Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2010. szeptember 4., szombat

A gyermek magától tanul...



... ha hagyják. De mi nem hagyjuk, mert muszáj ekkorra számolnia, akkorra olvasnia... ma Mo.-on nem lehet a gyereket hagyni, hogy a saját ütemében fejlődjön, mert az állami keretek ezt nagy mértékben akadályozzák. Ilyesmiken is gondolkozom mostanában. Azért, mert látom, hogy az otthonoktatottam sem ül le magától 'tanulni', hanem ki kell jelölni rá az időt. Ez persze jó lehetőség lenne a munkamorál csiszolására, számomra viszont mégiscsak azt közli, hogy tud annál okosabb dolgot is csinálni a fiam, mint egy füzet fölé hajolva ceruzával a kezében feladatokat megoldani és gyakorolni, a való élettől távol.

Én ettől a tapasztalattól, mármint a nem-öröm tanulás tapasztalatától megóvnám Dodát. Jó lenne, ha addig nem lenne muszáj nekiállnia, ameddig olyan fontossá és érdekessé nem válnak számára a feladatok, hogy mindenféle utasítás nélkül maga keresi a lehetőséget a füzetelésre.

És ha magától soha nem jön el ennek az ideje? Hmmm- akkor lehet, hogy a való élet szempontjából nem is olyan fontos ez...

A munkamorál csiszolására a házimunkák és egyéb 'kötelességek' az alkalmasabbak. Én azt szeretném, ha a tanulás SZERETETE élete végéig megmaradna minden fiunkban: ha nem kötelesség lenne, hanem örömforrás, siker... szenvedély. Ezt most, gyerekkorban alapozzuk meg, vagy irtjuk ki, attól függően, hogy milyen tapasztalatokat hagyjuk szerezni. Nagy tehát a tét.


Úgy érzem, hogy a rendszer kiszívja a tanulási kedvet a gyerekemből. Rendszer alatt azt értem, hogy féléves anyag van, amit teljesíteni kell, s a gyerkőc nem akkor tanul, amikor ő érzi, hogy kell, hanem most tanul, mert most kell. A szívem erősen tiltakozik, későbbre tolnám a leülős tanulást: ha lehetne, hagynám most őt spontán fejlődni, emberi kapcsolatokon keresztül, iskolai rendszer nélkül tanulni. De vajon megtehetem?

A fiam éppen ideális korban van megannyi ismeret és készség elsajátítására- ezek között viszont nem szerepelnek a tankönyvek és füzet által megszabott ismeretek és készségek. Legalábbis nem abban a formában, ahogyan ott van.

Bevallom, sajnálok nekiállni Dodával az ún. tanulásnak. Sajnálom őt elvonni az emberi kapcsolatoktól, sajnálom azokat a perceket, amiket olyannal töltünk, aminek még nincsen itt az ideje, még akkor is, ha eddig tényleg szinte csak percekről volt szó. A másodikos tananyag már nem annyira sétagaloppos, mint az elsős volt, pedig azért az elsős sem volt teljes lazulás. Ahogy számoltam, napi szinten több órát kell majd eltöltenünk a különböző feladatok mellett: kötelező olvasmány, helyesírás, szorzás-osztás, szolmizálás, rajz, többek között.

(Még a tesire is gyúrni fogunk- na, nem mintha arra is muszáj lenne, de F. fontosnak tartja, és vállalta Doda felkészítését: ilyesmiket, mint kislabda-dobás, kötélmászás, labdavezetés, adogatás, meg hasonlók.)

Lehet, hogy az elején izgalmas lesz Dodának az új tanév, de az újdonság ereje rendszerint nem tart sokáig. Ez után pedig jön a tanulás, mint kötelesség: mert muszáj leülni, muszáj megcsinálni, mert vizsga van... Ehelyett, ha tehetném, inkább sok-sok órára kicsapnám őket a mezőre rohanni, kúszni-mászni, élővilágot felfedezni, esténként itthon meg ezerféle könyvet hagynék kóstolgatni, és beszélgetnénk, beszélgetnénk, beszélgetnénk és játszanánk és nevetnénk sokat... mindenféle suli és megfelelési kényszer nélkül...

