Megvannak a vizsgák, indulhat a nyááár!:)

Igen, valóban kicsit euforikus hangulatban vagyok. Boldog, felszabadult, meg minden, ami ilyenkor kell. Többféle gondolat és érzés kavarog még bennem a vizsgáink kapcsán, de ezek nagyon mások, mint az előző félévben megélt dolgok. Nehezemre is esik tárgyilagosan beszámolni, de azért megpróbálom.

A mostani vizsgáink előzménye a februári iskolaváltásunk. Sajnáltam, hogy el kellett jönni, és - bár tudom, hogy ez volt a helyes döntés - a félévben sokszor kaptam magam visszavágyakozáson. Hiányzott a régi sulink épülete, a megszokott arcok a vizsgákon. Hiányoztak azok a családok is, akiket hátrahagytunk - akikkel nem fogunk a gyerekek megmérettetésein találkozni. Hiányzott a 'megszokott' rutin is, ugyanis az új helyünkön más elvárásokat kifejező tanárok, más szokások, más adminisztratív teendők fogadtak minket.

A követelmények változtak. Kiderült például, hogy ebben az intézményben készségtárgyakból nem kell vizsgázni (hurrá!). Viszont az alsósok is tanulnak nyelvet, amiből van számonkérés (a régi suliban is tanultak, de negyedikben volt belőle először vizsga). Dodának az informatika lett az új tárgy, amivel nem terveztem idén foglalkozni, mivel a régi suliban hatodiktól jött volna be, itt viszont ötödiktől. Ennek nem túlzottan örültem, de ennyi kis döcögés azért még simán belefér.

Volt tehát ez-az, amit magamban le kellett rendezni. Utóbb kiderült, hogy a bizonytalanság viselt meg leginkább, vagyis az az idegesítő érzés, hogy új helyzet előtt állunk és én nem tudom, mit fogunk tapasztalni. Sokáig (hetekig) ugrásra készen álltam, hogy a legkisebb fenyegető jelre elkezdjem gyors tempóban megszervezni a továbbállásunkat (ebből a suliból is). Ez a hozzáállás gyanakvóvá és kétségeskedővé tett.

Tartottam attól, hogy csalódni fognak bennünk és hogy mi is csalódni fogunk ebben az intézményben. Féltem, hogy bántani fognak és hogy újra megkapjuk majd azokat a szavakat és azt a bánásmódot, ami januárban úgy megsebzett és földbe döngölt, hogy már-már elhittem: tökéletesen befuccsoltam, mint a gyerekem anyja és felkészítő mentora. Pedig az új tanárok kezdettől fogva nagyon megközelíthetőek, barátságosak, segítőkészek és rugalmasak voltak. Kimondott szavaikból és ki nem mondott megnyilvánulásaikból egyértelműen az jött le, hogy kompetens személynek és egyenrangú partnernek gondolnak, akire evidens, hogy rábízható a gyerekei felkészítése.

Hihetetlen erőt adó, jó érzés volt ezzel a hozzáállással találkozni, főleg a januári élményeink tükrében. De én továbbra is bizalmatlan voltam. Nem tudtam, hogy ezek az emberek milyenek igazából, sem, hogy hogyan viszonyulnak majd a gyerekekhez a vizsgán. Maga a vizsga lebonyolítása is izgalmat keltett, mert más módon szervezték meg ezt is, mint a régi suliban.

A félévünk az előbb ecsetelt érzelmi hullámvasút ellenére békésen telt. Megint belefutottunk abba a helyzetbe, hogy viszonylag későn álltunk neki tanulni és akkor sem ültünk asztalhoz napi pár óránál többet. Ennek következtében nem hajszoltuk teljesen szét magunkat, így a mikor-lesz-már-vége-úútáloooom-elegem-van napokig tartó érzése idén elkerült engem. Volt azért makacskodás a gyerekek, dráma az én részemről, de nem ez volt a jellemző. A légkörön ez nagyon sokat dobott, mondhatni reménykeltő volt.

