Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. augusztus 1., vasárnap

Gondolatok, érzések...




Az utóbbi hetekben sebezhetővé váltam. Ez abból adódik, hogy látom, hogy hol vagyok, és hol nem vagyok még, pedig lehetnék. Rám terhelődött, hogy Isten talán többet vár el tőlem a gyerekek nevelésének területén, s az utóbbi hetekben szemem is nyílt arra, hogy konkrétan milyen hozzáállás és jellemvonás területén kell változás, nekik is, nekem is.

Kegyelemnek érzem ezt, és hálás vagyok az Úrnak, hogy foglalkozik velem. Belül tudom, hogy jobb helyen nem lehetek, mert a legjobb kéz formál. Mégis: mássá válni, mint ami eddig voltam, csendben és alázatban megadni magam az Úrnak... ez nem kedvez az egónak, ez küzdelem.

Emellett, hiszem, hogy nem véletlenül, az utóbbi hetekben/hónapokban több olyan hozzáállású keresztény testvéremmel beszélgettem virtuálban, aki minden bizonnyal tudatlanul, de megsebzett a nagy öntudatosságával. Azzal, ahogyan a kijelentéseivel sugallta, vagy nyíltan közölte, hogy mennyire könnyű, és áldott szülése volt, vagy mennyire szuper az élete, vagy milyen bölcsességgel foglalkozik otthon a gyerekeivel. Ez a büszke tudatosság, több embertől megkapva kemény szellemi tükröt tartott nekem.

Talán, ha jobban az Úrról szóltak volna azok a gondolatok, mint az ember dicséretéről... de nem így volt, s ez arra tanít, hogy nekem is jobban kell figyelnem arra, hogy kinek a dicsőségét keresem, amikor a sikereimről teszek bizonyságot...

Vajon szívemben nem a saját egómat fényezem, mások elismerését keresve? Vajon tényleg úgy fogalmazom meg a velem történteket, hogy abból az Úr neve dicsőül meg? Vajon a nagy öntudatosság, amivel a véleményemet olykor megvédem nem puszta önigazság az Úr igazsága helyett? Vajon mikor kell több empátia a másokkal való beszélgetésben, és mikor kell több Isten igazságából?

Most én vagyok a másik oldalon, a mások által letudatosított oldalon... saját kis életem kétségeivel, erőtlenségével... s ez komoly gondolkozásra és számvetésre késztet. A mérce, amihez igazodni kell elég egyértelmű: minden időben tudni, hogy ki vagyok az Úr nélkül, s mivé lettem az Úrban, és csakis Őbenne. Helyesen látni magam, éppen úgy ahogyan Ő lát engem: nem kevésbé értékesnek, mint amilyen Számára vagyok, de nem is többnek, mint amennyit magamról gondolnom kell.

Az Ige világosan elmondja, hogy mit kell magunkról gondolnunk:

És a világ nemteleneit és megvetettjeit
választotta ki magának az Isten,
és a semmiket,
hogy a valamiket megsemmisítse:
Hogy ne dicsekedjék ő előtte
egy test sem.

Tőle vagytok pedig
ti
a Krisztus Jézusban,
ki bölcsességül lőn nékünk Istentől,
és igazságul,
szentségül és váltságul:
Hogy amint meg van írva:
Aki dicsekedik,
az Úrban dicsekedjék.
(1Korinthus 1:28-31)

Sohasem szabadna megkisebbítenünk a nagyságát, hiszen Őt illeti minden dicsőség...

Az előbbi beszélgetések kapcsán szembe kellett néznem az életem eddigi alakulásával, s a folytatás lehetőségeivel, ami a szülést illeti. A frázis, mely szerint minden nő tud szülni, nálam négy ízben is szégyenteljesen hamisnak bizonyult- legalábbis mostanáig. S ez elevenembe vág, hiszen mindenki máshoz hasonlóan én is olyan szülést szerettem volna, amilyet elképzeltem magamnak. Meg azért is, mert van, akinek pikkpakk minden ment a maga természetes útján, s emiatt különlegesen áldottnak érzi magát. Amikor ezt nyíltan kimondja, valahogy mintha a szellemi szintjével is kapcsolatba hozná ezt az áldottságot: hogy azért ment minden szépen, mert őt Isten különlegesen megáldotta, mert Őt szereti...

Ezekkel a kijelentésekkel viszont a másik oldalon lévőket, a 'neméppenszépszülésselmegáldottakat' átlöki a 'kevésbé áldott, kevésbé szellemi' kategóriába- talán nem is tudatosan. Jézus nem eszerint mér, és nekünk sem kellene: mégis folyton hasonlítjuk az életünket a többi hívőével, s ez nem helyénvaló.

Ez az egész 'ki áldott és ki nem' kérdés újra, meg újra feltör bennem mások szülése kapcsán. És újra le kell tennem az Úr kezébe, ma is. Fogalmam sincs, mi jöhet még az életembe, de az bizonyos, hogy a múlt úgy volt jó, ahogyan volt. Nem azért, mert nem látom, hogy mennyivel szebb s jobb lehetett volna, ha máshogyan alakul. Hanem mert azok az események sok mindent elindítottak, és Isten ezek miatt több helytelen hozzáállást is átformált bennem, amiket ezek a szülésélmények indukáltak. Ez tehát Isten jó terve volt a formálásomra, azért, mert ez volt a leghatékonyabb eszköz az Úr kezében, amivel akkor meg tudott mozdítani...

Az áldásra visszatérve: amikor arról beszélünk, hogy ki áldott, vagy kinek a szülése áldott, akkor magát a szót gyakran nem értelmezzük biblikusan. A keresztény közgondolkozásban akkor vagyok "áldott", ha úgy mennek a dolgaim, ahogyan én szeretném: ha sikerülnek a terveim (az Úr megáldja?), ha olyan dolgok történnek velem, amiket értek, és amiket jónak érzek. Pedig, ha jobban megnézzük, azt látjuk, hogy nem biztos, hogy áldásnak nevezhető ez. Hiszen nem az Úr hatalmáról szól, hanem énrólam: az én elvárásaim beteljesüléséről. Ha pedig az én elvárásaimról van szó, akkor ott már megint csak én vagyok a király az életem trónján, és nem az Úr. Ez pedig inkább egy kényelmi zónához hasonlít, amiből nem az jön le, hogy én vagyok a szolga, aki szolgálom az Uramat...


Isten teljesen máshogy gondolkozik az áldásról. Ha helytelen úton vagy, akkor a fenyítés áldás, pedig egyáltalán nem esik jól. Vagy amikor Isten továbbvisz a hitben, akkor először kimozdít a bebetonozott hozzáállásokból: a 'megszoktammárígy'-ből és a 'nekemezígykényelmes'-ből. És megszabadít az önigazságtól, az egónkat tápláló gondolatoktól. Ez a kimozdítás fáj, meg a megszabadítás is fáj. Nem esik jól, de ettől még az Úrtól van. Sőt, adott esetben éppen a fájdalom jelzi, hogy valami történik, hogy Isten munkája folyik. Örülj, ha fáj, ha a fájdalmat az Úr formáló keze okozza... mert ez ÁLDÁS.

Az előbb említett testvérnők kapcsán az is mozog bennem, hogy vajon képes leszek-e a rám mért feladat véghezvitelére: az Úr szeretetében bölcsességgel felnevelni ezeket a kisembereket. A jó válasz az, amit nemrégen egy keresztyén blogon olvastam: hogy NEM.

Nem leszek rá képes egymagam. De ennek éppen ez a lényege! Az Úr kegyelme nélkül lehetek hiperszervezett és hipertudatos, és lehet hiperjó az otthonoktatásunk, és lehetnek hiperengedelmesek a gyerekeink- AZ ÚR KEGYELME NÉLKÜL MÉGSEM LESZ ELÉG. Nekem ezt egészen mostanáig nehéz volt elfogadnom. Úgy hittem, hogy minden egyedül rajtam múlik. Azt gondoltam, hogy a szupertudatosság, a szuperszervezettség, és az Úrtól kapott kreativitás segítségével MINDEN helyzet megoldható.

Abban a tévhitben ringattam magamat, hogy én ELEGENDŐ LESZEK minden felmerülő helyzet megoldására, ha jól csinálom. Tehát arra kell törekedni, hogy jól csináljam, és akkor minden rendben lesz. De ez nem így van. Most már tisztán látom ezt. Isten kegyelme nélkül nem ér az egész fabatkát sem. Nem vagyok mindenható, és ha mindent remekül meg is oldok, de Isten kimarad az egészből, vagy az Ő dicsősége meg van kisebbítve a szuperszervezettségem, és szupertudatosságom miatt, akkor nem lesz áldás a családomon!

Isten kegyelme és áldó keze nélkül pedig szűkölködni fogunk szellemileg, érzelmileg és emberileg is. Isten áldása nélkül nem tudom betölteni a küldetésemet, mint hívő feleség, mint hívő anya, mint hívő otthonoktató, mint keresztény. A boldogulásunkhoz erre az áldásra és erre a kegyelemre naponként szükségem van!


És ha már otthonoktatás: Úgy érzem, hogy most elsősorban nem az irányított tanulásnak van itt az ideje. Most a jellemre, a gyerekek hozzáállására, a kérdéseik megválaszolására, az élet mély megélésére kell jobban koncentrálnunk: nem annyira a fejre és a szívre, inkább a szívre ÉS a fejre. Kapcsolatot építünk egymással- azt hiszem, ez egy hosszabb folyamat lesz, mert ezen van min változtatni.

Elsősorban az én, és a gyerekek hitével, szellemi életével, emberi kapcsolataival, jellemével kapcsolatos gyenge pontok feltérképezése folyik: nem én analizálok, hanem az Úr világít rá, én csak befogadom az igazságokat, és bölcsességet kérek a változásokhoz, változtatáshoz.

Ahogyan megélem a napokat, az most nagyon tudatos, de befelé tudatos- tudatos az Úrral. Valahogy most jobban oda tudok figyelni a hangjára, és engedem ŐT BESZÉLNI. Külsőleg és belsőleg is megszabadultunk egy nagy csomó kacattól, és ehhez még hozzá kell nőni, és alkalmazni, élni is meg kell tanulni mindazt, amire ezeken a történéseken keresztül tanít az Úr.

... még jobban az Úrba vetni a bizalmat, bármi jön: ha emberi mérce szerint minden széthullik is körülöttem, vagy ha kívül látszólag békesség és szélcsend van is, akkor is- mindkettőt tanulni kell. És a gyerekeknél finomhangoljuk a szülői tisztelet és engedelmesség, a testvérkapcsolat és Félkövéra helyes munkamorál kivitelezését. Ha van rá szemem, ami szintén kegyelem, akkor akad munka bőven...

Most nagyon befelé élek, és nem is igazán tudok még kijönni, és elmondani. Napról napra változik amit érzek, és amit gondolok. Az Úr itt van velem, nagyon közel engedett magához, és így egyre jobban értem, érzem, azt, aminek régen nem annyira volt jelentősége számomra: hogy tényleg minden kegyelem!

A költözés kapcsán persze lehetne mesélni, de most a belső dolgok jobban nyomnak a latba nálam, mint a külső, illetve a külső történések valahogy kivetülései a belsőnek: nagyon máshol vagyunk helyileg, és lelkileg is. De jó helyen vagyunk... és változunk. Később még írok majd a külső dolgokról is. Most csak annyit, hogy egy héttel ezelőtt Londonba költöztünk a családdal, nem véglegesen, de hosszabb időre.

Mindenért, ami az életünkben van, és azért is, ami még nincs benne, egyedül Istent illeti a magasztalás.


Szívesen olvastátok