Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2012. július 12., csütörtök

Anyai gondolatok az iskolaérettség kapcsán

Korábban már írtam arról, hogy Náti fiunkkal iskolaérettségi vizsgálatra fogunk menni. Június közepén ez meg is történt.

Jó volt. Izgultam, de aztán odatettem mindent az Úr kezébe. Azután úgy voltam az egésszel, hogy fogalmam sincs, hogyan lesz: kétesélyes a dolog. Aztán meg, ahogyan láttam őt abban az ismeretlen közegben ügyeskedni, egészen megvidámultam. A végére meg kicsit megdöbbentem... Ó, de talán ne szaladjunk ennyire előre.

Péntek délelőtt 9-re hívtak be bennünket. Bár még nem jártunk ott, viszonylag hamar rátaláltunk a helyszínre. Kedvesen fogadtak és egyből betereltek minket egy szobába. Nátit elküldték játszani (ugyanannak a helyiségnek a másik részébe), amíg az anamnézist felvették. Szokásosan részletes kikérdezés volt a vele való terhességről, baba-, és kisgyermekkoráról, egészségügyi és személyiségi jellemzőiről. Aztán kezdődött a tényleges vizsgálat. Nagyon szerettem volna bent lenni, mert valahogy nekem többet mondanak a gyerekem reakciói és válaszai, mintha csak a vizsgálat végeredményét látnám egy papíron - még ha részletes szakvéleményről van is szó.

Eddig mindegyik gyerekünk iskolaérettségi vizsgálatánál bent voltam, és megfigyeltem, hogy apró, jelentéktelennek tűnő részletek mennyire számítanak a szakembereknek. Ez alapból nem lenne baj, de egy rendszeres gyerekközösség nélkül, a családjában nevelkedő gyerek esetében nem mindig előny. Könnyen előfordulhat, hogy hosszútávú következtetést vonnak le olyan dolgokból, amik egyszerűen abból adódnak, hogy a gyerek nem gyerekközösségben nevelkedett.

Ahol sablonos gondolkozást várnak el és megszokott válaszokat, ott félreértelmezhetik, elmaradásnak bélyegezhetik, ha a gyerek más logikát használva közelít egy megoldandó feladathoz (főleg, ha még más végkövetkeztetésre is jut el, mint amit elvárnának tőle).

Van olyan is, amikor egyszerűen arról van szó, hogy a feladat megfogalmazása vagy a szakember reakciói félrevezetőek a gyerek számára, aki ennek megfelelően félreértelmez valamit. És persze van, amikor a gyerek hibázik, vagy nem pontosan csinál valamit - pusztán azért, mert nem figyel, vagy mert nem elég fejlett még valamely területen. De ezeket a dolgokat sokkal jobban el lehet különíteni, ha bent vagyok és látom-hallom, hogy adott helyzetben hogyan reagál.

Nekem ezek az alkalmak mindig nagyon tanulságosak: egyrészt az adott gyerekünkről, másrészt a vele való foglalkozásomról, harmadrészt a családunkról egy visszajelzés. És mindig kapok valami személyes útravalót is - nem kifejezetten a jelenlévők által megfogalmazott szavakon keresztül, hanem ott és akkor a helyzet és a külső környezet generál bennem bizonyos belső gondolatokat, érzéseket, és olyan tapasztalatokat, amiket aztán be lehet építeni az életembe.

A falakra kitett idézetek a nevelési tanácsadókban mindig nagyon tetszenek. Gyerekekről szólnak, meg a gyerekek neveléséről, a hozzájuk való viszonyról és általános életbölcsességről. Persze van, amivel nem tudok egyetérteni, de bőven akad, amivel igen. Ezek szelíden inspirálnak is további fejlődésre. Mindig szeretném lemásolni vagy befényképezni őket, hogy megmaradjanak: hogy itthon is meglegyenek, de ez eddig még egyszer sem sikerült.

