Érdekes dolog figyelni a változásokat. Öt évvel ezelőtt, amikor az otthontanítást elkezdtük, még egyetlen, hasonló úton járó magyar családnak sem volt személyes blogja. Nem volt külön facebook csoport, hozzáférhető levelezőlista, sem infó-dömping, amikor az ember győzi kiválogatni a kevés hasznost a sok, kevésbé hasznostól.
Mivel akkoriban minden információt (jogi háttérről, egyéni lehetőségekről) magunknak kellett megszerezni, mindaz, amit a témában találtunk, igen értékes volt a szemünkben. A helyzetből adódóan pedig fel sem merült a komolyabb szerveződés gondolata: nem volt kivel és talán nem is akartuk igazán. Hiszen már az is rettentő lázba hozott bennünket, ha egyetlen másik otthontanító családra bukkantunk az ország másik szegletében, akivel e-mailben le tudtuk konzultálni, hogy mikor és hogyan tudunk személyes találkozásra időt szakítani. Ha megtaláltuk azt az egyet, már boldogok voltunk.
'Abban az időben' az internet magyar felületén szó sem volt otthon is bevethető oktatási módszerekről, tanulást könnyítő elérhető segédanyagokról, más oo anyáknak bevált tippekről, ötletekről, rendszeres csoporttalálkozókról. Csak tettük, amit tenni kellett: egyszerűen, gyakorlatiasan, Isten segítségével, saját kútfőből, pedagógiai terheltség nélkül, napról napra formálódva (hol kínlódva, hol szárnyalva) otthontanultunk a gyerekeinkkel. Virtuális vagy lokális háttérbázis nélkül, egyedül a családi erőforrásainkra építve.
Kicsit nosztalgikusnak tűnik ez a merengés és valóban úgy gondolom, hogy volt egyfajta szépsége annak az időszaknak, ami ma már ilyen formában nem jellemző. Ma viszont más dolgok a jellemzőek, és úgy gondolom, akik érintve vagyunk, azok közül legtöbbünkre igaz, hogy ez a változás nem hagy minket hidegen. (Rám mindenképp.)
Érthető módon évekkel ezelőtt semmilyen módon nem volt tetten érhető az a fajta sokszínűség az otthontanításban, ami ma megfigyelhető. És - bár a kezdetekre igen jó érzéssel emlékezem -, a mostani változások is érdekesek, ezért gondoltam, hogy erről fogok ma bővebben írni.
Azt hiszem, lassan már közhellyé válik, de mégis igaz, hogy minden otthontanító család másmilyen. Más a családi berendezkedés, az életvitel, a gyerekszám, a szokások; más a szülők képzettsége, a vérmérséklet, a napirend. Mindez a 'másság' egészen egyedi megoldásokat hozhat, amikor a gyakorlati otthontanulásra kerül a sor. Viszont nemcsak amiatt más az otthontanítás, mert a családok különbözőek. Amiatt is, hogy más okból kifolyólag lettek otthonoktatók és más célból maradnak azok. Utóbbit úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy más az egyes családok ideológiai háttere.
Ideológiai háttér alatt a világnézet és a személyes oktatási megközelítés keverékét értem, ami - bár dinamikusan változik és egyenként jellemző minden családra - mégis mutat némi hasonlóságot más otthonoktatókkal.
Az előbb említett ideológiai háttérről még az is elmondható, hogy rendszerint nem nevezhető meg az otthontanítás első napján, de később azért már igen. Ha nem hagyják félbe az oo-t, idővel mindegyik családnál körvonalazódik, sőt, általában konkrétan megfogalmazásra is kerül egy érettebb, az idő próbáját kiállt nézet arról, hogy mit hisznek az életről, hogyan viszonyulnak a világhoz, mit gondolnak a(z) (otthon)tanulásról, hogyan szeretnének kiegyensúlyozott és boldog gyerek(ek)et nevelni otthon.
Évekkel ezelőtt tehát ez a jelenség nem létezett, ma azonban ténylegesen beszélhetünk ideológiai sokszínűségről: vagyis egymástól a szemléletükben eltérő, és emiatt jól elkülöníthető otthonoktató ideológiákról. Sőt, az ideológiák szerinti polarizálódás is kialakulóban van a magyar otthonoktató közösségen belül, ami abból adódik, hogy ezek az ideológiák nemhogy nem közelednek egymáshoz, hanem inkább távolodnak.
