozásában említi az ige. E-mellett még a bölcsek tanítását is említi. Vagyis a bölcs ember tanítását a a fiak felé.
    Ebből nekem eddíg az tűnik ki hogy a bölcs ember, tehát nem az apa és anya oktatása a fiak felé is kóser....

    Köszi Eszter, hogy gondolkodásra, kutatásra ösztönzöd az embert! :)

    VálaszTörlés
  25. Azt azért szeretném tisztázni, hogy nem vagyok oo ellenes. Csak nem látom, hogy hogyan jön le az igéből az, hogy az oo A "kóser". Ezért szeretnék Eszter erre utaló igéket kérni. Szívesen áttanulmányoznám.

    VálaszTörlés
  26. bocsi, en nem vagyok ilyen kitarto, de erdekelne, mit szolsz hozza(nk). epp ma gondolkoztam ezeken es bar nagyon szeretnem az oo-t megis sokszor ugy erzem, annyi dolgom van, es annyira nem tudom megszervezni a napunkat...! megis, ha elmennek dolgozni, az is nagyon sok idombe kerulne, a hazimunka ugyis megmaradna... szoval nem bizom annyira magamban es talan az Urban sem... meg van kb 2 evem, hogy eldontsem, addig is, probalkozunk. koszi az irasaidat, neha benezek.... udv, abi

    VálaszTörlés
  27. Erika, köszönöm, amit írtál, jól esett olvasni.

    A hitet tényleg nem lehet átadni, de mégis mintaadásra szólítja fel Isten a szülőket. Kicsit többre is, mint mintaadás, mert az túl passzív dolog, ezért szoktam én hitre nevelésnek nevezni a folyamatot. Számomra azt jelenti a hitre nevelés, hogy MINDENT megteszek, ami szülőként a hatalmamban áll, hogy a gyerekemet beszeressen Isten országába. Isten ezt a nagyon erős törekvést a kegyelmével karolja át, és ha imádságban gyökereznek a tevékenységek, akkor jó reménységgel lehetünk a végkifejlet felől, mert arról Isten gondoskodik.:)

    A társadalomképet, amit leírtam, nem érzem félrebillentnek. A hátrányos, ill. a halmozottan hátrányos helyzet néha semmi mást nem takar, mint egy diszkrimináló címkét. olvastam régebben, hogy akinek sok gyereke van, az a törvény szerint automatikusan hátrányos helyzetűnek számít, pedig a gyerekszám semmit sem mond a család anyagi helyzetéről. Így mesterségesen is fel lehet duzzasztani ezt a csoportot, hiszen sok nagycsaládban művelt értelmiségi szülők vannak, és elég félrevezető, ha őket a kisebbséggel összemossák.

    Van, amikor az iskola tartja tudatosan hátrányos helyzetben a valóban hátrányos helyzetűeket a tanári diszkrimináló viselkedéssel: nem várnak el tőle annyit, mert ő csak egy ....

    Vannak tanárok, akik a szavaikban sem kezelik ugyanúgy őket, mint a többi kisgyereket: gúnyt űznek belőlük, meg ilyesmik- tudom, ez nagyon keményen hangzik, de Mo.-szerte tapasztalt jelenség az, hogy a tanárok nem tudnak előítéletek nélkül állni a hátrányos heélyzetűekhez. Ennek ellenére tudom, hogy sok hátrányos helyzetű szülő nehezen boldogulna otthon a gyereke tanításával. Viszont az iskolai helyzet is áldatlan, mert éppen a családi minta húzza vissza a gyerekeket a 'hátrányosba'. (érdekes, hogy a többi gyerekkel ellentétben náluk nem működik első számú referenciaként az iskola, sem a kortársak: ez azért van, mert aki kiközösítést él meg a suliban, az nem szeretne azonosulni a közeggel, s így az otthoni minta marad a hangsúlyosabb, ami azonban ebben az esetben nem előnyös)

    Az iskola a kiközösítés miatt nem válik második otthonukká- ezért lesznek iskolakerülőek sokan közülük, nem azért, mert nem szeretnének tanulni (ha a tanulás sikerélmény, akkor valós örömforrás is. ki az, aki elmenekülne arról a helyről, ahol örömet és sikert tapasztal? nyilván nem ezt tapasztalja, és ez már az iskola hibája javarészt).