Ilyen módon csupa 'való világot' tanulnának meg a gyerekeim: jóféle könyvekből és a természetből tanulnának. Mindkettő a maga kimeríthetetlen sokszínűségével, érdekességével szinte kínálja magát, hogy "fogj föl, érts meg, tanulj meg", s így a tanulásban maximálisan ki lenne használva minden gyerekünk Isten-adta természetes kíváncsisága. Nem lenne kötelező tanulással megfertőzve a tömény örömforrás, nem lenne semmilyen módon elrontva az érdeklődés-vezette tanulás... hmmm, ez tetszene.


Persze az is egy érdekes kérdés, hogy egyáltalán kinek a megfelelési kényszeréről szól ez az egész iskolásdi. Véletlenül nem anyáéról? Tényleg olyan fontos kell, hogy legyen nekem, hogy megfeleljen a gyerekem az iskola mércéje szerint, s ezzel együtt, hogy én is megfeleljek, mint otthonoktató anya? A kérdés akár így is hangozhatna: lehetek sikeres otthonoktató anya, ha tudatosan nem foglalkozunk a vizsgaeredmények alakulásával? Vagy már igaznak tartom a közgondolkozást, miszerint a jó anyának jó tanulók a gyerekei? Kell, hogy engem ez motiváljon?

Csak úgy gondolkozom... Ha a rendszer, amely elvárja bizonyos, számára fontosnak tartott tudás adott évfolyamon történő elsajátítását, nem megfelelő (alkalmazható) tudást vár el, s mindezt nem a megfelelő időben (túl korán vagy túl későn) várja el, akkor vajon úgy leszek bölcs anyja a gyerekemnek, ha az iskolai elvárásokhoz alkalmazkodom és megkövetelem azt, amit a suli is megkövetel, annak ellenére, hogy érzem, hogy az az ismeret akkor és ott a gyerekemnek nem hasznos? Vagy úgy leszek bölcs anya, ha a gyerekemhez alkalmazkodom, és fittyet hányunk a jegyekre?

Ez persze korántsem ennyire evidens, de könnyen lehetne az. Azonban az anyukák iskolai múltja interferál a gyerekre szabott tanulás gondolatával: hiszen mi még minden körülmény között arra törekedtünk, hogy jó jegyeket szerezzünk a suliban, mert szentül hittük, hogy az a jövőbeli boldogulásunk záloga, valahogy így: szorgalmas tanulás=jó jegy=jó munka=boldogulás; holott ez a négyes ma már sokak szerint nem állja meg a helyét. (És persze mást is ért boldogulás alatt a világ és mást a hívő.)

Mi lenne, ha tényleg nem foglalkoznék a jegyekkel, ha nem foglalkoznék az iskolai teljesítménnyel? Tegyük fel. Mi lenne, ha szándékosan nem érdekelne?

Most sok lelkiismeretes szülő biztosan felhördül: "Micsoda?! És mi van, ha emiatt a gyereked majd nem felel meg, és megbukik a vizsgán?" Azt hiszem az már önmagában is kétségbeejtő, ha egy gyerek tanulási motivációja kizárólag a jó vizsgajegyek megszerzésére szűkül. Ha egyedül az ösztönzi a tanulásra, hogy kap egy jó jegyet, akkor ott gond van. Én emiatt jobban aggódnék, mint egy feltételezett gyenge eredmény, vagy akár bukás miatt: a tanulás jófajta motiváló erejét visszahozni nehezebb, mint egy pótvizsgára felkészülni.

Én megfordítanám a kérdést: mi van akkor, ha a vizsgáin jól teljesít, ha az iskola mércéje szerint megfelel? Vajon ha a vizsgákon megfelel, azzal a való életben is megfelel és valódi tudást birtokol? Hipotetikus a kérdés, de hogy ha nem így van, akkor miért fordítsak kiemelten sok időt és energiát arra, hogy a suli mércéjének megfeleltessem a gyerekem, mikor ez annyira nem is segíti őt a későbbi boldogulásában?

Ha a gyerekem a meglátásom szerint normálisan halad, és magához viszonyítva láthatóan jól fejlődik, és ha az iskolai vizsgákon elért eredmény tényleg nem nyom sokat a latba a való életben használható tudás elsajátítása szempontjából, akkor egyetlen bukás sem kellene, hogy sokat jelentsen.

(Ne értsetek félre, nem mindenáron a bukásra gyúrunk Dodával, távol legyen. Csak elgondolkodtam azon, hogy egy bukás nem szükségszerűen a tanuló lustaságát, mint inkább érdektelenségét fejezi ki. Illetve azt IS kifejezheti. Lehet, hogy a gyerek keményen tanult, csak nem éppen erre a tantárgyra, mert ez most még nem érdekli... Ez persze csak elmélet, hiszen aki ma otthonoktató, az a gyerek igényeitől függetlenül a vizsgára készíti őt föl, nem a gyerek érdeklődése dönti el, hogy mit tanul meg és mit nem. De azért elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha nem így lenne: ha tényleg figyelembe vehetnénk a gyerekünk igényeit, ha megengednék ezt jogilag... jó lenne...)

Megannyi okos és tehetséges híres ember nem felelt meg az iskola mércéje szerint, sőt egyikük-másikuk valódi csődtömegnek volt bélyegezve az iskolában. Az élet viszont bebizonyította róluk, hogy az iskola mércéje egyáltalán nem számít, hiszen senkit sem predesztinál sikertelenségre az, ha az iskolában nem felel meg, mint ahogyan nem predesztinál a felnőtt életben való sikerre sem az iskolai siker.


Mégsem ennek a ténynek a tudatában élünk: nem hagy hidegen az iskolai eredmény, éppen ellenkezőleg- büszkévé tesz a gyerekünk sikere... De mi van a nemtúljó jegyekkel? Azokat az okok kikutatása nélkül egyszerűen kudarcként éljük meg... Ez pedig nem jó.
Egyetlen ember tanulási képességeiről sem ad objektív képet az iskolában elért eredménye. Ha lehet valaki nagy agy, vagy különleges tehetség rossz iskolai eredmény mellett is, akkor tényleg nem azzal kellene foglalkozzunk, hogy milyen az az eredmény, hanem azzal, hogy mi módon lehet maximálisan kihasználni a gyerekem adottságait az ő javára. Ez a tanulásához is kapcsolódik, de túl is mutat azon.

Ami a tanulást illeti: mentorrá és segítővé kellene váljunk, aki pontosan ismeri a gyereke adottságait, és olyan feladatok felé irányítja, ami számára kellően nehéz ahhoz, hogy kihívás legyen, de kellően könnyű ahhoz, hogy még boldoguljon vele. Ez valószínűleg nem fogja 100%-ban fedni az iskolai követelményt, sőt, az esetek egy részében csak nagyon kis százalékban fog megegyezni. S ha így van, akkor a szemünket a célon kell tartani a gyerekünk érdekében, s nem azon aggódni, hogy az iskolai jegyein nem, vagy nem eléggé látszik meg az a fejlődés, amit otthon figyelemmel tudunk rajta követni.

Ez tényleg így lenne jó, de akkor miért érdekel minket mégis annyira a jó jegy, a megfelelés? Nem a mi céltévesztésünk ez, a miénk, otthonoktató anyáké, akik számára a gyerekek vizsgajegye ad valamiféle pozitív megerősítést arról, hogy tényleg jól tesszük a dolgunkat? Nem ezzel igazoljuk magunkat saját magunk és mások előtt? De kinek akarom az alkalmasságomat bizonyítani ezzel a hozzáállással?

A szkeptikus rokonok és ismerősök, akik az alapján ítélik meg otthonoktatásunk sikerességét, hogy jók-e gyerekünk jegyei- ők eleve szkeptikusak. A szemükben bármit teszel, alkalmatlan vagy arra, amibe belevágtál. Őket fölösleges győzködni, nekik nem kell semmit bizonygatni, mert az alapdöntésedet nem tudják elfogadni, s azért nem is bíznak benned. Ezen vajmi keveset fog változtatni az, ha a gyerekeidnek jó jegyei vannak. Hagyni kell őket, szeretettel elengedni a fül mellett, ami nem épít, s nem kell nekik megfelelni. Ezt magamnak is mondom, újra, mert gyakran elfelejtem ezt a fontos igazságot, hogy: nem kell nekik megfelelni.

Egyedül Istennek kell, de Ő nem szkeptikus az otthonoktatásunkkal kapcsolatban, hiszen Ő hívott el, Ő tervezte el ezt a jót velünk. Mi talán nem mindig látjuk ezt kristálytisztán, de Ő tudja, hogy Vele képesek leszünk végigmenni ezen az úton, és azt is, hogy ez az út Őt fogja dicsérni.

A bukásról még az jutott eszembe, hogy az iskolában, ha egy tanuló megbukik, akkor a tanuló a lusta. Ha egy otthonoktatott megbukna, akkor az a szülő kudarca lenne, pedig a bukott tanuló nem a tanár kudarca. Érdekes ez...

A vizsgajegyekre és a megfelelésre visszatérve: Miért hisszük el, hogy erre a fajta igazolásra szükségünk van? Valóban a jó vizsgajegy tesz minket sikeres otthonoktatóvá, jó anyává? Tényleg a jó jegyekért kell dolgoznunk?

Miért hisszük el, hogy a jó jegyek és a diploma a boldogulás eszközei? S ha nem hisszük, akkor miért a vizsga miatt tanulnak a gyerekeink, s miért nem önmagukért és a tanulás öröméért?


Miért a vizsgától félünk, ha a sikert nem jegyekben mérjük? Ha egy gyerek valóban a tanulás öröméért tanul, akkor ő már jegyektől függetlenül sikeres és életképes: miért nem ez számít a fejünkben, és miért nem ezt kommunikáljuk a gyerekeinknek, amikor asztalhoz ülnek tanulni? Talán attól félünk, hogy a tanulás öröme nem lesz eléggé motiváló nekik? Hogy külső kényszerítő erő nélkül nem fognak tanulni? Kételkedünk a velük született tanulási készség erejében? Vagy nem hisszük el, hogy a tanulás készsége, és a természetes kíváncsiság az iskoláskorú gyerekekbe ugyanúgy bele van kódolva, mint a totyogókba, csak el lehet nyomni bennük?

Igazán fontos lenne hinnünk abban, hogy a gyerek tényleg tanul magától... ha hagyják.


24 megjegyzés:

  1. Na, ne bosszants.. :D Elgondolkodtató, amit írtál. Amúgy szerintem egy otthonoktatottnak a bukás sem olyan kudarc, szerintem észre se venné :D :D
    Nem is olyan könnyű ez az otthonoktatás. A múltkor valaki rádörrent egy oo-s anyukára, hogy azért képezze már magát. Hát azt hiszem, nekünk böjtölni, és imádkozni kéne főleg, mert egyedül nem lehetünk okosak.

    VálaszTörlés
  2. Melyik része bosszant? Nem akartalak felhúzni, csak hangosan gondolkoztam...:)

    Egyetértek, Eszter. Kell bölcsesség, meg jó pedagógia sem árt, de mindenekelőtt a gyerekünket kell nagyon jól ismerni. Ha ez megvan és Isten vezet, akkor nem foghatnunk mellé az oo-ban.

    VálaszTörlés
  3. Nagyon becsüllek titeket magyar otthonoktató anyukákat. Mármint ti akik a magyar rendszerben kell, hogy megbirkózzatok ezzel a nem kis feladattal.
    Hosszú lenne most hirtelen leirnom azt a sok-sok gondolatot ami felmerült bennem a bejegyzésed olvasása során. Sajna erre nincs kapacitásom most :-) De annyit azért, hogy valóban hálásak lehetünk Istennek azért, hogy mi keresztényként próbálun megbirkózni ezzel a feladattal, bele sem merek gondolni abba, hogy nem keresztényként kellene csinálnom.
    Én a napjaimat, vagy inkább az estéimet mostanában, jobban mondva már elég régóta az otthonoktatás kutatásának szentelem. Kutatás alatt azt értem, hogy vajon melyik a "legjobb" anyag a gyerekem oktatásához.
    Itt Amerikában annyi de annyi program van, weboldal, és mindenekelőtt szabadság - amiért külön hálás vagyok - , hogy szinte forog a fejem a sok választás között.

    Egyetértek azzal, hogy igenis a gyerekünket kell jól megismernünk és azt és úgy tanitani, ahogy az a neki megfelelő mód.
    Megijeszt az, hogy mennyire felvan pörögve a világ és mekkora a verseny abban is, hogy kinek a gyereke tud többet, vagy az, hogy hú már négy éves és nem tanul stb stb...érted mire gondolok.
    Hatalmas bölcsességre van szükségem/ünk Istentől abban, hogy mi is a gyerekünknek a "neki megfelelő mód". Ő tudja, Ő alkotta őket, és ezért is hálás vagyok, hogy itt a nagy otthonoktató szabadságban, igenis szabadságom van felvenni azt a tempót a tanulásával ami az ő tempója és nem kell a tanév végére valakinek "megfelelni".

    Isten áldjon benneteket akik ezt az igen fontos feladatot próbáljátok a magyar rendszereknek megfelelően, de mégis Istenben bizva csinálni.

    Na ez most lehet, hogy jól eltért az eredeti gondolatmenetedtől, bocsánat :-)

    VálaszTörlés
  4. Csak vicceltem. Ugyanis mostanra ért meg bennem, hogy hogyan is kéne a napunkat alakítani, órarend, stb, erre jössz itt az unschoolinggal, és megingatod az elképzeléseimet :D

    VálaszTörlés
  5. Sok mindenben egyetértek. Igaz én sok minden miatt nem vállalkozhatnék az otthon oktatásra, de megkerestük a gyerekünkre szabott szakembert. A gyerekek fő hajtóereje a kíváncsiság, minden érdekli őket,erre kell alapozni, no meg arra a tényre, hogy délelőtt az éjszakai pihenés után jobban fog mind a felnőttek, mind a gyerekek agya.

    VálaszTörlés
  6. Gabi, nagyon köszönöm, amit írtál- az úgy volt jó, ahogyan leírtad. Nagyon jól esett olvasni, bátorító és inspiráló volt és sokat tett hozzá ahhoz, amit én próbáltam megfogalmazni. Jó lehet az amerikai otthonoktatók szabadságában élni, persze ahogyan írtad is, a kínálat bősége is kihívások elé állíthatja az embert. Nagyon jól megfogalmaztad: a szabadság azt is jelenti, hogy szabad vagyok a gyerekemhez alkalmazkodni, vagyis szabad vagyok nem élni bizonyos lehetőségekkel, amik a gyerekemet éppen most nem segítik az útján. Isten áldjon meg téged is és vezessen a tananyagválasztás szabadságában.:)

    VálaszTörlés
  7. Szia Eszti!Régóta látogatom "néma" olvasóként a blogodat és több otthonoktatós blogot is és nagyon tetszik amit csináltok :)!Én óvónőként nagyon hasonlóan gondolkodom a tanulásról mint te. Nekem 3 gyermekem van(17,10 és7 évesek) és mellettük 28 az oviban. Nem tudom hallottál-e a Summerhill-i iskoláról,ahol szintén hasonlóan vélekednek erről mint amit te itt leírtál, bár ezt iskolai keretek között teszik.Nézd meg ezt:
    http://www.youtube.com/view_play_list?p=08755FFDC9AC67D7
    Ez egy film arról, hogy az angol oktatásügyi kormányzat az 1990-es évek végén elhatározta, hogy bezáratja ezt az iskolát( nem árulom el a végét :)Legalább másfél óra szabadidő kell hozzá de szerintem megéri ) És ajánlom még Fóti Péter honlapját is , sok érdekes cikk van főleg Summerhillről,de általában a tanulásról is: http://www.foti-peter.hu/index.html
    További szép napokat kívánok nektek: Gabi

    VálaszTörlés
  8. Eszter, én is tervezem a tanulási időket a gyerekekkel, mert nem lehet unschooling-olni Mo.-on.:) Ha lehetne, sem biztos, hogy bele mernék vágni, de lehet, hogy igen. Viszont ezen nem kell gondolkozni, mert nincs erre lehetőség. Úgyhogy ne érzed úgy, hogy egy olyan alternatívát sugallok, amire akár át is válthatnál- nem így van.:D

    VálaszTörlés
  9. Aranka, tényleg így van a kíváncsisággal. Szerintem a művészek, kutatók, és tudósok ezt a kíváncsiságot konzerválták magukban felnőtt korukra is. És nem csak ők.

    Viszont szerintem nem mindenkinek délelőtt fog a legjobban az agya. Szerintem ez tanult dolog: én pl. sem komolyabb könyvet olvasni, sem blogírni (ami számomra kreatív agytevékenység) nem szeretek délelőtt. Szeretek viszont teregetni, magamba mélyedve gondolkozni, rendet rakni, szóval passzívan tevékenykedni. Nekem az este meg az éjjel az aktív időszakom mind agyilag, mind fizikailag. Ez így van kb. 13éves koromtól.

    Tavaly volt olyan időszakunk, amikor Doda fiam délelőtt tanult itthon, volt, amikor délután. Én nem érzékeltem különbséget a kétfajta teljesítményben.

    Szerintem elsősorban tanult dolog, másodsorban családi szokásoktól, berendezkedéstől, és egyéni vérmérséklettől függ, hogy kiből lesz éjszakai bagoly, kiből hajnali pacsirta.:)

    VálaszTörlés
  10. :D
    Nagyon jó! Tudod mennyiszer gondoltam erre? Hogy nekem pont az a legnehezebbnek tűnő része az otthonoktatásnak, hogy rá kell bírnom a gyerekemet, hogy igenis csinálja meg, amit meg kell, még ha egyáltalán nem az érdekli, hanem pont pl. a csillagok. Pedig a muszály feladatok helyett annyi jót lehetne csinálni!! ha már egyszer otthon van... Szerintem az a legszomorúbb, hogy alig van olyan gyerek, aki nem a jegyért, a jobb jegyért tanul...
    Amúgy ti most ugyanugy maradtatok a Mo-i suli tanulói?
    És Rafi is már hivatalosan iskolás?

    VálaszTörlés
  11. Gabi, Summerhill-ről hallottam ezt-azt. Most mosolyogni fogsz, de tavaly év elején, amikor indítottam a blogot, terveztem, hogy fogok erről írni, amikor itt lesz az ideje. Akkoriban nem éreztem, hogy itt lenne az ideje- nem volt meg a szükséges motiváló erő az utánajáráshoz. Most ez megvan. Ráadásul tálcán kínálod a lehetőséget ezzel a filmmel: nagyon köszönöm, élni fogok vele! És ha lesznek gondolataim erről a suliról, talán még írok is róla. Meglátjuk.:) Mindenesetre köszönöm. Azt hiszem megvan a ma esti programunk a férjemmel.:)

    VálaszTörlés
  12. Semmi gond, Gabi, a másodikat már nem tettem közzé.:)

    (Aki nem értette az előbbi mondatot, annak írom: Kétszer küldte el ugyanazt a hozzászólást.)

    VálaszTörlés
  13. git, örülök, hogy írtál.:) Szerintem is nagyon sokan a jegyért tanulnak. Mondjuk érthető is: mi mással lehetne rávenni valakit, hogy olyat elsajátítson, ami nem az ő érdeklődéséhez van szabva, s az esetek jó részében még nem is érdekfeszítően van előadva?

