Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2011. január 13., csütörtök

Egy levél a házasságról gyermekeimnek




Ezt a levelet nem én írtam, de jól megfogalmazott és igaz és annyira fontos, hogy azt éreztem, amikor olvastam, hogy meg kell osztanom veletek. Sokan valljuk, de sokan nem törődnek azzal, hogy nem az iskola, nem a haverok, nem az állam, hanem mi vagyunk a gyerekeink szülei. És ezért nekünk kell lefektetnünk a jó alapokat, amiből aztán a párválasztáshoz kapcsolódó helyes személyes döntéseik motiválódhatnak.

De kitől kapja a valós alapozást a gyerekünk? Belenyugodhatunk, ha mégsem tőlünk?

Hívő szülőként vajon kaptunk-e szabadságot arra, hogy elmulasszuk vagy másokra bízzuk azt az életre szóló tanítást, amivel jó vagy rossz irányba befolyásolhatjuk a gyerekeink párválasztását, házasságát, végső soron egész életét?

És vajon megvan-e a megfelelő szeretetkapcsolat szülő és gyereke között, amivel egy ilyen tanítás nem fülön-be, fülön-ki lesz, hanem szívre vett és megélt igazság?

A mi házasságunk milyen mintát ad át? Ha nem olyan a házasságunk, amilyennek szeretnénk, vagy nem olyan, amilyennek az Ige szerint lennie kellene, akkor mi módon tudjuk vonzóvá tenni gyerekeink számára a házasságot?


Egyáltalán mi mit gondolunk a házasságról, elköteleződésről, megbocsátásról, szerepekről?

A most következő levél határozott irányt szab, és hiszem, hogy ez az irány a megfelelő. Nagyon jó lesz, ha közös 'hangos' gondolkozás valósul meg, és megírjátok, hogyan látjátok ti a dolgokat. A levelet egy nyolcgyerekes (otthonoktató) anya írta a saját gyerekeinek, mintegy útravalóul.

¤¤¤

Vannak dolgok, amelyek túl fontosak ahhoz, hogy ne írjuk le őket, hogy ne mondjuk módszeresen őket a gyerekeinknek. A következő egy ilyen levél lesz, amit az én gyerekeimnek írtam. Azért imádkozom, hogy mindegyikőtöknek inspirációul szolgáljon.

Kedves Gyermekeim!

Abban az esetben, ha az Úr megadja nektek jó ajándékát, egy férjet vagy egy feleséget- és remélem, megteszi- úgy van pár dolog, amit szeretném, ha tudnátok. Olyan dolgokra gondolok, amiket valószínűleg nem fogtok senki mástól hallani, de a tv-ből és a médiából egész bizonyosan nem. Sajnos elképzelhető, hogy a gyülekezetetekben sem fogják elmondani nektek.

A házasság, kedveseim, nem a ti boldogságotokért van. Nagyon szeretném, hogy boldogok legyetek, és remélem, hogy azok is lesztek, ugyanakkor meg kell értenetek, hogy a házasság Isten terve, és az Ő céljainak kell megvalósulni, ahhoz, hogy boldogok legyetek. Az Ő végső célja a szentség, és egy Neki odaszánt életben minden dolgot arra használ fel, hogy ezt a célt megvalósítsa.



Lányaimnak:

Olyan férfihoz menj hozzá, akinek élete legfőbb hajtóereje Krisztus. Ez után már nem nehéz őt boldoggá tenni. Nézz fel rá, bátorítsd a szavaiddal, mutasd ki, hogy hálás vagy érte, és ő minden követ meg fog mozgatni, hogy elégedetté tegyen. Gyakran mosolyogj, mindig jókat mondj róla, és tegyél meg mindet annak érdekében, hogy megőrizd jó hangulatodat. Ez az otthonodat is áthatja majd, amitől az olyan hellyé fog válni, ahol ő is, a gyerekek is jól érzik magukat.

Természetesen lesznek rossz napjaid, sőt, még sírós napjaid is. És ezek azok a napok, amikor bemész a hálószobádba, letérdelsz a padlón és könyörögsz az Úrhoz, hogy hordozzon. Azután felkelsz, kapsz egy friss új nézőpontot (a zsírkréta le fog jönni a falról), és nekikezdesz újra. Mindenek felett pedig, teremts otthont.