Nátira visszatérve: most először fordult elő, hogy a nevelési tanácsadós 'néni' a gyereket is megkérdezte, hogy szeretné-e, ha anya bent lenne, és ő azt mondta, hogy nem. Ezen persze rendesen meglepődtem, de végül beleegyeztem, hogy rendben, akkor kimegyek. Kint gondolkoztam: sok minden átfutott az agyamon, hogy miért történt így, de akkor és ott nem igazán találtam igazi választ. Csak sejtettem, hogy talán arról lehet szó, hogy a fiam hamar a bizalmába fogadta Erika nénit, és tetszett neki, hogy neki adták a döntés lehetőségét, s most ezzel így élt.

Aztán tovább is gondolkoztam: az utóbbi napokban hosszan készítgettem őt magára a vizsgálatra, az idő jelentős részében azt ecsetelve, hogy mikre számíthat, hogyan és hogyan ne viselkedjen. Utólag elemezve, azt hiszem, kissé túlzásba vittem az instruálást, és ezért gondolta úgy a fiam, hogy anyának kívül tágasabb.

Ahogyan ezeken gondolkoztam, az is eszembe jutott, hogy mennyire szükségtelen volt mindez. És, hogy azért éreztem mégis szükségét a túlzott instruálásnak, mert kompenzáltam valamit. Náti ugyanis a két nagyobb tesó árnyékában a maga nyugisságával sokszor figyelmen kívül maradt. Tipikus eset, hogy a gyerek jól elvan, és ezért nem ő, hanem a komolyabb nevelési helyzeteket létrehozó tesókonfliktusok vonják magukra inkább a figyelmet: akivel éppen aktuálisan nincsen probléma, azon nincsen annyira rajta anya figyelme. Ez -most már tisztán látom- egy olyan csapda, amibe nem szabad belelépnem. 

A komolyabb nevelési helyzetek kialakulása csak idő kérdése akkor, ha nem vagyok igazán jelen az adott gyerekem életében, csak testileg - ez egyébként nagyon könnyen megvalósítható itthon, de amúgy édeskevés. Ugyanakkor mégis jobb megelőzni a problémákat, mint a kezelésükkel bajlódni...

Mivel zajlanak a napok, hajlamos vagyok egyszerűen a teendőkkel foglalkozni és a gyerekeket nevelni - és emellett valahogy elsikkadnak maguk a gyerekek, meg az az élet, amit beléjük feledkezve, velük közösségben, kapcsolatokat építve, szeretve kellene élni. Ez az elsikkadás az oviskorú gyerekeinknél még nem annyira jellemző, ők ugyanis mindennek örülnek, amiben a szülő szeretetét megérzik: meseolvasás, beszélgetés, konyhai segítés, akármi. Ők nem igénylik a mélylélektani beszélgetéseket a felnőttel és nem foglalkoztatja őket, hogy az anyjuk hogyan éli meg a nehezebb helyzeteket.

Egy nagyobb gyerekkel való kapcsolatépítés már nem mindig megy olyan ösztönösen és könnyen, mint egy oviskorúval: a nagyobb ugyanis mélyebben is részt akar venni az életemben. Őt nem lehet mindig elküldeni vagy lepattintani, amikor éppen nem vagyok ráhangolódva a kapcsolatápolásra, hanem az egész életemet nyitott könyvként eléélve, számára elérhetőnek kell lenni az idő nagyobb részben - így lehet hatékonyan megélni az életközösséget. A velük való kapcsolatépítés arról szól, hogy ragadjam meg a lehetőséget, vonjam be őt a saját dolgaimba és kísérjem érdeklődéssel az ő dolgait időt szánva rá.

Ez most nekem komoly kihívás, mert elmélyülősebb időszakom van. Vagy lehet, hogy ez már nem is időszak, hanem ilyenné formálódtam...:) Mindenesetre nagyon szeretek itthon lenni és magamnak megmaradva, a gondolataimba merülve végezni a dolgomat. Egy ideje felismertem, hogy nem szívesen engedem be a nagyobb gyerekeimet az életembe, a félelmeimbe, a harcaimba, a gondolataimba. Pedig van, amelyiküknek elemi igénye van erre.