    VálaszTörlés
  28. Szerintem a megoldás arra a sok hátrányos helyzetű családra a megtérés lenne. Ha hitre jutnának, akkor el tudnák kezdeni megtanulni, hogy mit mond a Biblia a családról, az egymásért való felelősségvállalásról, a bölcsességről, a tanulásról. Mert nem azért hátrányos helyzetűek, mert szegények, hanem mert nem tanult emberek, s nincs is erre igényük. Emiatt nincsen rálátásuk a dolgokra: nem tudnak kiemelkedni a helyzetükből, mert nem is látják a helyzetüket.

    Szerintem ez az egyetlen módja a kiemelkedésnek, mert egyedül Isten erejével tud valaki tartósan belülről megváltozni. És mivel aki megtér, az egyből egy hívő közösségbe (egy gyülekezetbe) is bekerül, az őt körülvevő segítő és megerősítő közeg is adva van. Szerintem egy ilyen közeg hiányában majdhogynem szélmalomharc az egész 'hátrányos helyzetűek megsegítése', mert tartósan nem lehet változtatni, ah ugyanabba az alacsony intellektusú közegbe tér majd vissza a 'kiművelt' egyén. Most jól eltértem a témától, de elgondolkoztattál a hozzászólásoddal.

    Szerintem a hátrányos helyzetűek számára sem az iskola, sem az oo nem megoldás. Az iskola nincs felkészítve az ő helyzetükből adódó problémák kezelésére, az oo-t meg nem tudnák felelősen felvállalni, mert nem értékelik a tudást. (persze simán lehet, hogy ezzel sztereotipizálok, és nem is így van)

    Szerintem a tanulást és a tudást kell az ilyen szülőkkel megszerettetni, s ehhez valakinek el kell mennie hozzájuk szeretetből, önkéntesként. Valaki olyannak, aki nem lenézi, hanem nagyra értékeli őket. Ha a szülők megszeretnék a tudást, akkor alacsony végzettségük ellenére TUDNÁK a gyerekeiket otthonoktatni. Mert ha igényük van erre és felelősséget tudnak vállalni, akkor képesek lesznek szülőként is fejlődni, akár a gyerekkel együtt sajátítva el az ismereteket, akár csak felügyelve a haladásukat.

    Még az jutott eszembe, hogy az iskolában gyakran lovagolnak a szavakon, ami alatt azt értem, hogy csak az a megközelítés jó, ahogyan a tanár magyarázta, csak egyféle helyes megoldást fogadnak el. Így könnyen lehet, hogy nem is a szülő iskolázatlanságát fejezi ki az, hogy visszaküldi a házit, hanem azt, hogy nem tudta értelmezni a gyerek által rekonstruált feladatot.:)

    Nálunk volt ilyen. Alsós voltam, és a nyugdíj előtt álló tanító nénink egy olyan mondatszerkezetet tanított meg magyarból, amiről a neve alapján sem tanító végzettségű anyukám, sem tanár nagymamám nem tudta, hogy ezt most eszik vagy isszák (lehet, hogy amikor ő végzett a főiskolán, még így tanították). A tankönyvben természetesen nem ezen a néven szerepelt, én pedig nem tudtam otthon normálisan elmagyarázni, hogy mi az, mivel órán sem értettem. Akkor kérdezni nem mertem, mert a tanító nénink elég vaskalapos és cinikus nőszemély volt és hamar megszégyenítette, aki valamilyen érdeklődő kérdést tett föl. Ezzel csak azt szerettem volna kidomborítani, hogy nem biztos, hogy minden esetben a szülő a nem elég értelmes, néha a tanár az.:)

    VálaszTörlés
  29. Kedves Dalma! De örülök, hogy újra hallok felőled!:)

    Megkaptam a hozzászólásodat és nagyon szíven ütött! Úgy érzem, hogy hatalmasan használt az Úr abban, hogy megfogalmazz valami nálunk sokkal nagyobbat. Kérlek, szeretném egy az egybe közzétenni egy blogbejegyzésként. Megengeded?

    (Azért nem hozzászólásként tenném közzé, mert szeretném, ha minél többen elolvasnák.)

    VálaszTörlés
  30. Erdna, ha tényleg oo-konfit szerveztek, akkor egyeztessünk, hogy a kettő, ha lehet, időben ne üsse egymást: mert mi meg az idei 'Istennel, otthon' konfinak szeretnénk jövőre folytatást.:) (Ez szintén egy oo-konfi volt.)


