Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. december 31., péntek

Számvetés




Hosszú volt ez az év, és sok minden történt. Gondolom, mindegyikőtök elmondhatja ezt. Nagyon érdekel, hogy nektek milyen volt 2010. Kérlek is, hogy írjatok róla hozzászólásban.

És hogy nekem milyen volt ez az év? Röviden: jó volt.

Megvolt az első és a második otthonoktató vizsgánk idén és jó volt.

Volt egy otthonoktató konferencia, amit a családunk szervezett és tapasztaltuk Isten áldását, jó volt.

Kijöttünk Londonba, több hónapja itt élünk, az Úr tanít minket és érezzük, hogy Ő jó.

De ezek csak a külső dolgok, pedig voltak belső dolgok is.

Ebben az évben sokszor volt, hogy közel voltam az Úrhoz, és sokszor volt, amikor távol. Volt, amikor megbántottam másokat, volt, amikor mások bántottak meg engem.

Voltak rosszabb napok fizikálisan, és voltak szuper napok. Nem is olyan rég volt, amikor azt hittem, nem fogok tudni továbbmenni, többé nem lesz hangom blogolni, és nem akarok semmit már ettől az élettől- mert megszűnt egy olyan barátság, ami fontos volt. De Isten segített megbocsátani és bocsánatot kérni. És bár ez a kapcsolat örökre megszakadt, Isten nem hagyott el, és Ő elvégezte bennem a gyógyító munkát, amit el kellett. (s talán a másik félben is elvégzi az Ő napjára.)

Voltak gondolataim, amikről Isten bebizonyította, hogy nem úgy működnek, ahogyan elképzeltem. Mert az emberek dönthetnek rosszul, az emberek élhetnek istentelenül, az emberek összetörhetik egymás szívét, becsaphatják önmagukat, elfordulhatnak egymástól, elfordulhatnak Istentől... közben mondhatják, hogy minden rendben és hogy Istennek ez tetszik.

Sokszor kiáltottam kétségbeesetten Istenhez, kérdezve, hogy hol van az Ő igazsága az övéinek az életében, hogy miért nem tesz már valamit, miért nem fegyelmezi az övéit. De Isten megmutatta, hogy Ő egyáltalán nem úgy fegyelmezi az övéit, ahogyan nekem az szellemileg logikus lenne. És engem sem úgy fegyelmez, ahogyan logikus lenne. És talán, mondom, talán nem is mindenki az övé, aki annak hiszi magát, és ezért őket még nem is fegyelmezi Isten, csak Magához vonzza. (Az Ige szerint Ő csak a fiakat fegyelmezi).

Sok szívfájdalmat megspórolhattam volna, ha ezeket a dolgokat előbb értem meg, de akkor és ott nem láttam át Isten mélységeit, sőt, még ma sem látom át, bár többet látok, mint tavaly láttam.

Ebben az évben Isten áldása sokszor nehézségbe csomagolva érkezett. És amikor azt szerettem volna, hogy egyszerűen csak megmutassa magát, akkor néha azt várta, hogy erőmet megfeszítve keressem az Ő jelenlétét. De a végén mindenből jót munkált ki, és azt is megvilágosította, ami az elmúlt éveim visszatérő nagy szívfájdalma volt. Idén egyszerűen megmutatta, hogy hogyan látja Ő azt a dolgot- talán mert szerinte most volt alkalmas az idő rá. Pedig ha tudnátok, hányszor kiáltottam, hogy miért, miért, miért, hányszor sírtam és keseregtem, mert nem értettem, mit akar Isten, nem értettem, hogyan lesz az Ő jó terve valósággá életemnek ezen a területén...

Ebben az évben nagyon betöltött az az egyszerű tudás, hogy Isten jó, pedig az elmúlt években többször volt, amikor ez a mondat volt a legnehezebb szellemi megvallás számomra. Mert egyáltalán nem így éreztem. Ez az évem viszont valahol a szellemi aratása volt az elmúlt évek hűségének. Nem lázadtam? Dehogynem. Nem vádoltam az Urat azért, hogy másokat jobban szeret, mint engem? De, csendesen a szívemben igen. Viszont mindig, mindig akartam változást, akartam megérteni, elfogadni, továbbmenni abban, amit az Úr mutatott. Nem akartam stagnálni, bármennyire fájt is a szívem. Csak mentem tovább, és igyekeztem az Úrral járni. És ezt megáldotta az Úr. Nem én voltam jó, ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim, és Isten is pontosan tudja a gyarlóságaimat. Isten volt a jó és Ő ma is jó.

Nagyon hálás vagyok Neki, hogy kegyelméből elhordozott, és nem rótta fel a bűnömet, csak ezredszer is megbocsátotta, amikor Hozzá mentem vele. És nem nevette le a gondolataimat, csak leleplezte az indítékot a kesergéseim mögött... és segített túllenni azon, ami nem Tőle volt, hanem tőlem, és azon is, ami Tőle jött.

Ebben az évben tapasztaltam, hogy Ő pontosan tudja, hogy milyen módon kell szólnia hozzád és hozzám. Ő pontosan úgy foglalkozik veled és velem, ahogyan a legjobb számunkra. Ő pontosan akkor és úgy fegyelmez, ahogyan jónak látja, és az úgy lesz a legjobb. Nem mindig engedi azon nyomban meglátom a dolgok értelmét. De megnyugodhatok a tenyerén, tudva, hogy VAN ÉRTELME annak, ami velem és másokkal történik: néha a makacs szív lázadásának következménye, néha Isten lágyan formáló kezéé... de mindig Isten tudtával történik, ami történik.

