Nehéz ez... Itt vagyok én, bizonyos meggyőződésekkel nemoviztatásról, teljesidejűanyaságról, otthonoktatásról, meg más dolgokról, amikről már sokat írtam itt a blogon. És aztán vannak mások más életfelfogással, más döntésekkel - talán más meggyőződésekkel is. És el kellene egymást fogadni egymás életébe való belemászás nélkül, a megváltoztatás szándéka nélkül. Vagy mégsem...?
Nehéz ez... Másoknak talán azért megy könnyebben az ilyen szintű elfogadás (vagy tolerancia?), mert meggyőződésük javarészt a saját életükre vonatkozik. Azért tudnak másokkal toleránsak lenni, mert azt gondolják, hogy nem muszáj mindenkinek ugyanazokra a következtetésekre eljutni, és egy adott helyzetben nem kell mindenkinek ugyanúgy dönteni. Sőt, éppen az a jó, hogy a másik máshogyan él, máshogyan dönt az élethelyzeteiben, mint ahogyan mi tettük/tennénk. Ezáltal tanulhatunk sokat egymástól, és így formálhatjuk jól egymást.
Nem vitatom, hogy ez valószínűleg így is van az esetek nagyobb részében. De nem mindegyikben. Bizonyos esetekben ez a hozzáállás abszolút nem alkalmazható - én legalábbis így látom. Nálam éppen itt hibádzik a dolog: a 'bizonyos eseteknél'...
Bizonyos esetek alatt pl. a hívők életének egyes meghatározó döntéseit értem. Nem tudom elfogadni, nem tudom elképzelni, hogy azonos alapokon nyugvó életek teljesen más meggyőződésekre juthatnak az azonos alapjaikkal teljes összhangban, és hogy ez így normális.
Nehéz ez... Hiszen nyilvánvaló, hogy valamire alapozzuk a döntéseinket, és ez jó esetben Isten Igéje, ami nem változik. Viszont a referenciáink időközben megváltozhatnak...
Sok 'bizonyos esetben' megtörténik ez. Ekkor mondjuk azt, hogy "az élet mást hozott". Ami azt jelenti, hogy el kellett vetni bizonyos gondolatokat, meggyőződéseket, amikhez előtte foggal-körömmel ragaszkodtunk, és be kellett fogadni, magunkévá kellett tenni valami újat - olyat, amivel régen eszünk ágában sem lett volna azonosulni. Ilyenkor az embernek kitágul a világ és úgy érzi, hogy most már képes kevésbé kizárólagosan, szemellenző nélkül szemlélni mindazokat, akiknek a döntéseit eddig zsigerből elutasította, és akikhez emiatt nagyon nehéz volt kapcsolódnia.
Ha olyan témában jutunk el egy kevésbé kizárólagos gondolkozásra, amelyben tényleg az a kívánatos, hogy elfogadjuk a sokféleséget, akkor az egy hasznos dolog. Akkor is hasznunkra válik ez, ha egy nem megfelelő referenciát (pl. az igeitől eltérő gondolkozásmódot) cserélünk fel igeire. De nem mindig erről van szó.
Nehéz ez... Mert én továbbra is úgy látom, hogy amikor két ember referenciája azonos, akkor a döntéseik nem lehetnek teljesen mások. Szerintem nem lehet pl. igei alapon és Isten vezetésére hivatkozva oviba meg iskolába adni a gyerekeinket. Nem azt mondom, hogy hívőként nem lehet ezekbe az intézményekbe beadni a gyerekeinket, mert be lehet. Meg is teszik ezt sokan. De nem mondhatjuk, hogy ezt Isten személyes vezetése és az Ige útmutatása alapján tesszük.
Ugyanarra a dilemmára a Biblia nem adhat kétféle útmutatást. Az egyik törvényszerűen hibádzik: valaki valamit félreértett vagy kiforgatott az Igében, és igazán fontos, hogy megértsük, hogy az a valaki mi vagyunk-e, vagy éppen az, aki más döntésre jutott.
A legtöbb komoly élethelyzetünk nem 'engem így vezet az Úr, téged meg máshogyan' szituáció. Igével a kézben, ugyanabban a döntési helyzetben nem mehetünk kétfelé, úgy, hogy mind a két irány igeileg megalapozott és Isten szerinti.
