Új magokat ültetünk...

Reggel vesd el a te magodat,
és este se pihentesd kezedet;
mert nem tudod, melyik jobb,
ez-é vagy amaz,
vagy ha mind a kettő jó lesz egyszersmind.
(Préd. 11:6)

Magot vetünk, de nem a kertünkben, mert sajnos nincsen kertünk... még. Hanem a szokásaink és az életünk területén. A nem működő szokásokat kigyomláljuk, és új szokásokat ültetünk. A gyerekeknek is szükségük van erre, de az én életemre is ráfér a gyomlálás. Ezt fogom most kicsit részletezni.

Egy hete a maradék megszűrt mesétől is drasztikus megvonással kellett élnem, ami a gyerekeket illeti. Ugyanis észrevettem rajtuk a képernyőn megjelenő mesék negatív hatásait, amit három dologgal tudnék összefoglalni. Egyrészt, hogy ÁLLANDÓAN azokról beszéltek: a játékokban újra és újra előkerültek a mesék szereplői és a jellemző beszédfordulatok, de úgy, hogy szinte semmi másról nem szóltak a játékaik. Emellett pedig a felénk, szülők felé irányuló közléseik java részét is a mese-mesélés tette ki: komplett történéseket meséltek el a saját szavaikkal, amivel nem is lenne baj, csakhogy az okos intellektuális kérdések és az egyéb én-közlések is mind elmaradoztak, helyette csak az ment, hogy "anya, elmondjam, hogy mit csinált Pampalíni, meg Babar?", meg mások...

Másrészt az is feltűnt, hogy egymással is olyan gonoszakká és szeretetlenekké váltak: intonáló hangon cikizték egymást, és bántó dolgokat mondtak és csúfolódtak, amitől a másik sírva fakadt (pl. "hehe, elárulom a titkodat!"). Megdöbbentő volt hallani őket, pont olyanok voltak, mint egy csoport óvodás.

Harmadrészt, és talán ez kondította meg bennem legerősebben a vészharangot: a szülői tekintély nyílt aláásásába kezdtek. Pellengérre állították a szavaimat, elsétáltak, amikor hozzájuk beszéltem, és az utasításaim után rendre megkaptam a "MIÉÉÉRRRT?!" kérdést olyan cinikus kamasz hanglejtéssel. Meg a kisebbek részéről a hisztit, és a "nem szeretném!"-et.

Ezek miatt tehát bizonytalan időre tévé-megvonást vezettem be: egyetlen mesét sem nézhetnek, még a számítógépen sem. Viszont sok gyerekzenét hallgatunk, megint van apa-mesélés, és újfajta kreatívkodásban is gondolkozom velük kapcsolatban (no, meg a régiek újraindításán). A természetfilmeket engedélyeztem, tehát állatokról szóló dokumentumfilmeket nézhetnek, persze a tv-nézés általános feltételével: hetente egyszer-kétszer ERŐSEN LIMITÁLVA (és szülői szelekcióval), és az sem nagy baj, ha teljesen elmarad...

Egy hete vagyunk így, és azt kell mondjam, hogy látom a változások csíráit: nyugisabbak, egymáshoz kedvesebbek, és érdeklődő kérdéseik is visszatértek. Vagyis a lelkiviláguk tisztulni látszik. Ilyen velünk még sohasem történt: sem a hirtelen jellemváltozás, sem a tekintély megkérdőjelezése, sem a drasztikus tévé-szankció terén. És jó látnom, hogy a kúra használni látszik. Egyébként persze érzem azt is, hogy én sem töltöttem velük elég időt, és nem voltam jelen az életükben úgy, ahogyan régebben (a számítógép nagy úr tud lenni, ha az ember hagyja- én hagytam). Nyilván ez lehetett a másik gyújtózsinór a viselkedésükben. Örülök, hogy azt mondhatom, hogy a változások ezen a területen is elkezdődtek, és jó reménység szerint szokásokká is formálódnak, ha a tudatosság útjára tudom emelni a most még 'itt egy kicsi, ott egy kicsi' rendszert.

A szívemben érzem, hogy többet kell meghallgatnom, mesélnem, beszélnem, megértenem, és igen, többet kell imádkoznom is velük, és Isten személyéről is többet, vagyis inkább még mélyebben kell beszélgetnünk. Drasztikusan szerveznem kell blogolási és netezési szokásaimat is és azt hiszem, muszáj lesz komolyabban elkezdenem tanítványozni is a gyerekeket az Ige alapigazságainak átadásával. Szóval vannak újfajta feladataim. Húsvét után neki is állok a konkrét szervezésnek. Csak el ne felejtsem majd.