Egy inspiráló történet...

Ez most nem az enyém, de nagyon szép. Én még nem tudok effélét írni, mert annyi év otthonoktató tapasztalat nincsen mögöttem, hogy ilyen módon visszanézhessek. Isten segítségével talán majd annak is eljön az ideje. Képeket viszont valami rejtélyes oknál fogva nem tudok föltenni, mert nem jeleníti meg a szolgáltató, úgyhogy ez most egy képtelen (= kép nélküli) bejegyzés.

***

A kezdetek előtt: A mi otthonoktató utazásunk története

Gyermekként magam is otthonoktatott voltam. Az még akkoriban volt, amikor az emberek gyakran rákérdeztek, hogy legális-e otthonoktatni… akkoriban, amikor anyám nem engedhetett minket ki a házból a tanítási idő vége előtt… akkoriban, amikor a szomszédok felhívták a gyerekjóléti hivatalt, mert észrevették, hogy nem szálltunk fel az iskolabuszra. Ez még akkoriban volt, amikor a tankönyvkiadók nem árultak könyveket otthonoktatóknak, és természetesen semmiféle, otthonoktatók számára létrehozott tanmenet sem volt elérhető. Az otthonoktatás sötét korszakában voltam otthonoktatott.

Isten anyám hihetetlen megtapasztalását használta, hogy a családunkat az otthonoktatás útjára vezesse. Harmincöt évesen rákot diagnosztizáltak nála és azt mondták, mindössze 6 hónapja van hátra. Anyám harmincöt éves volt és az ötödik gyermekét várta. Tizenegy évemmel én voltam a legidősebb gyerek.

Anyámnak és apámnak el kellett döntenie, hogy mit fog anyám kezdeni az utolsó 6 hónapjával. Úgy határoztak, hogy anyám az életét az én életembe fogja beletölteni, olyan szinten, ahogyan eddig nem tette még korábban. Ki fognak venni az iskolából és otthon fognak tanítani.

A szüleim már korábban is hallottak az otthonoktatásról, de nem gondolták, hogy megfelelő lenne nekik. Még miután eldöntötték, hogy otthonoktatnak engem, öcsém és húgom továbbra is egy keresztény iskolába járt. Sok hónappal az után, hogy otthontanításomról döntöttek, anyám sugárkezelések során esett át. Egy reggel a húgom, aki akkor hétéves volt, szívszaggatóan sírt, mivel iskolába kellett mennie, így nem tudott anyukájának segíteni. Szüleim megvitatták a dolgot és másnap az öcsémnek és a húgomnak is adtak egy-egy papírzacskót. Megmondták nekik, hogy minden felszerelésüket, ami még az iskolában volt, tegyék bele azokba, és mondják meg a tanáraiknak, hogy nem fognak visszajönni.

Amikor szembejön veled a halál, a prioritásaidat sokkal tisztábban látod, mint az élet mindennapos körforgásában. Abban az áldásban részesültem, hogy láttam, amint a szüleim végigmentek ezen az úton és ez nekem is tisztánlátást adott. Én is ugyanazt a döntést akartam meghozni, mint amik ők döntöttek. Életemet a gyerekeimbe, a családomba akartam beletenni. A nap végén, úgy hiszem, ez ami, ami igazán számítani fog.

Anyám rákjára úgy tudok visszanézni, mint Isten egyik legnagyobb áldására, amit a családunknak adott. Ne érts félre, ez egy olyan megtapasztalás, amit SOHA nem szeretnék megismételni. Ijesztő és félelmetes volt, hosszú és nehéz. Biztos vagyok benne, hogy anyámnak sem volt nagy mulatság. Viszont megváltoztatta a családunkat, hazahozott bennünket és sok dolgok tanított. A mai napig hatással van az életemre, hiszen azért vágytam én is arra, hogy otthonoktassam a gyerekeimet, mert engem is otthonoktattak.