És Tőle mindig kérhetek bölcsességet, és kegyelme által időnként enged belelátni a miértekbe is. Ő sohasem botránkozik meg, ha csalódottan kiöntöm Neki a szívemet. Őt őszinteséggel nem tudom kihozni a sodrából, s ez felszabadít arra, hogy bármikor Hozzá menjek, a legfrusztrálóbb, legkeserűbb gondolataimmal is. 2010-ben ezt tapasztaltam, és áldásomra volt ez a tapasztalás.

S hogy mi lesz 2011-ben?


Ez attól függ, hogy te és én hogyan állunk a dolgokhoz. 2011 is, mint minden év a történelemben, Isten kezében van, volt és lesz. De ha foggal-körömmel hárítjuk az Ő helyreigazító feddését, ha ellenállunk a gyógyító munkának, ha nem engedjük, hogy Ő vezessen... nos, így nem fogunk messzire jutni, csak céltévesztésig, keserűségig és megbocsátatlanságig eleven sebek hordozóiként. És vádolhatjuk Istent, kifelé kegyes maszkot öltve, de belül lázadva csendesen. Vagy látványosan elfordulhatunk Tőle, mert nem az elvárásaink szerint cselekszik velünk.

Egyik megoldás sem vezet sehova, de azt hiszem, meglepődnénk, ha tudnánk, hányan teszik mégis ezt... hívők és mégsem folyamatosan a Forrásból táplálkozók... talán mi is ilyenek vagyunk lázadva csendesen vagy hangosan... Pedig ha mi megengedjük, hogy Isten tegye a dolgát velünk, ha mi valóban Vele járunk, ha valóban Ő vezet bennünket, bármivel jár is ez érzelmileg, akkor jönni fog az áldás és a békesség, és akkor szellemi csűreink tele lesznek Isten jóságának bizonyítékaival. Hiszen az Úr formáló kezének érintése a legjobb dolog, ami történhet velünk 2011-ben! Szívemből kívánom, hogy megtapasztald ezt!

Szeretettel:

Eszti

2010. december 24., péntek

Ünnepi poszt másként




Most mindenki erre fókuszál. A szeretet ünnepére. Ezen a napon különösen szabad szeretni egymást, imádni Jézus Krisztust, dicsőíteni az Atyát a Megváltóért. De mi lesz holnap? Szeretnénk elfelejteni, hogy ennek a napnak is vége lesz egyszer... pedig vége lesz, és akkor vajon mi marad? A máz lehull holnapra és ami marad, az az ünnep ételromjainak a takarítása és a faleszedés közbeni merengés. Megérte?

Olyan volt az ünnep, amilyennek elterveztem? Vagy nem olyan? A csalódás később jön, meg a megelégedés is. És aztán mi marad? Öröm? Vagy új teendők, új célok, amikre összpontosíthatunk? Elmúlik a karácsony, de meggyőztük magunkat, hogy mi megadtuk a kellő tiszteletet Neki, a Királyok Királyának... és most már fókuszálhatunk a saját életünkre, a saját céljainkra. Ez Jézusnak elegendő?

Mi történik a jászolban fekvővel karácsony után? Vajon azzá növekedett az életünkben, akivé növekednie kellett? Ha király, akkor Ő irányít. És ha ő irányít, akkor a karácsony nem egyetlen a napok sokaságában- talán egy nap, amikor megállunk kicsit, de máskülönben ugyanolyan nap, mint a többi: egy ugyanolyan nap, amikor ugyanúgy imádjuk és dicsérjük Jézus Krisztust, mint minden pillanatban, hiszen Ő az Urunk.

Ha nem Ő az Urunk, akkor az egyszeri emlékezésünk, és tisztelettevésünk a jászolnál nem ér semmit. Akkor a karácsony nem több, mint egy élet nélküli szokás. Mert az Élet Jézus Krisztus, és ha nem ismered ma Őt, akkor ne állj meg ünnepélyesen a jászol mellett, mert Ő nem ezt várja. Ha Őt akarod dicsérni, akkor add át Neki az életedet. Nincsen más lehetőség. Pár szép ének, és a szeretet jegyében elköltött ünnepi vacsora semmit sem ér az örökkévalóság szempontjából, ha nincsen átitatva azzal a reménységgel, amit csak a Jézus Krisztussal való személyes találkozás adhat. Tudom, nem túl ünnepi ezt mondani, de ez az igazság.

Jézus nem maradt kisbaba, és ha te csak kisbabaként látod szívesen az otthonodban és a szívedben, akkor kérlek gondolkozz el azon, hogy mennyire hiábavalóság ez! Jézust a pásztorok és a bölcsek is ÚR-ként imádták. Nem egy egyszerű gyermeknek szólt a dicsőítésük, hanem a Világmindenség Urának, aki lejött a földre, hogy megváltson Téged és engem. Vajon hiába jött? Ha nem lesz Úrrá az életedben, akkor számodra hiába. És akkor az ünneplésed üres lesz. Mert nem lehet Jézus nélkül Jézust ünnepelni. Ha nem minden napod Isten kegyelmében telik, ha nem mindennap abban élünk, hogy Ő az Úr, és ezért Neki akarunk tetszeni a tetteinkkel, akkor ne ünnepeljük Őt ma sem. Nincsen értelme.

Sokan mondják, hogy az ünnepen el kell csendesedni. A készülődés valóban itt indul, de vajon ide kell megérkezni is? Mert ha újjászületett vagy és Jézus Krisztus több számodra, mint egy magáról nem tudó csecsemő a jászolban, akkor nem maradhatunk némák: dicsőítéssel kell reagáljunk mindarra, mit Jézus értünk tett!

Ha pedig nem ismered a Királyok Királyát, ha számodra Ő csupán egy kicsi gyermek, aki semmiféle befolyással nem bír az életedre, akkor talán most először, igazán Hozzá kellene kiáltanod:

Jézus Krisztus, Isten Fia, ments meg engem a pokoltól és attól a hiábavaló élettől, amit Nélküled éltem eddig! Bocsáss meg nekem a lázadó életemért! Bocsáss meg, hogy nem imádtalak Úrként és Királyként, csupán egy tehetetlen csecsemő voltál az életemben! Vedd el a bűneimet, és adj új életet! Most már hiszem Jézus, hogy Te Isten vagy. Te vagy a Megváltóm!

Az az első éjjel sem volt csendes, mint ahogyan énekeljük, hanem élettel volt teli, az élet pedig nem csendes. Mária talán kiáltott a fájdalomtól, amikor megszületett Jézus. A pásztorok a mennyei angyalok dicsőítését hallották: el tudod képzelni, hogy az angyalok halkan énekelgettek? Nekünk sem kellene csöndben maradni, hanem inkább hálát adni és újra odaszánni magunkat annak, Aki már előbb odaszánta magát nekünk. Ha pedig még sosem tetted, akkor ma kérd Jézustól, hogy legyen az életed Ura.

Isten adjon megalapozott békességet az ünnepen, ami Jézus Krisztusról, mint Úrról és Királyról szól. Áldott Ünnepet Mindenkinek!

2010. december 17., péntek

Másképpen




Eszter kérdezte, hogy hogyan tanulunk másképpen, így akkor most megosztom veletek. Előre mondom, hogy az az ideális, ha mindenki a családjára szabott utat találja meg a tanulásban. Ez pedig nem egy bebetonozott valami, hogy most megvan az út, és akkor már mindig így lesz. Hanem, ahogy az idő halad előre, úgy alakul az otthonoktatás is a családdal együtt, dinamikusan. Nálunk is így van, útkeresők vagyunk, és ahogyan most csináljuk, az nekünk most működik. De a folyamatos változás lehetősége a mostani gondolkozásomban is benne van, és ez igazán nagy kihívássá teszi az otthonoktatást: folyamatos Istenre hagyatkozást kíván, meg folyamatos gyerekekre hangolódást.

Ezt kicsit megspékeli az a tény is, hogy egy otthonoktató család életében is vannak különleges időszakok, nehezebb korszakok és váratlan helyzetek, amik a megszokottól eltérő tanulást kényszerítenek ki, vagy engednek meg (ahogy tetszik).

Mi most abban a helyzetben vagyunk, hogy 5 hónapja Londonban élünk anyukámékkal és kamasz tesóimmal. Egy nem túl nagy ház nem túl nagy szobáját vettük birtokba, és ez a helyzet ezidáig áldás is volt, meg nem is. Kihívás kis helyre bezsúfolva lenni, főleg ha a nem túl nagy ház többi része is sűrűn lakott övezetnek minősíthető.:) Mint mondják, sok jó ember kis helyen is elfér, de a tapasztalataim inkább abban erősítenek meg, hogy egy ilyen helyzet nagyon leleplezi az ember szíve szándékait, és jó esetben mindaz, amit tapasztal, Isten előtti leborulásra kényszeríti.

Ezt olvastam egyik este:

És emlékezzél meg az egész útról,
amelyen hordozott téged az Úr,
a te Istened immár negyven esztendeig
a pusztában,
hogy megsanyargasson
és megpróbáljon téged,
hogy nyilvánvaló legyen,
mi van a te szívedben;
vajon megtartod-é
az ő parancsolatait vagy nem?
(5 Mózes 8:2)



Nagyon hálás vagyok Istennek az eddig itt töltött időért, és nem azért, mert annyira könnyű volt, nem is azért, mert most az. Hanem mert Ő folyamatosan formál: megmutatja, leleplezi, mi van a szívemben, és megtanít hálát adni olyan dolgokért, amiket azelőtt természetesnek vettem, szinte elvártam. Megtanít hálásnak lenni azokért a körülményekért, amik ellen természetes módon tiltakoznék és zúgolódnék. Isten hatalmas ebben is.:)

De a gyerekek tanulásánál tartottunk, és most erről szeretnék írni.

Hónapokkal ezelőtt egyik otthonoktató ismerősöm felhívta a figyelmemet egy pár Németh László gondolatra. Én nem olvastam egyetlen írását sem, és nagyon kevéssé ismerem a munkásságát, de elgondolkoztatott az, amit ez az ismerősöm róla írt. Ő azt írta, hogy Németh László vallotta, hogy a féléves magyar tananyag egy átlagos gyerek számára egy (!) hónap alatt elsajátítható. Ő úgy szervezte meg az iskoláját, hogy a vegyes korcsoportú diákok szinte egész félévben azt tanulhattak, amit szerettek volna (érdeklődés-vezette tanulás). Egy hónappal a féléves vizsga előtt viszont mindenkinek kötelező volt nekiülni, és a saját évfolyamának megfelelő tananyagon haladva felkészülni a saját vizsgájára (mint a felsőoktatási vizsgaidőszakban). És ez nála prímán működött.

Ez volt számomra az első impulzus. A másik az unschooling ('ánszkúling') volt. Az unschooling is az érdeklődés-vezette tanulásról szól, de nem iskolai kereteken belül működik, hanem otthontanulós formában. Az unschooling mégsem nevezhető szigorú értelemben vett otthonoktatásnak, mivel valójában semmi módon nem kötődik az iskolai rendszerhez.

Az unschooling teljes mértékben a gyerek kezébe adja a kormánykereket, ami a tanulásszervezést illeti. De még ennél is tovább megy, hiszen mindenféle iskolásdit és irányított tanulást kizár a gyerek életéből. Ez elsőre talán meggondolatlanságnak tűnik, de valójában akár jóval hatékonyabb is lehet az iskolai keretek közé szorított oktatásnál.

Az unschoolingolt gyerekek a családban élve, természetes érdeklődésüket követve önszervező módon tanulják meg a fontos dolgokat a világról. Teszik ezt azon az alapelven, hogy egy kíváncsi gyereket minden szükséges ismerethez elvezeti a kíváncsisága (és minden gyerek kíváncsinak születik). Ezen a ponton talán elgondolkozunk azon, hogy az iskolai tananyagnak hány százaléka nevezhető 'szükséges ismeretnek'. Vajon egy unschoolingolt gyerek mennyi iskolai ismeretet tud spontán felszedni és vajon az mire elég neki?

Mások tapasztalatai azt mutatják, hogy az iskolai ismereteket spontán is megtanulhatja egy gyerek, mégpedig nem is akárhogyan.


Az unschooling abból a meggyőződésből indul ki, hogy a gyerekek természetes tanulók. Hogy semmilyen külső irányításra nincsen szükségük, mert ideális körülmények között (külső irányítás nélkül) önmagukat viszik előre a tanulásban, és az egyik kérdésük eljuttatja őket egy következőhöz. Így minden lényeges ismeret lefedhető, bár nem abban az időpontban, amikor a szülő vagy egy tanár elképzeli, hanem pontosan akkor, amikor a gyerek megérett arra a tudásra. Mivel érett arra az ismeretre, és mivel a maga érdeklődése viszi őt oda a tanulnivalóhoz, ezért adott témakörből sokkal mélyebb megértésre tehet szert, mint egy olyan gyerek, aki mások által beütemezett sorrendben és időpontban tanul meg dolgokat.

Az érdeklődés-vezette tanulásnak megvan az az előnye is, hogy amire a gyerek természetes módon kíváncsi, azt megtanulás után sem fogja félredobni, hanem szívesen alkalmazza. Egy unschoolingolt gyereknek adott időpillanatban lehetnek hiányosságai, ami a vele egykorúak ismereteit illeti. Lehet, hogy nem 7, hanem mondjuk 10 évesen tanul meg írni. Az is előfordulhat, hogy a kémia előbb kezdi el érdekelni, mint a nyelvtan.

Ez talán szörnyülködéssel tölt el bennünket. De azért ilyenkor tegyük azt is hozzá, hogy a mai iskolai elvárások ellenére sok gyerek mégsem tud írni hétévesen, és ezen kívül más hiányosságai is lehetnek. Tehát az iskolai elvárás egy dolog, a valós teljesítmény és a valós tudásszint pedig egy másik. Ezért az unschoolingolt nem lóg ki a többiek közül, hiszen az iskolások sem tudnak mindent, amit elvárnak tőlük. Sőt. Adott esetben az unschoolingolt a koránál sokkal magasabb szinten is lehet azokból a témákból, amihez már az érdeklődése elvezette. Ráadásul őt nem kell, hogy frusztrálja valamely ismeret nem-tudása, sem az, milyen ütemben sikerül megtanulnia azt a dolgot, mivel otthon nincsen külső normához szabott haladási ütem.

És az is igaz, hogy amikor az unschoolingolt gyerek úgy sajátít el egy ismeretet, hogy teljesen meg van rá érve, akkor sokkal rövidebb idő alatt tanulja meg azt, mint ha előbb tanulná, mint kész rá.

Ha a végeredményt nézzük, akkor az unschoolingolt gyerekek harmonikusabban fejlődő emberek lehetnek, akik jobban ismerik saját erősségeiket és gyengéiket. Mivel megengedték nekik, hogy azt kövessék, ami fontos nekik, így megtanulták megérteni, hogy mi a fontos nekik. Ez elég nagy pozitívum, ha belegondolunk abba, hogy sokan felnőttként sem nagyon ismerik magukat, nincsenek tisztában a határaikkal, és gúzsba köti őket a másoknak való megfelelési kényszer. (engem is időnként...)


Ha az érdeklődés-vezette tanulás hatékony, ami így van, akkor bizony el kell gondolkozzunk azon, hogy miért vagyunk ennyire ellene. Hogy miért gondolkozunk úgy, hogy az a jó, ha a gyerekeink kemény munkának tapasztalják a tanulást. Azzal érvelünk, hogy már ilyenkor hozzá kell szokjanak ahhoz, hogy van, amit muszájból kell megcsinálni, mivel felnőttként sem lehet majd mindig azt tenniük, amit szeretnének, és ez valóban így van.