    Ezt írtad:
    "ha a gyerekek nem járnak közösségbe, és nem azért mert ezt vagy azt meg kell tanulniuk, akkor hogyan tesznek bizonyságot a jó Istenről? Hogyan hallanak azok a gyerekek arról, hogy mi mások vagyunk?"

    A bizonyságtevés a tanítványok dolga. A legtöbb hívő szülő maga sem elkötelezett keresztény. A legtöbb hívő családból jövő gyereknek alig nyiladozó hite van, és ő maga aligha nevezhető elkötelezett tanítványnak. Aki nem tanítvány, attól nem várható el, hogy megossza a hitét, mivel neki nincsen hite, amit megoszthatna.

    Ha valóban az lenne a hívő szülők célja, hogy a gyerekeiken keresztül ismertessék meg Jézust a többi iskolás gyerekkel, akkor ez egy nagyon furcsa helyzet.

    Egyrészt, mert a hívő szülők túlnyomó része maga sem él dinamikus hívő életet, nem is beszél intenzíven Jézusról a munkahelyén. Ha a hívő szülőnek nem szívügye a saját munkahelyén lévő elveszett emberek megmentése, akkor miért lenne szívügye a gyereke iskolájába járó elveszett gyerekek megmentése?

    Másrészt, ha valóban fontos a hívő szülőknek az elveszett osztálytársak megmentése, akkor miért nem szentelnek jelentős időt és energiát és kiemelt figyelmet a gyerekeik igei felkészítésére, amikor azok még otthon vannak? A legtöbb hívő szülő gyereke képtelen értelmesen elmondani, hogy miről szól az evangélium, és ez a szülők hibája, akik nem hajlandóak a tanítványt felkészíteni a harcra.

    Jézus 2 évig intenzív életközösségben tanította a tanítványokat Isten útjaira, mielőtt elengedte őket. Azok a szülők, akik szerint az iskolába járó hívő kisgyerekek feladata hitre juttatni az osztálytársaikat, vajon miért restek felkészíteni az övéiket a rájuk váró helyzetekre, ha ez olyan fontos nekik?

    Ezek a dolgok azt bizonyítják, hogy a hívők közül nagyon kevesen szánják komolyan azokat a iskolásokat, akik még nem ismerik Jézus Krisztust és nem hallottak a megváltásról.

    A hívő szülők nem az iskolások lelki üdvének féltése, hanem a saját lelkük megnyugtatása miatt mondják azt, hogy nekik azért fontos az iskola, mert ott a gyerekeik beszélhetnek a többieknek Jézusról. Valójában ez szinte sohasem valósul meg. Ha meg is történik olykor, az esetek túlnyomó részében inkább a hívő gyerekek vesztik el a hitüket, ha egyáltalán volt nekik, s így nemhogy épülne Isten országa, hanem rombolódik. Ezek a szülők hit-szempontból még a saját gyerekeikkel sem törődnek, mert hagyják, hogy az osztálytársak lelkülete és a tanárok lelkülete szétcincálja és csírájában elfojtsa a hitet a gyerekükben.

    Éppen ezt a témát jártam körül egy korábbi bejegyzésben itt:

    http://matrozkepzo.blogspot.com/2010/06/nem-azt-kerem-hogy-vedd-ki-oket-e.html

    VálaszTörlés
  31. Erdna, Illés hollói nem jöttek előbb, csak amikor a helyzet lehetetlenné vált, és ő Istenhez kiáltott kétségbeesésében. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy egyet lépj egyszerre.:) Mire oda jutsz, hogy a kérdés nagyon aktuálissá válik, az Úr addigra készíti el a ti hollóitokat is- nem előbb.

    VálaszTörlés
  32. Jehudit, ez egy jó kérdés.:) Utána kell kicsit keresnem, de amint megvannak az igék, megírom.

    Köszönöm a szép szavakat.:)

    VálaszTörlés
  33. Szia Abi! Örülök, hogy benéztél.:) Szerintem az idő bölcs beosztását még sokunknak tanulni kell- nekem is. Ez egy küzdelem, és néha te nyersz, néha meg az idő kerekedik föléd.:) Amióta jobban odafigyelek arra, hogy Istennel kezdjem a napot (ima, igeolvasás), azóta jobban látom a prioritásokat és könnyebb a nap tevékenységeiben békét találni (azt írtam könnyebb, nem azt, hogy könnyű...).