Azt elfogadom, hogy egy ponton az ember elveti, amit vallott, de azt nem tudom elfogadni, hogy mindkettő Istentől jött és helyes volt. Elfogadom, hogy van, amikor nem látunk más kiutat, mint kompromittálni az igazságot, amit előtte teljes szívvel elfogadtunk - de nem fogadom el, hogy a kompromittálást Isten látószög-kiszélesítésének tituláljuk.
Elfogadom, hogy vannak nagyon-nagyon nehéz élethelyzetek és olykor az Isten szerinti egyetlen jó döntés kivitelezése képtelenségnek, sőt esztelenségnek, emberi felelőtlenségnek tűnik. De nem fogadom el, hogy erre a 'képtelenségre' úgy hivatkozzunk, mint annak bizonyítéka, hogy Isten minket más irányba vezet - mintha az Úr tetszésével találkozna a meghátrálásunk.
Mindegyikünk követhet és követ is el hibát. Hibázni szabad. De nagy hiba egy-egy ilyen hibát Isten egyéni vezetésének vagy az Úrtól jövő kívánatos lelki átformálásnak értelmeznünk.
Nehéz ez... Mert, ami felől személy szerint meg vagyok győződve, az nem olyanfajta meggyőződés, amiben "engem így vezetett az Úr", hanem olyan, ami szerintem általános érvényű - az alapok ugyanis általános érvényűek. És itt kezdődik a konfliktus vagy dilemma. Ha ugyanis ragaszkodom ahhoz, amit gondolok, ami felől meg vagyok győződve (vagyis ahhoz, hogy bizonyos döntések helyesek és jók, mások helytelenek és rosszak, és ez nem attól függ, hogy kit hogyan "vezet az Úr", vagy, hogy kinek mit hoz az élet, hanem attól, hogy nekünk, hívőknek, mi a mi szilárd és mozdíthatatlan alapunk), szóval, ha ehhez a gondolathoz ragaszkodom, akkor intoleráns, elvakult, és megmondóember leszek mások szemében. Olyan ember, aki kéretlenül beleavatkozik mások életébe és szeretetlen. Pedig nem így van. Csak nem akarok kétféle mércével mérni: nem akarom kompromittálni a hitemet.
Ha úgy teszek, mintha ami felől meg lennék győződve, azt kizárólag magamra tartanám érvényesnek, elfogadva, hogy ezekben a témákban nincsenek abszolút referenciák, tehát másokat máshogyan is vezethet Isten és ez teljesen rendben van így - akkor kompromittálom a saját meggyőződésemet, hiszen az arról is szól, hogy abszolút alapokon állva hoztam döntést.
Azonos alapon nem lehet kétféle helyes döntést hozni. Ha a referenciánk Isten Igéje, akkor egyféle válasz születik adott kérdésekre. Lehet, hogy adott pillanatban nehéz ezt elfogadni, vagy nem akarom ehhez igazítani az életemet, de attól még van egy abszol-út, ami ha nem aszerint cselekszem, sem változik.
Ezzel együtt azonban az utóbbi időben nagyon hangsúlyossá vált számomra megkülönböztetni pár dolgot, amit gyakran egybemosunk. Az ugyanis, amit gondolok, egy dolog. A másokhoz való hozzáállásom, egy másik. Az a mód, ahogyan velük viselkedem, egy harmadik.
Nem mondom, hogy nincsen összefüggés a három között, de nem egyenesen következnek egymásból.
A gondolkozásom nem tesz engem automatikusan élhetetlen, goromba vagy agresszív emberré. Maximum kategorikussá: ami, bár a mai hipertoleráns világban nem erény, azért messze nem annyira barátságtalan jellemvonás, mint az előző kettő.:)
Tehát, arra akarok kilyukadni, hogy az, amit gondolok, még nem determinálja azt, ahogyan másokhoz viszonyulok. Azért, mert úgy vélekedek, ahogyan leírtam, még nem jelenti, hogy bárkit elítélnék, lebecsülnék, vagy le akarnék dorongolni, aki azonos alapon más döntésekre jut el, mint én, és az Úrra hivatkozik. Volt idő, amikor máshogyan reagáltam, de ma már nem ez a meghatározó.
Ha elmondanád a történetedet, úgy hiszem, nem dogmatikus elhatárolódással találkoznál, még ha nem is mindenben értenék veled egyet. A kategorikusság nem feltétlenül jelenti a másik ember megértésének a hiányát. Hívő szempontból vizsgálódva pedig biztosan elgondolkozom az érveiden, ha igei megalapozottsággal és/vagy logikus érveléssel mondod, amit gondolsz.
Talán nem is annyira nehéz ez. Csak... más...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése