Várandós gondolatok...

Most várakozunk. A Bó nevével kapcsolatos 'ítéletre' is, meg magára Bóra is. Már csak 3 hét (mármint Bó). Persze, ha ő is olyan nyugisan készülődő lesz, mint a bátyjai, akkor lehet az még 4-5 hét is. Meglátjuk.

Szeretem ezt az időszakot. A napok szép nyugodtan telnek, a fészekrakó ösztönöm egyelőre ki van iktatva, úgyhogy semmi rohangálás, rendezkedés - csak szimplán élek és örülök ezeknek a napoknak. Van azért még pár elintézendő a picur érkezéséig, de most valahogy az sem fontos. Rákalibráltam magam, hogy még sokára fogok szülni, és így nem türelmetlenkedem. Pedig Zekinél ilyenkor már tűkön ültem, hogy meddig leszek még ilyen nagyon terhes...

Most nem érzek így. Most hagyom, hogy elsodorjon a pillanatokból napokká formálódó idő a várandósságnak ezekben az utolsó heteiben. Érdekes érzés. Jó érzés ez.

"Míg állni látszék az idő, bár a szekér szaladt."

Olyan időtlennek érzem magam: nem akarok sietni, nem akarok túl lenni, sőt, nem zavarna, ha örökre így maradna minden. És emiatt mintha az időn kívül lennék, mintha nem hatna rám a sodrása. Közben pedig még mindig növekszik a pocakom és telnek a heteim. És az idő is telik - anélkül, hogy türelmetlenül, erőszakosan, kétségbeesetten siettetném.

Derűs napok, nyugodt napok, szép napok...

Tudom, és néha eljátszom a gondolattal: hamarosan új időszak következik, új kihívásokkal. Az is szép lesz, de most jó ez is. Persze tegnapelőtt éppen arról beszéltem Bóval, hogy jöjjön ki azonnal, mert majd megkukultam a melegben és elegem volt mindenből. És éjjel rendszerint kétszer-háromszor kelek pisilni, és akkor is keményedik a pocakom és alig tudok kikászálódni az ágyból és majdnem ülve alszom, és... de még mindig jókat alszom és jókat eszem, és főzni is tudok, és nem érzem azt, hogy elfoglaltak és birtokba vettek és nem akarom már... És tudom, hogy amikor megszületik, akkor más helyzetek jönnek, más testi érzetek lesznek, amik máshogyan fognak kihívások elé állítani - nincs tehát mit siettetnem, mert akkor majd más lesz 'nehéz'. Szóval jól vagyok: még ha nem is állandóan, de leginkább. És ez meglep, de kellemesen.

Az is nagyon jó most, hogy az életünknek egyáltalán nem része az ovi, és hogy az új iskolai tanév közeledésével sem kell kiemelten foglalkoznom. A három iskolásunk okozhatna némi frusztrációt, de valahogy egyáltalán nem okoz. Úgy érzem, nem a ma gondja az, hogyan lesz a tanévünk - nálunk úgyis addig lesz nyár, ameddig úgy látjuk jónak. Ez a gondolat enged arra hangolódni, ami most fontos: Bó érkezésére, a lelkem állapotára, a gyerekeimre és Istenre.

Időnként persze elkap az a jófajta bizsergető várakozás-érzés, amit a közelgő hetek eseményei generálnak, de közben tudom, hogy bár nem tudom, pontosan hogyan fognak alakulni a dolgok, minden jó lesz, mert jó kéz vezet és jó kézben vagyunk. Ami Bót illeti, még mindig inkább várandós vagyok vele, mint terhes.

Ha mérleget akarok vonni, úgy érzem, Isten jóval felette ajándékozott meg ebben a várandósságban, mint ahogy kértem vagy vártam volna. Rosszabbra számítottam, a régi tapasztalataim pedig (amelyek nem voltak kifejezetten rosszak, csupán átlagosak) felülíródtak, és ez abszolút kegyelem, meg nem érdemelt kegyelem - áldott ötödik várandósság!:)

Nem értem, hogy miért, most lett így, de nagyon úgy érzem: túlcsordul a poharam. És szeretnék most pár cseppet listázni, mert sokat jelentenek nekem. A kezdeti rosszullétek hetei pl. jelentősen lerövidültek, és csuda jó könyveket falhattam be, amelyek segítségével a múlt négyféle szülős tapasztalata és élménye, de bizonyos értelemben az egész életem átértékelődött. Istenre is jobban szomjaztam most és többet is kaptam Belőle, mint eddig bármikor. Jobban is tudtam Rá figyelni, de ez egy olyan terület, amiben van még hova növekednem. Aztán, az Úr kegyelmesen felkészített arra, hogy lányunk lesz, és így nem sokkolt olyan szinten, hogy hitválság lett volna belőle (én ugyanis minden egyes babánkat nagyon fiúnak reméltem, és erre voltam hangolódva most is). És még az egészségügyi személyzettel, akikkel a terhesgondozás során kapcsolatba kerültem is igazán pozitív tapasztalatokat szereztem, pedig nagyon másra számítottam (Zekivel a pocakba sok gorombaságot és negatív élményt éltünk át velük).

Lehetne még tovább sorolni a cseppeket, de most nem teszem.

Úgy érzem, hogy ebben a mostani, nemvárt áldásokkal túlcsorduló várandósságban Bó világrahozatala lesz a hab a tortán. Nem azért érzem így, mert extra élményre számítok, hanem azért, mert ebben a várandósságban sikerült a leginkább az Úr jelenlétében maradni és így igazán a kezébe tudtam tenni az elkövetkező helyzetet és magunkat is. Persze, vannak reményeim, de most ott vagyok, hogy az Ő szeretete annyira jelenvaló és becses a számomra, hogy valahogy jelentéktelennek tűnik az, hogy pontosan hogyan lesz minden. Olyan kicsinek tűnnek az álmaim, olyan lényegtelennek az elvárásaim (??), hogy nem is gondolkozom rajtuk. Mert már nem ez a fontos. Persze, hogy azért nagyon fontos, hogy mi lesz, de ezerszer fontosabb, hogy az Úr velem lesz - és a többi csak részlet.

Ez a tapasztalat nekem azért jelent sokat, mert az eddigi várandósságok idején annyit, de annyit küzdöttem az áldásért. Mint Jákób, nem eresztettem el Őt: fogösszeszorítva ragaszkodtam Hozzá, akkor is, amikor nagyon fájt az élet, de az áldás mégsem jött - így éreztem. Most már látom, hogy jött az áldás, de én nem arra néztem, hanem másokra, és emiatt a magam áldását nem láttam, nem értékeltem. Mást vártam és amit vártam, azt nem kaptam, pedig jó dolog után áhítoztam. Kaptam viszont olyat, amit nem vártam, ami nehéz és súlyos teher volt rajtam. És ez a helyzet, ez az áldástalanság-érzés nagyon fájt.

Ebben az időszakban igazi Jákób voltam. "Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!" Nem engedtem el, de az áldásra nagyon sokáig vártam. Most érkezett meg: mély belső békesség, amit Isten szeretetét tanulva és megérezve Tőle kaptam. Nem tudom, miért most kaptam, de ez Isten tökéletes időzítése - most már képes vagyok azt igazán értékelni, és hálás vagyok minden cseppjéért, amit rám áraszt.

A küzdelem önmagammal és az Úrral megtanított pár leckét a fontos dolgokról. Most olyan, mintha bizonyos értelemben révbe értem volna. Pedig nem változott semmi, csak én változtam, mert engedtem, hogy Ő megváltoztasson a jelenlétében. Miért nem engedtem eddig? Túl sok volt a sebem és az elvárásom, azokat védtem Tőle. És most? Olyan egyszerűnek tűnik bölcsnek lennem, most, hogy látom, mit kellett volna 'akkor és ott' tennem. De akkor és ott nem tudtam, mert nem voltam kész megtenni, nem értettem Isten útjairól eleget vagy... nem szerettem Őt eléggé? Nem tudom...

Nagyon hosszú és nehéz volt az út idáig. És most örülök, és nem értem, hogy miért éppen most jön a túlcsorduló áldás, és miért kellett annyit gyötrődnöm annyi éven át, amikor azt hittem, elvet engem, nem szeret eléggé, nem vagyok fontos Neki, mert ha fontos lennék, akkor azt megérezném abból, ahogyan velem bánik. Mennyire sok mindent rosszul láttam akkor! De nem láthattam máshogyan, csak a veszteségeim szemüvegén keresztül, mások áldását felnagyítva, kívánva azt, amit én nem kaptam, más meg igen. Mennyi keserves vergődés volt az Úr előtt, mire idáig eljutottam!

És hol vagyok most? Még sehol. Még biztosan sok minden vár rám. De már ez is elég. Meglátni és megérezni a jóságát, a kegyelmét a szeretetét. Amikor enged belepillantani, hogy mennyit várt rám, és még ma is mennyi türelemmel, szeretettel és bölcsességgel formál. Olyan jó hozzám és én? Mi vagyok én?? Isten olyan jó és olyan jó az is, hogy kapcsolatban lehetek Vele, hogy az Uram Ő, és az országában helyet készít nekem. Formál, nem mond le rólam, pedig megtehette volna, megtehetné ma is. De nem teszi, mert az Övé vagyok. Csodás kegyelem!

Úgy érzem, ez a lelkiállapot is az Úr kegyelme, nem én munkáltam ki önmagamban. Békesség? Az hát. Minden értelmet felülhaladó! És valahogy úgy vagyok, hogy még az élethez sem ragaszkodom annyira, hogy az fontosabb legyen, mint az, hogy Ő itt van velem. Az Élet Ura többet ér az életnél.

Nem akarok meghalni, csak megértettem, hogy ha Ő van nekem, akkor minden adott, ami kell. A többi: a férjem, a négy szeretetreméltó kissrácunk, az otthonunk, Bó, a nagyszerű várandósság, a közeli rokonok kedvessége, a belső békesség - minden, MINDEN ami körülvesz és amit tapasztalok - csak ráadás. Remélem, hogy megmaradok ebben az állapotban, ebben a tudásban, és akkor -vagy így vagy úgy- a hab biztosan rákerül a tortára.