Mindenesetre az utóbbi időben megfigyelhető, hogy az egyes csoportok (ideológiák) egyre jobban elkülönülnek és önszerveződve formálják meg a maguk jellemző közösségét, amely a választott ideológiát tükrözi. Úgy gondolom, előbb-utóbb minden érintett megtalálja a maga helyét ebben a viszonylag új helyzetben.
Kétségtelen, hogy az otthontanítás mögötti ideológiák merőben eltérnek egymástól. Bár a legtöbbel nem tudok azonosulni, mégis fontosnak érzem bemutatni mindet, mert léteznek és mert ilyen vagy olyan módon hatással vannak az otthonoktató társadalom egészére, hisz annak a részét képezik. Nézzük meg tehát, merre tart a magyar otthonoktatás és milyen ideológiai sajátosságok figyelhetők ma meg az oo-közösségen belül!
Természet életiskola
A mottó az, hogy vissza a természetbe - de szó szerint. A cél pedig: rátalálni önmagunkra azáltal, hogy a gyökereinkhez visszanyúlunk.
Azok az otthontanító családok, amelyek ezt az ideológiát képviselik gyakran már az öltözködésükben is elkülönülnek a többiektől. Ők ugyanis az ősmagyarságot mélyen tisztelik és saját életük berendezéséhez elsősorban abból merítenek. Ennek a tényleges megvalósításához szükség van arra, hogy elszakadjanak a mai civilizációs életstílustól. És ezt meg is teszik, mivel úgy gondolják, hogy az életükben lévő diszharmónia oka éppen maga a rohanó, zajos, kényelmes városi életforma.
Hátat fordítva a társadalomnak 'visszatérnek' hát a természetbe. De nem egyszerűen csak falura költöznek, hanem annál radikálisabb az elgondolásuk: gyerekeikkel együtt alacsony komfortfokozatú vályogházba, mindenkitől távol eső tanyára, saját maguk által összeállított jurtába mennek lakni. A falusi-városi kényelemtől és nyüzsgéstől tudatos döntés alapján eltávolodva egyszerűbb életet élnek, lépésről lépésre tanulva az önfenntartó gazdálkodást. Ezáltal úgy érzik, hogy maguk is a természet részévé válhatnak. Amikor igazán megtalálják a helyünket benne, akkor hitük szerint harmóniába kerülnek önmagunkkal is és így igazán pozitív nyomot hagyhatnak a világban.
Bevallom, nekem elsőre nagyon szimpatikus volt a világtól ilyen módon való elvonulás gondolata. Teljesen lenyűgözött, ahogyan ezek a családok élnek, hiszen akkoriban mi is pont erre vágytunk: teljes természetközeliségre és egyszerűbb életre. Azonban, minél többet olvastam és gondolkoztam a témáról, annál inkább elriasztott a teljes kép. Egyre több kérdésbe (kételybe) ütköztem ugyanis, amelyek a hosszú távon megvalósíthatósággal és a mögöttes világnézettel voltak kapcsolatosak.
Úgy gondolom, hogy az elvonulás nem jó, nem is igei megoldás, hiszen Isten nem véletlenül helyezett minket ebbe a korba, ilyen társadalmi viszonyok közé.
A társadalom a mi terepünk, ez a kirendelt életterünk, nem a magányos vadon: mivel itt vannak az emberek, akikhez küld minket Isten, hogy megosszuk velük az evangéliumot. Persze, nem rossz az, ha az ember a természethez közel él, de ha ezzel mindentől elszakad, ami a társadalomhoz köti, az nem az az út, amit Isten az embernek rendelt.
Bár a közvélekedés a szerény egyszerűségben töltött életet és az önkéntesen választott magányt mindig a megtisztulással, belső elmélyüléssel, Istennel való találkozással és a szellemi kiteljesedéssel azonosítja, a valóságban ez nem mindig van így. Az egyszerűség, az életvitelszerű elvonulás nem hoz szükségszerűen szellemi előrelépést, magasabb szintet, mint a városi életforma - abban ugyanis (mármint az előrelépésben) egyedül az Istennel való kapcsolat a mérvadó. Valahol ezen a ponton tévednek az apácák és a szerzetesek is.