De a tanulás nem alkalmas arra, hogy a munkamorált erősítsük vele. Nem alkalmas, amennyiben a tanulás szeretetét szeretnénk megőrizni a gyerekünkben. A tanulás ugyanis teljesen máshogyan működik, mint a munka. Ha keményen dolgozunk, és erőfeszítéseket teszünk, akkor a végeredmény örömmel fog eltölteni. A munka öröme ez. A tanulás esetében viszont nem beszélhetünk erről. Mert ameddig a munka jutalma maga a végeredmény és ameddig a fizikai erőfeszítés boldogsághormonokat termel, addig maga a tanulás a tanulási folyamat örömétől lesz örömteli, nem pedig a fizikai vagy elmebeli erőfeszítéstől. Ha a tanulásban erőlködés van, az kudarcélményt fog okozni, ami jobban berögzül, mint az a megkönnyebbülés, amit a feladat befejezésével érzünk. Az erőlködéses tanulás megsemmisíti az örömöt, és ha nincsen öröm, akkor nem jön létre igazi tanulás.

Ez tényleg így működik, az otthonoktató konferencián is beszélt erről Leslie (Simonfalvi László), amikor kihangsúlyozta: a hosszútávú memóriába csak az örömmel tanult ismeretek kerülnek bele. Ha negatív érzés, mondjuk szorongás vagy félelem kapcsolódik a tanulási folyamathoz, akkor a rövid távú memóriába kerül az ismeret, de a hosszútávú memóriába rögzülnek a tanulás körülményei, meg maga a félelemérzet is.

(Lehet, hogy neked is ismerős ez a mondat: "egyáltalán nem emlékszem, hogy miről is volt szó azon az órán, de pontosan emlékszel arra, hol álltam, amikor a tanár megszégyenített"- ezek a jelenetek szinte beleégnek a memóriába, a kicsi részletekkel együtt, és hosszú évek múlva is visszaidézhetőek. De az ismeret nem, csak az érzés.)

A tanulási folyamat örömérzetét a stressz és az elvárások könnyen elvehetik. Ha a szülő hangulata nem elfogadó, hanem elváró, ha nem bátorító, hanem kritikus, akkor a gyerek számára a közös tanulás nem fog örömteli tanulást jelenteni. Márpedig az otthonoktató szülő a vizsgaelvárásoktól stresszelve könnyen lehet elváró.

Mivel a gyerekek természetes tanulók, az unschoolingoló szülőnek nem kell mást tennie, mint elfogadó és élménygazdag közeget biztosítania gyerekeinek, s ebben a közegben a gyerekek természetüknél fogva tanulni fognak, mindenféle nógatás, ösztönzés vagy kényszer nélkül a saját belső vágyukból kiindulva. Önmagukért, és a tanulás öröméért- éppen úgy, mint az első néhány életévben, amikor senki sem mondta meg a gyereknek, hogy mikor és mit kell tanulnia, mégis intenzíven fejlődött.


Az unschooling nagyon vonzó rendszer számomra, és teljesen el tudom fogadni, hogy működik. De van vele két probléma. Az első, hogy ma Mo.-on nem lehet megvalósítani. A magyar oktatási törvény megköveteli az otthonoktatott gyerektől, hogy megadott időközökben vizsgával adjon számot a tudásáról. A vizsga miatt nem lehet teljes önvezéreltségbe engedni a gyerekeket, ugyanis szorosan meg van adva, hogy melyik ismeretet melyik félévben kell megtanulni. És ez így minimális lehetőséget hagy arra, hogy a gyerek a maga ütemében haladjon.

(Ha mondjuk évente egyszer kellene vizsgázni, az sokkal tágabb teret engedne az unschooling-hoz hasonló megközelítésnek, de teljes mértékben sosem lehet alkalmazni egy vizsgarendszerben. Legalábbis úgy nem, ha a vizsgaeredmények mérvadóak a szülők számára.)

A másik probléma, hogy úgy hiszem, a tanulásuk is az én vállaimon nyugszik, és a nevelésükhöz hasonlóan Isten előtt enyém a teljes felelősség érte. Tehát a tanulás nem lehet teljesen szabadjára engedett, még akkor sem, ha jó irányba menne el. Úgy érzem, hogy maximálisan figyelembe kell vennem az igényeiket, és engednem szabadon tanulni őket, de tudnom kell közbeavatkozni és rásegíteni, ha arra lesz szükség (ez valószínűleg ritkábban fog megtörténni, mint gondolom...)

Lehet, hogy ez a gondolat nem is unschooling-ellenes. Lehet, hogy egy unschoolingoló szülő is ugyanígy közelíti meg ezt a kérdést: gyanítom, hogy ott is van kontroll, csak ez a kontroll nem látványos. Én mindenesetre úgy érzem, hogy emiatt a felelősségérzet miatt akkor sem tudnám teljesen szabadtanulni hagyni a gyerekeimet, hogyha ezt meg lehetne tenni Mo.-on. Persze ha lenne rá lehetőségem, valószínűleg nem teketóriáznék sokat, hogy élesben is kipróbálhassam az unschooling-ot: még az is lehet, hogy összeférne a felelősségérzetemmel.:)


Jelenleg azt látom, hogy nem kell a tanulásukat túlkorlátozni, nem muszáj minden fejlődést irányítani. Sőt, az a kívánatos, ha a háttérből figyelve tovább tanulom, hogy milyenek is ők, és hogyan tanulnak. Ha ismerem a gyerekem, akkor könnyebb megbízni a képességeiben, bár így is én felelek a tanulásukért.

Ezeket a dolgokat azért írtam le, mert a Németh László-féle gondolatok és az unschooling koncepciója ötvöződött a fejemben. Ehhez hozzáadódott a mostani helyzetünk, vagyis hogy lehetőségünk van sok hónapot vizsgakényszer nélkül eltölteni- s így jött létre az, ahogyan most csináljuk a dolgokat.

És hogyan csináljuk? Röviden így lehetne összefoglalni: nagyon nyugis tempójú iskolai követelmény szerinti tanulás, és nagyon szabad, nagyon rájuk hangolt, s emiatt igen intenzív világmegismerés folyik most nálunk. Az elsőt finoman én irányítom, a másodikat a gyerekek, és én mindkettőt nagyon élvezem (úgy látom, a gyerekek is).

Mindez úgy történik, hogy közben számon tartom azt is, hogy a külső számonkérésnek is el fog jönni az ideje. De ezen nem frusztrálom magam egyelőre.

Hogy mi lenne, ha félévkor vizsgázni kellene? Akkor is megpróbálnék az első hónapokban minimális időt ráfordítani a sulis dolgokra, és aztán begyorsítani. Amit ma megcsinálunk, az messze nem olyan stresszelő, ha tudjuk, hogy holnap kedvünk szerint kihagyhatjuk (elég, ha a felnőtt tudja ezt).

Én azért a Németh László által említett 1 hónap alatti intenzív vizsgafelkészülést, az első pár iskolai évben kitolnám 1,5-2 hónapra, de abba szépen belefér, ezt már kipróbáltuk elsőben. Akkor nem tudtam, hogy ezt már valaki kitalálta előttem, csak éreztem, hogy nekünk most így a jó.

Tehát egy átlagos tanévben is több hónapnyi érdeklődés-vezette tanulást lehet megvalósítani a tanévkezdés utáni első pár hónapban (a vizsgafelkészülés előtt).

Mi most tudatosan minimalizáljuk a sulit (keveset és kedvünk szerinti rendszerességgel tanulunk), és ez reményeim szerint maximalizálni fogja a tanulási kedvet és a hatékonyságot.:) Meglátjuk, hogyan alakul, és majd változtatunk, ha kell. Most azt érzem, ez a mi stílusunk, és ez az, ami eddig maximálisan működőképes nálunk.

Ez most csak az elmélet volt, legközelebb a gyakorlatról is írok. Folyt. köv.

2010. december 11., szombat

Gondolatok vizsgáról, tanulásról




Pár hete kérvényt írtunk a suliba, hogy hadd ne kelljen hazamenni félévkor vizsgázni. Több okból is jó lenne így. Nemrég válaszoltak: mehet a dolog. Úgy tűnik, rugalmas a sulink. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt lehetővé tette. Egy kicsit izgalmas is ez számomra, mert egy évet egy egységként kezelhetek, s mert ott a vizsga is, egy év anyagából. Kíváncsi leszek, hogy hogyan fogunk boldogulni.

Többen mondták, hogy jobb lenne, ha az otthonoktatott gyerekek ritkábban vizsgáznának, ha nem kellene félévente ekkora stressznek kitenni őket. Hát, én azért ezt nem hívnám akkora stressznek, ha megfelelő a tanárok hozzáállása. (Ha nem megfelelő, akkor meg spuri onnan.)

Most majd meglátjuk, hogy valóban kényelmesebb lesz-e egy év anyagát elsajátítani, s abból számot adni, vagy nem. Mindenesetre elsietni nem fogom, eddig is a szép-komótos tempó volt ránk jellemző. Nem tudok ellenállni- lenyűgöz, ahogyan vezeti a gyerekeket az érdeklődésük, s ez messze értékesebb a szememben, mint a tananyag. Egyetlen feltett kérdés eljuttat minket egy egész témakörhöz, sőt, a legtöbbször inkább kettőhöz, háromhoz. És a kisebbek is bekapcsolódnak. Engem lenyűgöz, ahogyan szívják magukba a tudást- egyszerre nem többet, mint amennyit képesek megemészteni. Ami több, azt már nem fogadják be, fülön be, fülön ki. Szóval nem lehet őket tudással 'tömni', mert ha elég, azt félreérthetetlenül a tudtomra adják.


Egyszerűen csodálom azt a természetességet, ahogyan a világhoz viszonyulnak, és azt a természetességet, ahogyan kérdéseket tesznek föl erről a világról. Ez nekem nagy áldás és bevallom, teljesen belefeledkezem ilyenkor a velük való párbeszédbe, vagy a neten való keresgélésbe.

Igen, tényleg megfogható vagyok, mert nem tudom mindenre a választ, de a gyerekek egyedül még nem tudnak utánajárni a kérdéseiknek. Így ha nem repülök rá azonnal egy kérdésre, és ha nem ütjük a vasat az utánajárásban, ameddig forró, akkor a lehetőség elszáll, és már nem fognak később visszajönni ugyanazzal a kérdéssel. Könnyű azt mondanom, hogy "majd később" megnézzük, s a gyerekek el is fogadják ezt a választ. De ha nem "most" tesszük ezt meg, akkor az egy lezárult lehetőség. Ezt értettem meg mostanában.

Kérdéseket megválaszolni nagyon jó a net, vagy egy lexikon. Bevallom, hogy vannak témák, amikben jó ideje nagyobb tudással rendelkeznek a gyerekeim, mint én... már csak ezért is muszáj utánajárni a kérdéseiknek.:)

Én ezt érzem igazi tanulásnak, és nagyon tetszik, és teljesen megfertőzött. (énisénisénis... lehet, hogy nem is vagyok otthonoktató, hanem otthonoktatott?? :D) Szóval valahogy nem tudom nagy tragédiának értékelni, ha pár nap kimarad a 'rendes' tananyagból, sem azt, ha félgőzzel haladunk. Mert tudom, hogy nem az a lényeg.