Erre hivatkozom, hogy segítselek megérteni sok olyan döntésünket, amit mostanában hoztunk a férjemmel, mivel otthon tanítjuk a gyerekeinket.

Szeretnénk úgy visszanézni az életünkre, hogy nincs bennünk sajnálat. Nem tudjunk mindazt a többezernyi nagyszerű dolgot megtenni, amire lehetőség lenne, ezért nem is szándékozunk időt tölteni ’jó’ dolgokkal- a legjobbat akarjuk választani. Szeretnénk minden napunkat céllal élni, és minden döntésünket a célt szem előtt tartva meghozni. A mi családunk célja „Istent dicsőíteni és örökre Vele lenni.”

Az egyik mód, ahogyan igyekszünk ezt tenni, az a kapcsolatok építése. Kapcsolatoké, amelyekben megtanuljuk egymást szeretni úgy, ahogyan Krisztus szeretett minket és önmagát adta értünk. Ezért megpróbáljuk az életünket mások életébe fektetni. Ennek egyik megvalósulási lehetősége, hogy időt, sok-sok időt töltünk a gyermekeinkkel: Istenről tanítva őket, beszélgetve velük, ölbe véve és szeretgetve őket, és, igen, élvezve a velük töltött időt. És ahogy hűségesen elvégezzük a gyermeknevelés nehéz feladatát, Isten megáld bennünket és olyan örömöt ad, amely minden mértéket felülhalad.

A legjobb időszakok a reggelek, amikor összebújunk a kanapén Bibliáinkat olvasva… vagy talán az esték, amikor összegyűlünk az asztal körül és beszélgetünk és nevetünk a nap eseményein… vagy talán az, amikor a nappaliban együtt vagyunk családi áhitatot tartani, a kisebbek versengenek, hogy a kedvenc nagy tesójuk ölébe ülhessenek, a nagyok pedig apa vagy anya ölébe akarnak ülni. Ez az élet. Ez az, ami számít. A zongora, és balettóra, a foci edzés és a logika foglalkozás jó, de nagyon sok család annyira elfoglaltan futkos, hogy nincsen idejük a legjobbra- nincsen idejük a családjukra.

Ezért mi azt választottuk, hogy nagyon kevés különórát szervezünk az otthonoktatásunkba. Azt választottuk, hogy annyit tanulunk együtt, amennyit csak lehetséges. Olyan tevékenységeket választunk, amelyeket az egész család együtt élvezhet. Az embert és a jellemet választjuk a tárgyi tudás helyett. Kérlek, ne érts félre, az ismeretek is fontosak és hisszük, hogy a gyerekeink sokkal jobb oktatásban részesülnek, mint amit bárhol máshol kaphatnának, de ha választani kell egy szükségben lévő megsegítése és az aznapi feladatozás között, akkor a szolgálatot választjuk és remélhetőleg a gyerekeinket is ugyanerre tanítjuk.

Azt gondoltad, hogy itt hagylak bizonytalanságban? Már majdnem megtettem. Végül anyám két évig harcolt a rákkal (nem vagyok biztos az időtartamban, az emlékeim homályosak, mivel csak 11-12 éves lehettem), miután bekövetkezett a javulás. Isten meghallgatta imáinkat, hogy láthassa ’gyerekeinek gyerekeit’ is, és anyám jelenleg tizenkilencedik unokájának érkezésére vár! Dicsőség az Úrnak.

***

Érdekes, ahogyan a szerző anya ír az otthonoktatás sötét korszakáról… mi, magyar otthonoktatók pont ebben a 'sötét korszakban' éljük életünk nagy utazását. Nekem mégsem tűnik sötétnek ez a korszak, hiszen az otthonoktatás, ha jól lőjük be az irányzékot, ugyanolyan öröm és áldás tud lenni Magyarországon, mint ha Amerikában vagy máshol élne az ember.

Az eredeti szöveget elolvashatod angolul Kimberly-nél.