Nem egyszerűségre, magányra és a természetközel(ebb)iségre van nagy szükségünk, hanem egy természetfeletti személyes találkozásra. Nem kell helyet változtatni ahhoz, hogy ennek a találkozásnak a részesei legyünk, ugyanis bárhol - még a legnagyobb városi kavalkádban is - találkozhatunk megmentő szeretetével! Ha megértjük valódi szellemi helyzetünket (hogy elveszett bűnös emberek vagyunk, akik méltók a kárhozatra) és megtapasztaljuk, hogy Jézus Krisztus áldozatáért Isten személyesen a mi bűneinket megbocsátja, akkor kerülünk valódi, élő kapcsolatba az élő Istennel. Ebben a kapcsolatban a szívünk békéje nem függ többé külső dolgoktól. Sem emberektől, sem helyektől, sem zajszinttől.
Nem úgy van tehát, hogy aki kivonul a társadalomból, az automatikusan Istennel találkozik. Ha a kivonulás mellett keleti vallásos módszerekkel, meditálva, jógázva, mantrázva vagy ősmagyar hagyományokat tisztelve, az azokhoz kötődő pogány rítusok gyakorlásával keresi valaki a természetfeletti találkozás lehetőségét, akkor amit talál majd, az biztosan nem Ő lesz. Nagyon vékony jégen jár az, aki ennek ellenére mégis megpróbálja összeegyeztetni az össze nem egyeztethetőt: vagyis szeretne úgy élni a magyarság teljes örökségével (hagyományait, szertartásait komolyan megtartva), hogy ezáltal az Istennel való kapcsolatot is meglelje.
Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?
A természet életiskola otthontanítás szempontjából nagyon sajátos pengeélen táncolás. Elsőre úgy tűnik, hogy amit ők csinálnak, az az abszolút unschooling (ld. később), pedig nem így van. Ezeknél a családoknál ugyanis az unschooling-os hozzáállástól eltérően folyik irányított tanulás - bár amit tanítanak, az lényegesen különbözik attól az ismerettől, amit más ideológiájú családok átadnak.
Különbözik, mivel az életiskolázó családok számára a természet körforgása, az élet körforgása, a hagyományos magyar rítusok, szertartások és úgy általában a régi magyarok által élt élet a követendő minta, amely szerint élni szeretnének. Meg is teremtik maguknak egy ilyen élet feltételeit, és a kétkezi munka becsülete mellett ezt adják át értékként a gyermekeiknek is. Ezzel együtt azonban a társadalomhoz köthető, a természettel összefüggésbe nem hozható műveltség megszerzése fölösleges információ megtanulását jelenti gyermekeik számára, amelyet nem támogatnak.
Az iskolai követelményeknek való megfelelés tehát nagyon kevéssé izgatja őket - a gyerekeiket nem is készítik célzottan az osztályozó vizsgákra. Számukra egyáltalán nem fontos, hogy tudják-e mindazt, amit az intézmény tőlük elvár: ugyanis a követelmények elsajátítását nem tartják egy gyermek későbbi boldogulása szempontjából mérvadónak.
Bizonyos tekintetben igazuk van, hiszen a suliban megtanulandó tények és adatok egy része tényleg csak arra jó, hogy aztán szépen elfelejtse őket az ember. Ráadásul tudjuk, hogy magas fokú szakképzettség nélkül is lehet teljes életet élni, ezeknek a családoknak a gyerekei pedig láthatóan jól elboldogulnak abban a közegben, amelyben felnőnek. Sőt, a gyerekek a kétkezi munkához tartozó készségeik és a természethez kapcsolódó ismereteik terén százszor ügyesebbek, 'tanultabbak' lehetnek így élve, mint falusi-városi társaik.
Mivel azonban a szülőknek nincsen igénye változatos műveltséggel megismertetni a gyerekeket - hiszen leginkább arra szorítkoznak, ami az egyszerű életükhöz szükséges (ami önmagában nem kevés ismeret, de nagyon másféle, mint amit a társadalom többi tagja szerez) - emiatt könnyen válhat ez a megközelítés egy béklyóvá, amely erősen behatárolja, determinálja az ilyen ideológiai hátterű családban élő gyerekek jövőjét.
