Jó pár hete láttam egy nagyon elgondolkodtató filmet. A Summerhill drama egy a tanulást nagyon szabadon értelmező iskoláról, és az ő érvényesülési harcukról szólt. Nagyon sok gondolatot kavart fel bennem ez a film, és napokig csak járt az agyam a látottakon. Régóta, a blog indulása óta tervezem, hogy egyszer majd írok erről a suliról, meg az oktatási filozófiájukról, de eddig nem volt meg a löket egy ilyen poszthoz. Most viszont akkora a löket, hogy muszáj írnom, mert bennem van, és mert ki akar jönni.:)
Eredetileg ki szerettem volna elemezni Summerhill-t: bemutatni és értékelni. De nem fogom ezt tenni, mert nincs türelmem száraz leírást kreálni. Inkább azt írom le, ami a film kapcsán, és Summerhill kapcsán bennem van. Emellett mindenkit bátorítok, hogy nézze végig ezt a filmet: elemi hatással bír, és már csak ezért is érdemes.
Akkor tehát Summerhill, a szabad suli. Szabad, mert azt teszel benne, amit akarsz. Ha akarsz, nem tanulsz, ha akarsz, tanulsz. Azt, és akkor, amikor neked jó, és amikor úgy érzed, hogy készen állsz rá. Senki sem siettet, kizárólag magaddal versenyzel és magadat valósítod meg. Te vagy önmagad motivátora, amihez Summerhill biztosítja a keretet. És nem csak tanulsz, hanem megismered magad, és fejlődsz belsőleg, és intellektuálisan. Azzá leszel, aki csak akarsz, nincsenek korlátok, csak a fantáziád és az elszántságod...
Bevallom, első pillantásra mindez lenyűgöző. És a filmen megjelenített képkockák a suli életéből: teljesen magával ragadóak. Az ember ezzel a sulival szembesülve akaratlanul is felteszi magának a kérdést: HISZEN SZÜLŐKÉNT NEM PONT EZT SZERETNÉNK MI IS ELÉRNI??? A válasz az, hogy de. Illetve majdnem.
El kell ismerni, otthonoktatóként lehengerelt az a tudatosság, ahogyan a filmben engedték magára találni a két 'sulilúzer' diákot. Mesterien nem avatkoztak közbe a nagyobbak, felismerték, hogy mikor nincsen szükség a külső irányításra. S valóban, ott a filmen úgy volt jó, ahogyan tették. Jó döntést hoztak, s ezt bizonyította az is, hogy a sulilúzerek magukra találtak végül. Az egész folyamat, ezeknek a diákoknak az érési folyamata, ezzel a szabadon megoldott konfliktussal indult.
Nekem ez itthon nem mindig ilyen egyértelmű. Néha gondolkozom azon, hogy egy-egy konfliktust hagyni kellene elvadulni, aztán majdcsak kimásznak belőle a felek. De mégsem tudom, nem akarom hagyni, mert látom a jelentőségét annak, ha a fiaim helytelen konfliktusmegoldó stratégiákba kóstolnak bele. Nem szeretem a gondolatot, hogy igazságtalanul, és esetleg agresszíven kezelnek le helyzeteket, s hogy valamelyikük hasznot húz a másik javára a szülői segítség tudatos távolmaradásából...
Vannak időszakok, amikor teljesen lefáraszt ez a fajta aktív jelenlét, amivel napról-napra, van amikor úgy érzem, véget nem érően a gyerkőcök nézeteltéréseinek megoldásában segédkezem. De amikor elgondolkozom, hogy van-e ennek bármiféle értelme hosszú távon, Isten mindig megerősít, hogy igen, van. Hiszen nem reménytelen dolgot teszek, hanem korrigálok, mintát adok, segítek, formálok, vagyis nevelek.
Istentől kapott munkában állok, és még ha végeláthatatlannak, vagy olykor reménytelennek tűnik is ez a 'munka', s ha néha könnyebb lenne otthagyni az egészet, hogy mindenki maga oldja meg a dolgait, ahogyan tudja, mindezek ellenére bízhatok Annak a hűségében, Aki ezzel a munkával megbízott. Ő meg fogja áldani a fáradozást, s a reménytelenség közepette fel is üdít, és új reménnyel tölt el.
Tudom, ennek ellenére sokan a hívei az 'egymásközöttmegoldjákagyerekek' gondolatnak. De szerintem az olyankor nagyon ritkán fair play. A legtöbb esetben valaki érdeke sérül, s általában a szelídebb és érzékenyebb félé, míg ezalatt valaki más megtanul büntetlenül manipulálni másokat, vagy erőszakhoz folyamodni. Ezt nem szeretném, ezért ha nem megy a jófajta konfliktusmegoldás a gyerekek között, mindig beavatkozom. Ezt azért írtam le, mert számomra az egyik fődilemma Summerhill-el kapcsolatban ez a mentalitás, hogy: a gyerek tudja.
Summerhill egész filozófiája számomra ezt sugallja.
A gyerekek meg tudják oldani a konfliktusokat felnőtt közbeavatkozása nélkül is...
A gyerekeknek nincsen arra szüksége, hogy egy felnőtt előírja, hogy mit és mikor kell tanulnia...
A gyerekek nagyon jól meg tudják szervezni az életüket minimális felnőtt jelenléttel...
A gyerektársadalom működőképes koncepció, ezért adjunk nekik szabadságot azt tenni, amire hívattak, és ne szóljunk bele az életükbe, ne is hozzunk döntéseket helyettük, mert tudnak dönteni maguk is...
Akkor most tudnak vagy nem tudnak? Ez a fődilemma.
Summerhill több koncepciót mos egybe, és ezeket egyenként kellett kibogoznom, csak úgy tudtam megválaszolni magamnak ezt a kérdést. Vegyük tehát sorban ezeket:
Önálló konfliktusmegoldás, vagyis a gyerekek meg tudják oldani a konfliktusokat felnőtt közbeavatkozása nélkül is...
Ebben nem hiszek. Nem hiszem, hogy a gyerekek úgy meg tudják oldani a dolgaikat egymás között, hogy az maradéktalanul jó jellemvonásokat erősítsen meg mindegyikükben. Itt ütközik két ismert koncepció.
Az egyik bölcs-öregnek tartja a gyerekeket. Eszerint a gyerekek képesek maguktól megtalálni a jó és működőképes viselkedésmintákat, hiszen ösztönösen efelé tendálnak. Ez a gondolkozás az állandó szülői jelenlétet és a felnőtt beavatkozást károsnak tartja, mert szerinte ezek belepiszkálnak a gyerekek eredendően jó, életrevaló ösztöneibe, így azok nem tudnak megfelelően érvényesülni. Vagyis ha a gyerek helytelenül viselkedik, az azért van, mert a szülő interferált gyereke eredendően jó ösztöneivel.
A másik koncepció szeretnivaló bűnösnek tartja a gyermeket. Eszerint a gyerekek, bár van bennük jó, ösztönösen a bűn felé tendálnak. Természetszerűleg egocentrikusan oldják meg a konfliktusaikat, nem a szeretet alapjain. A szülő folyamatos útmutatása és példája, vagyis kitartó nevelés szükséges ahhoz, hogy beléjük ültetődjön a helyes viselkedés, mert az nincsen beléjük kódolva. Ez a gondolkozás kívánatosnak tartja a fokozott szülői jelenlétet és a helytelen viselkedés okát az ilyenfajta folytonosan nevelő szülői jelenlét hiányában látja.
Summerhill egyértelműen az első koncepciót képviseli, s tökéletlenül bár, de ezt a modellt láthatjuk a hagyományos ovikban és iskolákban is. Utóbbi helyszíneken a tanár-tanuló arány olyan szerencsétlen, hogy Summerhill-el ellentétben itt fizikális képtelenség minden konfliktushelyzetnél jelen lenni. Summerhill-nél viszont tudatosan létrehozott rendszerről van szó. Így vagy úgy, de a gyerekek hamar megtanulják, hogy a felnőttekre nem, csak magukra, meg a barátaikra számíthatnak: a szülők távol vannak, a felnőttek erre-arra, s jobbára a gyerekek segítenek a gyerekeken, ha gond van. Én ezt nem tudom helyeselni.
Biztosan értékes leckéket is megtanulhatnak a gyerekek azzal, ha egy nagyobb csoporton belül szabadjára engedik őket- hiszen előbb-utóbb mégiscsak dűlőre jutnak a társaikkal, ellenkező esetben azok kirekesztik őket. De vajon ez az az út, amit be kell járniuk? Vajon az a jó, ha a gyerekek egymástól tanulnak meg konfliktust kezelni, ahelyett, hogy a szüleik nevelnék őket rá erre?
Summerhill-ből a szépet és a békéset mutatták meg a filmben: azt, hogy egy ilyen szabadjára engedés jól sül el, és happy enddel végződik. De szerintem ez a kép a valóságban nem ilyen szép.
Summerhill egyvalamit biztosan elvesz a gyerekektől: a szüleikkel való igazi, mély kapcsolat lehetőségét, mivel egy ilyen kapcsolat kialakításához sok együtt töltött idő kell, ez pedig nem tud megvalósulni. S mivel a mély kapcsolat a kulcsa minden további nevelésnek, vagyis annak, hogy a szülő hathasson a gyermekére, Summerhill gyakorlatilag a szülői kontrollt veszi el a családoktól, talán még egy kicsit jobban, mint a hagyományos oktatási intézmények (amelyek szintén elveszik), mert azokért a gyerekek legalább annyira nem rajonganak...
El lehetne menni a klasszikus oktatás vagy nevelés dilemma irányába is, vagyis, feszegethetnénk, hogy az oktatás érdekében lehet, szabad, szükséges-e feláldozni a nevelés lehetőségét... de erről majd egy másik posztban írok. Folyt. köv. hamarosan.