Fiaimnak:

Olyan nőt vegyél feleségül, akinek a legfőbb hajtóereje Krisztus. Ez után már csak akkor nehéz neki örömet szerezni, ha nem tudod 'a titkot'. És hogy mi a titok? Örülök, hogy megkérdezted. A titok, hogy a feleségedet boldoggá tedd, az, hogy megadod neki, hogy értékesnek, szeretettnek, és biztonságban érezze magát. Lesz, amikor
majd ki kell mozdulnod a komfort-zónádból, hogy ezt megvalósítsd. A feleség nem mindig kész a szeretet olajcseréjét helyesen értelmezni, még ha ez ezt is jelenti.

De hadd adjak neked egy 'titkos kérdést'- egy kérdést, amit fontos, hogy gyakran megkérdezz tőle. Ez persze nem csak a kérdezésről szól. Bizonyosodj meg, hogy a szemébe nézel, talán még a vállát vagy az arcát is megérintve, és kérdezd meg: "Mi jár most a fejedben?" És aztán legyél kész meghallgatni. Ő ezt úgy fogja érzékelni, mint befedező védelmedet az ő szíve gondolatai felett. Gyengédség, meghallgatás, védelem. Erre van szüksége.

Mindegyikőtöknek:

Ha a férjed vagy a feleséged valami nagy ostobaságot csinál, bocsáss meg neki. Ha újra megteszi, újra bocsáss meg. A megbocsátás kell legyen életünk hajtóereje mindennap.


Megbocsátás

Folyamatosan gondolkozz az erősségein és vesd ki a gyengeségeinek gondolatait. Ejts foglyul minden gondolatot- válaszd azt, hogy szeretni fogsz.


Itt a rész, amit nem fogtok gyakran hallani:

Ha 'boldogtalannak' találod magad, már nem vonzódsz, érdektelenné váltál, stb., nincs engedélyed, hogy akár csak elgondolkozz a váláson. Ha azon kapod magad, hogy egyre többet veszekedtek, egy percig se gondold, hogy "jobb lenne, ha a gyerekek ebből kimaradnának", mert nem fognak.

A házassági ígéretek, amiket az esküvőtök napján tettetek, nem javaslatok voltak. Szövetségi ígéretek voltak a Szent Isten, a család és a barátok előtt, arról, hogy ezzel a személlyel maradsz életed hátralevő részében, még akkor is, ha nem érzed úgy. Szent esküvéssel esküdtél és ha nem tudod ehhez tartani magad, akkor ne házasodj meg. Előre döntsd el, hogy a házasságod visszavonhatatlan. Sokkal erősebb a motiváció, hogy kijöjjetek egymással, ha házasság-házatokon nincsen vészkijárat.

Senkivel ne ossz meg intim gondolatokat vagy érzéseket a másik nemből. Ne is maradj kettesben senkivel közülük, semennyi időre sem.

A válás nem 'személyes döntés'. Számos családot fog befolyásolni sok generáción keresztül. Amikor "elválasztod azt, amit Isten egybeszerkesztett", akkor sokkal többnek okozol örök kárt, mint saját magadnak.




Oly vadul óvd a házasságodat, ahogyan a saját életed őrzöd. Úgy kezeld a házastársadat, mintha a tested meghosszabbítása lenne, éppen úgy, ahogyan Isten lát benneteket. Bánj úgy a házastársaddal, mint ahogyan más családtagokkal bánsz. Hiszen tudod: "szeretned kell őket, mert csak ez az egy családod van".

Szeretném, ha boldogok lennétek, igazán. De azért imádkozom, hogy szentek legyetek.


A szöveg eredetije itt olvasható.


