Otthonoktatás és az apai szerep - Interjú David Potterrel!

David Potter, a hamarosan megrendezésre kerülő 'Istennel, otthon!' konferencia egyik előadója tegnap interjút adott a férjemnek egy pár perces telefonbeszélgetésben. Az alábbiakban ezt közlöm. Olvasd el, érdemes!

*** *** ***

Tegnap lehetőségem volt David Potterrel beszélgetni telefonon és kifaggatni őt otthonoktatás ügyében, hogy egy kis betekintést nyerhessünk a témába a konferencia előtt 2 héttel. A konferencián David az apák szerepéről fog beszélni és sok saját tapasztalatot is meg fog osztani velünk. Az interjú sok érdekes aspektust felhozott, ami remélhetőleg neked is értékes lesz.


Olivér: Szia, David. A családod élő példája egy sikeres otthonoktató családnak. 7 gyermeket neveltetek fel, mind megtalálta helyét az életben, mindannyian istenfélő hívőkké váltak. Az első kérdésem az otthonoktatás előnyeivel kapcsolatos. Mi az a nyereség, amit az otthonoktatás nektek adott?

David: A legnagyobb nyereség a család számára az, amit a gyerekek megtanultak. Megtanultak jól kijönni egymással, megtanulták, hogy hogyan kezeljék a konfliktusaikat egymás között és velünk is. Elmondhatjuk, hogy gyermekeink jó kapcsolatot alakítottak ki egymással is és velünk is, szüleikkel. Ezen kívül megtanulták, hogyan legyenek szervezettek.

Olivér: Szervezettek? Milyen értelemben?

David: Meg kellett tanulniuk, hogy vannak mindennapos feladataik, amiket el kell végezniük. Megtanultak tervezni és azt is, hogy az időterveket tartaniuk kell.

Olivér: Igen, értem. Milyen egyéb nyereségeitek származtak az otthonoktatásból?

David: Az otthoni körülményeknek köszönhetően azt tudtuk biztosítani gyermekeinknek, amit valóban szerettek. Az én gyerekeim például szeretik a zenét és szeretnek zenélni.

Olivér: Igen, erről tudok. Hogyan tudtátok ezt kivitelezni? Úgy értem: magántanárt fogadtatok vagy elvittétek különórákra vagy ti magatok oldottátok meg ezeket a képzéseket?

David: Ezek mind együtt. Az otthonoktatós időszakunk jó része az USA-ban töltött időszakra esik. A rendszer úgymond segítőkész volt. Itt Magyarországon is, amikor már csak két gyerekünk volt otthon, az iskolai rendszer sokat segített. Például el tudtuk vinni gyermekeinket egy zenei középiskolába, de csak a zeneórákra kellett őket elvinnünk. A művészetoktatást egy magántanár végezte, egész pontosan a rajzoktatást.

Olivér: Értem. Apaként hogyan tudtad gyermekeidet a bibliai úton tartani? Hogyan tudtad őket etikus életre nevelni?

David: Először is a rossz behatásoktól kellett őket megvédenünk – olyan hatásoktól, amik a kortárs gyerekektől jönnek. Azért választottuk az otthonoktatást, hogy megvédjük őket a kortárs nyomástól. A szegregált, homogén osztálytermek nem modellezik a valódi életet. Egyáltalán nem. A valódi élet tanulásához az egyik legrosszabb hely az intézményesített, korosztályban szeparált osztályterem.

Olivér: Hogyan tudtad tehát őket szociálisan fejleszteni? Hiszen ez a leggyakoribb érv az otthonoktatást ellenzők körében.

David: Az, hogy nem járattuk gyermekeinket állami intézménybe, nem azt jelenti, hogy nem adtunk helyet a szocializációnak. A szocializáció a mi esetünkben a VALÓDI ÉLETBEN valósult meg olyan környezetben, ahol sokféle ember volt együtt, mint például: zenekarban, gyülekezetben stb. Ezeken a helyeken különböző életkorú és típusú emberrel találkoztak és megtanulták, hogyan viselkedjenek közöttük, hogyan mutassanak tiszteletet stb.