A tanulási rutinunk is lényegesen változott, mégpedig előnyünkre az előző félévhez képest. Azt hiszem, az is szerepet játszott ebben, hogy kezdünk beleszokni a felsőbe. Leginkább viszont az segített, hogy reggel sikerült a gyerekek előtt felkelnem, és így volt lehetőségem hosszan időzni Istennel és a Bibliámmal. Volt egyfajta el nem vehető békesség és helyzetfelismerő bölcsesség, amit kaptam ezáltal - ami nélkül aznap máshogyan éreztem volna magam és másként reagáltam volna. Nagyon jó volt, hogy a kétségbeejtő napokon is tudtam emlékezni arra, hogy amit most érzek, az csak egy múlandó érzés. Isten jelen van az életemben, Ő munkálkodik a családunkban, holnap új nap lesz és a felhők közül talán kibújik a nap is.:)

Ebben a félévben is voltak strapás időszakok: többször éreztem, hogy kifejezetten nehéz otthontanulni. Nem fizikálisan nehéz - azt a fáradtságot ki lehet pihenni -, hanem úgy, hogy komolyan igénybe vesz érzelmileg és intellektuálisan. Szívvel-lélekkel kell jelen lennem a gyerekek életében és ez teljes embert kíván. És amikor nem vagyok olyan állapotban, hogy ilyen módon jelen tudjak lenni, akkor nehéznek érzem a helyzetet. Olyankor nehéz elviselni a gyerekeket, nehéz ötpercenként újrakezdeni, nehéz folyamatosan megbocsátani, nevelni, békíteni, meghallgatni, igazságot szolgáltatni, szeretni, gondoskodni. Az együttanulás néha engem is kimerít, s alkalmanként reményeveszetté, apatikusan magam elé bámulóvá tesz. De, hát ez egy ilyen időszak. Tudom, hogy mindez abszolút a sulis felkészülésnek tudható be. Már csak ezért sem vagyok hajlandó az egész félévet 'szorgalmasan' végigtanulni.:)

Hogy továbblépjünk a témában: ebben a félévben a gyerekeknek sikerült kicsit önállóbbá válniuk a tanulásban. Nem csak az ötödikesnek. Úgy érzem, hogy ez még csak egy hosszabb folyamat első, jelentősebb kis állomása, de kétségtelenül egy állomás, aminek szabad örülnöm. A másik, számomra jelentőségteljes dolog az, hogy sikerült egyben látnom a közös tanulást. Előző félévben említettem, hogy nehézséget okoz hatékonyan összehangolni ezt, mert nem tudom olyan módon komplexen szemlélni a tantárgyakat és az évfolyamokat, ahogyan arra egy ilyen szervezésben szükség lenne. Úgy érzem, az elmúlt pár hónapban ebben is előreléptünk. A vicces az, hogy én semmit sem tettem ezért: egyszerűen csak megtalált engem ez a készség (a közös tanulást egyben látó 'készség'). Talán megértem már rá - mindenesetre Isten elkészítette ezt és megadta akkor, amikor kellett.

Emlékszem, a 2010-es otthonoktató konferencia kapcsán Leslie (Simonfalvi László, egy budapesti nyelviskola és tanárképző intézmény vezetője) a vele készített interjúban említette azt, hogy a családban otthontanuló gyerekeket egy csoportnak lehet tekinteni és így a tesók együtt haladhatnak bizonyos tananyagokon. Szerinte ez az egyik hatékony módja, hogy több gyermek otthontanulását menedzselje az ember.

Én akkor, amikor ezt hallottam 2010-ben, morogtam rajta egyet. Úgy gondoltam, hogy rosszul tudja Leslie, mert ilyen Mo.-on nem működhet. Hiszen nem én döntöm el, hogy adott tanévben milyen dolgokat szeretnék végigvenni a gyerekekkel, mondjuk term.ismeretből (akkor lehetne ugyanazt tanulni különböző évfolyamokon), hanem központilag határozzák meg, hogy melyik korosztálynak mit 'kell' tudni. Nincsen akkora átfedés az egyes évfolyamok követelménye között, hogy ezt a dolgot működőképesen meg lehessen valósítani.