2011. január 7., péntek

HOGYAN SZERESD SZÓFOGADÓVÁ? (maratoni poszt)




Szívem közepe a címbeli téma, leginkább azért, mert napi szinten ezzel vagyunk lefoglalva itthon: négy kislegény szófogadóvá szeretésével. Nagyon bő ez a téma, és sokat írtam róla most. Kérlek, hogy utóbbit nézd el nekem, rövidebben nem tudtam megfogalmazni a gondolatokat. Nagyon a szívemen van, amit írtam, és rám nehezedik, hogy így helyes élni, de még magam is sokat bukdácsolok, még nem úgy megy ez, mint a karikacsapás, bár egyre inkább igyekszem. Tőled sem várom, hogy holnaptól tökéletesen alkalmazd, amit leírtam, de ha Isten változásra indít, akkor ne keress kibúvókat, hanem lépj hittel, engedelmesen.

Ha egy kezdő-végszót kellene írnom ahhoz, ami most következik, akkor ez lenne az:

Isten adjon nekünk kegyelmet bőséggel, hogy betölthessük azt a feladatot, amire Ő hívott el: gyereket nevelni, gyereket tanítani, gyereket szeretni!

¤¤¤

Minden nevelés alapja a mély és bensőséges szeretetkapcsolat szülő és gyermeke között. Én ezt úgy hívom, hogy nálad van a gyereked szíve, nála meg a tiéd.

Szófogadóvá szeretni... Furán hangzik, de meggyőződésem, hogy nincsen más módszer. Nincsen más, ami hatna, és ami igazi mély jellemformáló erővé tudna válni a gyerekeink életében. Csak egy mély szeretetkapcsolat képes erre.

Ha érzi, hogy szereted, akkor hallgatni fog rád. Ha hallgat rád, akkor az erkölcsi tanításnak, amit napról napra átadsz a különböző élethelyzetekben, lesz hatása. Ha hallgat rád, akkor minimálisan kell majd őt fegyelmezni. És amikor mégis szükség lesz erre, akkor nem lázadást és elhúzódást, még keményebb szívet és tőled elidegenedő viselkedést fogsz tapasztalni, hanem azt, hogy egymáshoz közelebb von ez is, és a gyerek hallgat a fegyelmezésre.

Azt hiszem ezek azok a dolgok, amiket köztünk, szülők között aranyárban mérnek: gyermekek, akik boldogan szót fogadnak, és akik mindenféle hátsó szándéktól független őszinte rajongással csüggnek szüleiken. Nem tudok ennél békésebbet elképzelni. De vajon miért van az, hogy egyáltalán nem ez a jellemző? Miért nem tapasztaljuk meg a fenti ideális viszonyt?

Kétségkívül bennünk van a hiba, nem a gyerekeinkben, hiszen ők csak gyerekek. Ez alatt azt értem, hogy ők csak reagálnak valamire: nem ők generálják a szülők viselkedését, hanem a szülők a gyerekekét. Nagyon fontosnak tartom ezt, olyan fontosnak, hogy újra leírom: nem a gyerek viselkedése miatt viselkedünk úgy vele, ahogyan viselkedünk. Bármennyire szeretnénk is áthárítani a felelősséget, ezt nem tudjuk megtenni, hiszen nem saját maga miatt olyan a gyerek, amilyen, hanem olyanná vált. Azért is viselkedik úgy, ahogyan, mert ezt a viselkedést generáltuk ki belőle a saját viselkedésünkkel. A dolog persze ennél több ismeretlenes, de ezeket az ismeretleneket is meg lehet ismerni. Bízom abban, hogy az alábbi gondolatok alapjaiban fogják megváltoztatni a gyerekeinkhez való hozzáállásunkat.


A szemléletváltás

Meg kell értenünk, hogy a gyerek bűnös és járatlan. Bűnös alatt azt értem, hogy elveszett bűnös, aki Isten kegyelmére szorul. Olyan ember, akinek kapcsolatra van szüksége és vezetésre van szüksége. Arra van szüksége, hogy kapcsolatba kerüljön élete Forrásával, Istennel, és arra, hogy alárendelődjön egy felnőttnek, aki irányt mutat neki: mivel csak ebben az állapotban tud ideálisan fejlődni. Azon, hogy járatlan, azt értem, hogy nélkülözi a világ dolgainak megértéséhez szükséges tudást. És azokat a jellemvonásokat és készségeket is, amelyekkel a felnőtt életben majd boldogulni fog tudni.