A főzés és a többi munka egy ideje terápiás nálam: szeretek elcsendesedni és hagyni, hogy csak úgy maguktól jöjjenek a gondolatok. Ez akkor is megtörténik, ha történetesen négy gyerkőc játszik élénken hallótávolságon belül. Hozzáaklimatizálódtam ehhez, és nemhogy nem zavar, hanem kellemes háttérzaj is. Nem zökkent ki az sem, ha időnként egyikük-másikuk érdeklődően megszemléli a munkámat, ilyen-olyan kérdésekkel talál meg, vagy tesóperes ügyben kell bíráskodnom.

Egyetlen dolog van, ami tökéletesen kimozdít ebből a kellemes, magamba forduló, az Úrral gondolkozó csendes tevékenykedésből. Ez pedig az, amikor egy gyerek megjelenik és nem csupán száraz információra vágyik, hanem rám kíváncsi: az én belsőmet akarja kutatni. Amikor arra vágyik, hogy megosszam vele a dolgaimat.

Ha nem engem, hanem belőlem akar, az nagyon megzavarja a nyugodt kis gondolataimat. És nem akarok adni magamból, mert az sérülékennyé tesz: megnyílni egy kilencévesnek... de muszáj. Muszáj, mert ha nem teszem, más társaság után fog nézni, és 5-6 év múlva sajnálni fogom, hogy elszalasztottam a magukat kellető alkalmakat, amik arra lettek volna, hogy a gyerekem szívéhez közel kerülhessek. Nekem nagyot kell ehhez lépnem: nem maradhatok benn az olyan kényelmes csigaházban.

Nagy kihívás - de miért ne vállalnám be, amikor nem vagyok ebben egyedül? Isten fokozatosan terhel és napról napra vár el tőlem apró dolgokat, amikben adott pillanatban engedelmeskednem kell. Nem egyszerre zúdít rám mindent. És ha kudarcot vallok is, holnap talán lesz egy új nap kegyelemből - és akkor sokkal jobban akarom csinálni. Jobban, mint ma, egyre jobban. Amikor sikerül, az nagyon jó érzés...

Nátihoz visszatérve: amikor odakerültünk, hogy iskolaérettség, akkor vele kapcsolatban nagyon bizonytalan voltam. Fogalmam sem volt, hogy érett-e vagy nem. Azért volt ez a bizonytalanság, mert nem sikerült megismernem őt eléggé. Vicces, nem? - itthon vagyunk és nem ismerem eléggé... de ezt éreztem és ebből következett a bizonytalanságom vele kapcsolatban. Aztán, ahogyan teltek a készülődős hetek és időt töltöttünk együtt a felkészülésben, úgy egyre inkább megláttam, milyen is ő.

Azt hiszem, a kelleténél jobban stresszeltem, és ezt Náti is érezte. Ezért is gondolta úgy, hogy ha választhat, anya inkább maradjon kint.

Már egy fél órája sétálgattam 'kívül', amikor egy rövid szünetet tartottak. Akkor odajött hozzám a folyosóra a nevelési tanácsadós néni, és azt mondta, hogy Náti szeretné, ha a 'második felvonáson' én is bent lennék. Ez nagyon jól esett: úgy éreztem, jól döntöttem, hogy engedtem őt dönteni. Mivel nem ragaszkodtam a bent maradáshoz, a gyerekem újra bizalmat szavazott nekem. Érdemes volt feladni bizonyos váradalmakat, és háttérbe szorítani azt a határozott igényemet, hogy tudni szeretném, mi történik bent, mert így nyertem valami jobbat ezáltal.

A vizsgálat végén Erika néni elmondta, hogy ő mit látott, mit tapasztalt Nátinál. Azt mondta, hogy a képességeit tekintve kellően érett, DE bizonyos okok* miatt mégis azt a javaslatot teszi, hogy idén ne kezdjen neki az iskolának. Megkérdezte, mit gondolok erről, belegyezek-e a javaslatába. Most először komoly fenntartásaim voltak a szakvéleménnyel kapcsolatban, aminek hangot is adtam.

