Ennyi volt...?

Néhány nappal ezelőtt írtam Rafi nagycsoport alóli felmentési procedúrájáról, mint esedékes intéznivalóról. Azt kell mondjam, hogy amilyen nehézkesen indult, olyan gyorsan megoldódott ez az ügy! Valójában sokkal gyorsabban, minthogy felfoghattam volna. Sajnos még így is volt időm kicsit parázgatni, kétségbe esni, de azért végül az Úr lábánál kötöttem ki, és ezen áldás lett...:)

Hogyan történt?

Két ovivezetőt kerestem fel telefonon az ügy miatt. Az elsővel, akit Doda felmentési cécója kapcsán ismertünk meg, időpontot egyeztettünk, ám megszólalt bennem a vészharag a személyével kapcsolatban, ezért a biztonság kedvéért fölvettem a kapcsolatot a másik ovi vezetőjével is. Ezzel a 'másik ovi vezetőjével' is megbeszéltünk időpontot: látni akarta Rafit, és felméretni a saját fejlesztő pedagógusukkal, hogy a korának megfelelő szinten van-e (érdekes, hogy az első ovivezető ilyet nem tervezett). A második ovivezetős találka esett időben korábbra, így ide mentünk először, Rafi meg én (húú, gyerekek, hogy én mennyire izgultam!!). Felmérték őt, és megfelelő szinten lévőnek találták: sőt, őszintén szólva a logikájával teljesen elkápráztatta a fejlesztőpedagógust, aki még a csoportjába is meghívta Rafit (propaganda, mi?). Természetesen nem fogunk élni a lehetőséggel, de nagyon büszke voltam a fiamra!

Ez az eset azért is tanulságos, mert Rafival eddig nem foglalkoztam igazán tudatosan, csak idén szeptembertől terveztem ezt (nem tudtam, hogy fel fogják mérni). Jobban mondva kb. egy hónapot foglalkoztam vele célirányosabban, de azt régebben. Persze 'nem célirányosan' sokat mozgott, vizezett, épített, rajzolt, homokozott, meg kérdezett és kérdezett, s hallgatta, amiket Dodával beszélgettünk (ja, meg mese és éneklés is volt olykor...). Akkor hát ennyi lenne az ovi nélküli 'szükséges és megfelelő fejlesztés'? :D :D

Miután felmérték Rafit, az ovivezető felvette az adatainkat, gondolom a beíratás végett (eddig nem volt beíratva) és szóban biztosított arról, hogy kb. 2 héten belül elkészíti s megküldi a felmentést 3 példányban: nekünk, a jegyzőnek, meg saját maguknak (oda nyilván nem küldi, hihi).

Még csak most kezdem felfogni, hogy milyen jó történt velünk, de azért addig nem nyugszom meg teljesen, ameddig a kezemben nem lengethetem az előbb említett hivatalos papírt!

Ez volt az ige, ami a vizsgálat előtti estén elém került, amikor kételyek közt őrlődtem, aggódva a holnapért (aggódva... nesze neked Filippi 4:6-7):

Mikor félnem kellene is,
én bízom tebenned.
Isten által dicsekedem az ő igéjével;
az Istenben bízom, nem félek;
ember mit árthatna nékem?
(Zsolt. 56:4-5)

Meghátrálnak majd ellenségeim,
mikor kiáltok; így tudom meg,
hogy velem van az Isten.
Dicsérem Istent, az ő ígéretéért,
dicsérem az Urat az ő ígéretéért.
Istenben bízom, nem félek;
ember mit árthatna nékem?
(Zsolt. 56:10-12)

Az Úr pontosan tudta, hogy mi fog történni, de nekem annyira nem volt realisztikus ez az ige! Annyira nem tudtam optimistán azt mondani, hogy "igen, ez fog történni"! Isten azonban nekem szegezte a kérdést, egyenesen a szívemben éreztem, hogy kérdezi, hogy szeretem-e én őt, és bízom-e Benne. Újra kellett gondolnom a kapcsolatunkat. Megszégyenültem kicsit, mert be kellett ismernem, hogy a szívem távol volt Őtőle- ezért volt nehéz bizakodni.