    Neked is ezt tudom csak mondani: ne akarj másoknak megfelelni, Istent kérdezd meg, hogy éppen most mit akar, hogy tegyél. A Szentlélek szól hozzád és segít neked jól szelektálni az elvégzendőket.

    Igazad van: ha dolgozni mennél, akkor sem lenne jobb a helyzet, sőt, akkor még többfelé is kellene szakadnod, s a háztartás akkor is maradna.

    Nem hiszem, hogy van olyan, amikor azt mondhatjuk, hogy innen már megy egyedül is: mindig szükségünk lesz Istenre, nélküle nem menne az oo sem, meg a kisgyerekes életünk sem, mert Ő hordoz végig a vánszorgósabb napokon és a szárnyaló napokon is. Ő vigasztal, amikor egy nagy rakás szerencsétlenségnek érzi magát az ember, és ő fedd meg, amikor magunkat nagynak és szupernek gondolva elbizakodunk.:)

    Az oo-val kapcsolatban is az Úrban bízz, Abi, ne magadra nézz. Ő vezetni fog téged, csak közeledj Hozzá és bízd rá egészen magad: az életedet, a terveidet, az álmaidat... Ő gondoskodik rólad, végigvisz és nem ejt el téged!

    VálaszTörlés
  34. Szia Eszti!
    Tényleg régebben hallhattad, hogy a sok gyermek hátrányos helyzetet jelent. Az iskola semmilyen módon nem határozza meg ki a hátrányos helyzetű. A települési jegyző határozatban állapítja meg kik a gyerekvédelmi kedvezményezettek és az iskola a határozat alapján biztosítja azokat a dolgokat, amelyek nekik járnak. (ingyen tankönyv, ingyen étkezés, felmentés művészeti oktatási térítési díjfizetés alól stb. ) Ezt nem az igazgató, vagy a tantestület mondja ki! A halmozottan hátrányos helyzetű gyerek mindemellett még 8 osztályt végzett szülővel bír, vagy gyámság alatt áll, védelembe vették stb. Azt például, hogy a szülő 8 osztályt végzett a jegyzőnek nyilatkozhatja, ha akarja! Erről az iskola semmilyen nyilvántartást nem vezethet. Ez a pont akkor szokott lenni, amikor a szülő szeretne megkapni olyan támogatásokat, amely e nélkül a nyilatkozat nélkül nem megy! Tehát az, hogy a nagycsaládosok megbélyegzettek lennének vagy eleve hátrányos helyzetűek ez nem igaz! Hogy gyakran azok-e? Igen! ...mert az egy főre jutó jövedelmük indokolttá teszi. Ennek semmi köze a szülői szerepvállaláshoz!
    Hogy ki mennyire felkészült arra, hogy mit és meddig tanítson egy gyermeknek... Nekem két diplomám van - hidd el nem kérkedésből írom, mert ez önmagában egy nulla. Megkértek menjek be fizika órára helyettesíteni 8. osztályban. Két délutánt készültem rá, hogy ne kerüljön le a lepel arról a tényről, hogy halvány lila gőzöm nem volt már a 30 éve tanult dolgokról. Téma: az elektromos mező munkája, feszültség és áramerősség mérése, képletek, mértékegységek levezetése, nevei... stb. Természetesen elgondolkodtam magamon! De azon is, amit írtál, hogy bárki és bármit, bármeddig... Szép szombatot mindenkinek, aki ebben a témában szívesen beszélget! Erika

    VálaszTörlés
  35. Köszönöm, Erika, nagyon alaposan körüljártad a témát.

    Én valamelyik törvényrendeletben olvastam azt, hogy a sokgyerekesek hátrányos helyzetűnek számítanak. Nem gondoltam én sem, hogy ezt az iskola határozná meg, de valaki (gondolom a jegyző) meghatározza. Egy nagycsaládnál mindig jól jön az anyagi támogatás, és szerintem sokan nem azért igénylik, mert konkrétan igen szegények, hanem mert nagycsaládosok, és megjár. És ha megjár, akkor miért ne igényelnék? Én mondjuk nem értek egyet feltétlenül ezzel a hozzáállással, de az igénybe vehető anyagi támogatásokkal kapcsolatban sokan gondolkoznak úgy, hogy ha igénybe lehet venni, akkor megteszem- ingyen pénz, jól jön. A védőnő és egyéb segítő és tanácsadó személyek, akik a családdal kapcsolatban állnak, legtöbbször csak arról beszélnek, hogy milyen támogatások járnak egy adott családnak, arról nem, hogy annak a támogatásnak az igénybevétele milyenfajta következményekkel jár a család 'besorolása' szempontjából.

