Másképpen

Eszter kérdezte, hogy hogyan tanulunk másképpen, így akkor most megosztom veletek. Előre mondom, hogy az az ideális, ha mindenki a családjára szabott utat találja meg a tanulásban. Ez pedig nem egy bebetonozott valami, hogy most megvan az út, és akkor már mindig így lesz. Hanem, ahogy az idő halad előre, úgy alakul az otthonoktatás is a családdal együtt, dinamikusan. Nálunk is így van, útkeresők vagyunk, és ahogyan most csináljuk, az nekünk most működik. De a folyamatos változás lehetősége a mostani gondolkozásomban is benne van, és ez igazán nagy kihívássá teszi az otthonoktatást: folyamatos Istenre hagyatkozást kíván, meg folyamatos gyerekekre hangolódást.

Ezt kicsit megspékeli az a tény is, hogy egy otthonoktató család életében is vannak különleges időszakok, nehezebb korszakok és váratlan helyzetek, amik a megszokottól eltérő tanulást kényszerítenek ki, vagy engednek meg (ahogy tetszik).

Mi most abban a helyzetben vagyunk, hogy 5 hónapja Londonban élünk anyukámékkal és kamasz tesóimmal. Egy nem túl nagy ház nem túl nagy szobáját vettük birtokba, és ez a helyzet ezidáig áldás is volt, meg nem is. Kihívás kis helyre bezsúfolva lenni, főleg ha a nem túl nagy ház többi része is sűrűn lakott övezetnek minősíthető.:) Mint mondják, sok jó ember kis helyen is elfér, de a tapasztalataim inkább abban erősítenek meg, hogy egy ilyen helyzet nagyon leleplezi az ember szíve szándékait, és jó esetben mindaz, amit tapasztal, Isten előtti leborulásra kényszeríti.

Ezt olvastam egyik este:

És emlékezzél meg az egész útról,
amelyen hordozott téged az Úr,
a te Istened immár negyven esztendeig
a pusztában,
hogy megsanyargasson
és megpróbáljon téged,
hogy nyilvánvaló legyen,
mi van a te szívedben;
vajon megtartod-é
az ő parancsolatait vagy nem?
(5 Mózes 8:2)

Nagyon hálás vagyok Istennek az eddig itt töltött időért, és nem azért, mert annyira könnyű volt, nem is azért, mert most az. Hanem mert Ő folyamatosan formál: megmutatja, leleplezi, mi van a szívemben, és megtanít hálát adni olyan dolgokért, amiket azelőtt természetesnek vettem, szinte elvártam. Megtanít hálásnak lenni azokért a körülményekért, amik ellen természetes módon tiltakoznék és zúgolódnék. Isten hatalmas ebben is.:)

De a gyerekek tanulásánál tartottunk, és most erről szeretnék írni.

Hónapokkal ezelőtt egyik otthonoktató ismerősöm felhívta a figyelmemet egy pár Németh László gondolatra. Én nem olvastam egyetlen írását sem, és nagyon kevéssé ismerem a munkásságát, de elgondolkoztatott az, amit ez az ismerősöm róla írt. Ő azt írta, hogy Németh László vallotta, hogy a féléves magyar tananyag egy átlagos gyerek számára egy (!) hónap alatt elsajátítható. Ő úgy szervezte meg az iskoláját, hogy a vegyes korcsoportú diákok szinte egész félévben azt tanulhattak, amit szerettek volna (érdeklődés-vezette tanulás). Egy hónappal a féléves vizsga előtt viszont mindenkinek kötelező volt nekiülni, és a saját évfolyamának megfelelő tananyagon haladva felkészülni a saját vizsgájára (mint a felsőoktatási vizsgaidőszakban). És ez nála prímán működött.

Ez volt számomra az első impulzus. A másik az unschooling ('ánszkúling') volt. Az unschooling is az érdeklődés-vezette tanulásról szól, de nem iskolai kereteken belül működik, hanem otthontanulós formában. Az unschooling mégsem nevezhető szigorú értelemben vett otthonoktatásnak, mivel valójában semmi módon nem kötődik az iskolai rendszerhez.