Pedig Leslie-nek igaza volt. A dolog megvalósítható. De nem a követelmények átfedése miatt, ahogy eredetileg gondoltam, hanem a gyerekek különbözősége miatt. Utóbbiból adódik ugyanis, hogy a haladásuk sem szorosan követi az előre meghatározott mértéket. Valamelyikük gyorsabb, de hebrencs, valamelyikük lassabb, de alapos tanuló. Egyik természetéből fakadóan szépen halad egyedül is, másikukkal minden nap egy küzdelem. És ezekre lehet alapozni akkor, amikor a közös tanulás hogyanjáról gondolkozom.

A különbözőségük nagyon jól adja ki magát, ha képes vagyok csoportnak tekinteni az együttanuló gyerekeimet. Így például megláthatok olyan összefüggéseket, minthogy a másodikos simán együtt gyakorolhatja a szorzótáblát a harmadikossal, meg az ötödikessel, akikre bőven ráfér az ismétlés. (Arról nem is beszélve, hogy ezáltal az 5 és féléves is idejekorán megértheti a szorzást, mint koncepciót). Vagy az ötödikes versét megtanulhatja mindenki, így kicsit előregondolunk. És persze lehet összetettebb példákat is hozni, de ezt most nem fejtem ki bővebben.

Úgy érzem, Isten itt megmutatott valamit. Azok a dolgok ugyanis, hogy kinek mi megy jobban, mely tárgy tanulására fogékonyabb, miben igényel szorosabb jelenlétet, segítséget - ezek mind-mind Nála vannak elrejtve! Nem véletlen a születési sorrend, a tanulási fogékonyság, a természetes vonzódás bizonyos témák iránt. Még a vérmérsékletből adódó súrlódások kezelésére 'pazarolt' idő sem véletlen: nem hiba történt, egyszerűen ez az élet, és az élet így kerek egész.

Mennyire gyakran felejtem el, hogy Isten formálta az egyik gyermeket ilyenné, a másikat meg olyanná - és az "ilyen" meg az "olyan", az nem egy probléma, hanem egy tökéletes terv része!

Az Úr úgy tervezte, hogy az ilyen meg az olyan gyermekek a családban nagyon szépen kiegészítsék egymást. Mi, szülők, viszont engedjük őket a koruk szerint külön csoportokba szedni, s ezzel megakadályozzuk, hogy a testvéreikkel összehangolódva formálódjanak egymés jellemén otthon. Hányszor hasonlítjuk az egyiket a másikhoz, magunkban keseregve, hogy az a másik miért nem lett olyan, mint az egyik! Ahelyett, hogy engednénk egymással lenni őket. Elfogadásunk által szeretettel kellene ösztönözni őket örömmel és hálával fogadni a saját különbözőségüket, hiszen az egyben a Mester kézjegye is rajtuk.

Isten arra bátorított, hogy értsem meg: bár a dolgok nem mindig jönnek maguktól és időnként nem könnyű az itthonlét, de Ő ott áll az egész mögött. Ő szervezi összehangolt csapattá a családban a gyerekeket: életünk minden részlete áldó kezében formálódik egy jó szándékú, bölcs tervnek megfelelően. Minden a tervek szerint alakul... Nem kell tehát megszakadni, belehalni, felőrlődni, csak oda kell figyelni arra, ahogyan Isten munkálkodik. Ő finomhangolja az otthonunkat, a tanulásunkat, család-csapatunkat, egész életünket, ha megengedjük Neki, hogy Úr legyen azokon.

Isten ad bölcsességet, hogy az ember meglássa, merre kell kanyarítani a dolgot úgy, hogy az működjön. Nem nekem kell kimókulni, hogy mi is legyen az adott félévben, hanem meg kell érteni, mit akar az Úr, hogy hogyan legyen. El kell kérnem imádságban a válaszokat az aktuális kérdésekre és az Úr kegyelmesen a rendelkezésemre bocsátja a szükséges belelátást az adott félév szerveznivalóiba. Nem látom a jövő évet, de a következő lépést megmutatja. Ez erős megtapasztalásunk minden évben.

A vizsgákról kezdtem el írni, hát akkor így a végén erre is kitérnék. Az ötödikesünk miatt három nap alatt zajlott volna le a számonkérés, de nekünk, meg egy másik távolabbról érkező családnak két napba belesűrítették, hogy ne kelljen háromszor utaznunk. Nem aludtunk ugyanis ott - bár felajánlották - mivel F. (aki a Férjem) mindkét nap este még dolgozott itthon.