Olivér: Figyeltétek és felügyeltétek valamelyest azt, hogy hova mennek és kikkel találkoznak?

David: Természetesen. Azt akartuk, hogy jó példákkal legyenek körülvéve.

Olivér: Mi a helyzet a Bibliával?

David: Bibliatanulmányokat végeztünk. Úgy kezeltük ezeket az időket mint bármely másik tantárgyat. Ez zömmel az én feladatom volt.

Olivér: Ez azt jelenti, hogy szerinted a bibliai képzés az apa dolga elsősorban?

David: Én nem kategorizálnám ezt így. Nálunk az én feladatom volt ez.

Olivér: Rendben. Az utolsó kérdésem: Mi volt a legnehezebb dolog az otthonoktatós éveidben?

David: A gyerekek fegyelmezése. Ez talán a legfontosabb dolga egy apának. Ezzel tudja csökkenteni a feleségére nehezedő nyomást és stresszt. Enélkül a feleség gyorsan kiég, ami katasztrófához vezethet. Ha a gyerekek nem fegyelmezettek, ez könnyen megtörténhet.

Olivér: David, köszönöm az interjút. Várjuk a konferenciát és tanításodat az apák szerepéről. Isten áldjon.

A szülés Ura

Szülés. Én ezt így látom. Vannak külső és belső körülmények, amik eleve befolyásolják egy szülés kimenetelét. Ha biztonságban érzed magad, ha el tudod engedni magad, ha biológiailag minden oké veled meg a gyerkőccel is, ha a doki nem interferál a testedben zajló folyamatokkal, akkor természetszerűen minden simán fog menni és szépen fog megszületni az a gyerkőc. Ha nem érzed magad biztonságban ott, ahol vajúdsz, ha nem bízol az emberekben, akik körülvesznek, ha fenyegetve, megalázva, megzavarva, leuralva érzed magad, ill. ha belül békétlenség vagy félelem van benned, akkor természetszerűen nagyon rossz élményként fog beleégni a tudatodba a gyereked születése.

Tehát természeti szinten el kell fogadnunk, hogy vannak szép és vannak rossz szülésélmények. És ez mind azoktól a tényezőktől függ, amik habár látszólag csupán a szülés hátterét adják, de amik szükségszerűen determinálják a szülést magát egyik vagy másik végkifejletre. Tehát ha minden oké benned és kívül is, akkor nem meglepő, ha szép lesz a szülésed, mert számítani lehet erre. Ha gáz van benned és/vagy kívül, akkor nem meglepő, ha nem lesz szép a szülésed emléke, mert számítani lehet erre. Azért írom így hogy emléke, mert a valós szülés gyakran nem ugyanaz, mint amit a szülő nő átél. De amit átél, számára az a legvalóságosabb valóság- sokkal inkább, mint amit mások kívülről látnak.

Ezért nagyon káros egy traumatikusan megélt szülés után lekicsinyelni az asszony fájdalmát és elvitatni a dolog jelentőségét, arra hivatkozván, hogy más is átélt már hasonlót, és hamar túltette magát, ill. hogy maga az út, ahogyan a kisbaba megérkezett, nem számít, csak az a lényeg, hogy most már itt van, egészségesen. Ez egyáltalán nem igaz. Ez éppen olyan, mintha valakit megerőszakolnak, és valaki más úgy reagál, hogy lépjél túl és örülj, hogy nem lettél terhes... Valahol olvastam, hogy azok, a traumatikus szülésen átesett asszonyok hasonló tüneteket mutatnak lélektanilag, mint azok, akiket megerőszakoltak. Elgondolkodtató...

Szóval egyáltalán nem mindegy maga az élmény. Mert a szép szülés és a rossz élmény is elkísér, és csendesen meghatározza az életünket és a nőiségünket évekre vagy évtizedekre. Most lehet, hogy ez nagyon megkérdőjelezhető állításnak tűnik, de gondolj csak azokra a gyermekekre, akiket Isten szeretne egy családban tenni, de akik sohasem fognak megszületni egy következő trauma miatti védekezésből. Néha nem a gyerek ellen védekeznek, hanem a rossz élmény, a kiszolgáltatottság, az újabb trauma ellen...

Vagy gondolj arra, hogy hány másik asszonyt fog ez az asszony a saját fel nem dolgozott szülésével riogatni, és hányszor fogja lekicsinyelni a szülés, az anyaság, a női mivolt szépségét amiatt az elemi trauma miatt, ami őt belülről szinte megcsonkította...

Lehet, hogy a sokgyerekesek sem azért vállalnak sok gyereket, mert ők minden szülésüket szupernek élték meg, hanem mert a hitük, vagy a következő gyerek utáni vágyuk rákényszerítette őket, hogy foglalkozzanak a traumáikkal, hogy vigyék oda Istenhez és tegyék le. Talán ők időt adtak maguknak, hogy feldolgozzák, amit átéltek. Rászánták magukat, hogy utánajárnak, és megértik, hogy mi miért történt a szülésüknél úgy, ahogy. Rajta voltak az ügyön, hogy megértsék a saját érzéseiket. Nem eltemették az élményt bejegelve, de mélyre nyomva a fájdalmat, hanem addig dolgoztak, míg a fájdalom enyhült vagy el is tűnt. Talán csak ennyi a titok, semmi több. Talán.

Ezeken kívül persze van még egy tényező, ami sokkal fontosabb, mint az első kettő (mint a külső és a belső körülmény): ott van az egész fölött Isten. A biológia, az ember, a lelki háttér és a természetszerűség fölött. És Ő adott esetben ezen körülmények ellenére cselekszik, azért, hogy valamit tanítson.

Van, amikor a baljós körülmények ellenére a logikus végkifejlettől csodálatos módon megment és egy szép szülésélménnyel ajándékoz meg. Ezt azért teszi, mert szeret, és mert tudja, hogy ha most nem őrizne meg, abban nem lennél képes meglátni az Ő kezét. Talán nem ez a legmegfelelőbb eszköz, amivel magához tud téged vonni, talán még nem vagy elég érett egy ilyen lecke megértéséhez, talán romboló folyamatokat indítana el egy ilyen trauma, amivel nem tudnál megbirkózni. Azért ad szebbet a várhatnál, mert szeret és mert tudja, hogy számodra ez így lesz most a legjobb.

Viszont olyan is van, amikor a pozitívnak látszó körülmények és minden előzetes imádkozás ellenére egy nagyon traumatikus szülést enged meg Isten. Hogy miért? Én azt hiszem, úgy látom, hogy jellemformálás a végső motivációja Istennek. Amikor várunk valami pozitívat, mert minden arra utal, hogy jó lesz minden, akkor lehet, hogy az Úrnak meg kell mutatnia, hogy Ő az Úr a szülésünk fölött, ami azt jelenti, hogy joga van megpróbálni a szeretetünket. Azt a szeretet, ahogyan úgy hisszük, hogy Őt szeretjük. Vagy mégsem?

Amikor nem azt kapom, amit várok, amire számítok, nem azt, amit 'imában elkértem', akkor derül ki az igazi motivációm, s Isten lerántja a leplet a szívemről. Ha Isten nem úgy cselekszik, ahogy szerintem nekem jó, akkor konfliktusba kerül az én akaratom az Övével. Akkor most ki az Úr háznál: én vagy Ő?

Ha csak addig tudom teli torokból áldani Őt, ameddig minden imámat meghallgatja, és minden szülésem könnyű és gyors és minden a kívánságaim szerint alakul az életemben és minden lelki élményem a magasba repít, akkor nem az Istent, hanem a saját kívánságaimat szolgálom, és a testem az uram, nem Isten. Ha a nehézségekben nem tudom könnyek között is áldani Őt, ha az első nem-várt isteni formálásra felháborodom és a szívemben megbotránkozom az én Istenemben, akkor ki is az én istenem? Nem lehet kétfelé sántikálni, bár mindig bepróbálozunk... Ha Isten az Urad, akkor fogadd el, hogy azt tesz veled, ami Neki jólesik. És ne zúgolódj, hogy nem az van, amit te akarsz, mert amíg Istent szolgálod, addig mindig az lesz, amit Ő akar. (Ha ebben élsz.)

De persze ott a másik oldal is: Isten a szeretet, ami azt jelenti, hogy Ő végtelenül nagyon-nagyon szeret téged. Annyira, hogy amíg itt a földön élünk, nem igazán tudjuk sem felfogni, sem teljesen megérezni az Ő szeretetének egész dimenzióját. Ez a hatalmas szeretet a mozgatórugója minden veled kapcsolatos cselekedetének.

Amikor tudatosan hagy téged megtanulni valamit a szellemi világ működéséből azáltal, hogy engedi megtapasztalnod az elemi fájdalmat és a nehézségeket, amikbe azért kerülsz, mert nem azt tetted, ami helyes lett volna- az az Ő szeretete.

Amikor utánad nyúl, és te elfordulsz tőle, amikor sok mindent Őelé teszel az életedben, amikor az életed a legkevésbé sem Róla szól, hanem minden másról, ami téged előbbre visz a magad sikerének és vélt boldogulásának az útján, s ennek ellenére nem pusztít el, mert nem imádod Őt, hanem vár rád, megalázva magát, mint Isten, vár rád, az emberre- az az Ő szeretete.

Amikor nem számítasz rá, és már azt hiszed, széthullik az életed, és minden reménytelen, s a csendes hangja a semmiből egyszer csak nagyon közel hozzád szólal meg és vigasztal és új reménnyel tölt el- az az Ő szeretete.

Amikor megfedd, mert tudja, hogy később meg fogod érteni, hogy miért teszi, és ezzel vissza tud vinni arra az útra, amiről letévedt a lábad- az az Ő szeretete.

Szeresd az Istent szíved minden szeretetével. Isten felé a szeretetet engedelmességnek betűzik, és alázatnak. Ha megteszed, amit Igéje mond és amire a Szentszellem indít, akkor szereted Őt igazán. Ha Őt helyezed magad elé, és Őt dicsőíted az életeddel és a száddal nyíltan, akkor szereted Őt igazán.

Lesz egy konfi!

Hát, ezért sem jöttem rendszeresen az utóbbi sok hétben. Konferenciát szervezünk: különlegeset, egyedit. A címe: Istennel, otthon! konferencia és a maga műfajában hosszú idő után ez az első: ez egy keresztény otthonoktatók számára megrendezésre kerülő alkalom lesz. Vagyis egy igazi oo-s konfi! Ami a szervezést illeti, sajnos néhány komolyabb problémával is szembe kellett néznünk az utóbbi hetekben, ezért viszonylag későn, de hiszem, hogy még éppen időben indultak útjukra a meghívók. Azért írom ide is, mert nem titok, és mert szeretném, ha mindenkihez eljutna a hír, akit érint.


Milyen alkalom lesz ez?

Egynapos konferencia májusban. Lesz minden, ami egy nagyszerűnek ígérkező alkalomhoz kell: színvonalas tanítás hiteles előadóktól, közös éneklés, igazi közösség a többi otthonoktató családdal.


Mikor? Hol? Mennyiért?

Május közepén. A konfi részleteiről emailben kapsz tájékoztatást.

Kiket érint?

... Téged, ha van legalább egy iskoláskorú gyereked és otthonoktatod őt.

... Téged, ha még nem iskolás a gyereked, de komolyan gondolkozol abban, hogy majd annak idején otthonoktatod őt.

... Téged, ha vannak iskoláskorú gyerekeid, akik iskolába járnak, de a szíved már kész a váltásra, így jó reménység szerint hamarosan ti is otthonoktatók lesztek.

... Téged, ha számodra a keresztény életvitel elsődleges.