Pár kérdés a természeti megközelítésről:
Meg lehet-e ma valósítani ezt az életstílust legálisan? Lehet-e 'törvényesen' elvonulni a társadalomtól gyerekekkel? (Mi a helyzet a vezetékes vízzel, az anyagiakkal, a lakhatási engedéllyel, a gyermekjóléti szolgálattal?)
Hogyan valósul meg a gyakorlatban az, hogy nem készülünk a vizsgákra, mert azok nem fontosak? (Mi a helyzet a felsőbb osztályokkal, a háttérintézmény együttműködésével, a vizsgák sikerességével, a továbbtanulással?)
Ha a társadalomból kivonulva nő fel a gyermek, akkor hogyan fog szakmát szerezni, hogyan lesz családja? Elegendő lesz-e a sokféle, természethez kapcsolódó ismeret a felnőtt életéhez, ha ő például nem szeretne majd a világtól elvonultan élni?
Demokratikus tanulóközösség
(Summerhill suli, Egri Kavalkád)
Ez valójában nem otthonoktatás, hiszen nem otthon és nem a család által történik. De azért ide veszem, mivel rendszerint magántanulóként regisztrált gyerekek veszik igénybe a lehetőséget.
A mottójuk talán az lehetne, hogy adjuk meg a tanulás szabadságát. (Ez is úgy hangzik elsőre, mint az unschooling, de ez sem az.) A demokratikus közösség olyan sajátos tanulócsoport, ahol a tanuló szabad kezet kap a tanulása megszervezésében. Más szavakkal szólva: itt szabad nem-tanulni és szabad csak azt tanulni, ami érdekli a gyereket, mivel ő maga határozza meg a tanulnivalóit. A jelenlévő felnőttek (szülők és oktatók) azért vannak, hogy őt segítsék az általa kitűzött célok elérésében.
Nem csak a tanulásuk megszervezésében, hanem a csoportot érintő legtöbb kérdésben is 'felnőttnek' (=döntésképesnek és felelősséggel felruházhatónak) tekintik a gyerekeket és úgy is állnak hozzájuk, hogy ők valóban egyenrangúak a felnőttekkel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyerekek ugyanúgy tehetnek konstruktív javaslatot, mint az idősebbek, felemelhetik a hangjukat valami mellett vagy ellen és közösen szavaznak a javaslatok elfogadásáról - innen a neve, hogy demokratikus.
Erőssége ennek a közösségi és oktatási formának, hogy a gyerekeket/fiatalokat megajándékozza azzal a felnőtt bizalommal (egyenrangúsággal, partnerséggel), amelyre úgy vágynak. A demokratikus tanulóközösségben a gyerekeket tényleg fontos személynek tekintik: itt ők a szó legkomolyabb értelmében véve 'valakik'. Nem személytelen nevek egy osztálynaplóban, nem az oktatás tehetetlen tárgyai, akiken a szakemberek 'elvégzik' a szükséges oktatási munkát, amelybe nekik semmi beleszólásuk nincs.
Ebben a közösségben nem infantilizálják őket, hanem elhiszik róluk, hogy képesek: képesek dönteni, képesek tanulni, képesek jók lenni valamiben, képesek felelősséget vállalni, képesek jó ötleteket kitalálni, képesek a céljaikat elérni, képesek másoknak segíteni és képesek egy közösséget jobbá tenni.
Ez a légkör a közösségen belül együttjár azzal a tanulási és életszervezési szabadsággal, amelyben ideálisak a feltételek a valódi intellektuális felnövekedésre. Amikor a magunk boldogulásáért, boldogságáért teljes felelősséget vállalunk és elhisszük, hogy mindez rajtunk múlik, amikor ráadásul meg is tudjuk tenni, amit meg kell - olyan lecke ez, amit még sok felnőtt sem tanult meg.
A demokratikus tanulóközösség nagyon szimpatikus mindazért, amit képvisel, hiszen a tanulók méltósága és döntési szabadsága fontos dolgok. Egy ilyen közösségben tényleg jó dolgokat tanul meg a gyermek. Nem is azzal van a baj, ami jó dolgokat megtanul, hanem azzal, amit egy ilyen közösség nem tud megadni. Az otthon ugyanis nem iskola, de nem is demokratikus tanulóközösség.