Elmondtam, hogy elfogadom, amit szakemberként lát, és valóban, azok a bizonyos okok egy iskolai helyzetben nehézséget okoznának. DE Náti csalódott lenne, ha nem kezdhetne idén, mert nagyon várja már, és ha érett, akkor én inkább engedném, hogy menjen.

Elmondtam, hogy figyelembe kell venni, hogy nekünk speciális a helyzetünk: otthon megvan minden lehetőségünk teljesen a gyerekünkhöz igazítani a tanulást. Amennyiben még nem látjuk késznek egy adott dolog megtanulására, akkor itthon meg tudjuk várni, ameddig beérik. Az iskolánk is nagyon normálisan áll az otthontanulókhoz, és ők korábban is hangsúlyozták, hogy az első két évfolyam egy oktatási egységnek számít: ez azt jelenti, hogy ha még nem kész a gyerek, akkor nem fogják erőltetni, hogy pl. első osztály végére folyékonyan írjon-olvasson a vizsgán. Elég, ha második végére eljut egy megfelelő szintre. (Persze elvárják, hogy amennyire tőle telik, felkészüljön, de amire még nem áll készen, az nincsen erőltetve.) Ezek miatt az okok miatt én a szívem szerint inkább engedném őt idén menni.

Meglepetésemre erre azt mondta Erika néni, hogy az érveim meggyőzték és ezért -bár ő ilyet még sosem tett, de- megváltoztatja a (szak)véleményét. Náti mehet iskolába idén szeptembertől. Persze a testvéreihez hasonlóan ő sem fog suliba járni, de hivatalosan iskolás lesz, aminek nagyon örülünk.:)

Még pár benyomásom így a végére:

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy velünk volt. Amikor aznap reggel imádkoztam, akkor konkrétan bölcsességet kértem a szóláshoz. Erősen megtapasztaltuk, hogy Isten ezt az imádságomat kétségkívül meghallgatta. Egyedül Övé a dicsőség, hogy azt és úgy mondtam, ami kedvező reakciót váltott ki.

Annak is örültem, hogy értelmesen tudtunk beszélgetni, mert Erika néni tiszteletben tartotta a családi meggyőződéseinket. Bár többször is hangot adott annak, hogy elkötelezetten gyermekközösség-párti, de mégsem kellett indulatosan összekülönböznünk ezen - kellemes hangulatban tudtunk egyet nem érteni.:) Ez nekem sokat számított és felüdített.

Azért azt érdekesnek tartottam, hogy egy pszichológiában és pedagógiában jártas szakember, aki annyi sok problémás esettel találkozik nap mint nap, ennyire hisz a gyermekközösség jellemformáló, konfliktus-megoldás elsajátításában nélkülözhetetlen életre nevelő hatásában, és ennek a közösségnek a hiányát burokban tartásnak gondolja. Éppen neki kellene látnia, hogy mennyire a fordítottja igaz.

Érdekes, hogy annak ellenére így gondolja, hogy Náti értékelésénél fel sem merült, hogy 'burokban tartott' gyerekemen negatív értelemben mély nyomot hagyott volna a teljesen ovimentes életünkből adódó gyerekközösségtől való megfosztottság. A gyerek normálisan tud kommunikálni, véleményt tud alkotni és értelmesen meg tud nyilvánulni egy számára teljesen ismeretlen közegben. Persze elképzelhető, hogy Erika néni úgy gondolta, hogy Nátin majd később fognak kijönni az 'elvonási tünetek', hacsak nem találunk neki valami iskolai gyerekközösség pótlékául szolgáló szakkört vagy foglalkozást. (Amit nem keresünk.)

Az iskolaérettségi vizsgálatról a papír alapú szakvéleményt pár hete kaptuk kézhez. Kicsit izgultam is emiatt, mert úgy íratták alá velem a papírokat, hogy csak szóban mondták el, hogy mi fog majd a szakvéleményben állni (kitöltetlen lap volt). Bíztam abban, hogy szavatartó az Erika néni, és valóban az lesz a szakvélemény végső javaslata, amit nekem szóban is elmondott: vagyis, hogy Náti 1. osztályt kezdhet, de bevallom, volt bennem némi gyanakvás. Ez viszont mára elszállt, hiszen megkaptuk a papírt és egy apró dolgot leszámítva ugyanazt olvashattam, amit nekem is elmondott.

