Hát ez tökjó...

Tegnap reggel hozott egy ajánlott levelet a postás. MEGKAPTUK A FELMENTÉST!!! Rafi hivatalos ovi-kerülő lett! Furcsa. Semmit sem érzek: sem diadalt, sem eufóriát. Még csak nem is örülök különösebben- legalábbis kívülről nem. Talán a hétfői gyerekjólétis látogatás miatt van ez, mert akkor megkönnyebbültem és a reménységem valós alakot öltött. Lehet, hogy a tényleges papír, amit annyira vártunk, sem tudja ezt fokozni. Lehet, nem fogtam még fel, hogy ez mit jelent. Vagy nem hiszem el, hogy tényleg itt a vége és most már nem fognak mindenféle nem-várt fordulatok jönni... enyhe üldözési mánia ez, vagy ilyesmi... hát, talán van alapja a gondolataimnak, de igazából nem ezzel kellene foglalkoznom. Az nem a mai napnak a baja, hogy mi lesz holnap vagy a jövő héten... Pedig valószínűleg ezért nem tudok felszabadultan örülni. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki évekig börtönbe van zárva: hányszor elképzelte, ahogyan kilép a kapun boldogan... aztán, amikor végre megtörténik, amit annyira várt és akart, akkor első szabad lépései után ezt mondja "nos, ennyi? ennyi az egész?" (Jól van, igaz, hogy kicsit abszurd a kép, de hirtelen ez jutott az eszembe.)

Talán túl sok volt a gondolat, a küzdelem, a vergődés, a vágyak, az indulatok az ügy kapcsán... túl sok volt az érzelem... mostanra elfogyott. De emellett- olyan fura- legszívesebben szétkiabálnám az összes kételkedő ismerősünknek, hogy helló emberek, van ám felmentésünk!!! Mert voltak olyan felhangok ('szakavatott' szülők), akiktől megkaptuk anno, hogy ilyet nem lehet csinálni legálisan, hogy az utolsó év márpedig kötelező és jobb, ha beletörődünk, hogy Dodát vinni kell majd- de neki is jobb lesz úgy, higgyük el. Doda ügye nem volt sem sima ügy és nem is volt felmentésünk akkor. Szóval életünkben először most láttunk ilyen felmentési papírt... kitöltve... érvényesítve. Azért most, hogy így belegondolok... felspanolódom kicsit ezekre a gondolatokra (blog önterápia, hehe)

A papír arról szól, hogy a felmentést szept. 29-től adták meg, mert akkor kaptak tőlünk írásbeli kérvényt. A valóság persze az, hogy szept. 3-án, amikor elmentem Rafival az oviba, hogy nézze meg a fejlesztőpedagógusuk, akkor az ovivezető semmiféle írásbeli kérvény szükségességéről nem beszélt: direkt rákérdeztem előbb telefonon is, meg ottlétünkkor is, hogy ugye akkor más teendőnk nincsen, mint bemenni. Mindannyiszor az volt a válasz, hogy nem, semmi egyéb teendőnk nincs. Aztán 2 héttel később szólt, hogy kellene a kérvény. Mi egy hét múlva vittük el, hát így lett a 3-ából 29-e. Ettől tartok kicsit- hogy majd kitalálják, hogy egy hónap nincsen lefedve és akkor most utólag ejnye meg bejnye. Hát nem tudom. Azért most örülök. Tényleg. NAGYON.