Kiket NEM érint?



... Téged, ha egyelőre csupán elméleti szinten és kíváncsiságból érdekel az otthonoktatás.
Ez nem egy információs est lesz, ahol többet tudhatsz meg az otthonoktatás mibenlétéről. Ez egy otthonoktató családokat összehozó, közösen épülős és tanulós alkalom lesz.

... Téged, ha csak azért jönnél el, hogy megnézd, kik azok a 'csodabogarak', akik otthonoktatják a gyerekeiket.
Ez most egy zárt és védett fórum, és szeretnénk, ha az érintetteknek lenne tere az egymással való barátkozásra.


... Téged, ha számodra Isten szava, a Biblia kijelentése és a keresztény értékrend nem mérvadó.
Létezik nem-keresztény otthonoktató konferencia a számodra. Ezen a napon nagy hangsúlyt kap Istennek a családokkal kapcsolatos jó terve és a lelki közösség.


Meddig lehet jelentkezni?



A jelentkezési határidő május 2-a, ami hamar itt lesz, tehát célszerű gyorsan reagálnia annak, aki részt szeretne venni.


A konfira jelentkezni emailben kell. A dolog meghívásos alapon működik, de ha te nem kaptál meghívót, holott a fentiek alapján érintett vagy, akkor kérlek sietve keress meg emailben!

Kérlek, ha ismersz érintetteket,
akkor továbbítsd nekik a felhívást:
oo konfi lesz májusban!!

Ide írj emailt: otthonoktato.konfi@gmail.com

Mi van, ha iskolába akar menni??

Nemrégen beszélgettem egy kedves anyukával, akinek otthonoktatott kamasz fia iskolába akar menni. Tényleg, miért akar iskolába menni egy otthonoktatott? Miért vágyakozik, mit fejez ki ez? Vajon a szülő rontotta el, vagy ezek a vágyak normálisak? Én elengedném iskolába, ha azt kérné tőlem a gyerekem? És vajon mit lehet ezzel kezdeni szülőként: figyelembe kell venni egyáltalán? Hát, ezen gondolkoztam mostanában, de még nem szeretnék válaszokat megfogalmazni. Azt hiszem említettem már valamelyik régebbi posztban az alábbi írást, be is linkeltem talán, de úgy gondolom, hogy időszerű és ideillő, ha teljes terjedelmében közzéteszem. Nekem jó volt most újra olvasni. Az előszót az otthonoktatott fiú, Kevin anyukája írta.


Kevin Naplója

Néhány hete kértem Kevet hogy írjon naplót az iskolai tapasztalatairól, mivel eddigi élete során otthon tanult. Az elmúlt tanévet elsőévesként töltötte el egy középiskolában. Az alábbiakban az iskolával kapcsolatos meglátásait olvashatják. Sajnálom, hogy úgy érezte, hogy én az iskolát “rossz dolognak” tartom, bár nem szerettem volna rossznak lefesteni. Gyakran megvédtem az otthontanulással kapcsolatos álláspontomat, és gyakran emlegettem az iskolával kapcsolatos negatívumokat, ő ezt úgy értette, hogy az egészet rossznak gondolom. De végül meghozta a saját döntését, s ez az, amit elvárunk tőle. Tiszteljük és támogatjuk a gyerekeinket, tudjuk, hogy értelmes emberek, akik tudnak döntéseket hozni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Oktatás egy magántanuló szemszögéből

Írta Kevin Snavley

Egész életemben otthon tanultam. Az egyetlen iskolának nevezhető hely, ahová jártam, az óvoda volt, de az természetesen játékról szólt. Gyakran tűnődtem azon milyen is lehet egész nap egy iskolaépületben lenni. Milyen szörnyű is lehet órák hosszat ott ülni és hallgatni a tanárok előadásait, és órák hosszat házi feladatot csinálni. És közben a legtöbb iskolába járó barátomat utol tudtam érni. Egy ideig, kb. 12 éves koromig, azonos szinten akartam lenni az iskolába járó gyerekekkel. Ez valószínűleg azért volt, mert náluk butábbnak és kevésbé intelligensnek éreztem magam, ami persze nem volt igaz. Csak több jelentéktelen dolgot tudtak, mint én. Erre tavaly jöttem rá, és akkor megértettem az otthon tanulás értelmét és örömeit. Hogy miért sokkal jobb, mint az iskola.

Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is voltak iskolába járó barátaim. Tulajdonképpen az unokatestvéreimet leszámítva soha sem voltak olyan igazi barátaim, akik otthon tanultak. Tehát mondhatom, hogy bizonyos fokig kettős gondolkodással nőttem fel. Egyfelől vágyakoztam az iskola után, másfelől pedig ellene voltam az otthontanulás során kialakult véleményem miatt. Szüleink gyakran elmondták nekünk, hogy miért rossz az iskolai tanulás, de természetesen gyerekként ezt nem érti meg az ember, mivel soha nem volt tapasztalatom. Így hát kb. 14 éves koromig elfogadtam, hogy az iskola az a rossz hely, ahová nekem nem kell járnom.

Mivel sosem jártam iskolába úgy gondoltam, hogy szörnyen írok, meg ilyenek. Végül úgy döntöttem, hogy beiratkozom a középiskola első évfolyamára, így kiderülhet számomra: miért tartják az iskolát jobbnak, miért prédikálnak a szüleim és más otthon tanuló diákok szülei arról, hogy az iskolába járás rossz, ill. miért sokkal jobb az otthontanulás. Megkaptam a válaszokat.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy száz százalékban személyes okokból döntöttem úgy, hogy iskolába fogok járni. Volt egy barátom, aki azt mondta, hogy csak az időmet vesztegetem majd. Be akartam neki bizonyítani, hogy meg tudom csinálni, de ha mégsem, ez még mindig jobb volt, mint otthon tanulni.

Erről meg is feledkeztem, amíg le nem ültem, hogy megírjam a tapasztalataimat. Azért ezt valahol egy kísérletnek gondoltam. Jó érzés volt 'szabályosnak' lenni. De ez a legjobb? Az írásom kedvéért átugrom az iskolaévet, megkíméllek benneteket az ott töltött 9 hónap részleteinek magyarázataitól. Az iskola pontosan olyan volt, mint amilyennek vártam. Egyáltalán nem volt annyira szörnyű, ahogyan a szüleim mondták. A napok egész gyorsan elteltek, nem volt szörnyen unalmas, és tudtam találkozni a barátaimmal. De már az első nap azt tapasztaltam, hogy nagyon kevés idő jut a 'szocializációra'. Az összes gyerek azt mondta "tudok lógni a barátaimmal!”. Nem az a 'lógás', amit én megszoktam. Azon a ponton hülye indoknak tűnt ez ahhoz, hogy ott akarjak lenni.

Miután eltöltöttem néhány hetet az iskolában kezdtem rájönni arra, hogy ki is vagyok. Egyáltalán nem voltam hülye, sőt. Ha valaki hülyének volt mondható, az az ott lévők 90 százaléka. Mindenki rajongva beszélt az írásaimról, beleértve az angoltanáromat is. Az összes tantárgyból jól teljesítettem, annak ellenére, hogy soha nem vettem részt eddig egy tanórán sem. Akkor jöttem rá, hogy én, aki otthon tanultam, akinek sosem 'tanítottak' semmi olyat, mint ezeknek a gyerekeknek, jobb vagyok náluk. Ironikus, nem? Kedvenc óráim közé tartoztak a Japán1, Jazz kórus, Angol1. Azok voltak a legjobbak.

Valami, amit igazán kezdtem utálni az iskolanapokkal kapcsolatban, a 6:30 órai felkelés volt, aztán 6 órát ott tölteni, majd másik 2 óra úszás a hazamenetel előtt, otthon pedig jelentéktelen házi feladatot csinálni. Az első félévben elég lusta voltam, de még így is jobb átlagom lett, mint a legtöbb gyereknek, bár önmagamhoz képest nem nyújtottam a legjobbat. Javítottam a második félév végére. Ki nem állhattam, hogy motiválatlan, hülye (nem akadémiai értelemben, hanem ahogyan viselkedtek), emberekkel voltam körülvéve. Egy másik divat, amit észrevettem, a “nem tudom” volt. Ezt mindenki használta.