Most már az iskolai beiratkozásunk is folyamatban van, viszont ez is adott okot némi izgulnivalóra. Ugyanis nemrég tudtam meg, hogy a sulink magántanulói létszámkerete erősen betelőben van. Korábban úgy terveztem, hogy majd a kézhezkapott szakvéleménnyel együtt fogunk bejelentkezni a beiratkozásra, de így már előbb informálódtam, attól tartva, hogy betelik a létszám és lemaradunk. Végül kiderült, hogy utolsó előttiként még tudnak minket fogadni, és ez is egy olyan dolog, ami miatt nagyon megkönnyebbültem az elmúlt napokban.

Most, hogy az előbb említett izgalmakon túlvagyunk, végre teljesen a nyár örömeire, a babavárásra és három otthontanított iskolásunkra irányíthatom a figyelmemet. Készülődöm a lányunk érkezésére, próbálom türelmesen viselni a nagy meleget az egyre nagyobb pocakkal párosítva és emellett nagyobb újítást is tervezek, ami a tanulásunkat illeti. Bizonyos szempontból ez is egy igazán izgalmas időszak, de már nem olyan gyötrő módon, mint az előző időszakban.


Áldott és csodás nyarat
kívánok mindenkinek:
maradt még belőle pár hét,
élvezzétek ki!
Még jelentkezem.


 

* bizonyos okok: konkrétan hármat említett Erika néni. Első: Náti az emberrajz helyett felfegyverzett katonát rajzolt, és az egyik történetet színesebben mondta el, mint ahogyan volt - bizonyos következtetéseket levont, pedig csak magát a sztorit kellett volna visszaadnia. Ezek őszerinte a gyerekünk játékosságát mutatják, ami azt jelenti, hogy még nem érett a komoly munkára, még játszana. Második: a fogváltás még nem indult meg nála és a testalkata is inkább ovis még, nem iskolás. Ez is azt mutatja (szerinte), hogy Náti még nem áll készen. Harmadik: a ceruzafogása nem sztenderd háromujjas, hanem speciális. A gyűrűsujján támasztja a ceruzát. Persze már évek óta így van nála. Régebben megpróbáltam őt az eredeti fogáshoz szoktatni, de úgy éreztem, hogy nem jó erőltetni: Náti állítja, hogy neki nem kényelmes a rendes fogás, viszont a speciális fogás egyáltalán nem akadályozza őt a normális rajzolásban. Utóbb Erika néni is elismerte, hogy egyes felnőttek nagyon furcsán tartják a ceruzát, de nekik úgy jó.


   

6 megjegyzés:

  1. Örülök, hogy túl vagytok rajta. Hány éves Náti? Samu jövő szeptemberben lesz hat, és én úgy gondoltam, hogy (talán nem is engedik hamarabb) majd 7 évesen kezd, mert akkor nincs sietség, addig biztosan megtanul írni-olvasni és akkor az első osztályt nyugisan kezdheti. Ezt az iskolaérettséget a szülőnek kell kérni, vagy szólnak?

    VálaszTörlés
  2. Náti 6,5 éves. Az iskolaérettségi vizsgálatra az oviba rendszeresen járó gyerekek esetében az oviban kerül sor. Nem kell kérvényezni, mert automatikusan megcsinálják és az eredményét tudatják a szülőkkel. Azon gyerekek esetében, akik nem jártak oviba, a vizsgálatot a szülőnek kell kérnie, nem fognak szólni, hogy esedékes. A vizsgálathoz a helyi nevelési tanácsadóval kell telefonon időpontot egyeztetni.

