Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.
-Nos, mit gondolsz erről az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
-Igen.
-És mit láttál meg mindebből?
-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk!!!
Nagyon igaznak érzem az előbbi sorokat. Az elmúlt napokban nagyon felértékelődött számomra a családunk. Semmi különös nem történt, csak olvastam egy ismerős blogját, aki olyan gyerekekről ír, akiknek nincsenek szüleik. Akiket örökbe kellene fogadni. Arról írt, hogy mennyire sok az olyan gyerek, akinek szüksége lenne apára meg anyára. És hogy csak néhányan szánják oda magukat arra, hogy befogadjanak egy kicsit a családjukba. A legtöbben úgy gondolják, hogy ez nem az ő dolguk. Hogy Isten nem vár tőlük ilyesmit, pedig valójában sohasem kérdezték meg Őt erről.
Aztán próbákról is írt. Egy kisbaba elvesztéséről, és egy örökbefogadás harcairól. Én egyiket sem éltem át, mégis, valami különös módon azonosultam az olvasottakkal, és mély nyomot hagyott bennem az a néhány gondolat, ami elém került. És most itt forognak bennem...
Mi a dolgom? Mit kellene tennem ezeknek a gondolatoknak a fényében? Mit vár el tőlem Isten most? És vajon megrázná-e a hitemet egy családi tragédia? Elveszíteném a reménységemet, ha búcsút kellene vennem bárkitől a családból??? Egyáltalán túl lehet egy ilyet élni?
Nagyon hálás vagyok, mert van családom, mert van férjem és mert vannak gyerekeim. Mindegyikükért hálás vagyok. Sohasem szeretnék egyetlen egyet sem elveszíteni. De az életem értelmet csak Jézus Krisztusban nyert. Nem tudom elképzelni, hogyan élnék, ha nem lenne családom. De amitől elmondhatatlanul rosszabb lenne az életem, az ha reménység nélkül, az Úr Jézus nélkül élnék... milyen élet lenne az, merre vezetne és mi adna értelmet neki??? Így azt kell mondjam, hogy hálás vagyok, először is Jézusért, azért, mert Ő fölemelt és körülzárt engem: tágas téren állhatok, és mégis, el vagyok rejtve Őbenne. Másodszor pedig hálás vagyok a családomért. Nélkülük nem élnék kivirágzó életet...
A család nagyon gazdaggá teszi az ember életét, a család viszont csak akkor marad család, hogyha időt áldozunk rá. Ma nagyon sokan nem áldoznak rá annyi időt, ami fenn tudja tartani a családot, és ma ezért van ennyi széthullott család. Úgy hiszem, hogy habár ezt nem szoktuk beismerni, de minden embernek van ideje, mint a tenger- ennek bizonyítéka, hogy hiábavaló dolgokra mindig jut belőle- csak sokszor nincs elegendő bölcsességünk jól beosztani azt. A Biblia felszólít, hogy akinek nincsen bölcsessége, az kérjen Istentől- ő szemrehányás nélkül ad mindenkinek- és meg is kapja. :)
Családunk felértékelése, úgy hiszem, az otthonoktatással kapcsolatos döntésünkben is kifejezésre jutott. Ma leltem rá és elolvastam Sally Thomas: Iskola otthon című írását. Egy katolikus otthonoktató család néhány magvas gondolata életről és otthonoktatásról 4 oldalban. (Azért emeltem ki, hogy katolikus, mert nekünk, akik nem vagyunk azok, zavaró lehet a cikkben a csodálat, amivel ők a szentekről és a szerzetesekről beszélnek.) Jó látni, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell: itthon, együtt. Sokat jelent nekem, hogy habár ezzel az asszonnyal személyesen nem ismerjük egymást, mégis ugyanazt megfogalmazza (csak jobban), ami az én szívemben is van: ugyanazok az érvei, ugyanaz a hozzáállása, gondolom azért mert ugyanaz az utunk otthonoktatás szempontjából.
Ugyanez a rövid kis történet talált meg engem is a napokban, amit te is leírtál. Már nem tudom, hol hallottam. A templomban? Tomi atya mondta volna? Vagy az énekkarból valaki? Vagy e-mailen küldték? Nem tudom, nem is fontos. De értékes, elgondolkodtató.
VálaszTörlésAz örökbefogadásról már én is sokat elméláztam. Van olyan ismerősöm, aki vagy 5 méhen kívüli terhesség és sok egyéb komplikáció után döntött az örökbefogadás mellett. Nem kapott kisbabát, "csak" egy négyéves kislányt. Ami hihetetlen, hogy akkor sem hasonlíthatna jobban rá, ha ő szülte volna. Senki meg nem mondaná, hogy nem édesgyermeke. Imádják egymást. Szép család lettek. S egy okos és szép kislány így nem a nevelőotthonban nő fel, hanem szülők, unokatestvérek, rokonok között, akik mind teljesen elfogadták. Iskolába jár, nyelveket tanul (középiskolás már), egyetemre megy majd, lovat kapott, rendszeresen lovagol. Barátai vannak, szép és kellemes élete, s bár úgy tudom, tudja, hogy örökbe fogadták, teljes mértékben szüleinek tekinti a nevelőszüleit és hálás szeretettel ragaszkodik hozzájuk. Bár több ilyen lenne!
Az is sokszor eszembe jut egyébként, hogy milyen sok gyerek sorsa változhatna meg gyökeresen, ha normálisabb lenne Magyarországon a törvényi szabályozás. Rengetegen szeretnének örökbe fogadni kisbabát, de félnek a nagyobb gyerekektől. De mivel a rendszer rossz, mire örökbeadható egy gyerek, addigra 5-6, rosszabb esetben 10 éves. Ők pedig már nem kellenek senkinek. :-(
Szia Eszti! Én is olvastam a blogot (már ha egyre gondolunk). Engem is nagyon megrázott. És örökbefogadó anyaként csak egyet tudok vele érteni. Az örökbefogadás az egyik legjobb dolog a világon és nekünk keresztényeknek maga Jézus mondja, hogy "aki egy ilyen kisgyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be.". Természetesen nem mindenkinek ez az útja, én hiszem, hogy Isten mindenkinek megmutatja azt, hogy mire hívta el. Nekünk viszont biztosan ez:-) A másik részéhez (gyermek elvesztése), nem tudok mit mondani... El sem tudom képzelni... De ahogy ez az asszony arról ír, hogy mindezek ellenére hogy bízik Istenben... Azt hiszem, van még mit tanulnom.
VálaszTörlésGabka, a törvényi szabályozás eléggé elrettentő szerintem is. Nem értem, hogy mi a jó abban, hogy annyira le vannak védve azok a csemeték... az örökbefogadni szándékozó családoktól. Persze, értem: nem akarnak kiskorúakkal való visszaéléseket a hivatalok, de azért csak lehetne máshogyan is ezt. Ha egy-két hónap múlva garantáltan kivehetnénk egy gyereket, akkor lehet, hogy a családunk gondolkozna ezen (úgy értem nagyon-nagyon komolyan). De így, hát... Na jó, azért aki nagyon akar, azt nem tántoríthatja el semmi. Lám, én is meg te is itt gondolkozunk, pedig a szabályozás olyan amilyen... :)
VálaszTörlésBea, köszönöm, amit írtál. "az örökbefogadás az egyik legjobb dolog a világon" - ezt nagyon jó volt olvasni. Szerintem is Isten elvezet oda, ahol döntenünk kell, de kérdés az, hogy a keresztényekben felmerül-e egyáltalán megkérdezni erről az Urat, vagy evidens, hogy 'valaki másra' akarja bízni ezt az áldást. Egy ilyen döntés az embert kimozgatja a komfort-zónájából és szembesíti azzal, hogy ki is az úr az életében. Nem egyszerű átadni a teljes irányítást és Őrábízni magunkat ebben a kérdésben.
VálaszTörlésÉrdekes gondolatok, csajok... Bennem fel sem merülhet az örökbefogadás, a párom soha nem menne bele... Hála a jó Istennek, nekem van saját gyerekem és talán lehet még több is, az Ő kegyelméből.
VálaszTörlésAnnak viszont őszintén és szívből örülök, hogy vannak, akik bizony örökbe fogadnak és boldogok így a gyermekükkel.
Nemrégiben egy chatportálon beszélgettem egy férfival, aki elmondta, 3! örökbefogadott gyermekük van. Olyan szép ez! Neki akkor azt mondtam - és teljes szívvel hiszem, hogy így is van! - hogy az örökbefogadott gyermek igenis az örökbefogadó családba készült, csak eltévedt a gólya és nem volt gps-e... kellett egy kis idő, de odatalált, ahová indult. Ebben az esetben nem számít, ki szülte, az igazi szülei mégiscsak azok, akik AKARTÁK őt, akik megkeresték és hazavitték...
Isten áldását kérem minden gyermeket nevelő családra!
Csatlakozom. Egyetértek. Köszi,Gabka. (És ezúton bocs, hogy ígéretem ellenére nem néztem vissza hozzád az otthonszüléses posztodhoz kommentelni. Elkezdem megírni, de aztán félbe lettem szakítva és úgy maradt a dolog. Nehari.)
VálaszTörlésAz örökbefogadásról kettősek az érzelmeim. Először is gyakran belegondolok, milyen elhagyatott lehet egy árvaházban felnőni, és legszivesebben mindenkit hazahoznék. Másrészt mióta anyukám mesélt egy storyt, nem tudok ennyire pozitiv lenni, bár biztos, hogy ha Isaten indit, akkor vezet is. Szóval a 8 év körül örökbefogadott kisfiú tanitványa volt 5.ben, és mivel későn fogadták örökbe, sokmindene keresztülment, mert olyan árvaházban volt jóideig, ahol jóval nagyobb fiúk voltak. A nevelőszülei teljesen elidegenedtek tőle, mert nagyon deviáns lett a viselkedése (szexuálisan is) mire 10-12 éves lett. Nem tudom, mi lett avége, azt tudom, hogy nem voltak hivők. Talán ha azok lettek volna, más lett volna a helyzet, talán, ha Isten ilyen gyereket ad valakinek, akkor erőt, bölcsességet is ad hozzá.
VálaszTörlésBizony én is gondolkodtam örökbefogadáson, mert sok gyereket nem fogok tudni szülni sajnos, de az az igazság hogy sokmindentől félek, szóval még biztos nincs itt az ideje.
Nemhari:-)) Én meg még adós vagyok egy telcsiszámmal. Írni fogok, eskü!:-)
VálaszTörlésÉn szoktam bátorítani keresztény családokat, hogy fogadjanak örökbe gyerekeket, de eddig még nem tudtam meggyőzni senkit - érzelmileg nem tudnak mit kezdeni egy másik emberpár leszármazottjával.
VálaszTörlésViszont ami komolyan foglalkoztat, egyelőre csak elméleti szinten, az a nevelőszülőség. Nálunk (Szlovákia) több formája is van, kortól függően, és ráadásul fizetett munka. A gyermeket be kell venni a családba úgy, hogy a profi nevelőanya tulképpen a gyermekotthon külső munkatársa. A gyermek gyámja a gyermekotthon igazgatója, viszont a gyermek éjjel-nappal veled van, mintha a sajátod lenne. Ez nem örökbefogadás, inkább az esetleges örökbefogadáshoz való ugródeszka. Azoknak a gyermekeknek az örökbeadása ugyanis statisztikailag sikeresebb (magyarul ritkábban adják vissza), aki nem az intézményből egyenesen, hanem egy profi családból megy az örökbefogadó családba.
ésatöbbi, ésatöbbi, hosszú lennék. Szóval, foglalkoztat a kérdés, mint lehetséges munkahely otthonoktatónak. Úgyis otthon vagyok, dolgom felől ráérek :)))
pepita
Jól van Gabka, ráérsz vele, a lényeg, hogy még emlékszel, nem vagyok türelmetlen.:)
VálaszTörlésEszter és pepita: mind a ketten olyan témát feszegettek, amin nekem is jár az agyam. Lehet, posztot kéne belőle írnom- a fejemben már készül valami erről. Mindenesetre jók a gondolataitok és érdemes ezeken a dolgokon agyalni.