Gondolom, eddig nem sok újat mondtam, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a gyerekek ilyenek. Amire fel szeretném hívni a figyelmet, az a kenőanyag, amivel minden növekedési, ismeretszerzési és jellemfejlődési munkafolyamat olajozott lesz. Ez a kenőanyag pedig a már előbb említett kapcsolat. (Ebben a posztban a szülővel való kapcsolatra fogok összpontosítani, de gyerekeink Istennel való kapcsolata is egy nagy téma.)

Ha van kapcsolat, akkor a dolgok olajozottan és súrlódásmentesen működnek szülő és gyermeke között. Most mondhatod, hogy ez igen bagatell dolog, és hogy mindenki tudja, hogy kapcsolat kell... de vajon milyen kapcsolatról beszélünk? Sokféle kapcsolat van, én azonban nem akármilyen kapcsolatra gondolok. Nem olyanra, hogy köszönőviszonyban vagyunk és felületesen ismerjük egymást. Nem is olyanra, amelyben megtaláltuk a módját, hogy kikerüljük egymást, és így képesek vagyunk látszólagos békességben élni az életünket egymás mellett.

Kapcsolat alatt én mély szeretetkapcsolatot értek, olyan mélyet, amely képes átformálni a résztvevők életét, és tartósan át is formálja. Olyan szeretetkapcsolatra gondolok, ahol a szeretet megnyilvánul, és ahol a szálakat egy életen át építgetjük.

Mély szeretetkapcsolat... A szeretetről sokkal könnyebb beszélni, mint megélni a mindennapokban, és ez igaz a gyerekeinkkel és más felnőttekkel való kapcsolatainkra is. Sajnos gyakran félreértelmezzük ennek a kenőanyagnak a mibenlétét. A rossz minőségű kenőanyag (vagyis a hamis szeretetre épülő kapcsolat) leterhel, több kárt tévén, mint ha egyáltalán nem lett volna kenőanyag, vagyis kapcsolat.

Ahhoz, hogy a gyerekünk velünk való komolyabb súrlódás nélkül alárendelődjön, szeretetre van szükség. Nem az övére, hanem előbb a miénkre. Ahhoz is, hogy ismeretet adjunk át, jellemet fejlesszünk, készségeket alakítsunk ki, tanítsunk és neveljünk, ahhoz is szeretet kell. Nem arra gondolok, hogy a tetteinket szeretettel kell véghez vinnünk, bár ez is igaz.

Arra gondolok, hogy a szeretetnek nem egy nevelési célzatú tettnek kell lennie, hanem egy meghatározó erős kapocsnak. Egy közegnek, amiben élünk, ami jellemzően megnyilvánul minden apró kommunikációban, amit bonyolítunk, sőt abban is, ahogyan odafigyelünk egymásra vagy bocsánatot kérünk. Egy állapotról beszélek, egy kapocsról, ami közted és a gyermeked között formálódik és ami átitatja a tetteidet. Ez meghatározza a róla alkotott gondolataidat és a hozzá való mindennapi viszonyulásodat is maximálisan. Egy elérhető és kívánatos kapcsolatra gondolok, ami nélkül minimum kétesélyes minden nevelési reakciónk és gyerekekkel kapcsolatos interakciónk. És akkor most érkeztünk el oda, ahonnan elindultunk. Emlékszel?

Minden nevelés alapja a mély és bensőséges szeretetkapcsolat szülő és gyermeke között. Én ezt úgy hívom, hogy nálad van a gyereked szíve, nála meg a tiéd.

Ha ez megvan, akkor a gyereked nem fog keserűen lázadni a tekintélyed ellen. Nem fog érdekembernek tartani, aki csak akkor közelít őhozzá, amikor akar valamit tőle. Nem fog tiniként eltávolodni tőled, nem fog más utakat keresni, mint amiken járni tanítottad, nem fogja megutálni és megvetni azt, ami vagy és amit hiszel. A keserű-nehéz kamaszévek nem fognak sosem eljönni, hanem édes kamaszévek lesznek, amelyek során cinkostársakká formálódhat az apa-gyerek és az anya-gyerek kapcsolat. Ha ez megvan és megmarad, akkor a gyermekeddel való kapcsolat egy olyan mély örömforrás lesz az életedben, amit sohasem akarsz majd mással betölteni, vagy elfelejteni.


De H-O-G-Y-A-N???

Talán már hallottad, hogy a gyereked számára a szeretetet úgy betűzik, hogy i-d-ő. Rá kell szánni az időt erre a kapcsolatra, rá kell szánni az időt a gyerekedre. Olyan ez, mint egy bimbózó szerelem: meg kell ismerni egymást, és ez sok időt igényel. Minden gyerek egyedi és különleges teremtése Istennek. Senki sem fog neked útmutatót adni arról, hogy mennyi időt kell rászánnod erre, hogy mikor mondhatod el végre, hogy "ennek a gyerekemnek a szíve nálam van, és nála az enyém". Ne azt kérdezd, hogy mennyi időt kell még rászánnod, hogy nálad legyen a szíve. A kérdés inkább az, hogy meddig vagy hajlandó elmenni a gyereked megismerésében? Elmennél a végsőkig, ha az kellene? Mert ahhoz, hogy ez a kapcsolat áldás és öröm forrása legyen mindkettőtök életében, bizony az kell...

Mikor mondhatod, hogy nálad van a szíve? Amikor már nálad van a szíve, akkor szeret veled lenni. Nincsenek előtted titkai, mivel ő is igényli, hogy megosszon veled mindent. Ad a véleményedre, és hallgat a tanácsaidra, még azokban az esetekben is, amikor olyat tanácsolsz, amivel szíve szerint nem ért egyet. Igen értékes mindkettőtök szemében az együtt töltött idő, és önfeledten egymásra is pazaroljátok, anélkül hogy türelmetlenül várnád a végét (úgy, mint a legjobb barátok...). Gyermeked mélyen érzi, hogy bármikor számíthat rád és hálás ezért. Nem felszínesen, hanem igazán ismered őt: tudod, mi jár a fejében, ismered a gondolatmenetét, tudod, hogy mi hozza lázba, miért aggódik, mivel lehet felvidítani, mi hozza ki a sodrából. Ez a leírás ugyanúgy igaz egy ötévesre, mint egy tizenkettő vagy húszévesre. Amikor nálad van a szíve, akkor az így néz ki.

Ha az idő az egyik faktor egy ilyen szintű kapcsolat kialakulásában, akkor a folyamatosság a másik.

Az idő azt jelenti, hogy amikor a gyerekednek szüksége van rád, akkor ott vagy neki. A folyamatosság azt jelenti, hogy ez nem egy néhányszori alkalom a nap általad meghatározott időszakaiban, általad meghatározott ideig. Ahhoz, hogy nálad legyen a szíve, meg kell élned a kontrollvesztést. A gyermeked igénye szabja meg a mikort, a meddiget és a milyen gyakrant. És ez nem változhat, nem fog változni. Mindig ő fogja meghatározni, hogy mikor van szüksége rád, és amikor szüksége van rád, neked ott kell lenned érte. Mindig. Lesz, amikor félbe kell hagynod miatta a munkát. Vagy oda kell őt magadhoz vonni, bele kell vonni a munkavégzésedbe. Lesz, amikor éjjeli beszélgetést fog ez jelenteni. Vagy lemondott programot, elnapolt tervet.

Röviden, azt jelenti, hogy egész nap elérhető és megközelíthető vagy a gyereked számára: imádságos szívvel kész vagy az alkalmas időket kihasználni. És minden idő alkalmas idő, amikor a gyereked téged igényel.


Három tévút

Elérhetőnek és megközelíthetőnek lenni nem azt jelenti, hogy a tévé vagy a számítógép mellől háttal navigálom a gyereket. Azt sem jelenti, hogy bólogatok a mondandójára, de a fejemben máshol járok. A gyerek fel tudja mérni és meg is érzi, hogy anya most valóban figyel és komolyan érdekli az, amit beszélek vagy mutatok, vagy csak 'le akar pattintani'. A felületes figyelem degradáló a gyereknek és nem közöl szeretetet számára.