    Arról persze senkinek sem szólnak, hogy ezeknek a támogatásoknak az igénylésével már automatikusan a hátrányos helyzetű kategóriába fogsz esni. Szerintem, ha ezt is elmondanák, meg azt, hogy ez pl. megnehezítheti a hatóságokkal kapcsolatos boldogulást, akkor elképzelhető, hogy nem venné mindenki igénybe. (Ha egy otthonoktatóhoz kijön a gyerekjóléti, akkor egy hátrányos helyzetű címkét viselő családdal kapcsolatban alaposabban vizsgálódnak, és nem biztos, hogy a jóindulat lesz a jellemző hozzáállás.)

    Szerintem a legtöbben hossza mérlegelés nélkül azonnal kiaknázzák a megjáró támogatásokat, azért, mert ingyen jött pénz, jól jön, de szerintem sem ennek a támogatásnak az igénybe vétele, sem az a tény, hogy valakinek csak 8 általánosa van, nem mutatja meg a valósan hátrányos helyzetűeket statisztikailag. Akinek 8 általánosa van, az is képes a gyereke tanulmányait figyelemmel követni, s az a tény, hogy nincsen magasabb végzettségük, csupán annyit kommunikál, hogy nem volt lehetősége tanulni, vagy akkor még nem foglalkozott ezzel, amikor lehetett volna. Az a probléma ezzel a hátrányos helyzetűséggel, hogy az emberek fejében az van, hogy aki hátrányos helyzetű az nagyon nagyon szegény és nem elég okos ahhoz, hogy a saját vagy a gyereke életét normálisan elvezesse, vagyis KÜLSŐ SEGÍTSÉGRE SZORUL. Ezen az elven, segítség címszó alatt mindenki kötelességének érzi, hogy a család helyett döntsön, és pl. szerintem simán elvitatnák a jogot, hogy otthonoktassa a gyerekeit, merthogy ő erre biztosan nem képes, hiszen hátrányos helyzetű. Számomra ezért problémás ez az elnevezés, és ezért írtam, hogy szerintem nem ad valós képet a problémáról, mert mesterségesen felduzzasztott kategória.

    Elfogadom, hogy a helyzet lehet nagyon siralmas bizonyos településeken vagy régiókban, de továbbra is úgy látom, hogy a hátrányos helyzetűség ténye nem határozza meg jobban az oktatás szempontjábóli valós veszélyeztetettséget, mint pl. ha kizárólag jövedelem alapján állapítanák ezt meg. Több pénzt is lehet bölcstelenül, a gyerekek valós igényeit nem figyelembe véve kezelni, és a keveset is lehet okosan beosztani. Ez még mindig csak az anyagi helyzetről szól, pedig inkább a szülői mentalitást kellene vizsgálni, azt, hogy az anya meg az apa hogyan viszonyul a tanuláshoz: a sajátjához és a gyerekééhez. Ez szerintem sokkal valósabb képet festene az oktatás szempontjából hátrányos helyzetről.

    Én is szívesen gondolkozom erről még.:)

    VálaszTörlés
  36. Pont ezt szerettem volna érzékeltetni! A gyermekvédelmi kedvezményezettségből adódó hátrányos helyzetűség kizárólag az egy főre jutó jövedelemből van meghatározva! És igazad van, ez oktatási szempontból semmilyen képet nem ad sem az iskola igazgatójának, sem másnak, hogy oktatási szempontból hátrányos helyzetű e a gyermek. (Nehogy azt gondold, hogy a téma miatt nekiálltam kikutatni, hogy mi hogy van! Ez a munkám!)
    Eszter! A szavaidból úgy tűnik Nekem, hogy tudsz esetekről, amikor kérte család a magántanulói státuszt (oo legyen) és nem látta biztosítottnak az iskola az oktatás feltételeit és talán nem adták meg neki a lehetőséget? Erika

