Volt egy első része ennek a bejegyzésnek, ez tehát a második rész. Itt Londonban kedden volt az első iskolanap a sulikban, én pedig továbbgondolkoztam a tanuláson.
Dodához visszakanyarodva, nagyon úgy érzem, hogy egy 8évesnek nem az a dolga, hogy ennyi órát és így tanuljon. Nincs itt az ideje... Mire itt lesz az ideje ennek a fajta tanulásnak, addigra már az érdeklődése másfelé kanyarodik, s csomó értékes órát elvesztegetek olyanra, ami nem az élet- én most így érzem.
Féltem a gyerekeim természetes kíváncsiságát, az érdeklődését és a tanulási vágyát- tartok tőle, hogy ezek fognak először áldozatul esni a sulis követelmények teljesítésének. Pedig éppen azért is vagyunk itthon, hogy ez ne történhessen meg. Eddig máshogyan gondoltam, de lehet, hogy az otthonoktatás nem véd meg ettől.
Félek, hogy a fiam egyszer csak úgy fogja látni a tanulást, amilyennek a vizsgák sugallják: teljesítendő elvárásnak. Félek attól, hogy egyszer majd leesik neki a tantusz, és megérti, hogy ez az egész iskolásdi nem az érdeklődés-vezette örömteli tanulásról szól, csupán a külső elvárásokról és a megfelelésről. Félek, hogy előbb-utóbb elsajátítja majd azt az iskolás mentalitást, hogy saját magát is a jegyein keresztül fogja értékelni, s ami nem ötös, az azt jelenti majd neki, hogy ő nem eléggé jó.
Talán, ha nem tanulásnak, hanem máshogyan nevezném az iskolai vizsgákhoz szükséges ismeretek elsajátítását, akkor nem hihetné azt a gyerek, hogy ez az igazi komoly tanulás, mert szerintem nem teljesen az. Szeretném hinni, hogy nem az a tanulás végső célja, hogy egy megfelelő jegyet írjanak be a bizonyítványba... Pedig sajnos a mi vizsgarendszerünk minden részletében ezt sugallja. Persze nem muszáj ezt a mentalitást átvenni, de nem tudom, hogyan akadályozhatnám ezt meg, anélkül, hogy a fiam szemében ledegradálnám a rendszert. Vagy szabad ledegradálni?
Az igazi tanulás az egész embert megmozgatja, hiszen az új tudáshoz szükséges részismereteket különböző emlékekből hívja elő, s a teljes lénye- a személyisége, az emlékei, és az érzései mind részt vesznek abban a tanulási folyamatban, amíg a kirakó darabjai a fejében összekapcsolódva új alkalmazássá alakulnak. A tanulás tehát nem csak az ismeretről magáról kellene, hogy szóljon, hanem róla, a tanulóról magáról is, aki az ismeretet birtokolja: arról is, hogy ez az ismeret mit jelent számára, milyen hatással van rá. Sajnos a vizsgán erre már nincs idő.
Lehetséges, hogy nem is a számonkérési rendszer alapvető hozzáállásbeli hibáival kellene foglalkoznom- az már adott, nem lehet változtatni rajta. Viszont mégiscsak itthon vagyunk, itthon tanulnunk, s az otthonoktatás elvileg megadja a szabadságot arra, hogy a tanulóhoz leginkább idomulva tanuljunk. Mostanában komolyan foglalkoztat a gondolat, hogy vajon ebből a gyakorlatban mennyi valósítható meg...
Tény, hogy megvan a lehetőségünk úgy tanulni, ahogyan akarunk. De vajon ezt tényleg meg lehet valósítani? Most, jelen pillanatban kétségeim vannak ezzel kapcsolatban.
Ha korlátlan idővel, korlátlan pénzzel és korlátlan energiával rendelkeznék, akkor mindegyik gyerekemnek személyre szabnám a teljes éves tanulnivalót. De nem rendelkezem az előbbiekkel, s nem érzem azt, hogy megvan a háttértudásom ahhoz, hogy minden előirányzott tankönyvet megkérdőjelezzek, aztán, hogy szétnézzek a piacon a fellelhető legjobb tananyagot keresendő, s ha olyat esetleg nem találok, akkor összedobjak egyet magam. Vagy akár kettőt, a gyerekek száma szerint... Erre nincsenek meg a lehetőségeim, és az energiám sem. Nem is érzem, hogy erről kellene szóljon az otthonoktatásunk: nem iskolai tanár vagyok, és az otthonom nem iskola.
Ilyenkor évkezdés körül újra lényeges, hogy tudatosítsam: elsősorban nem az oktatásért vagyunk otthon, hanem a gyerekekért. Nem a tanulmányaik nyomnak jobban a latba, hanem a személyük: hogy megismerjük őket, kapcsolatot építsünk velük, közös emlékeket gyűjtsünk, hogy szeressük őket. Hogy együtt formálódjunk Isten közelében, a családban, hogy mindenki megtalálja a helyét az életben, hogy azzá váljunk, amivé Atyánk megálmodott. Ja, és mellesleg tanulunk is. De nem szabad elfelejteni, hogy ez 'mellesleg'- a prioritások így alakulnak. Mert azzal boldogan együtt tudok élni, ha valamelyik gyerkőcünk egy Jézusért égő betanított munkás lesz. De azzal nem, ha egy Istennek hátat fordító sztárügyvéd.