Összességében az egész 9 hónap jól telt. Negatívumok és pozitívumok. Megtanultam, hogy amit eddig csináltam jobb, mint amit a gyerekek kapnak az iskolában, megtanultam, hogy amit a szüleim mondtak, nem volt teljesen eretnekség. Olyan dolgot tapasztaltam, amit eddig még nem csináltam, a misztikum elmúlt, és ami a legjobb: kétségek nélkül védhetem meg az otthontanulás filozófiáját, és szavahihető is tudok lenni. Azt is megértettem, hogy miért viselkednek az iskolába járók úgy, ahogy viselkednek. Motiváció elvesztésének hívják.

Gyorsan rájöttem arra, hogy ha nekem kellett volna elviselnem ezt a sok szart 9 éven át, biztosan nem az az ember lennék, aki ma vagyok. Barátaim azt mondták nekem "kiváló tanuló lettél volna!". Én azt mondom, nem, egy lusta disznó lettem volna, aki csak egy kanapét akar az élettől. Hozzáteszem, sokat tanultam én is a tv-ből. De érted miről beszélek: az “otthon tanulós” életem tett engem felelősségteljessé, intelligenssé. És az iskolásokat nem okolhatjuk a motiválatlanságuk (hülyeségük) miatt. Azok az iskolások, akik kapcsolatban voltak velem, is panaszkodtak, és nem értették meg őket. Nem is tudod megérteni, csak ha szabad életed van.

(Még valami másra is rájöttem: azok voltak a legintelligensebbek az épületben, akikkel már korábban is barátok voltunk. Micsoda egybeesés!)

Különbözőek vagyunk- van, aki el tud viselni 12 év iskolát, plusz főiskolát, a legtöbben nem. Tanárok között, akik azt mondják nekik, hogy nem elég jók, és éveket pazarolnak el az életükből olyan dolgokra, amik nem számítanak. Leggyakrabban észrevétlenül történik: te csak elpárologsz. Én is így kezdtem érezni az alatt a 9 hónap alatt. Minden gondolatod, minden álmod, amit be szeretnél teljesíteni, sugallatod, mind háttérbe szorul, és végül elfelejted, hogyan lehet más módon élni.

Javasolnám a szülőknek, hogy iskolába járassák a gyereküket? Egyáltalán nem. Könnyen 'eltévedhetsz'. Egy dolog, viszont amit tanácsolnék: találj olyan barátokat, akik szintén otthon tanulnak.

Tanácsolnám más otthon tanuló gyereknek, hogy menjen iskolába? Ha ez jót tesz neki, mint nekem, persze. Ha szeretnék megtudni milyen is az, igen. Máskülönben szar lesz. Egyszerű. Mindenkinek a javára válna, hogy lássa, de nem mindenki tudja ugyanabból a nézőpontból nézni. Szóval, mint minden más az életünkben, mindenkinek magának kell meghoznia ezt a döntést.

De itt vagyok, befejeződött az év, amiről úgy éreztem, sohasem lesz vége, és el kell döntenem, hogy mit szeretnék a maradék három évben. Az elmúlt néhány nap alatt mérlegeltem mit is szeretnék igazán. Fejezzem be a középiskolát, viseljem el a dolgokat, amiket nem szeretek, élvezzem azoknak a dolgoknak az előnyeit, amiket szeretek? Vagy menjek rögtön főiskolára, és koncentráljak arra, amit az élettel akarok kezdeni?

Ezeken még gondolkozom egy darabig.

Fordította: Rácz Mariann

A fentieket itt olvastam. (Kicsit igazítottam rajta stilisztikailag, de tartalmilag nem változtattam.)