Vizsgák, tervek és változások

El sem hiszem, de túlvagyunk! Életemben nem szorongtam még ennyire vizsgák előtt: azt hittem mindenki meg fog bukni, végül viszont nagyon szép jegyek születtek, nekünk pont megfelelnek. Nagyon hálás vagyok Istennek az Ő kegyelméért, áldásáért: úgy érzem, kivételes és nagyszerű vizsgaidőszakot tudhatunk magunk mögött.

A tanárok közül senkivel nem volt gondunk, együttműködőek voltak, nem volt kekeckedés, dráma. Maguk a vizsgák is jó hangulatban teltek, még azok is, amelyektől eléggé tartottunk. Ráadásul megtaláltuk azt a heti rutint, amely egészen kellemessé tette számunkra a vizsganapok végigviselését.

Egy kicsit szentimentálisnak is érzem most magam, s ez annak tudható be, hogy ez volt a legutolsó olyan vizsgaidőszakunk, amikor mind a négy fiunk ugyanabban a suliban vizsgázhatott. Elsőszülöttünk ugyanis sikeresen lezárta általános iskolás tanulmányait, jövő szeptemberben pedig középiskolát fog kezdeni: akkortól iskola szempontjából kétfelé mennek a gyerekek.

Ezzel együtt egy iskolaváltás elé is nézünk (általános iskola): nem kifejezetten elégedetlenség, inkább praktikus szempontok alapján mozdulunk tovább, egyelőre még nem tudjuk, melyik intézménybe.

Jövő ősszel jó reménység szerint Helza is bekapcsolódik az iskolásdiba, így megint lesz négy általános iskolásunk, de immár lesz egy középsulis otthontanulónk is. Izgalmas lesz majd, de ez az izgalom semmi ahhoz képest, ami idén szeptembertől ránk vár. Ugyanis nagy kalandba fogtunk: elhatároztuk, hogy, ha Isten akarja és élünk, a következő tanévet a Mediterránon töltjük el.

Na, de miért tennénk ilyet?

Miért ne tennénk? Világlátni jó dolog, és valamikor el kell ezt is kezdeni. Mert ábrándozik erről az ember lánya, hányszor... hogy, de jó is lenne elhúzni egy lakatlan szigetre... vagy egy aranyló homokú tengerpartra... egy olyan vidékre, ahol egész évben hétágra süt a nap és csodás az idő... ahol lehet nagyokat kirándulni, nagyokat csobbanni, nagyokat sziesztázni... ahol boldognak és elégedettnek érzi magát az ember...

Amikor belibeg a gondolatainkba az előbbi, akkor rendszerint csípőből azonnal elnyomjuk ezt a vágyat, mint irreális képzelgést: sosem vesszük a lehetőséget igazán fontolóra, nem vesszük komolyan ezt a sürgetést. Pedig, mi lenne, ha mégis...?

Olyan jó lenne menni - de hát itt a munka, meg a gyerek... á, most nem... majd pár év múlva... majd valamikor... majd... semmikor.

Most elfoglalt felnőttek vagyunk ezer gonddal és bajjal, ami a vállunkat nyomja. Most nem lehet, nem tudunk. Hadd mondjam el, hogy nem lesz ám mindig így: egyszer csak nem lesz ezer gondunk és bajunk, viszont addigra azt vesszük észre, hogy megöregedtünk, és elment mellettünk az élet. Akkor már nem tehetjük, amit ma még tehetünk, hogy nekifutunk a nagyvilágnak és megyünk a szél szárnyain, amerre csak szeretnénk, kíváncsiságból. Akkor már nem is tehetjük ezt meg, mert a test elfárad, meg akkor már majd nem is akarjuk ezt. Addigra csak egy vágy marad az utazás távoli helyekre: inkább álom, vagy képzelgés.

Most még lehet. De most nem lehet, most pont nem alkalmas! - mondhatnád. És igazad lenne: gyerekek mellett sose lesz ennek alkalmas időpontja! Nincsen pont megfelelő idő a nekiindulásra, mert vagy túl kicsi a gyerek hozzá, vagy nem elég nagy hozzá, vagy már túl koros hozzá, hogy velünk utazzon. Amikor viszont majd mind kirepülnek, akkor sajnálni fogjuk, hogy nem indultunk neki akkor, amikor még lett volna lehetőség közös emlékeket szőni belőle.

Most még adja magát, hogy velünk jönnek és akarnak is velünk mozdulni. Most Isten kegyelméből rányílt a szemünk erre dologra és kaptunk lehetőséget, hogy a nyitott ajtón besétáljunk, és mi ezt nagyon szeretnénk kihasználni. Hát, ezért.

Meg, az is benne van ebben, hogy immár nyolcadik éve tanulunk itthon. Ez a nyolc év számunkra nagy dolog, hiszen végig kitartottunk, és immár egy otthontanuló gyerekünk lezárta az alapsulit. Ezek bizony mi voltunk, meg az Úr, és úgy érezzük, jár ezért egy kis örömködés, mert idáig eljutottunk. Aztán meg, megyünk majd tovább is.

Az együttanulás és a munkánk pedig olyan, hogy, bár mindkettőt nagyon szeretjük, de most már jól fog esni egy kis pihenés. Mert a kintlét a terveink szerint leginkább erről fog szólni. Megyünk egyet világlátni és pihenni, és azokkal a dolgokkal szeretnénk leginkább foglalkozni, amiket eddig mindig halogattunk, tologattunk.

Álmok, tervek, titkos vágyak, bárcsakok...

Sok könyvet szeretnénk elolvasni (főleg mi, felnőttek, mert erre nem fordítottunk nagy figyelmet). Szeretnénk sokat láblógatósan együttlenni, meg új dolgokat megtanulni együtt, új készségeket felszedni. És töltődni: magunkba szívni egy másik kultúrát, egymás jelenlétében élményeket, emlékeket gyűjteni, mint házaspár és mint család.

A jelenlegi albérletünket nyár végével felmondjuk és nem tudjuk, ugyanebbe a városba jövünk-e vissza (majd kialakul hogyan lesz: mi tagadás, szeretünk ezen a helyen élni, viszont alig akad itt bérlési lehetőség). A munkát visszük magunkkal, de átalakítjuk, hogy rugalmasan dolgozhassunk a dolgainkon, a gyerekek sulija meg úgy lesz, hogy passzív évet kérvényezünk nekik (általánosban és középsuliban is).

Ez legálisan járható út, az iskola igazgatója ugyanis bizonyos feltételek teljesülése mellett indokolt esetben bárkinek engedélyezheti az évhalasztást (a tanulói jogviszony szünetelését), konkrét időre. A mi esetünben ez azt fogja jelenteni, hogy nem válnak külföldön tankötelezetté a gyerekeink, de itthon sem kell vizsgázniuk: így mindenki számára biztosítva lesz egy vizsgafelkészüléstől és számonkéréstől mentes teljes tanév.

(Hogyha itthon maradnánk, akkor ez így ebben a formában nem működne, mivel az igazgató nem engedélyezheti tanköteles korú gyerek tanulói jogviszonyának a szünetelését, ha ő a családjával Magyarországon él).

Ezzel együtt persze vissza is maradnak majd a srácaink egy évfolyamot, így a tanulmányait mindegyikük ugyanott fogja folytatni, ahol az utunk előtt abbahagyta: de ez így nekünk teljesen megfelel, sőt.

A fentebb említett pozitív hozadékokon túl épp a passzív év lehetősége a másik vonzó aspektusa utazós kalandozásunknak. Nagyfiunknak ugyanis egy digitális középiskolát (digisulit) néztünk ki a továbbtanuláshoz, melyben 3 év alatt érettségi szerezhető: ez az iskola azonban már a felnőttoktatáshoz tartozik, emiatt becsatlakozni is csak 16 éves kortól lehet (erről a suliról majd még fogok talán írni később).

Az utazásunkkal áthidalhatjuk azt az időszakot, amíg a felvételhez szükséges kort el nem éri. Helza lányunk meg ősszel lesz ötéves, így az ő eddigi 'ovitlansága' is komolyabb fejtörés nélkül fenntartható lesz.

Így vagyunk hát, és jól vagyunk, és ezek a terveink. Mielőtt viszont nekiindulnánk, vár még ránk egy forró magyar nyár sok-sok Balatonozással (tőlünk 40km-re esik), ismerősök, barátok végiglátogatásával, munka szempontjából meg hajtás-pajtással és megannyi szerveznivalóval. Izgis lesz, várakozással nézünk elébe.

Szóval viszlát, suli. Helló, nyár!