Ez nem jelenti, hogy nem fontos a tanulás. Fontos. De nem a legfontosabb, és sohasem szabad azzá válnia. Nem pusztán az oktatásukért vagyunk itthon. Elsősorban nem erre hívott el az Úr. Hanem, hogy életközösségben velük élve megnyerjük őket Istennek.
Szóval iskolaügyben azt teszem, amit a lehetőségeim engednek: ha kézhez kapom a tankönyveket, akkor átnézem őket, azzal a szigorral, hogy aminél tudok jobbat, ott a jobbal helyettesítem. Talán majd közben is változik a véleményem, s ehhez képest alakítunk majd a tananyagon. Illetve a lehetőségekhez képest igyekszem rugalmasan kezelni, s a gyerkőchöz igazítani a megtanulandókat- ugorni, vagy kihagyni, amit nem találok működőképesnek vagy használhatónak. Nem szeretnék viszont hazardírozni, vagyis úgy elvetni valamit, hogy nincsen helyette megfelelő anyag. De néha átvillan az agyamon a kérdés, hogy ez minden, amit tehetek?
Van, amikor komolyan elmélázom azon, hogy magunk mögött kellene hagyni az egész iskolarendszert. Vagy egyszerűen abszolút nem készülni a vizsgákra, csak annyit, amennyit a gyerek érdeklődése enged. Talán készen lennék mindent magam mögött hagyni, ami a túlzottan irányított és beszabályozott tanulást illeti- talán. Ha lenne erre törvényileg mód, vagy ha tudnék olyan iskoláról, amelyik készségesen háttér-támogatna egy ilyen merényletben, még lehet, hogy el is gondolkoznék. De nem szeretnék keresgélni, nem hiszem, hogy erre ma Mo.-on lehetőséget ad a törvény. KÁR, de azért ott is jó, ahol most vagyunk.
Marad a gondolkozás, a vágyakozás, és az aktuális lehetőségek kihasználása. Végül is hálás lehetek, azért, hogy Mo.-on egyáltalán lehet otthonokatni. Mi tagadás, hálás is vagyok. Emellett pedig bízom abban, hogy az Úr vezet a megítélésben, amikor a tankönyveket 'szelektálom', és hogy kegyelme körülöleli majd a következő tanévünket is. Minden otthonoktatónak és minden iskolásnak is ez utóbbit kívánom.
A következő gondolatok az unschoolingról szólnak. Engem elgondolkodtattak. Ha lehetne... ki tudja...
"Egy új blogolvasó megkért, hogy magyarázzam el, mi az az unchooling, és ezt válaszoltam neki...
Az unschooling nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy iskola nélkül élni az életet. Ez abban különbözik a hagyományos otthonoktatástól, hogy sok otthonoktató bizonyos fokig az osztálytermet imitálja. Az unschooling-olók nem. Mi csak éljük az életünket, követjük az érdeklődésünket, rengetek anyagot biztosítunk a kutatáshoz és engedjük, hogy a gyerekek tegyék, amihez a legjobban értenek: tanuljanak. (...)
Az unschooling filozófiája lényegében azt mondja, hogy a gyerekek születésük pillanatától kezdve a saját tempójukban és a saját stílusukban tanulják meg azokat a dolgokat, amiket tudniuk kell. Nincsen olyan bűvös kor, amikor ez a képesség hirtelen eltűnik, és már mondani kell a gyerekeknek, hogy mit tanuljanak, mikor tegyék, és hogyan.
Vannak kutatások, amelyek megmutatják, hogy a legtöbb gyerek hogyan veszíti el fokozatosan a tanulás iránti érdeklődését és/vagy kezdeményező-készségét pár hagyományos iskolai környezetben eltöltött év után.
Ahelyett, hogy a tanulás öröméért tanulnának, noszogatva, jutalmazva és büntetve kell rávenni őket a tanárok által meghatározott munka elvégzésére. A tanárok jelentős időt töltenek a "tanulásra motiválás" módjainak elsajátításával. (Ezt a férjem is megerősíti, aki iskolai tanár.)
Az unschooling-olt gyerekeken nem látszik, hogy megtapasztalnák érdeklődésük vagy kezdeményező-készségük ilyenfajta elvesztését. Lehet, hogy nem fogja őket minden dolog érdekelni, amit egy átlagos iskolásnak tudnia kell az egyes évfolyamokon. De általában olyan módon alakítják ki saját érdeklődési körüket, ami a való világgal kapcsolatos tényleges tanuláshoz, és saját életükben alkalmazható tudáshoz vezet."
Az idézett rész eredetijét itt olvastam.