Mindenki ugyanazon a kedd-szerda-csütörtöki napon vizsgázott (ezen a héten), egy helyszínen, egy időben. Tanítási időben a könyvtárban írták a gyerekek az írásbeliket. Nem tették külön terembe őket évfolyamok szerint, hanem egy-egy asztal köré szerveztek egy-egy évfolyamot. Ez nekem nagy élmény volt: látni a huszonpár gyereket együtt ülni, mind magántanuló. Így a tesók egy helyiségben voltak, láthatták is egymást.

Az alsósoknak csak írásbeli vizsgájuk volt, felsőben viszont volt szóbeli is. A tanárok és a 'felügyelő' szülők folyamatosan járkáltak az asztalok körül, és ahol szükséges volt, ott rendelkezésre álltak. Az írásbelinél bent lehetett lenni, a szóbelibe is bele lehetett hallgatni, ami megnyugtató volt. Mivel néhány családtól eltekintve mindegyik magántanuló helyi lakos, így a vizsga alatt nem sok szülővel tudtam beszélgetni. Legtöbben ugyanis nem maradtak a suliban, hanem csak letették a gyerekeket és mentek a dolgukra. Viszont a vizsga utánra közös ebédet szerveztek mind a két napra, amin volt lehetőségünk ismerkedni.

A mi sulinkban vizsgázó magántanulók többsége mindennapos tanulócsoportban tanul együtt (nem a suli épületében, hanem egy másik helyszínen) - ők így oldják meg a felkészülést. A tanulócsoportban szülők és más pedagógusok tanítanak. Mivel már évek óta tanulnak így, jól összeszokott kis csapatot alkotnak, ezért nekik nem szokatlan a közös étkezés. Múlt héten az alsós tanító néni kérésére mi is lementünk egy fél napra megismerkedni a tanulócsoporttal, így azért nem voltunk teljesen idegenek. Akkor viszont csak a tanárokkal konzultáltunk, meg a gyerekeink pár 'órára' beültek a közös tanulásra. Szülőkkel viszont csak futva tudtunk néhány szót váltani. Ezért is volt jó, hogy a vizsgák utáni közös ebédnél többekkel volt lehetőség hosszabban beszélgetni.

Vizsgáink ebben a félévben kivételesen jól sikerültek. Nekünk a megmérettetés mindkét napja nagyon pozitív élmény volt. A vizsgáztató tanárok teljesen korrektek és kedvesek voltak, a gyerekeink kaptak dicséretet is. Most már újra elhisszük, hogy képesek vagyunk ügyesen teljesíteni. Mert persze azt eddig is tudtuk, hogy nem kell jó jegy ahhoz a reménységhez, hogy a folytatás működni fog itthon, viszont fájdalmas tapasztalatunk, hogy a kevésbé szép jegyek nem megfelelő vizsgalégkörrel párosulva elhitethetik velünk, hogy nem vagyunk alkalmasak, és az itthontanulásunk kudarcra van ítélve.

Összességében elégedett vagyok. Sőt, euforikus. Nem az eredmény miatt (bár annak is örülök), hanem leginkább azért, mert úgy érzem, az új sulink és a tanulócsoport jóvoltából kaptunk egy olyan inspirálóan jó tapasztalatot útravalóul, amelyből meríthetünk a következő időszakban. Visszaállt otthon a nyugodt légkört, amiben zavartalanul készülhetünk majd ősszel és ez nagy áldás a családunk számára. És persze nem emberekben, intézményekben, élményekben bízunk, hanem Istenben. A szeretetünk Iránta nem attól függ, hogy teljesíti-e a kívánságainkat, megadja-e a kéréseinket, vagy nem. Most mégis úgy érzem, hogy tele van a szívem ezzel a jófajta élménnyel, ami számunkra hangosan hirdeti az Úr kegyelmét és jóvoltát, mert megmutatta Magát abban is, hogy az életünknek ezt a részét ilyen szépen elrendezte.