Az otthon az otthon: ahol a család van együtt, ahol az egész életünket osztjuk meg egymással, ahol a szeretteinkkel való szoros kapcsolatokon keresztül formálunk és formálódunk, ahol a közösen sírós-nevetős emlékek gyűjtése folyik. Ahol megtanulhatjuk, miként válhatunk azzá az emberré, akivé Isten a fogantatásunk előtt minket tervezett. Ezeket a dolgokat otthon éljük át, otthon tanuljuk meg.
A tanulóközösség a maga nagyszerű és méltányolható kezdeményezései ellenére is hasonlít az iskolához abban, hogy kiveszi az otthonból a gyerekeket.
Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?
Legálisan kétféle módon oldják meg a csoportba való tartozást. Az egyik, egy külföldi fizetős iskola (a Clonlara), amelyik elég vaskos összegért cserébe ernyőszervezetévé válik bármilyen hasonló otthonoktató kezdeményezésnek.
Olyan ez, mintha külföldi iskolába lenne beíratva a magyar gyermek, aki így az állam számára láthatatlanná, ellenőrizhetetlenné válik oktatási szempontból. Ennek előnye, hogy a magyar rendszerhez képest nagyon rugalmasak a számonkérések, a tanulónak igen nagy szabadsága van meghatározni az irányt, amelyet a felkészülésben föl szeretne venni. Hátrány az ár mellett az, hogy az így kapott bizonyítványt egy-az-egyben nem fogadják el Magyarországon, csak honosíttatás után.
A másik mód, hogy magántanulóvá válik a gyermek egy magyar iskolába iratkozva. Ebben az esetben viszont a hazai rendszerben marad, így az osztályozó vizsgákra félévente fel kell készülnie (amiben persze segíti őt a tanulóközösség). A magántanulóvá válás ugyanakkor jelentősen behatárolja a mozgásteret a tanulmányok szabad kiválasztásában - de még így is tágabbak a keretek, mintha hagyományos módon, iskolába járva tanulna a gyermek.
Pár kérdés a demokratikus tanulóközösségről:
A magyar törvényi viszonyok között mennyire lehet szabad a szabad tanulás? (Mit szól ehhez a háttérintézmény? Hogyan értékelik a gyerekek tanulmányait?)
Milyen módon biztosítható, hogy a család legyen a legnagyobb hatással a gyermek életére, jellemének formálására, ha a jelentékeny tanulási időt nem otthon tölti?
Nem kerül a gyermek cseberből vederbe azzal, ha egy oktatási intézmény gyermekközösségéből egy újabb, túlnyomó részt gyerekekből álló csoportba kerül?
Itt most befejezem, de még korántsem értünk a végére. Nemsokára jövök a 2. résszel, abban további három otthontanítási ideológiát mutatok be. Lesznek itt még érdekességek. Addig is szívesen veszem a véleményedet, ha van.
A második részt itt olvashatod.
Várom a folytatást, de attól félek, nem lesz benne olyan, mai nekem tetszene :) Ugyanis a vizsgákra való felkészülés igencsak megnehezíti a dolgunkat, hiszen nem az amerikai rendszer szerint oo-zunk, hanem ugyanazt és ugyanúgy kell tudniuk a gyerekeinknek, mint a sulisoknak. És nagyon résen kell lennünk, hogy egy anyag másképp tudása ne egyértelmúen azt jelentse a tanárnak, hogy a gyerek semmit sem tud, mert nem kérdezi másképp, a gyeektől pedig nem várhatjuk el, hogy menedzsere is legyen önmagának, bár én erre is nevelem őket. És ugye arra se hagyatkozhatunk, hogy majd legfeljebb csak kettes lesz egy nem olyan fontos anyagrészből, mert mi van, ha megbuktatják? Akkor jön a gyámügy.... Szóval nekem 5 év után is jár az agyam keményen, hogy szűk pénztárcával hogyan is haladjunk előre.
VálaszTörlésEszter, egyetértek veled. Nem működik az amerikai típusú oo a magyar iskolákban, és nem tartom fair-nek, amikor a szabad tanulás hívei azt sugallják, hogy ezt meg lehet itthon valósítani. Persze, ott van pl. a Clonlara, amelyik nagy tanszabadságot biztosít, de az egy nagyon drága intézmény, amely így sokak számára sosem lesz valódi alternatíva mondjuk egy mezei magyar általános iskola mellett.
TörlésÉn a jól megválasztott intézményt továbbra is nagyon lényegesnek tartom a működőképes otthontanulás szempontjából. A szőrözős, kötekedő, fölényes pedagógusi hozzáállás számomra az oo-t nem támogató intézményi kategóriába esik. Ott nem öröm a felkészülés, mert csak megtűrik a magántanulót. Ott nem öröm a vizsgázás sem, mert nem lesz maradéktalanul pozitív élmény sem a gyermeknek, sem a szülőnek - bármennyit is készültek a tantárgyakból.
Úgy gondolom, nem jó lelki hozzáállás, ha csendesen lenyeljük a megaláztatásokat, holott lenne mód megváltoztatni a helyzetet. Van pont, amikor tovább kell lépni ahhoz, hogy ne terheljük meg fölöslegesen az életünket az ellenséges reakciókkal, amiket egy oo-val egyet nem értő tanári kartól kaphatunk. Ki kell lépni a félelmeinkből és el kell hinni, hogy van olyan intézmény, amely tényleg együttműködő az oo családokkal. Merni kell keresni, merni kell kérni az Urat, hogy mutassa meg az irányt. Ha Ő int csendre, nyugalomra, ottmaradásra, akkor természetesen maradni kell, mert az a jó döntés. De ha Ő indít, hogy menj, akkor nem kérdés, hogy mit kell tenni.
Nagyon szeretném, ha találnátok egy olyan sulit, ahol a lányod és a fiad is félelem nélkül, örömmel gondolna a számonkérés időszakaira. Kívánom, hogy megtaláljátok a módját a váltásnak, ha arra van szükségetek!
A tanárok általában kedvesek és rendesek. Nem feltétlenül piszkálódás az, hogy azt hiszik, nem tud a gyerek. Pl. a magyartanárral külön találkoztunk, és kértem, hogy segitsen egy kicsit, hogy lássuk, hogyan is gyakorolnak nyelvtanból. Mivel a tankönyvben sehol nincs példa ara, hogyan kell leválasztani a szótövet, toldalékot, én a magam módja szerint tanitottam, de a tanár amikor számonkérte, a maga módja szerint kérte, számozva. A lányom persze nem értett mit akar, és ha nem szólok közbe, hogy mi másképp tanultuk, ami szerint tökéletesen tudja, akkor abban maradtak volna, hogy a lányom nem ismeri fel a toldalékokat.
VálaszTörlésEzért tartom fontosnak az önmenedzselést is, és erre is tanitom, hogy tudjon kiállni magáért, és ha valamit nem tud, igenis mondja el azt, amit tud.
Értelek. Viszont az az otthontanítás természetéből adódó helyzet, hogy nem ugyanaz készít fel, mint aki vizsgáztat. Ezt a tanároknak tudniuk kellene lekezelni, ami nem abból áll, hogy ha úgy nem tudja, ahogyan én tanítottam, akkor biztosan sehogyan sem tudja. Ez rugalmatlanság.
TörlésValahol az otthontanító szülőt partnernek kellene tekinteni az oktatási folyamatban: egyenrangúként - hogy mást ne mondjak, szakmabeliként. És ahogyan egyik tanár a másikkal egyeztet, amikor valaki beugrik helyettesíteni a másik órájára, úgy a vizsgáztató tanárnak is fontos lenne egyeztetnie a szülővel, hogy ők hogyan tanulták és ehhez képest milyen módon lesz majd a számonkérés.
A másik verzió, hogy a tanár nagy szabadságot biztosít a vizsga közben a gyermeknek, hogy az az általa tanult módon adhassa elő, amit megtanult. A harmadik lehetőség, hogy tételesen megadja a szülőnek, mit és hogyan fog kérni a vizsgán. Utóbbi esetben a tanár használhatja a saját számonkérési stílusát, mivel a magántanuló az egyeztetés által megkapta a lehetőséget, hogy azokat a fogalmakat megismerje, amelyeket használ.