Persze, megtanulunk majd mindent, és felkészülünk majd rendesen a vizsgára is, de jelenleg ez annyira nem motivál, hogy csak. Nem ez hoz lázba. Úgy értékelem, hogy az iskolai tananyag csupán egy mellékága az életünknek. Készülünk, de nem annyira irányítottan. Vagyis irányítottan is, de keveset. Kevésnek tűnik. És jó ez így, hisz van még sok időnk (ami biztos vagyok benne, hogy hamar el fog pörögni, tavaly is így volt). Azért igyekszem tudatosítani az idő múlását.

Gyakran érzem teljesen iskolamentesnek magunkat, ami szuper érzés: a gyerekek órákat rajzolnak, beszélgetünk, hangoskönyvet hallgatunk, nemcsinálunksemmit... és néha nekilódulunk egy-egy dolognak, de jobbára csepegtetve, észrevétlenül (az énekóra az közös éneklés, dúdolászás, gyerekzene hallgatás, a tesi az a benti 'baráti' tesóbunyó meg a kinti szaladgálás, a technika az a szöszmötölés, kreatív tevékenység, ami spontán eszünkbe jut, a rajz az a rajzolás).


Ezt a jóleső iskolanélküliséget általánosban éreztem utoljára, amikor egyszer-kétszer lebetegedve hazaküldtek a suliból. Ahogyan ballagtam hazafelé a dokitól, és nézelődtem, azt láttam, hogy van élet a suli falain kívül is. Előtte ez nem tűnt fel. Ahogy mentem hazafelé, emberek jöttek-mentek az utcán... vajon hova mennek és miért nem dolgoznak? Ilyesmikre gondoltam. Meg arra, hogy milyen jó lenne, ha nem lennék beteg, de én is itt sétálgathatnék... tényleg voltak ilyen gondolataim, most visszaemlékszem ezekre.

És most éppen azt teszem, ami akkor bűntudattal töltött el. Mert mikor már kezdtem jól lenni, minden alkalommal megfordult a fejemben a lógás gondolata: szívesen lettem volna otthon még pár igazolt napot úgy, hogy egészségesen nem járok suliba, mikor mindenki más ott van. Ilyenkor mindig elfogott a vágy, hogy milyen szuper is lenne ez- de utána rögtön jött a kötelességtudat, hogy azt nem lehet, mert megtanulandók vannak, suli van, munka van, muszáj van. És a mai napig bennem van a tanult rossz érzés: a visszakellmenni, meg keményenkelldolgozni, meg ilyenek.

Pedig most legálisan vagyunk itthon és legálisan tehetünk, amit szeretnénk. És én döntöm el, hogy mikor van szabadnap... és mégis bennem van az, ami akkor bennem volt: hogy ennek keménynek és nehéznek kellene lenni, meg muszájnak, mert a tanulás az ugye kemény munka. Én most azt érzem, hogy tanulás valami nagyon jó, és nem munka. Igen, a gyakorlás munka, pl. az írásgyakorlás. De itthon senki sem várja el, hogy addig írjon a gyerek, amíg ki nem esik a ceruza a kezéből. Senki sem áll fölötte, mint egy rabszolgahajcsár fenyegetőzve és megszégyenítve az áldozatát.

Itthon szabad kisebb falatokban venni a dolgokat, szabad pihenni, szabad észrevétlenül tanulni, szabad örömmel, jókedvvel tanulni. Szabad nem 'tudatosan fejlesztve' és okítva, hanem felnőttként csendesen és ámulva szemlélni mindazt, ami történik. És észrevenni, hogy ami történik, az milyen jól megtervezett dolog, milyen spontán, milyen természetes és milyen jó... És mennyire nem kellek bele én, vagy mennyire kevéssé kellek én! Az iskolában elvártakhoz kellek, de nem kizárólag az a tanulás... sőt, az iskolait én inkább gyakorlásnak hívom. Mert az lehet monoton, bár azt hiszem gyakran nem az, ha derűs a légkör.


Tanulni jó. Ezt egyikünknek sem szabadna elfelejteni. Ha már nem jó, ha már csak a véres veríték, meg a küzdelem marad meg belőle, az már nyögve-nyelés, meg vergődés, de nem tanulás. A tanulás örömforrás, és amit megtanul a gyerek, azt nem vehetik el tőle, mondhatni, egy kiváltság az az ismeret számára.

Ezek a gondolatok találtak meg, ezért most háttérben meghúzódó vagyok, ami az otthonoktatást illeti: egyre kevéssé próbálom meg irányítani, beosztani, leosztani, kitalálni a dolgokat. Valami titkos módon Isten működteti az otthonoktatásunkat, és ha Ő ezt nem tenné, akkor az összes okosságom, meg szervezőkészségem sem lenne elég. Viszont ha nem én működtetem, ha nem miattam működik, hanem Isten miatt, és azok miatt a készségek miatt, amiket Ő a gyerekeinkbe beletett, akkor jobb, ha én hátralépek három lépést, és csak hagyom, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek.

