Ősz, suli, ovi... nanemár...

Az őszből nem, de a suli és ovikezdésből mi hála Istennek kimaradunk. Legalábbis hagyományos értelemben mindenképpen. A változások szele azonban az otthonoktató családokat is megérinti: nálunk legalábbis egyfajta izgalommal teljes várakozás vett erőt a családon. Jobban mondva rajtam. Amolyan debütálás előtti vizsgadrukkféle. Talán most kezdem igazán átérezni, hogy micsoda dologba vágtuk a fejszénket ezzel az otthonoktatósdival. Felelősség, igen. A súlyát érzem. Nem nyom össze, de jelen van a gondolataimban. Tudom, eddig is tudtam, hogy örökkévaló életek vannak rám bízva. Négy is. De ez a szeptember olyan beavatásélmény-szerű nekem: most már nem csak értem, hanem érzem is, hogy mostantól a gyerekeim földi boldogulása is az én kezemben van. Nem kis dolog. De nem stresszel, hanem kijózanít. Tudom, hogy jól döntöttünk, és érzem, hogy nem fogjuk elrontani. Nem érzem magam frankó anyának, szupi pedagógusnak vagy ilyesmi. De tudom, érzem, hogy Isten nem fog magunkra hagyni. Ő otthon lesz velünk, továbbvezet és az irányítása alatt élhetünk, tanulhatunk, és nevelhetjük a gyerekeket ITTHON.

Keresztény szülők szokták bátorítani a csemetéiket azzal a mondattal, hogy "Isten veled megy az iskolába." Mi otthonoktatók tudjuk, hogy Isten otthon marad velünk. Mekkora bíztatás ez! És micsoda megtiszteltetés: munkatársként együtt munkálkodni az Úrral ezeknek a hatalmas potenciállal bíró kis életeknek a teljes formázásában. Vajmi kevéssé érzem magam alkalmasnak... hiszen vannak bűneim, amik miatt szégyenkeznem kell és amivel szégyent hozok Jézusom nevére- a családom előtt nyitott könyv vagyok, s nem vagyok minden tettemre büszke. Ez bánt is. De az Úr folyamatosan takarítja rólam a mocskot, és ott van a hit jó reménysége, amely által úgy látom magam, ahogyan Ő lát- bűnöktől mentesen. A magam erőfeszítései és okossága rendre elégtelennek bizonyul ebben a küzdelemben. Ma újra fel kellett ismernem, hogy Isten Igéjében kell elmerülnöm, és emellett a tetteimet az Isten mérlegén mérve, az Úrral és az Úrról gondolkozva válhatok egyre jobbá, szentebbé. Nincs más út, bármennyire is elszántnak és elkötelezettnek tartom is magam. Sohasem kellene azt képzelnem, hogy tartós változásokat tudok munkálni az életemben, amikor pedig az Úr tartja meg azt életemet. Egyedül az Ő Szentlelke képes engem megváltoztatni, nem az én öntudatosságom...

Itt van tehát az ősz, a maga szépségével, izgalmaival. Ahogy a blog bemutatkozó-szövegében olvasható: otthon nincs iskola, csak Te és a nyílt víz. Nemsokára belecsobbanunk ebbe a nyílt vízbe és aztán majd lassanként meg is tanulunk úszni benne.

Az otthonoktatás mellett van még egy újfajta izgalmam is. Ez pedig az ovi. Rafi fiam felmentésének története agyban elindult ugyan, de a gyakorlati megvalósulást nem látom még. Emberileg ugyanis patthelyzetben vagyunk: ha elmegyünk felmentést kérni a körzetileg illetékes óvodavezetőtől , és nem akarja megadni, akkor simán jelenthet minket a jegyzőnek azzal, hogy tudomása van olyan kisgyerekről, aki nem jár oviba (már van vele némi ismeretség Doda meghiúsult felmentése révén). Ha nem megyünk el felmentésért, akkor meg szabálysértők vagyunk, amiből akár bírósági eljárás is lehet. A labda tehát fel van dobva, legyek bölcs, ha tudok... de nem tudok...

Amikor a saját bölcsességem kevésnek bizonyul, nos... ott van Isten a maga végtelen bölcsességével...

Nem jó érzés, hogy nem látok előre, és lövésem sincs arról, hogy hogyan fog ez az egész alakulni, egyet viszont tudok: valaki a kezében tartja a családunkat, ez a Valaki pedig sokkal hatalmasabb és erősebb, mint bárki más ezen a világon. Úgy is mondhatnám, hogy a Király lánya vagyok, és mint ilyen, egy dolog biztosan elmondható rólam: nem vagyok magamra hagyva.