Az ilyen módon való együttműködés viszont neki is érdeke (kellene, hogy legyen), nem csak neked, hiszen nem az (kellene, hogy legyen) a cél, hogy a tanár leértékelje a magántanulót, hanem az, hogy minél normálisabb jegy szülessen.
Nem tudom, van/e olyan ingyenes iskola, ahol minden tanár ilyen rugalmas, és hogy ezt kivülről hogyan lehet megtudni...
TörlésEz így egy nagyon sarkos írás. Próbálnám magunkat besorolni valahová, és a természetközeli megközelítés tetszene is. De mégsem. Mert a természetközeliség még nem hoz automatikusan ősmagyar vallásosságot, vizsgák hanyagolását, "változatos műveltség iráni igénytelenséget".
VálaszTörlésAzt viszont gondolom, hogy a természetben élve igenis automatikusan több lehetőség van az Isten felé fordulásra. A Biblia sosem pártolta a városiasodást, lásd Bábel tornya, Sodoma és Gomora. ÉS Jézus életében is a hajnali elvonulások, természetközelség a lelki feltöltődés alkalmai voltak. Ő maga is elvitte a tanítványait egy félreeső helyre, amikor az evangelizálásuk után le akarta nyugtatni őket. Vagy ott van Keresztelő János példája is, aki társadalmon kívüli gyerekkorávall is tudott hatni a társadalomra.
Történelmi példaként pedig ott vannak a valdensek, akik erdőkben, hegyekben élve, gyermekeiket a társadalomtól megőrizve tudtak evangelizálni,városokért küzdeni- kereskedőként házalva beszélgetni, előkészítve a talajt a reformációnak.
Igen, mint minden életformának, ennek is megvannak a veszélyei, és automatikusan nem jön itt sem az Istenfélelem, a bűn viszont igen. Mert az bennünk van. Ez igaz.
A természetközelséget azonban nem szabad az ősmagyarsághoz, a keleti filozófiákhoz kötni automatikusan, ahogy azt Te tetted.
Igazad van abban, hogy nem mindegyik, természet közelségében élő család egyben ősmagyarság-tisztelő is. De ilyet nem is állítottam.
TörlésA poszt ideológiákat mutat be, ami a világnézet és az oktatási filozófia keveréke. Itt tehát nem adott helyszíneken zajló otthontanító stílusokról beszélünk, mivel nem helyszínek alapján csoportosítottam, hanem a mögöttes világnézet és az oktatási hozzáállás szerint.
Aki a természet közelségében él, az nem feltétlenül a természet életiskola oo ideológiát 'valló' személy. Lehet simán olyan, aki a természetben egy másik ideológia szerint él, hiszen a világnézet és az oktatási filozófia ebben az esetben lényegesebb eleme az egyes ideológiáknak, mint maga a helyszín - a sorozat későbbi részeiből ez talán jobban ki fog tűnni. Szóval: ne vedd magadra, ha nem te vagy.:)
A természetközelséget abszolút nem ítélem el, sőt, magam is kívánatosnak tartom. Nyilván igei példák is vannak erre, ez azonban egyáltalán nem mond ellent annak, amit leírtam. Nem magával a természettel van a probléma, hanem azzal, amikor az elvonulást, az önellátó gazdálkodást, a tanyasi életet, az egyszerűséget szellemileg felsőbbrendű állapotnak értékeli valaki. Amikor mást is magával hoz az elvonulás, vagyis amikor konkrétan az a cél, hogy a család kimenjen abból a társadalomból, amit romlottnak, élhetetlennek, őszintétlennek gondol - na, ez az, ami már nem jó, nem igei. Az otthonoktatók egy része pedig tényleg ezért megy ki és tényleg ősmagyarság-tisztelő, aki ezzel az 'hitével' rendszerint még a keleti lelkigyakorlatokba is belekeveredik. Én róluk írtam. Ők is egyre többen vannak és szerveződnek, hallatják a hangjukat.
Amúgy nem volt célom túlzottan általánosítani, ellenkezőleg: jól körülhatárolható és pontosan definiálható csoportosulások vannak, és ezekről szerettem volna tisztább képet nyújtani.
szerintem is ez jön le,Eszter
Törlés