    Nekünk Náti vizsgálatán a nevtan.-ban azt mondták, hogy az iskolaérettségi vizsgálat nem kötelező vizsgálat, és az iskoláknak sem előírás, hogy megköveteljék a vizsgálati eredmény bemutatását. Azt már én teszem hozzá, hogy ezzel szemben a gyakorlat az, hogy sok helyen a magántanulók beiratkozásánál azért mégis kérik, és e papír hiányában esetleg vonakodni fognak felvenni a gyereket. A kiválasztott iskolát érdemes előre leinformálni, hátha nem kéri a vizsgálatot és így nem lesz szükség megcsináltatni.

    A korcsoportokról a mi nevelési tanácsadónk honlapján ezt találtam:

    - aki adott év augusztus 31-e előtt betölti a 7. életévét, annak mennie kell iskolába
    - aki adott év szeptember 1-je és december 31-e között lesz hétéves, az szakvéleménnyel maradhat oviban
    - aki adott év január 1-je és május 31-e között tölti be a 6. életévét, az a szülő és az óvoda közötti megegyezés esetén maradhat az óvodában (ilyenkor szakvélemény sem szükséges)
    - aki adott év május 31-e után tölti a hatot, az nem tanköteles korú, de mehet iskolába.

    Rátok nézve ez annyit jelent, hogy a jelenlegi szabályozás értelmében 2014. első felében kellene megcsináltatni Samu iskolaérettségi vizsgálatát, és annak eredménye alapján még otthon lehetne tartani a fiadat, ha nem lesz addigra iskolaérett. Természetesen ebben az esetben az ovi alóli felmentést kell elintézni még egy évre. A probléma ott van, hogy 2013. jan. 1-jétől lép életbe az új közoktatási törvény tankötelezettséggel kapcsolatos része, és ott hatéves kortól kell iskolát kezdeni (a hatéves gyerekek tanköteles korúak lesznek). Tehát az új szabályozás értelmében nem biztos, hogy nyugisan végigjárható az, hogy hétéves korig ne kezdjen iskolát a fiad.

    Szerintem érdemes kivárni kicsit és jövő március-április körül leinformálódni a választott iskolátoknál is, meg a nevelési tanácsadónál is, hogy ők hogyan értelmezik az új törvény tankötelezettséggel kapcsolatos részét. Lehet, hogy Samu esetében lesz lehetőségetek hétéves korig kitolni az iskolakezdést, de nem biztos. Egyelőre nem látok bele, hogy a gyakorlat mennyiben fog változni.

    VálaszTörlés
  3. Köszi a részletes leírást. Samu csak szeptember közepén töltené majd a hatot, tehát elsején még 5 éves, nem hiszem, hogy kötelezővé tennék neki ekkor még az első osztályt. De végülis nekem mindegy, Johanna is így kezdte, 6 évesen, és bár 5 évesen tudott olvasni, a vizsgák miatt (mivel nem életszerűek, hanem iskolaszerűek, és ezért plusz követelménynek kell eleget tennie...) kicsit könnyebb lenne, ha mindig egy évvel korábbi anyagból kellene vizsgáznia, mert ugye itthon tanulhatnánk mást is, csak már érettebb lenne hozzá. De ő volt a kísérleti gyerek, és úgy gondoltam, ha nem működik az oo, akkor 7 évesen még simán elmehet újra elsőbe :D

    VálaszTörlés
  4. Szóval bebiztosítottad magad...:) De most már látod, hogy az oo működik, úgyhogy nincs is erre szükség.

    A magam részéről én is úgy voltam eddig, hogy minél később megy suliba, annál jobb - mondjuk hétéves korig. Náti esetében nagyon dilemmáztunk még egy év ovin, de akkor ő már nyolcévesen járná az elsőt. Meg lehetett volna ezt oldani, mert az újabb felmentésben is partner volt a mostani ovink, tehát nem volt kényszer az idei sulikezdés. De úgy éreztem, hogy az ő esetében nem lenne annyira jó jövőre kezdeni. Majd te is úgyis látni fogod Samunál, hogy ő mennyire kész, hogy kell-e várni vagy már nem lenne ez jó.

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok