Gondolatok vizsgáról, tanulásról

Pár hete kérvényt írtunk a suliba, hogy hadd ne kelljen hazamenni félévkor vizsgázni. Több okból is jó lenne így. Nemrég válaszoltak: mehet a dolog. Úgy tűnik, rugalmas a sulink. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt lehetővé tette. Egy kicsit izgalmas is ez számomra, mert egy évet egy egységként kezelhetek, s mert ott a vizsga is, egy év anyagából. Kíváncsi leszek, hogy hogyan fogunk boldogulni.

Többen mondták, hogy jobb lenne, ha az otthonoktatott gyerekek ritkábban vizsgáznának, ha nem kellene félévente ekkora stressznek kitenni őket. Hát, én azért ezt nem hívnám akkora stressznek, ha megfelelő a tanárok hozzáállása. (Ha nem megfelelő, akkor meg spuri onnan.)

Most majd meglátjuk, hogy valóban kényelmesebb lesz-e egy év anyagát elsajátítani, s abból számot adni, vagy nem. Mindenesetre elsietni nem fogom, eddig is a szép-komótos tempó volt ránk jellemző. Nem tudok ellenállni- lenyűgöz, ahogyan vezeti a gyerekeket az érdeklődésük, s ez messze értékesebb a szememben, mint a tananyag. Egyetlen feltett kérdés eljuttat minket egy egész témakörhöz, sőt, a legtöbbször inkább kettőhöz, háromhoz. És a kisebbek is bekapcsolódnak. Engem lenyűgöz, ahogyan szívják magukba a tudást- egyszerre nem többet, mint amennyit képesek megemészteni. Ami több, azt már nem fogadják be, fülön be, fülön ki. Szóval nem lehet őket tudással 'tömni', mert ha elég, azt félreérthetetlenül a tudtomra adják.

Egyszerűen csodálom azt a természetességet, ahogyan a világhoz viszonyulnak, és azt a természetességet, ahogyan kérdéseket tesznek föl erről a világról. Ez nekem nagy áldás és bevallom, teljesen belefeledkezem ilyenkor a velük való párbeszédbe, vagy a neten való keresgélésbe.

Igen, tényleg megfogható vagyok, mert nem tudom mindenre a választ, de a gyerekek egyedül még nem tudnak utánajárni a kérdéseiknek. Így ha nem repülök rá azonnal egy kérdésre, és ha nem ütjük a vasat az utánajárásban, ameddig forró, akkor a lehetőség elszáll, és már nem fognak később visszajönni ugyanazzal a kérdéssel. Könnyű azt mondanom, hogy "majd később" megnézzük, s a gyerekek el is fogadják ezt a választ. De ha nem "most" tesszük ezt meg, akkor az egy lezárult lehetőség. Ezt értettem meg mostanában.

Kérdéseket megválaszolni nagyon jó a net, vagy egy lexikon. Bevallom, hogy vannak témák, amikben jó ideje nagyobb tudással rendelkeznek a gyerekeim, mint én... már csak ezért is muszáj utánajárni a kérdéseiknek.:)

Én ezt érzem igazi tanulásnak, és nagyon tetszik, és teljesen megfertőzött. (énisénisénis... lehet, hogy nem is vagyok otthonoktató, hanem otthonoktatott?? :D) Szóval valahogy nem tudom nagy tragédiának értékelni, ha pár nap kimarad a 'rendes' tananyagból, sem azt, ha félgőzzel haladunk. Mert tudom, hogy nem az a lényeg.

Persze, megtanulunk majd mindent, és felkészülünk majd rendesen a vizsgára is, de jelenleg ez annyira nem motivál, hogy csak. Nem ez hoz lázba. Úgy értékelem, hogy az iskolai tananyag csupán egy mellékága az életünknek. Készülünk, de nem annyira irányítottan. Vagyis irányítottan is, de keveset. Kevésnek tűnik. És jó ez így, hisz van még sok időnk (ami biztos vagyok benne, hogy hamar el fog pörögni, tavaly is így volt). Azért igyekszem tudatosítani az idő múlását.

Gyakran érzem teljesen iskolamentesnek magunkat, ami szuper érzés: a gyerekek órákat rajzolnak, beszélgetünk, hangoskönyvet hallgatunk, nemcsinálunksemmit... és néha nekilódulunk egy-egy dolognak, de jobbára csepegtetve, észrevétlenül (az énekóra az közös éneklés, dúdolászás, gyerekzene hallgatás, a tesi az a benti 'baráti' tesóbunyó meg a kinti szaladgálás, a technika az a szöszmötölés, kreatív tevékenység, ami spontán eszünkbe jut, a rajz az a rajzolás).

Ezt a jóleső iskolanélküliséget általánosban éreztem utoljára, amikor egyszer-kétszer lebetegedve hazaküldtek a suliból. Ahogyan ballagtam hazafelé a dokitól, és nézelődtem, azt láttam, hogy van élet a suli falain kívül is. Előtte ez nem tűnt fel. Ahogy mentem hazafelé, emberek jöttek-mentek az utcán... vajon hova mennek és miért nem dolgoznak? Ilyesmikre gondoltam. Meg arra, hogy milyen jó lenne, ha nem lennék beteg, de én is itt sétálgathatnék... tényleg voltak ilyen gondolataim, most visszaemlékszem ezekre.

És most éppen azt teszem, ami akkor bűntudattal töltött el. Mert mikor már kezdtem jól lenni, minden alkalommal megfordult a fejemben a lógás gondolata: szívesen lettem volna otthon még pár igazolt napot úgy, hogy egészségesen nem járok suliba, mikor mindenki más ott van. Ilyenkor mindig elfogott a vágy, hogy milyen szuper is lenne ez- de utána rögtön jött a kötelességtudat, hogy azt nem lehet, mert megtanulandók vannak, suli van, munka van, muszáj van. És a mai napig bennem van a tanult rossz érzés: a visszakellmenni, meg keményenkelldolgozni, meg ilyenek.

Pedig most legálisan vagyunk itthon és legálisan tehetünk, amit szeretnénk. És én döntöm el, hogy mikor van szabadnap... és mégis bennem van az, ami akkor bennem volt: hogy ennek keménynek és nehéznek kellene lenni, meg muszájnak, mert a tanulás az ugye kemény munka. Én most azt érzem, hogy tanulás valami nagyon jó, és nem munka. Igen, a gyakorlás munka, pl. az írásgyakorlás. De itthon senki sem várja el, hogy addig írjon a gyerek, amíg ki nem esik a ceruza a kezéből. Senki sem áll fölötte, mint egy rabszolgahajcsár fenyegetőzve és megszégyenítve az áldozatát.

Itthon szabad kisebb falatokban venni a dolgokat, szabad pihenni, szabad észrevétlenül tanulni, szabad örömmel, jókedvvel tanulni. Szabad nem 'tudatosan fejlesztve' és okítva, hanem felnőttként csendesen és ámulva szemlélni mindazt, ami történik. És észrevenni, hogy ami történik, az milyen jól megtervezett dolog, milyen spontán, milyen természetes és milyen jó... És mennyire nem kellek bele én, vagy mennyire kevéssé kellek én! Az iskolában elvártakhoz kellek, de nem kizárólag az a tanulás... sőt, az iskolait én inkább gyakorlásnak hívom. Mert az lehet monoton, bár azt hiszem gyakran nem az, ha derűs a légkör.

Tanulni jó. Ezt egyikünknek sem szabadna elfelejteni. Ha már nem jó, ha már csak a véres veríték, meg a küzdelem marad meg belőle, az már nyögve-nyelés, meg vergődés, de nem tanulás. A tanulás örömforrás, és amit megtanul a gyerek, azt nem vehetik el tőle, mondhatni, egy kiváltság az az ismeret számára.

Ezek a gondolatok találtak meg, ezért most háttérben meghúzódó vagyok, ami az otthonoktatást illeti: egyre kevéssé próbálom meg irányítani, beosztani, leosztani, kitalálni a dolgokat. Valami titkos módon Isten működteti az otthonoktatásunkat, és ha Ő ezt nem tenné, akkor az összes okosságom, meg szervezőkészségem sem lenne elég. Viszont ha nem én működtetem, ha nem miattam működik, hanem Isten miatt, és azok miatt a készségek miatt, amiket Ő a gyerekeinkbe beletett, akkor jobb, ha én hátralépek három lépést, és csak hagyom, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek.

Emlékszem a kezdésre, első félévünkre: emlékszem büszke-öntudatos otthonoktató énemre, amely minden egyes cselekvést fejlesztési és mérhető ismeretszerzési lehetőségnek értékelt. Mindenben, amit tettünk igyekeztem megtalálni, hogy azzal éppen mit fejlesztek. Aztán az első félév után volt egy gondolatváltás. Máshogyan kezdtem el szemlélni a megtanulandó anyagokat is, meg a tanulásunkat is. Már nem annyira volt fontos, hogy mit fejlesztek éppen akkor- az csak megtörtént. Elkezdtem a tanagyag meg a féléves teljesítendő feladatok helyett a gyerekeimet látni. Őket és az ő különböző, de megragadó személyiségüket.

Néha persze utólag még mindig nagyon büszke voltam magamra, hogy milyen szuper fejlesztő dolog volt ez meg az a hétköznapi tevékenység, de lassan ezt is kezdtem elhagyni. Aztán ebben a lassan végéhez közelítő mostani félévben jutottam el oda, ahol most vagyok. Oda, hogy már nem tudom magamat fontosnak értékelni, nem tudom magam előretolni az otthonoktatásunkban, mert látom, hogy a tanulási készségen, a tanulási képességen, és Isten kegyelmén múlik minden itthon.