    VálaszTörlés
  37. Bocsánat még két sort! A fejekben élő képpel kapcsolatban én úgy látom, hogy aki hátrányos helyzetű az szegény - ez a kép él. Az iskolai végzettség, műveltség, okosság, tudás ilyen szavak egyre kevésbé köthetők hozzá, hiszen rengeteg a munkanélküli - legalábbis felénk - végzettségtől függetlenül. Szerencsésnek számít az a család, ahol legalább a szülők egyike dolgozik... és akkor még nem beszéltünk arról, hogy mennyiért! A lelkészünk mondta a múltkorában nekem, hogy kemény anya voltam, és rögtön hozzá tette, de mi lett volna veletek, ha nem az vagy! Nekem is hiányoznak az otthon töltött évek, de volt, hogy három munkahelyen dolgoztam, hogy felneveljem nulla támogatással, sokáig egyedül a gyermekeimet. Nagyon összetett kérdés ez! Szinte mindegy hol harapod, mert fáj itt is, ott is! Majd kicsit később még benézek! Szülők - nevelők jótékonysági báljába megyek! Erika

    VálaszTörlés
  38. Szia Eszter!
    nagyon elgondolkodtató dolgok ezek, amikről írsz. A legtöbb mindennel egyet értek. Ahogy átolvastam a kommenteket, csak egy valamivel nem tudok egyetérteni abból amit írtál:
    Az iskolás gyerek számára a kortárs által bemutatott értékrend lesz a döntő.
    Én nem hiszem hogy ezt ennyire le lehet egyszerűsíteni. Úgy egyáltalán, akár oo-s akár iskolás gyerekről van szó, nem tudhatod, hogy mi lesz rá a legnagyobb hatással. Természetesen annak kéne hogy leginkább hasson rá, ahol a legtöbb időt tölti. De az élet nem ilyen egyszerű. Sok-sok életrajzban olvastam (illetve a környezetemben is láttam), hogy milyen nagy hatással lehet egy-egy ember valakire, még ha csak pár hónapig is van jelen az illető életében, illetve a fordítottja: mennyire nem tudta "elferdíteni" a gyereket a szennyes környezet sem, mert volt valamije: az Istenbe vetett hit. Igen, lehet, hogy ezek a ritkább példák, de vannak. Én nem merem kimondani, hogy oo-s családként biztos vagyok benne, hogy az én példám fog leginkább beépülni a gyerekeim kis fejébe, csak reménykedhetek ebben, illetve szeretnék mindent megtenni azért, hogy jó példával járjunk elő, követésre méltó életet élve a gyerekeink elé - de ez csak Isten kegyelméből valósulhat meg. Mert ugyanúgy, ahogy csak Isten segítségével vállhatok eredményes szülövé, csak Isten segítségével lehet hosszútávon eredményes az oo-zásunk is. Vagyis, ha egy gyerek megtér( kb 10-12 éves koráig), úgy az szerintem igenis megállhat az iskolában is mindenféle kortárs nyomás ellenére, főleg, ha az otthoni légkör is ebben támogatja, és ha még egy gyülekezet is áll mögötte, akkor semmiképp sem hiszem, hogy a kortársai nagyobb hatással lennének rá, mint a hívő családja (gyülekezete). De valószínűleg SOKKAL nehezebb lesz neki, mintha otthonoktatott lenne. Ez most saját példámból kifolyólag fogalmazódott így meg bennem. Szóval ez nagyon összetett dolog, és még sok gondolat forog bennem ezzel kapcsolatban, de szombat este révén mennem kell... :)

    VálaszTörlés
  39. Szertár, köszönöm, hogy ezeket leírtad. Én nem tudok olyan konkrét esetről, amikor valakit megakadályozott volna a hivatal abban, hogy oo-vá váljon. De az oo-t nem is kell kérvényezni, mert nem a jegyző dolga megadni. Minden szülő törvényadta joga a gyerekét magántanulóként tanítani, nem kellenek ehhez külön engedélyek. Ugyanakkor a gyerekjóléti szolgálat és a jegyző komoly akadályokat gördíthet az oo elé, és elvileg (mondom, csak elvileg) meg is tudja hiúsítani, ha nagyon akarja.

    A mi esetünkben az állt fenn, hogy nem akartuk oviba vinni a gyerekünket. Tudtuk, hogy otthonoktatók leszünk, tudtuk, hogy a törvény megengedi az utolsó év alóli felmentés kérvényezését, de a hivatal mégis folyamatosan félretájékoztatott és ide-oda küldözgetett. Ekkor azonban már nem járt oviba a fiunk, és mi hiába mondtuk, hogy szeretnénk fölmentetni, nem voltak segítőkészek (enyhén fogalmaztam). Az lett a vége, hogy a jegyző megbírságolt és levélben utasította a gyerekjóléti hivatalt, hogy vizsgálja ki, veszélyeztetjük-e a gyerekünket vagy sem: vagyis hogy védelembe kell-e őt venni vagy sem. El kellett mennünk 'meghallgatásra' (kihallgatásra?:D). Isten egy nagyon normális és kooperatív gyerekjóléti ügyintézőt tett az utunkba, aki nem akadékoskodott, s így az ügy az ő 'szakvéleményével' rövidre volt zárva, mert úgy látta, a gyerekünk nincsen veszélyeztetve.

    Az eset kapcsán a férjemmel sokat beszélgettün, imádkoztunk. Olyan groteszknek láttuk (és látjuk ma is), hogy amikor jobbfajta oktatási körülményeket szeretnél biztosítani a gyerekeidnek és tudatosan felvállalod az oo-t, akkor rádszáll a hivatal és azt vizsgálgatják, hogy veszélyben van-e a gyereked. Míg ha bejáratod iskolába, az már bizonyíték a hivatalnak, hogy te nem veszélyezteted a gyerekedet, pedig...

    Mi nem voltunk hátrányos helyzetűnek címkézve, a védőnőnk és a gyerekjólétis is megfelelően állt a családunkhoz, de tudom, hogy alakulhatott volna másképpen is. Isten megőrzött és arra tanított, hogy bízzak Benne, mert Ő a kezében tartja az ilyen helyzeteket is. De azért időnkét átfut az agyamon, hogy mitől lettünk megmentve: ha nem így alakul, mi minden lehetett volna a dologból (bírósági tárgyalás is szóba került).

    Szóval nem tudok konkrét ügyről, de tapasztalataim szerint a közhivatalban dolgozók ugyanúgy sztereotípiákban gondolkoznak, mint a legtöbb ember. Szerintem az oo a legtöbb gyerekeket 'védő' szerv számára egy kategóriába esik az elhanyagolással, mivel meg vannak győződve, hogy kielégítő oktatást csak az iskola tud adni. A hozzáállásuk pedig kihat a családdal kapcsolatos döntéseikre. Bár az oo, mint döntés nem feltétlenül viszi az embert a hivatal irányába, tehát nem minden oo találkozik a jegyzővel vagy a gyerekjóléti hivatallal. De ha mégis sor kerül erre, akkor jobb, ha nem viseljük a 'hátrányos helyzetű' címkét is: az oo magában is kicsit hátrányosítja a helyzetet, mert akik oo-t terveznek, azok minimum gyanúsak a hivatal számára, így a hátrányos helyzetűség, mint egy újabb negatív sztereotípiát erősítő címke az oo mellé, nem javítja a család megítélését.:(

    VálaszTörlés
  40. Megértettem, amit leírtál és biztos vagyok benne, hogy a legjobbat nyújtjátok a gyerekeiteknek, sőt érezni fogjátok hol a határa a teherbírásotoknak vagy mikor lenne jó találkozniuk a kortárs közösséggel. A közösség jellemformáló hatása elvitathatatlan: az is jellemformálás, ha megtapasztalom a rosszat, látom, hogy az a széles út és mégis a keskenyen járok. (Én biztosan nem tudok annyit a Szentírásból, mint ti.) Nekem a Veled folytatott párbeszéd nagyon tetszett és tisztellek azért, amit csinálsz! A munkámat természetesen nem hibátlanul, de óriási lelkesedéssel és hittel végzem 25 éve. Én mégis nagyon örülök annak, hogy választhatunk, keresgélhetünk, akár oo, akár iskola, ha iskola melyik, ha tanító melyik. Nagyon szépek a fiaitok! Szép estét! Erika

    VálaszTörlés
  41. Köszönöm, Erika! A választás szabadsága tényleg nagy áldás. Én azért tisztellek, mert 25éve töretlenül lelkesedsz- nagyon fontos munkát végzel, mert hát bármennyire is jó lenne, nem mindenki oktat otthon.:)

    Szép estét neked is! Jó volt együtt gondolkozni veled, élveztem.