Az elérhetőséget és megközelíthetőséget nem jó összekevernünk a gyerek vég nélküli kiszolgálásával sem. A kapcsolatépítés nem azonos azzal, hogy a gyerek nyivákol egyet, hogy "anyaaaa!", és én azonnal pattanok a bogárkához. Ezzel az ego-centrikus természetét szolgálnánk ki, és ez nem válna hasznára.

(Nem arról van szó, hogy a valós igényeit figyelmen kívül hagyom, hanem arról, hogy nem engedem hasztalan ugráltatni magam, hiszen annak nincsen köze a gyerekem szükségleteihez.)

Az elérhetőség és megközelíthetőség nem azonos azzal sem, hogy vég nélkül részt veszek a játékába, és őt szórakoztatom, mert ő úgy kívánja. A bölcs felnőtt bevonja a gyereket a saját tevékenységeibe, hiszen azokat muszáj megcsinálni. A gyerekek élvezik ezeket a közös tevékenységeket. Arra is rá lehet őket szoktatni, hogy egyedül vagy a testvérükkel szépen eljátsszanak, és ne állandóan a szülőt igényeljék ehhez.


Nem szabad önmagunkat áltatnunk

Az, hogy ismerünk valamit a gyerekünkből messze nem azonos azzal, hogy nálunk van a szíve. Az, hogy működőképes a kapcsolat anya és gyermeke között még nem jelenti, hogy hallgatni is fog rád a kritikus helyzetekben. Nagyon sok szülő gondolja, hogy a működőképes kapcsolat ugyanaz, mintha a gyermeke szíve nála lenne, de ez nem így van. Az, hogy valamennyi időt rászánunk a kapcsolat ápolására, az valamennyi rászánt idő lesz- nem több ennél. Ha nem vagyunk ott a gyerekünkért napról napra, ha nem vagyunk elérhetőek és megközelíthetőek mindig, amikor a gyerekünk igényli, akkor nem lesz nálunk a szíve, és lehet, hogy erről nem is fogunk tudni.

Mennyi szülő hiszi naiv hittel, hogy ismeri a gyermekét és nála van a szíve, amíg be nem üt a krakk, és ki nem derül, hogy a gyerek rossz társaságba került, bűncselekményt követett el, drogozik, vagy tiniként lett várandós. És nagyon sajnos, hívő szülők gyerekeiről is lehetne beszélni, mert ők is elfordulhatnak a hitüktől és belekeveredhetnek olyan dolgokba, amiket a szülők legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. Ezek a szülők döbbenettel állnak a történtek előtt, és sehogyan sem értik, hogy az ő kedves és tisztelettudó kamaszukkal hogyan történhetett ez. És rendszerint összetörnek az új ismeret terhének súlya alatt. Ez borzasztóan tragikus dolog, de az ő döbbenetük az egyértelmű bizonyítéka annak, hogy nem ismerték a gyerekeiket, nem is volt náluk a szívük...

Nem ismerték fel időben, hogy a gyerekkel gond van, nem voltak ott, hogy segíthessenek, nem is tudtak róla, hogy mi jár a fejében. Így nem tudtak rá hatni, amikor el kellett volna téríteni őt a helytelen és veszélyes útról. Soha senki sem akar ilyet átélni a gyerekével! Mégis mennyire közönyösek vagyunk: hagyjuk, hogy a velük való mély kapcsolat lehetősége kicsússzon a kezünkből a mindennapok rohanásában...

Naivan hisszük, hogy ilyen velünk nem fog történni, csak mert a mi gyerekünk "nem olyan"... De biztos ez?? Nem az 'olyan' gyerekek kerülnek bele minden rosszba: nem azok, akik nem voltak elég okosak és értelmesek. Hanem azok, akiknek nem volt mély szeretetkapcsolata a szüleivel. Akik földön-égen keresték az elfogadást, a szeretetet, kerestek egy olyan kapcsolatot, amelyben értékesnek érezhették volna magukat... ami megóvta volna őket attól, hogy rossz helyen keressék a hiányzó szeretetet... de hiába keresték a jó helyen, nem találták meg a szüleiknél, nem találták meg egyetlen felnőttnél sem... és ez az igazán tragikus dolog.

Nincsenek garanciák, de ha mély szeretetkapcsolat van szülő és gyermeke között, ha ismered őt és nálad van a szíve, akkor a gyerekednek nem lesz arra szüksége, hogy máshol keressen szeretetet és elfogadást. Meg vagyok győződve, hogy azokkal a szülőkkel történik ilyen súlyos összetöretés, akiknél valójában nincsen ott a gyerekük szíve: akik alig ismerik őt. Meg kellene állnunk és újragondolni a fontossági sorrendet. Lehet, hogy még mindig csak reménykedünk? Talán mi magunk is áltatjuk magunkat, hogy minden nagyon jól van, pedig igazán nem tudhatjuk?

Azt mondjuk, normális dolog, hogy a gyerek leszakad a szülőről. És ez alatt azt értjük, hogy nem baj, ha nem tudunk róla mindent, sem az, hogy másokkal szívesebben tölt időt, mint velünk. Valójában örülünk is, hogy nem csak velünk osztja meg a dolgait, hiszen alig van időnk a vele való kapcsolatra (meg bármi másra is).

Amikor a gyerekünk naponta sok-sok órában nincsen velünk, akkor a fizikai távolság miatt képtelenség elérhetőnek és megközelíthetőnek lenni. Hogyan is tudnánk ott lenni érte, akkor, amikor szüksége van ránk? Így nagyon nehéz őt megismerni, és talán lehetetlen is elérni, hogy a szíve nálunk legyen. És ez pedig nem jó így, mert ha nincsen nálunk a szíve, akkor nem tudunk rá hatni, olyan mértékben, ahogyan kellene.

Mély igazsággá kell váljon bennünk, hogy önmagában ilyen, hogy minőségi idő, nem létezik. A mennyiségből következik a minőség. Ha rászánom a sok időt a gyerekem megismerésére, akkor érezni fogja, hogy nekem ő, mint személy fontos, és azt fogja gondolni, hogy jelentőségteljes valakinek tartom. Így lesz valódi számára a szeretetem, így lesz közege a cselekedeteimnek felé. Ha az ún. minőségi időre hajtok: percekre, félórákra, amikor irányítottan kikérdezhetem, hogy mi van vele, akkor azt közlöm a gyerekkel, hogy ő csak akkor fontos, amikor be tud illeszkedni a napirendembe. Talán fontos, de nem eléggé: annyira már nem, hogy ott legyek érte akkor, amikor ő igényelné, amikor neki fontos lenne.

Ez egy gyerek számára légüres teret képez, amiben úgy érzékeli a szeretet-megnyilvánulásaimat, hogy azok valójában nem őróla szólnak, hanem énrólam, az én lelkem megnyugtatásáról. Arról, hogy én, az apa vagy anya, azt érezzem, hogy mindent megtettem, amit kellett (tinikor előtt ezt nem tudják így megfogalmazni, de bizonyára korábban is megérzik).


Címkék, bélyegek, kategóriák

Szerintem minden gyerek egyedi koktél személyiség, tanulás, érzékelés, képességek, vérmérséklet, gondolkozás és érzések szempontjából. A címkék mindig arra jók, hogy ne kelljen megismerni őt magát, hanem majd a címkét kikutatom, és akkor a gyerekemet is ismerni fogom. A címkék arra is jók, hogy stabil építményként nézzünk a gyerekünkre, aki már mindig olyan marad, amilyennek 'megismertük'. Ez a gondolkozás a szülőnek nagy magabiztosságot ad, a folyamatosan változó gyereknek azonban kárt okoz, mivel erősen gúzsba köti őt a 'tesosemfogszmegváltozni' gondolat (így tényleg nem fog tudni a helytelen jellemvonásokból megváltozni, vagy csak igen nehezen).

Pedig minden gyerek dinamikusan fejlődik és minden felnőtt is magában hordozza ennek a dinamizmusnak a lehetőségét. Mindenki képes megváltozni, mert Isten mindenkit képes megváltoztatni. Nem mondhatunk le egyik gyerekünkről sem, sem nevelésileg, sem máshogyan, ameddig Isten nem mond le róla. Isten a második esélyek Istene és nem mond le rólunk sem. Miért mondana le a gyerekeinkről? Nem teszi. Nála mindig van második esély: újrakezdési lehetőség a gyereknek is és a szülőnek is.

Talán azért szeretjük annyira a címkéket és a kategóriákat, mert jelentős időt spórolhatunk meg a használatukkal. Tanulási képességekkel kapcsolatos címkék, pszichológiai címkék, rendellenességek címkéi, személyiségtípusok címkéi, tanulási típusok címkéi, szeretetnyelvek címkéi. Mind-mind olyanfajta tudást adnak, ami eltávolít minket attól a másik embertől, akire a címkét rátettük. Azt hisszük, hogy most már igazán ismerjük azt a másik embert, és ennek a tudásnak megfelelően fogunk reagálni a másikra. Ez nem hasznos.

Ne címkézzünk. Inkább ismerjük meg a gyerekeinket, de valóban. Menjünk el a végsőkig: szánjuk, vesztegessük, pazaroljuk rájuk az időnket és az energiánkat. Menjünk el addig, míg a gyerekünk szíve végre nálunk lesz és a miénk meg nála.


Egy életen át...

Fontos megérteni, hogy a gyerekünkkel való kapcsolat dinamikus kapcsolat, mert a gyerekünk és mi magunk is dinamikusan fejlődő személyek vagyunk. Mivel dinamikusan fejlődünk, nem lehet azt mondani, hogy csak mert egy hónappal ezelőtt ismertem a gyerekem, most is ismerem őt. A gyerekek változnak: a gondolkozásuk változik, az igényeik is változnak, és nekünk folyamatosan, napról napra ott kell lennünk értük.

És itt visszautalok az elejére. Emlékszel még, milyenféle szeretetkapcsolatról írtam? Olyan szeretetkapcsolatra gondolok, ahol a szeretet megnyilvánul, és ahol a szálakat egy életen át építgetjük. Egy életen át...

Ne felejtsük el: amit megnyertünk, az el is lehet veszíteni. A kisgyermekkorban felépített kapcsolat nem tart ki évekig. Sokan csak a gyerekük 3éves koráig építgetik nagy gonddal és intenzíven a vele való kapcsolatot. Ez nem elegendő arra, hogy egy életen át nálunk legyen a gyerekünk szíve. Ha holnaptól nem leszel ott érte, akkor egy idő múlva elveszíted a szívét. Igaz, hogy reménységet nyerhetünk, mert a kapcsolat újra felépíthető, azonban nem áll a rendelkezésünkre végtelen mennyiségű idő.

Valójában: egyáltalán nincsen túl sok időnk. A gyerekek gyorsan növekszenek. Nem mindig lesz úgy, mint most. Ha most, amikor még ők akarják napról napra megosztani magukat velünk, nekünk ez nem fontos, vagy nem eléggé fontos, és ha nem tudunk értve figyelni rájuk, akkor lehet, hogy egy napon arra ébredünk majd, hogy a fiatal kamasz gyerekeinkkel beszélgetni szeretnénk, de nekik már nem lesz erre igényük. Vagy rossz társaságba kerülnek, és mi megőriznénk őket, de nem hallgatnak majd ránk, mert nincsen közeg, amelyben figyelmeztető szavainkat a szívükre vennék.

Most ők azok, akik mondják és mondják és mondják, és mi győzzük hallgatni! De lesz ez még fordítva is: amikor majd azt mondjuk, bár lenne mit győzni hallgatni! De nem lesz, mert amikor kicsik vagy kicsit nagyobbak voltak, nekünk nem volt erre elég időnk...

Ne kelljen visszasírni azt, hogy akkor, amikor kellett volna, nem volt rájuk idő. Mély szeretetkapcsolatra muszáj, hogy legyen idő, különben évek múlva lehet, hogy össze fog törni a szívünk.

Szívesen olvastátok