Kezdem felfogni, megérezni, hogy ami itthon történik, az valami sokkal nagyobb dolog, mint én, valami sokkal jelentősebb, mint amit én valaha tehetek: formálódás és ismeretszerzés folyik, palánták növekszenek, és törnek a fény felé, szellemi harcok, beszélgetés, ima, bátorítás- mindez ezek között a falak között.

Egyre jobban dereng, hogy ezt nem én teszem, hanem Isten munkálkodik csodálatosan... mit is tehetnék ehhez én hozzá? Hogyan is mondhatnám, hogy majd én megoldom az otthonoktatást? Hiszen ez nem én vagyok, hanem ez Isten. Én annyit tehetek, hogy az Ő kezébe teszem az eszközöket, amiket kér, mint egy jó segéd a műtősorvosnak. És ha az életemet kéri, akkor azt teszem a kezébe, és akkor megfelelő eszköz leszek napról napra ezeknek a kedves kissrácoknak az életében.

Milyen mélyen él bennem a vágy, hogy mind a négyüket megragadja Isten szeretete! És mennyi sok beszélgetés, energia, és mennyi sok ima és kegyelem kell ehhez! És én balga, van, amikor azt hiszem, hogy ezeket meg lehet spórolni, hogy már sínen vagyunk, mert látszanak a rügyek... Pedig a rügy az még nem gyümölcs, hanem a gyümölcsnek csupán az ígérete. Még jöhet fagy, még jöhet féreg, még jöhet egy Favágó... és a rügynek vége.

Hogyan őrizhetem meg a gyerekeimet Istennek? Hogyan vehetem rá őket arra, hogy Istennek különítsék el a szívüket? Hogy ne dobják oda azt a Lelkek Megrontójának, hogy megtiporja és összetörje? Elegendő, ha hitet nevelek beléjük? Egyáltalán lehet hitet ültetni egy gyerek szívébe neveléssel? És ki fogja megőrizni a nyiladozó hitet?

Háború folyik a gyerekeink lelkéért, és sátán nem fogja könnyen elengedi őket. Állandóan csalogatja magához őket és elhitetni is kész. A világ nem éppen jófajta módon az arcukba tolakszik, és nem isteni kívánságokat gerjeszt fel a szívükben: önállósodás, lázadás, tisztátalan beszéd, öncélú vágyak, önmegvalósítás, indulatos szív... Résen állok? Napról napra? Vajon nem vagyok-e híjával a kegyelemnek, szeretetnek, erőnek? Vajon nem vagyok-e híjával... Istennek?

Most így az év végéhez közeledve ilyesféle dolgokkal terhelődik le a szívem. És mozdít Isten, hogy tegyek többet annál, amit tettem. Itt már messze nem a tanulás megszervezéséről van szó, hanem arról, hogyan ápolom az Istennel való kapcsolatomat: hogy az életemet tényleg leteszem-e napról a kezébe, és hogy megtisztított-e az annyira, hogy Ő használni tudja. Ha a prioritásaim a helyére kerülnek, akkor Isten kezében jó eszköz leszek a gyerekek formálásában. És ha Ő vezet, akkor Ő vezet az otthonoktatásban is. És akkor nincs min aggódni.

Most az van bennem, hogy ha Doda év végén kettesekkel zárna, akkor sem zuhannék magamba, mert tudom, amit tudok: ismerem a gyerekemet, és látom, mit és hogyan sajátít el, mi érdekli. Nem a vizsga fogja megmutatni, hogy mit tud, hiszen azt vizsga nélkül is látom, hogy mit tud. A vizsga inkább arra lesz jó, hogy megnézzük, hogy mire vagyunk képesek stresszhelyzetben... vagy inkább idegen környezetben.

De az eredményeinktől függetlenül szerintem az az életrevaló ismeretszerzés, amikor elvileg nem 'tanulunk'. Ez fogja elkísérni az életben, nem a szigorú értelemben vett sulis tananyag. Persze a sulis tananyaggal nincsen bajom, csak kicsit sajnálom, hogy iskolai mércével másodikban nem értékelhető tudás a fiam 2. világháborúval, Erik a vikinggel, zeneszerzőkkel, festőkkel, optikai csalódásokkal, gravitációval, fekete lyukakkal kapcsolatos ismerete. Lehet, hogy sosem lesz az... na mindegy. Azért én továbbra is azt mondogatom magamnak, hogy ez a valódi ismeretszerzés, és ha engedem, hogy menjen az érdeklődése után, az nem fog az iskolai tanulmányainak sem kárára válni.