Emlékszem a kezdésre, első félévünkre: emlékszem büszke-öntudatos otthonoktató énemre, amely minden egyes cselekvést fejlesztési és mérhető ismeretszerzési lehetőségnek értékelt. Mindenben, amit tettünk igyekeztem megtalálni, hogy azzal éppen mit fejlesztek. Aztán az első félév után volt egy gondolatváltás. Máshogyan kezdtem el szemlélni a megtanulandó anyagokat is, meg a tanulásunkat is. Már nem annyira volt fontos, hogy mit fejlesztek éppen akkor- az csak megtörtént. Elkezdtem a tanagyag meg a féléves teljesítendő feladatok helyett a gyerekeimet látni. Őket és az ő különböző, de megragadó személyiségüket.

Néha persze utólag még mindig nagyon büszke voltam magamra, hogy milyen szuper fejlesztő dolog volt ez meg az a hétköznapi tevékenység, de lassan ezt is kezdtem elhagyni. Aztán ebben a lassan végéhez közelítő mostani félévben jutottam el oda, ahol most vagyok. Oda, hogy már nem tudom magamat fontosnak értékelni, nem tudom magam előretolni az otthonoktatásunkban, mert látom, hogy a tanulási készségen, a tanulási képességen, és Isten kegyelmén múlik minden itthon.


Kezdem felfogni, megérezni, hogy ami itthon történik, az valami sokkal nagyobb dolog, mint én, valami sokkal jelentősebb, mint amit én valaha tehetek: formálódás és ismeretszerzés folyik, palánták növekszenek, és törnek a fény felé, szellemi harcok, beszélgetés, ima, bátorítás- mindez ezek között a falak között.

Egyre jobban dereng, hogy ezt nem én teszem, hanem Isten munkálkodik csodálatosan... mit is tehetnék ehhez én hozzá? Hogyan is mondhatnám, hogy majd én megoldom az otthonoktatást? Hiszen ez nem én vagyok, hanem ez Isten. Én annyit tehetek, hogy az Ő kezébe teszem az eszközöket, amiket kér, mint egy jó segéd a műtősorvosnak. És ha az életemet kéri, akkor azt teszem a kezébe, és akkor megfelelő eszköz leszek napról napra ezeknek a kedves kissrácoknak az életében.

Milyen mélyen él bennem a vágy, hogy mind a négyüket megragadja Isten szeretete! És mennyi sok beszélgetés, energia, és mennyi sok ima és kegyelem kell ehhez! És én balga, van, amikor azt hiszem, hogy ezeket meg lehet spórolni, hogy már sínen vagyunk, mert látszanak a rügyek... Pedig a rügy az még nem gyümölcs, hanem a gyümölcsnek csupán az ígérete. Még jöhet fagy, még jöhet féreg, még jöhet egy Favágó... és a rügynek vége.

Hogyan őrizhetem meg a gyerekeimet Istennek? Hogyan vehetem rá őket arra, hogy Istennek különítsék el a szívüket? Hogy ne dobják oda azt a Lelkek Megrontójának, hogy megtiporja és összetörje? Elegendő, ha hitet nevelek beléjük? Egyáltalán lehet hitet ültetni egy gyerek szívébe neveléssel? És ki fogja megőrizni a nyiladozó hitet?

Háború folyik a gyerekeink lelkéért, és sátán nem fogja könnyen elengedi őket. Állandóan csalogatja magához őket és elhitetni is kész. A világ nem éppen jófajta módon az arcukba tolakszik, és nem isteni kívánságokat gerjeszt fel a szívükben: önállósodás, lázadás, tisztátalan beszéd, öncélú vágyak, önmegvalósítás, indulatos szív... Résen állok? Napról napra? Vajon nem vagyok-e híjával a kegyelemnek, szeretetnek, erőnek? Vajon nem vagyok-e híjával... Istennek?

Most így az év végéhez közeledve ilyesféle dolgokkal terhelődik le a szívem. És mozdít Isten, hogy tegyek többet annál, amit tettem. Itt már messze nem a tanulás megszervezéséről van szó, hanem arról, hogyan ápolom az Istennel való kapcsolatomat: hogy az életemet tényleg leteszem-e napról a kezébe, és hogy megtisztított-e az annyira, hogy Ő használni tudja. Ha a prioritásaim a helyére kerülnek, akkor Isten kezében jó eszköz leszek a gyerekek formálásában. És ha Ő vezet, akkor Ő vezet az otthonoktatásban is. És akkor nincs min aggódni.


Most az van bennem, hogy ha Doda év végén kettesekkel zárna, akkor sem zuhannék magamba, mert tudom, amit tudok: ismerem a gyerekemet, és látom, mit és hogyan sajátít el, mi érdekli. Nem a vizsga fogja megmutatni, hogy mit tud, hiszen azt vizsga nélkül is látom, hogy mit tud. A vizsga inkább arra lesz jó, hogy megnézzük, hogy mire vagyunk képesek stresszhelyzetben... vagy inkább idegen környezetben.

De az eredményeinktől függetlenül szerintem az az életrevaló ismeretszerzés, amikor elvileg nem 'tanulunk'. Ez fogja elkísérni az életben, nem a szigorú értelemben vett sulis tananyag. Persze a sulis tananyaggal nincsen bajom, csak kicsit sajnálom, hogy iskolai mércével másodikban nem értékelhető tudás a fiam 2. világháborúval, Erik a vikinggel, zeneszerzőkkel, festőkkel, optikai csalódásokkal, gravitációval, fekete lyukakkal kapcsolatos ismerete. Lehet, hogy sosem lesz az... na mindegy. Azért én továbbra is azt mondogatom magamnak, hogy ez a valódi ismeretszerzés, és ha engedem, hogy menjen az érdeklődése után, az nem fog az iskolai tanulmányainak sem kárára válni.

Szívesen olvastátok