Ma nagyon stresszes napom volt. Nem részletezem. Tagmondatokban: elvágott ujj, rohanva főzés (utálom!), kiabálás (nem kellett vón), érzelmi viseltesség...
Amúgy jól vagyok, de a nap vége ilyenformán besűrűsödött.
Aztán szépen mindenki megtalálta a helyét az ágyában, villany leo, és én séta kifelé, hogy végre netközelbe kerülhessek.:) Aztán valami intéznivalóm akadt a wc-ben (az ajtaja nyitva szokott lenni elalváskor, hogy bevilágítson a szobába), és ahogy belépek, furi látvány fogadott: a szép fehér fal egyes részei kékek voltak! A padlón és a felhajtott wc-ülőkén valami élénk kék trutyi virított.
"Mi van?"- kérdeztem magamtól. Na aztán nosza, előkaptam a még ébren levő gyerekeket- hamar kiderült, hogy Doda mesterkedett. A vallatásnál teljesen ártatlan arccal válaszolt. Beismerte (nem rögtön), hogy ő volt a tettes és nagy nehezen (tényleg) sikerült belőle kihúznom a lényeget. Az történt ugyanis, hogy elment wc-re és észrevette a wc-illatosítót (nem az aeroszolt, hanem azt, amit a wc-kagylóba biggyesztünk, hogy a lefolyó vízzel együtt friss illatot szállítson). Azt szépen kivette és rázni kezdte.
"MIT CSINÁLTÁÁÁL?" - dörögtem rá én, aztán válogatott módon dühösen lehordtam. Amikor lecsillapodtam kicsit, akkor tudtam megkérdezni, hogy mégis miért tette ezt. Hogy miért? Azért, mert érdekelte, hogy milyen színű lesz a cucc, ha felrázza!
Amikor ezt meghallottam- hú, de elszégyelltem magam! A mi nagy felfedezőnket épp az imént tiportam a földbe válogatott módon... ...szárnyszegés mesterfokon. Hmmm. Ekkor észbe kaptam és lerendeztem vele a dolgot. Elmondtam neki, hogy semmi baj azzal, ha valami érdekli, de csak az engedélyemmel fedezhet fel bizonyos dolgokat- kérdezzen. És ha rosszat tesz, mondja meg, ne én jöjjek rá, hogy mi a helyzet. Ezután győzködnöm kellett arról, hogy nem követett el akkora marhaságot, mint amennyire kiakadtam rajta, mivel elkezdte a maga elszontyolódott módján magát kárhoztatni (ekkor szembesültem csak igazán azzal, hogy mit okoztam a gyerkőcben).
Amikor ezeket megbeszéltük (ez elég gyorsan ment), akkor kölcsönösen bocsánatot kértünk a kifogásolható viselkedésünkért (persze én kezdtem).
Mit tanultam meg ebből?
1. Először használjam az agyamat és teljesen járjak utána, hogy hogyan történtek a dolgok. A hogyannál is fontosabb, a miért.
2. Egy született felfedezőnek is nagyon könnyen ki lehet tépni a szárnyait. Több inspirálás kell nekik és nagyon óvatos helyreigazítás.
3. A dolgokat nem lehet visszacsinálni. Ha nem akarok állandóan romokat takarítani a lelkükben, akkor észnél kell lennem és meg kell őriznem a hidegvéremet- legalább addig, amíg ki nem derítem az igazságot...:)
4. A gyerekeimnek csak egyszer van gyermekkoruk. Leginkább rajtam múlik, hogy milyen emlékeket fognak őrizni belőle. Mind a négyen megérdemlik a jóhiszeműségemet: vagyis azt az előfeltételezést, hogy nem szándékosan okoznak kárt. Hinnem és bíznom kell bennük. És ennek le is kell jönnie abban, ahogy napról napra velük bánok. Képes vagyok erre, úgyhogy eszerint kell járnom.
"Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak." (Jak.4:17)