Az unschooling teljes mértékben a gyerek kezébe adja a kormánykereket, ami a tanulásszervezést illeti. De még ennél is tovább megy, hiszen mindenféle iskolásdit és irányított tanulást kizár a gyerek életéből. Ez elsőre talán meggondolatlanságnak tűnik, de valójában akár jóval hatékonyabb is lehet az iskolai keretek közé szorított oktatásnál.

Az unschoolingolt gyerekek a családban élve, természetes érdeklődésüket követve önszervező módon tanulják meg a fontos dolgokat a világról. Teszik ezt azon az alapelven, hogy egy kíváncsi gyereket minden szükséges ismerethez elvezeti a kíváncsisága (és minden gyerek kíváncsinak születik). Ezen a ponton talán elgondolkozunk azon, hogy az iskolai tananyagnak hány százaléka nevezhető 'szükséges ismeretnek'. Vajon egy unschoolingolt gyerek mennyi iskolai ismeretet tud spontán felszedni és vajon az mire elég neki?

Mások tapasztalatai azt mutatják, hogy az iskolai ismereteket spontán is megtanulhatja egy gyerek, mégpedig nem is akárhogyan.

Az unschooling abból a meggyőződésből indul ki, hogy a gyerekek természetes tanulók. Hogy semmilyen külső irányításra nincsen szükségük, mert ideális körülmények között (külső irányítás nélkül) önmagukat viszik előre a tanulásban, és az egyik kérdésük eljuttatja őket egy következőhöz. Így minden lényeges ismeret lefedhető, bár nem abban az időpontban, amikor a szülő vagy egy tanár elképzeli, hanem pontosan akkor, amikor a gyerek megérett arra a tudásra. Mivel érett arra az ismeretre, és mivel a maga érdeklődése viszi őt oda a tanulnivalóhoz, ezért adott témakörből sokkal mélyebb megértésre tehet szert, mint egy olyan gyerek, aki mások által beütemezett sorrendben és időpontban tanul meg dolgokat.

Az érdeklődés-vezette tanulásnak megvan az az előnye is, hogy amire a gyerek természetes módon kíváncsi, azt megtanulás után sem fogja félredobni, hanem szívesen alkalmazza. Egy unschoolingolt gyereknek adott időpillanatban lehetnek hiányosságai, ami a vele egykorúak ismereteit illeti. Lehet, hogy nem 7, hanem mondjuk 10 évesen tanul meg írni. Az is előfordulhat, hogy a kémia előbb kezdi el érdekelni, mint a nyelvtan.

Ez talán szörnyülködéssel tölt el bennünket. De azért ilyenkor tegyük azt is hozzá, hogy a mai iskolai elvárások ellenére sok gyerek mégsem tud írni hétévesen, és ezen kívül más hiányosságai is lehetnek. Tehát az iskolai elvárás egy dolog, a valós teljesítmény és a valós tudásszint pedig egy másik. Ezért az unschoolingolt nem lóg ki a többiek közül, hiszen az iskolások sem tudnak mindent, amit elvárnak tőlük. Sőt. Adott esetben az unschoolingolt a koránál sokkal magasabb szinten is lehet azokból a témákból, amihez már az érdeklődése elvezette. Ráadásul őt nem kell, hogy frusztrálja valamely ismeret nem-tudása, sem az, milyen ütemben sikerül megtanulnia azt a dolgot, mivel otthon nincsen külső normához szabott haladási ütem.

És az is igaz, hogy amikor az unschoolingolt gyerek úgy sajátít el egy ismeretet, hogy teljesen meg van rá érve, akkor sokkal rövidebb idő alatt tanulja meg azt, mint ha előbb tanulná, mint kész rá.

Ha a végeredményt nézzük, akkor az unschoolingolt gyerekek harmonikusabban fejlődő emberek lehetnek, akik jobban ismerik saját erősségeiket és gyengéiket. Mivel megengedték nekik, hogy azt kövessék, ami fontos nekik, így megtanulták megérteni, hogy mi a fontos nekik. Ez elég nagy pozitívum, ha belegondolunk abba, hogy sokan felnőttként sem nagyon ismerik magukat, nincsenek tisztában a határaikkal, és gúzsba köti őket a másoknak való megfelelési kényszer. (engem is időnként...)

Ha az érdeklődés-vezette tanulás hatékony, ami így van, akkor bizony el kell gondolkozzunk azon, hogy miért vagyunk ennyire ellene. Hogy miért gondolkozunk úgy, hogy az a jó, ha a gyerekeink kemény munkának tapasztalják a tanulást. Azzal érvelünk, hogy már ilyenkor hozzá kell szokjanak ahhoz, hogy van, amit muszájból kell megcsinálni, mivel felnőttként sem lehet majd mindig azt tenniük, amit szeretnének, és ez valóban így van.

De a tanulás nem alkalmas arra, hogy a munkamorált erősítsük vele. Nem alkalmas, amennyiben a tanulás szeretetét szeretnénk megőrizni a gyerekünkben. A tanulás ugyanis teljesen máshogyan működik, mint a munka. Ha keményen dolgozunk, és erőfeszítéseket teszünk, akkor a végeredmény örömmel fog eltölteni. A munka öröme ez. A tanulás esetében viszont nem beszélhetünk erről. Mert ameddig a munka jutalma maga a végeredmény és ameddig a fizikai erőfeszítés boldogsághormonokat termel, addig maga a tanulás a tanulási folyamat örömétől lesz örömteli, nem pedig a fizikai vagy elmebeli erőfeszítéstől. Ha a tanulásban erőlködés van, az kudarcélményt fog okozni, ami jobban berögzül, mint az a megkönnyebbülés, amit a feladat befejezésével érzünk. Az erőlködéses tanulás megsemmisíti az örömöt, és ha nincsen öröm, akkor nem jön létre igazi tanulás.

Ez tényleg így működik, az otthonoktató konferencián is beszélt erről Leslie (Simonfalvi László), amikor kihangsúlyozta: a hosszútávú memóriába csak az örömmel tanult ismeretek kerülnek bele. Ha negatív érzés, mondjuk szorongás vagy félelem kapcsolódik a tanulási folyamathoz, akkor a rövid távú memóriába kerül az ismeret, de a hosszútávú memóriába rögzülnek a tanulás körülményei, meg maga a félelemérzet is.

(Lehet, hogy neked is ismerős ez a mondat: "egyáltalán nem emlékszem, hogy miről is volt szó azon az órán, de pontosan emlékszel arra, hol álltam, amikor a tanár megszégyenített"- ezek a jelenetek szinte beleégnek a memóriába, a kicsi részletekkel együtt, és hosszú évek múlva is visszaidézhetőek. De az ismeret nem, csak az érzés.)

A tanulási folyamat örömérzetét a stressz és az elvárások könnyen elvehetik. Ha a szülő hangulata nem elfogadó, hanem elváró, ha nem bátorító, hanem kritikus, akkor a gyerek számára a közös tanulás nem fog örömteli tanulást jelenteni. Márpedig az otthonoktató szülő a vizsgaelvárásoktól stresszelve könnyen lehet elváró.

Mivel a gyerekek természetes tanulók, az unschoolingoló szülőnek nem kell mást tennie, mint elfogadó és élménygazdag közeget biztosítania gyerekeinek, s ebben a közegben a gyerekek természetüknél fogva tanulni fognak, mindenféle nógatás, ösztönzés vagy kényszer nélkül a saját belső vágyukból kiindulva. Önmagukért, és a tanulás öröméért- éppen úgy, mint az első néhány életévben, amikor senki sem mondta meg a gyereknek, hogy mikor és mit kell tanulnia, mégis intenzíven fejlődött.

Az unschooling nagyon vonzó rendszer számomra, és teljesen el tudom fogadni, hogy működik. De van vele két probléma. Az első, hogy ma Mo.-on nem lehet megvalósítani. A magyar oktatási törvény megköveteli az otthonoktatott gyerektől, hogy megadott időközökben vizsgával adjon számot a tudásáról. A vizsga miatt nem lehet teljes önvezéreltségbe engedni a gyerekeket, ugyanis szorosan meg van adva, hogy melyik ismeretet melyik félévben kell megtanulni. És ez így minimális lehetőséget hagy arra, hogy a gyerek a maga ütemében haladjon.

(Ha mondjuk évente egyszer kellene vizsgázni, az sokkal tágabb teret engedne az unschooling-hoz hasonló megközelítésnek, de teljes mértékben sosem lehet alkalmazni egy vizsgarendszerben. Legalábbis úgy nem, ha a vizsgaeredmények mérvadóak a szülők számára.)