    VálaszTörlés
  42. Szia Eszti!
    Igyekszem végig gondolni a válaszodat, de közben csapdosnaka fejem felett a hullámok. ráadásul azt érzem, hogy "ez nem az én problémám". Kipipáltam a dolgot azzal, hogy én, a magam részéről itthon maradtam, és kész. Mások döntéseiért nem vagyok felelős. Pont. Aztán mégiscsak felkavar egy ilyen poszt, mint most a tiéd...vajon miért? Talán mégis van felelősségem másokért is? Talán hitelesebben kellene élnem az életemet? Talán csak azért maradok itthon, mert meg tudunk élni a férjem fizetéséből, és nem valódi Istenre hagyatkozás ez a döntésünk? Hát nem tudom. Sajnálom, hogy nem tudok válaszolni sem neked, sem magamnak. Úgy érzem, dobtam neked egy labdát a hozzászólásommal, de becsületesen elkaptad, visszadobtad, én meg közben kiálltam a játékból. Pedig nem így van, csak még szorongatom a ladbát. :)))
    És már itt a következő poszt...:(
    Jaj....
    Virág.

    VálaszTörlés
  43. Virág, én nem azért írtam, hogy elcsüggesszelek. Lépésről lépésre változik az ember, és ahogyan halad előre az oo-ban, ahogyan telnek a napok, hetek a gyerekekkel otthon, úgy mítosztalanodik le ez az egész dolog, maga az oo.

    ITTHON TÉNYLEG MINDENKI VÁLTOZIK: az oo gyerek is és az oo anya is (még az apák is). Változnak a gondolatok, változik a hozzáállás: a működőképes dolgok és hozzáállások megmaradnak, a többit lassan levetkőzzük. És igen, fejtőrést és labdaszorongatást okoz, amikor levetkőzzük. Mert előbb szembesülnünk kell és a változás sohasem zökkenőmentes, csak éppen néha nem annyira zökkenős, mint máskor.

    Az első évünkben (tavaly) én is nagyon sok földobott labdát szorongattam, de nekem nem volt, aki földobja, csak Isten, meg én magamnak.:D Az első év tényleg nagyon mozgalmas, amennyire én látom, minden oo anyának: belső változások, és külső változtatások vannak, havonta, de néha naponta. És az ember néha a felelősségtől omlik össze (a gyerekeim rám vannak bízva TELJESEN!!), néha meg attól, amikor azt hiszi, milyen szuper minden és aztán ezt egy villanás megváltoztatja (jól csinálom egyáltalán, és ha nem, akkor képes leszek akarok megváltozni, átalakulni??).

    Ezért csodadolog ez az oo. Mert nem minden élethelyzetet tud ennyire használni az Úr, hogy megerősítse bennünk, hogy Őrá van szükségünk. Az ember magabiztosan belevág és aztán Isten megmutatja a valós játékszabályokat, elvárásokat. Az ember csak ámul, hogy mennyit tanul saját magáról, meg Isten hűségéről, szeretetéről. Mert más fogódzó nincs, Hozzá kell menekülni, akkor, amikor Ő nagyon tudatosan, de nagyon nagy szeretettel kihúzkodja a talpunk alól a legutolsó fogódzókat is. Mert kihúzkodja, az biztos, hogy senki se bízzon önmagában, hanem mindenki az Úrban.

    Annyira szeret, hogy rávett minket az oo-ra, hogy aztán belekezdhessen abba a jellemformálásba, amit egy munkahelyen dolgozva talán sosem hagytál/sosem hagytam volna. Ha eltűnnek a kapaszkodók, akkor csak Isten marad: de Ő sziklaszilárdan OTT MARAD. Jó helyen vagy Virág, mert Isten nem ejt el. Soha.:)

    VálaszTörlés
  44. Hű, ez nagyon hosszú volt...

    és már éjjel fél 2... persze ez az én hibám :-)

    Tehetnék egy olyan javaslatot, hogy azokból a kommentekből, amik meghaladják az egy képernyőnyi terjedelmet, legyen külön téma?
    Könnyebben meg lehetne találni később, külön címmel ellátva.

    VálaszTörlés
  45. Anett, vannak posztok, amik kommentekből születtek. A 'Komment helyett blogolok róla' címke alatt megtalálod őket.

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok