Őszintén az otthontanulásról I. (marathoni poszt)

Annyi minden születik mostanában ebben a témában. Online cikkek és más blogger anyukák írásai jelennek meg ilyen meg olyan nézőpontból. Egyre sürgetőbbnek éreztem írni olyasmikről, amikről ritkán esik szó akkor, amikor az otthontanulás, otthonoktatás, magántanulóság szóba (vagy írásba) kerül.


Az otthontanulás kompromisszumokkal jár

Ez egy nagyon fontos tény és igen kevéssé hangsúlyozott. Más blogokba belekukkantva úgy tűnik, hogy masszívan táplálják azt az illúziót, hogy egy anya lehet szuperkreatív háziasszony, csodálatos feleség, az egyes gyerekeit személyes módon fejlesztő otthontanító, és még saját magára, 'szakmai' önmegvalósításra is futja a harmonikusan vezetett otthon mellett. Ezt egyedül képtelenség bírni, hiába tűnik úgy, hogy mégis lehetséges. Nem lehet megtenni olyasmiket, ami több emberre van méretezve és ez egyetlen otthontanító édesanyának sem fog sikerülni.

Nem azért írom ezt, hogy ne vágjon bele senki, hanem éppen azért, hogy lássuk tisztán már az elejétől, hogy mibe is vágjuk a fejszénket. Hiába a büszke vallomások a jó jegyekről, a gyerekekkel végzett napi változatos kreatív tevékenységekről, az alapos tananyag-elsajátításról, az ötletes otthonmenedzselésről és arról, hogy mennyire sokféle különfoglalkozáson teljesít jól az okos otthontanuló gyerekünk - jobb minél előbb tudatosítani, hogy aki sokat markol az bizony keveset fog, és aki minden területen tökéleteset akar alkotni, az vagy kudarcot vall az elvárásaiban vagy összeomlik az embertelen méretű terhek súlya alatt.

Ne tápláljunk illúziókat: az otthontanulás - bármennyire kreatívan csináljuk is - teljesíthetetlen küldetés. Teljesíthetetlen Isten nélkül és teljesíthetetlen kompromisszumok nélkül. Nagyon kell bele Isten (Nála nélkül amúgy sem érdemes semmit sem cselekedni) és kell bele nem kevés kompromisszum is.

Miféle kompromisszum kell bele? Ezt mindenki saját maga dönti el annak a fényében, hogy mi az, ami nagyon fontos neki és mi az, amiről le tud mondani. A dolog titka: megtalálni a lemondható dolgokat, amelyek nem okoznak akkora zűrt lelkileg, ami már komoly válságot eredményez.

Ha a prioritásainkat nem érinti a megalkuvás, akkor a büszkeségünkön esett csorba az egyetlen veszteség, amit elszenvedünk (a büszkeségünkön azért esik csorba, mert nem vagyunk mindenre képesek, amit pedig szeretnénk magunk megtenni itthon). Ha viszont rosszul választunk kompromisszumot, akkor az egész életünk fenekestül felfordulhat, ami a családunkra is komoly hatással lesz.

Mint ahogyan az is nehéz helyzetet teremt, ha tagadásba merülünk és nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy bizony nem vagyunk képesek minden teendő elvégzésére, sem minden vágyálmunk megvalósítására. Pár évig talán tudunk minden fronton elfogadhatóan teljesíteni, de utána könyörtelenül jön az összeomlás (ennél előbb is bekövetkezhet), hacsak nem kezdünk el változtatni - hacsak nem kezdünk el tudatosan kompromisszumokat kötni.

De milyen megalkuvásokban lehet gondolkozni? Ez attól függ, hogy neked személy szerint mi a fontos. Ami a fontos (a nagyon fontos, úgy értem), azt nem szabad érinteni, az ne változzon. Ami viszont nem annyira fontos (ami lemondható), ahhoz szabad hozzányúlni, ott lehet egyszerűsíteni.

Konkrétabban bizonyos tevékenységekről való lemondásról, feladatok kidelegálásáról, munkafolyamatok elhagyásáról vagy egyszerűsítéséről beszélek. Házimunka menete, szakkörök, vizsgakészülés, önmegvalósítással kapcsolatos elképzelések, kreatív tevékenységek a gyerekekkel, egyebek. Lehet, hogy neked ez mind fontos, de talán nem fontos neked végezni mindet. Lehet, hogy mind fontos, de talán valamiről mégis kifizetődő lemondani. Vannak teendők, amelyek gond nélkül tudnak téged, mint személyt, nélkülözni. Bizonyos dolgok teljesen el is hagyhatóak. Más dolgok ugyanakkor egyáltalán nem tudnak téged nélkülözni.

Mondok egy példát: a mosogatógép el tudja helyetted végezni a mosogatást anélkül, hogy az edények komolyabb morgást rendeznének. Sőt, a gyerekeidre, ha elég nagyok, rábízhatod a mosogatógép kezelését, ami rólad nagy terhet vesz le fizikálisan és mégsem fog senki belesérülni egy ilyen megoldásba. Persze, ezek után nem mondhatod el, hogy te magad mosogatsz minden étkezés után a nagycsaládod (vagy bármekkora méretű családod) után, így mások esetlegesen bezsebelhető csodálatától is megfosztod magad - de ez az egyetlen dolog, ami sérül, vagyis semmi igazán fontos dolog nem lett érintve. A családi békesség sem.

Mondok még egy példát: a takarítás és a rendpakolás vég nélküli teendőinek napi végrehajtásába bevonhatod a gyerekeidet. Vagy akár fogadhatsz egy hetente néhányszor beugró takarítónőt. Hatalmas időt és legfőképpen sok energiát takarítasz meg ezzel. Sérül valami fontos? Hát igen, az ember már nem lesz szupermártír, aki mindent egyedül képes megtenni. De semmi igazán fontos nem sérül.

Az előbbi példák talán evidensek, de vannak kevésbé nyilvánvaló, majdhogynem tabunak számító területek is, amelyekben valahogy sokkal nehezebbnek tűnik kompromisszumot kötni. Mert már komolyabban az elevenünkbe vág és egyáltalán: a gondolat is sértő lehet a számunkra, hogy felmerült ez a fajta kompromisszum. Hozok erre is pár példát, azzal a felhanggal, hogy készülj fel rá, hogy most aztán garantáltan kizökkentelek ezzel. Néhány további kompromisszum tehát (tabuk nélkül), amelyeken érdemes elgondolkozni.

Nem bonyolítva tovább az életünket abbahagyni a játszva tanulást és az ehhez szükséges előzetes erőfeszítések gyakorlását. (-hát nem azért vagyunk itthon, hogy a tanulás örömét megőrizzük a gyerekeinkben??). Abbahagyni vagy el sem kezdeni otthontanuló gyerekeink változatos szakkörökre engedését (-hol fog akkor szocializálódni??). Feladni azt a törekvésünket, hogy otthoni irányított kreatív tevékenységekben tervezetten elmerítsük a gyerekeinket (-enélkül mit csinálunk majd egész nap otthon??).

Nem akarni mindennap főzni (-így hogyan is viselhetnénk jól gondját a ránk bízottaknak??). Feladni az egészséges táplálkozásért folytatott mániákus küzdelmet (-rosszat akarunk tán a családunknak, hogy mérgekkel tömjük őket??). Gyermekünket nem hordozni magunkon annyit, amennyi már túlzott fokú fizikális kényelmetlenséget okoz (-hogyan alakul így ki a kötődés??). Nem addig szoptatni a gyermekünket, ameddig ő igényli, hanem akkor leszoktatni őt, ha az már az anyukának komoly terhet jelent (- de hát, a gyermek számára nem egyértelműen az anyatej a legjobb??).

Továbbmegyek. Nem használni mosható pelust, nem veteményezni, nem hajkurászni bioalapanyagokat, nem járni saját magunk által varrt/kötött, saját készítésű vegyszermentes háziszappannal kimosott ruhákba, nem részesíteni korai fejlesztésben az otthontanuló gyerek kistesóját. Kizárólag azért nem, mivel az adott dolog családilag túl nagy macera és nem is vagyunk meggyőződve ennek (semelyiknek) a mindenek felett való voltáról!

Félre ne értsetek: az előbb felsoroltak közül a legtöbb dolog nagyszerű és jó, hasznáról erősen meg vagyok győződve, DE  - és ez a de mennyire jó lenne, ha sok fórumon elhangozna! - DE nincs ezek közül egy sem, hangsúlyozom, egy sem, amelyet fontosnak/érdemesnek tartanék tűzön-vízen keresztülvíve mindenáron megvalósítani. Pedig tabu-téma mind, hiszen nem szabad érinteni, pláne vitatni az értékét és az elsődlegességét...

A tabu-témák jellemzője, hogy olyan tevékenységeket takarnak, amelyek kétes hátterű elvekhez (vagy másoktól átvett, de a magunkévá igazán sosem tett gondolatokhoz) kapcsolódnak. Igen nehéz őket felismerni és még nehezebb tőlük megszabadulni, mivel bélyegek, címkék, erős hiedelmek járnak velük együtt. És ezek miatt persze azt gondoljuk, hogy ha megtennénk (ha kompromisszumot kötnénk valamelyikben), akkor rossz szülők, környezetükre gondatlan állampolgárok, lusta háziasszonyok, mihaszna emberek lennénk. Ha feladunk vagy kidelegálunk valamit a tabunak számító területek közül, akkor ránk sütik (vagy még rosszabb: önmagunkra sütjük) a szégyenbélyeget, hogy rossz, rossz, rossz!

Úgy érezzük, hogy ezeknek a tabu-dolgoknak a megváltoztatása elemi szintű meghasonlást okozna bennünk, meghasonlást a saját elveinkkel, a saját hitünkkel, énünkkel, ezért bűntudattal tölt el még a gondolata is annak, hogy esetleg ezeken szeretnénk lefaragni vagy ezekben szeretnénk megalkudni. Pedig, ha kompromisszumot kötnénk ezekben a dolgokban, akkor nem történne meg a nagy általános összeomlás. Csupán az önmagunkban önmagunkról felépített kép rombolódna le - egy olyan kép, amely a legtöbb esetben eleve mások elvárásain és emberi teljesítményeken (vagyis nem jó alapokon) nyugszik.

A tabu-témák észrevétlenül gúzsba kötik a kezünket, elszívják az energiánkat, behatárolják a lehetőségeinket - szóval olyan módon korlátoznak minket, ami a számunkra nem előnyös. Mégis félünk elhagyni őket, mert nem akarunk rossz, alkalmatlan emberekké válni a magunk és mások szemében. Mert milyen háziasszony/feleség/otthontanító édesanya az olyan, aki...?

De ugorjunk egy kicsit visszább és gondolkozzunk még tovább a kompromisszumokon.

A játékszabály tehát úgy néz ki, hogy ha nem tudsz mindent megtenni magad, akkor add át másoknak azokat a dolgokat, amelyek átadása nem okoz elemi lelki válságot az életedben. Vagy teljesen iktasd ki azokat az életedből. Találd meg, miről a legkevésbé fájdalmas lemondani és arról mondj le. Így időd, energiád szabadul fel azokra a dolgokra, amiket nem tudsz (vagy abszolút nem vagy hajlandó) kidelegálni.

Egy univerzális iránymutatóként kijelenthetjük, hogy rendszerint a veled együtt élők viselik a legkevésbé jól azt, ha az idődet más dolgokra fordítod őhelyettük és helyettesítőket szerzel be számukra magad helyett. Minden más dolog, tevékenység nem reagál ennyire érzékenyen a változásokra.

Nálunk az alapvető prioritás az, hogy a gyerekek itthon tanulnak. Ez azt jelenti, hogy nekünk nagyon fontos, hogy együtt legyünk itthon, hogy együtt tanuljunk itthon és hogy én legyek az, aki segíti a haladásukat. Ez viszont azzal jár, hogy bölcsen kell beosztanom az erőforrásaimat, mert ha túlterhelem magam, akkor szétesik a család.

Kompromisszum újabban, hogy Seli születése óta kifőzdéből étkezünk. Ezt nem szeretném állandóra kidelegálni, de most éppen így van. Megtettük és nagyot könnyebbült az életünk, anélkül, hogy felborítottuk volna a békességet.

Ha hozzányúltunk volna valamely alapvető prioritásunkhoz (pl. ahhoz, hogy a gyerekek itthon tanulnak, vagy ahhoz, hogy a férjem változó munkarendjéhez szabjuk a családi időbeosztást), akkor garantáltan súlyos problémákkal szembesülnénk, amelyek nehéz érzelmi helyzetbe hoznának engem biztosan és velem együtt a család többi tagját is...

Kompromisszumok tehát kellenek és jobb ha az ember maga választja ki, hogy miben köt kompromisszumot, mintha annyira tönkretenné magát, hogy kényszerből kelljen valahol lefaragni - ott, ahol talán már zsigerből tiltakozik.

Ha ugyanis olyan dologban köt kompromisszumot, ami egyébként a prioritása, akkor az mindent felborít benne és komoly összeomláshoz, meghasonláshoz, lelki padlót fogáshoz vezet. Ha viszont olyanban köt kompromisszumot, ami nem érint alapvető prioritást, akkor nem is igazán fogja lemondásnak megélni a felvállalását - elmarad a válság és egyfajta szükséges változásnak fogja fel a dolgot az ember.

És most mondok egy érdekeset. Meg vagyok győződve, hogy a legtöbben azért hagyják abba az otthontanulást, vagy azért rettennek el tőle idejekorán, mert a prioritásaikban túlzottan ragaszkodnak valami máshoz, ami elétolakszik ennek. Tabu-témák, tabu-témák, tabu-témák!

Az otthontanulásról való lemondás amúgy van, amikor természetes: hogyha az fontos a család számára, de nem tényleges prioritás. Viszont akkor ezt jobb idejekorán tudatosítani magunkban, és úgy az abbahagyását (vagy az el sem kezdést) nem fogja akkora veszteségnek megélni az ember.

Az ugyanakkor nagyon sajnálatos, amikor azért hagyjuk félbe az otthontanulást, vagy azért alakul át egyfajta kompromisszumos hibrid rendszerré (pl. tanulócsoport) mert a tabu-témákat nem merjük megérinteni. Inkább a számunkra is igazán fontos otthontanulást változtatjuk meg, semmint hogy élhetőbbé tegyük az életünket azáltal, hogy kilépünk az idegen vizekre engedvén összetörni a magukban dédelgetett jófeleség, jóháziasszony, jóanya, jóember képet. Hozzáigazítva azt, amit gondoltunk eddig, a valósághoz - ahhoz, ami van, amit tudunk, amire telik, amire képesek vagyunk.

Én nem mondom, hogy ebbe nem kell belekalkulálni Istent az Ő mindenhatóságával - már, ha Ő irányítja az életünket. Bele kellene és sokszor épp ott követjük el a hibát, hogy nem ezzel kezdünk. Hogy nem Vele kezdünk. Hogy nem Vele járunk napról napra. Hogy engedtük felépülni (sőt, mi magunk építgettük) a hibás képet, ami aztán könyörtelenül össze kell törjön...

Azért kell összetörjön, mert létezik, mert hibás az a kép. Ha helyes lenne, nem hibás, akkor nem kellene összetörnie. Viszont, ha már egyszer hibás, akkor ne sajnáljuk annyira, mert jobb is, ha összetörik, mivel nem jó alapon áll. És hogyan is állhatna jó alapon, amikor nem is a ház egyedüli Tulajdonosa, hanem mi magunk építettük fel, s nem a hiteles Zsinórmérték, hanem külső elvárások mentén? Nincs is igazi belső meggyőződés mögötte, csupán azonosulunk valakikkel, akik elég határozottan, elég kategorikusan és elég hangosan képviselik a (számunkra szimpatikus, de ettől még nem feltétlenül adaptálásra méltó) véleményüket. És mi ezt mégis elfogadtuk, mert azt gondoltuk, hogy tényleg, hogy mi is ebben 'hiszünk'. Pedig, dehogy.

Vagy őszintén, komolyan, tényleg azt gondoljuk, hogy szakkörök nélkül szocializálatlan lesz otthontanuló gyerekünk? Hogy szoptatás/hordozás/mosható pelusozás nélkül a gyermekünk attól a gondoskodástól is teljes mértékben megfosztott lesz, amely őt kiegyensúlyozott emberré teheti?

Igazán úgy gondoljuk, hogy a rendszeres otthoni kreatívkodásra és a tananyag mókázva való elsajátítására tett komolyabb erőfeszítés nélkül nem lehet 'jó' otthontanulós otthonunk? Biztos, hogy jó állampolgárrá, jó háziasszonnyá az fog tenni bennünket, ha a jelen korban épp divatos (öko, bio, környezettudatos, fenntartható) címkékkel ellátott tevékenységekben buzgólkodva a mások által definiált ideálhoz erőnket megfeszítve igyekszünk 'felnőni'? Biztos, hogy ezekkel a dolgokkal kell lefoglalni magunkat?

Ha nem gondoljuk komolyan így a fentieket, akkor ezek lehetnek olyan tabu-tevékenységek a számunkra, amiktől jobb, ha minél előbb megszabadulunk. Nem baj, ha leromboljuk az emberi okoskodást - ami megmarad, azért tényleg érdemes lesz küzdeni...

Tény ugyanakkor, hogy sokan vannak, akiknek fontos a gyerekük - jóval fontosabb, mint más dolgok az életükben -, de mondjuk az otthontanulást a maga kötöttségeivel túlzottan nagy kompromisszumnak érzik. Van ez így és ez így oké is, csak tudjuk már, hogy mit akarunk és akkor nem lesz sajnálkozás, összeomlás, meg súlyos lelki válság olyanból, ami annyit nem is ér nekünk, mint amennyit gondoltuk, hogy ér.

Igen, pontosan azt mondom ezzel, hogy van, akinek az otthontanulás egy oly a tabu-téma, amit viszont igenis meg kellene érintenie és vagy valódi prioritássá tenni vagy simán veszni hagyni a veszni hagyható ideák sorában...

Elhiszem, hogy nagyon jól cseng, amikor valaki szinte az életét is odaadja az otthontanulásért (vagyis feláldozza az ideje/energiája/pénze jelentős részét, sőt, kockára teszi a házasságát, a gyerekeivel való kapcsolatát, a családi harmóniát, sőt, az egész személyiségét). De attól még, mert az egyik ember számára helyénvaló és érdemes egy dologért küzdeni, hiszen valami olyanért teszi, ami a számára igazán fontos, attól még egy másik embernek lehet teljesen hiábavaló az erőlködése, mivel amaz olyan cél érdekében teszi, amely neki nem jelent annyit, még ha jól is esik azt gondolnia, hogy másként van. Nem tudom, értitek-e, hogy mit szeretnék itt elmondani.

A kompromisszumok titka nem csak abban rejlik, hogy válasszunk olyat, ami nem annyira fontos, vagyis olyanról mondjunk le, ami nem fáj annyira. (Ehhez tudni kell, hogy mi a nagyon fontos a számunkra: máskülönben hogyan tudnánk, hogy mit nem akarunk érinteni?) Hanem abban is, hogy amikor megvan, hogy miről mondunk le és meghoztuk a döntést, hogy most erről tényleg le is mondunk, akkor felemelt fővel, szégyen és ön-kárhoztatás nélkül vállaljuk azt, amit döntöttünk.

Tudnunk kell, hogy ez azzal járhat (és sanszos, hogy így is lesz), hogy sohasem fogjuk birtokolni a szuperanya címet azok szemében, akiknek számít a külső lárma, hiszen az életünk egyszerű, élhető élet lesz, mindenféle természetfeletti hősiesség, különleges kreativitás vagy egyéb elirigyelhető képesség nélkül. De ez nem nagy baj: a túlpörgés nélküli csendes élet igen kívánatos portéka, főképp, ha közben Istenben van elrejtve a hívő ember.

Legyünk, hát, hálásak a lehetőségeink teljességéért! Ne a korlátainkat lássuk minden fronton (aki hisz, az szabaddá lett), hanem ünnepeljük azt, hogy mennyi minden fölött kaptunk tényleges hatalmat döntéseket hozni. Szabad országban élhetünk, lehetünk önmagunk, otthontaníthatunk és mindenekelőtt ott van nekünk Jézus Krisztus, Aki szeretett minket és önmagát áldozta értünk, hogy megváltson bűneinkből és Vele együtt új életben járhassunk. Ne engedjük, hogy a szégyen megérintse a döntéseinket, amelyeket annak érdekében hoztunk, hogy vállalható maradjon számunkra mindaz, ami mellett elköteleződve letettük a lábunkat!

Bár az életünk kívülről csak 'egy élet' - de mi tudjuk, hogy belül azzal telik, hogy elfoglalja magát abban, amit fontosnak érez. Ha ezek a mi prioritásaink ráadásul Isten akaratával is azonosak, akkor még mennyei kincseket is gyűjtünk az élhető ténykedésünkkel és örülhetünk, hogy annak a tetszésére munkálkodunk haszonnal, Akiért lett minden és Aki által lett minden ezen a világon.

Szeretettel bátorítalak tehát (és magamat is), hogy kössük meg a megfelelő kompromisszumokat, amelyekre szükség van most az életünkben. És bár ezzel kétségkívül népszerűtlenek leszünk azok körében, akik a társadalmi ideák alapján mérnek minket (ők elég sokan vannak), lesz viszont cserébe egy olyan életünk, amelyet őszinte szívvel képesek leszünk vállalni önmagunk előtt: olyan élet, amelyben megtettük mindazt, amit fontosnak gondoltunk és nem mondtunk le semmiről, ami számított. Nekünk. Nem másnak. Nem a szomszédnak, a boltos néninek, a másik gyülekezeti tagnak, az anyósnak, a testvérünknek vagy a vizsgáztató tanárnak. Nekünk számított.

Vajon kell ennél több?