A másik probléma, hogy úgy hiszem, a tanulásuk is az én vállaimon nyugszik, és a nevelésükhöz hasonlóan Isten előtt enyém a teljes felelősség érte. Tehát a tanulás nem lehet teljesen szabadjára engedett, még akkor sem, ha jó irányba menne el. Úgy érzem, hogy maximálisan figyelembe kell vennem az igényeiket, és engednem szabadon tanulni őket, de tudnom kell közbeavatkozni és rásegíteni, ha arra lesz szükség (ez valószínűleg ritkábban fog megtörténni, mint gondolom...)

Lehet, hogy ez a gondolat nem is unschooling-ellenes. Lehet, hogy egy unschoolingoló szülő is ugyanígy közelíti meg ezt a kérdést: gyanítom, hogy ott is van kontroll, csak ez a kontroll nem látványos. Én mindenesetre úgy érzem, hogy emiatt a felelősségérzet miatt akkor sem tudnám teljesen szabadtanulni hagyni a gyerekeimet, hogyha ezt meg lehetne tenni Mo.-on. Persze ha lenne rá lehetőségem, valószínűleg nem teketóriáznék sokat, hogy élesben is kipróbálhassam az unschooling-ot: még az is lehet, hogy összeférne a felelősségérzetemmel.:)

Jelenleg azt látom, hogy nem kell a tanulásukat túlkorlátozni, nem muszáj minden fejlődést irányítani. Sőt, az a kívánatos, ha a háttérből figyelve tovább tanulom, hogy milyenek is ők, és hogyan tanulnak. Ha ismerem a gyerekem, akkor könnyebb megbízni a képességeiben, bár így is én felelek a tanulásukért.

Ezeket a dolgokat azért írtam le, mert a Németh László-féle gondolatok és az unschooling koncepciója ötvöződött a fejemben. Ehhez hozzáadódott a mostani helyzetünk, vagyis hogy lehetőségünk van sok hónapot vizsgakényszer nélkül eltölteni- s így jött létre az, ahogyan most csináljuk a dolgokat.

És hogyan csináljuk? Röviden így lehetne összefoglalni: nagyon nyugis tempójú iskolai követelmény szerinti tanulás, és nagyon szabad, nagyon rájuk hangolt, s emiatt igen intenzív világmegismerés folyik most nálunk. Az elsőt finoman én irányítom, a másodikat a gyerekek, és én mindkettőt nagyon élvezem (úgy látom, a gyerekek is).

Mindez úgy történik, hogy közben számon tartom azt is, hogy a külső számonkérésnek is el fog jönni az ideje. De ezen nem frusztrálom magam egyelőre.

Hogy mi lenne, ha félévkor vizsgázni kellene? Akkor is megpróbálnék az első hónapokban minimális időt ráfordítani a sulis dolgokra, és aztán begyorsítani. Amit ma megcsinálunk, az messze nem olyan stresszelő, ha tudjuk, hogy holnap kedvünk szerint kihagyhatjuk (elég, ha a felnőtt tudja ezt).

Én azért a Németh László által említett 1 hónap alatti intenzív vizsgafelkészülést, az első pár iskolai évben kitolnám 1,5-2 hónapra, de abba szépen belefér, ezt már kipróbáltuk elsőben. Akkor nem tudtam, hogy ezt már valaki kitalálta előttem, csak éreztem, hogy nekünk most így a jó.

Tehát egy átlagos tanévben is több hónapnyi érdeklődés-vezette tanulást lehet megvalósítani a tanévkezdés utáni első pár hónapban (a vizsgafelkészülés előtt).

Mi most tudatosan minimalizáljuk a sulit (keveset és kedvünk szerinti rendszerességgel tanulunk), és ez reményeim szerint maximalizálni fogja a tanulási kedvet és a hatékonyságot.:) Meglátjuk, hogyan alakul, és majd változtatunk, ha kell. Most azt érzem, ez a mi stílusunk, és ez az, ami eddig maximálisan működőképes nálunk.

Ez most csak az elmélet volt, legközelebb a gyakorlatról is írok. Folyt. köv.