    (Máskülönben kedvet csinálna a tanóra az otthoni tanuláshoz, de gyakran éppen az ellenkezője történik: a suliban el van bonyolítva a tananyag, és akkor a diák hazamegy, és otthon megpróbálja kibogarászni és leegyszerűsíteni azt a saját szintjére.)

    Suliilag (tudom, hogy nincsen ilyen szó, de nekem tetszik) maradtunk ugyanott, ahol tavaly voltunk. Úgy tervezzük, hogy majd hazamegyünk félévkor vizsgázni. Rafi nem lett még iskolás, majd jövőre (már olvas és váltja a fogait, amire vannak, akik azt mondják, hogy a iskolára alkalmasság jele, de még csiszolgatni kell a személyiségét is, meg nem fog megártani neki, ha kötetlenül élhet még egy évig). Neki majd a nev.tan.-os iskolaérettségi vizsgálatra kell felkészülnie, de már beszéltem a nev.tan.-os pedagógussal, akinél Doda is volt, és megbeszéltük, hogy jövő júniusban keresem meg. Rafi szempontjából nagyon jó, hogy itt vagyunk, mert a nagycsoportos felmentést csak egy évre adták meg, és az lejárt. Mivel idén nem kezdi a sulit, újabb felmentésért kellett volna folyamodni, ami újabb gyerekjólétit, újabb kérvényt stb. jelentene... na, ebből most kimaradtunk- ennek nagyon örülök.

    Jövő év januárjában Náti tölti be az 5-öt, vagyis amikor hazamegyünk, akkor vele is indul a felmentés, de az majd egy másik kör lesz, és az még a jövő zenéje.:)

    git, adósod vagyok még egy levéllel. Nem felejtettem el, a fejemben már egy ideje készül, de írhatnál te előbb, mert érdekel, hogy mi van veled és hogyan formálódik az életetek mostanában.

    VálaszTörlés
  14. Én is nagyon örülök, hogy maradt még egy "szabad" évünk, igy hogy kértuk a halasztást! Na mondjuk áron semmi ilyeneket nem tud, mint irtál rafiról, de én is hallottam a fogak váltása stb dolgokról, hogy az iskolaérettség jelei... na de hogy mi köze ennek az iskolához? Áronnak újabban nagyon tetszik, ha iskolásat játszunk, ilyenkor én tudatosan jól megdolgoztatom őt, ő meg élvezettel csinálja :) Főleg a zeneórát szereti, mikor kicsit furulyázunk... meg végül is minden órát szeret, most hogy így belegondolok. De csak ritkán játszunk ilyet, mert Simontol lehetetlenség, pedig jo lenne. Olyan jó látni, mikor sikerélménye van. Úgy látom ő még egyelőre ezért szereti megoldani a feladatokat. Na meg mert játék az egész!

    VálaszTörlés
  15. Eszti, tegnap este elkezdtem írni, csak egy új szoftvert kellett futtatni a gépen, és semmit nem engedett, csak olvasni. Alig vártam, hogy ma ideülhessek. :)
    Naszóval, az unschooling nekem egyáltalán nem vonzó. Lehet, hogy engem/minket más dolgok erősítettek meg az OO helyességében, és innen a különbség.
    Én inkább elégedetlen voltam azzal a színvonallal, amit az iskolákban tapasztaltam. Mondhatnátok, hogy suli után/mellett is adhattam volna többet a gyerekeimnek, és igaz is, de ez már nem működött. Az iskola hozzászoktatta őket egy oylan igényszinthez, amit én keveselltem, illetve elfárasztotta őket anélkül, hogy megdolgoztatta volna.
    Hatalmas élmény számomra, hogy együtt megyünk végig egy matematika feladaton, vagy együtt dolgozunk fel egy regényt.
    És igen, minden leleményemet be kell vetnem, hogy kedvet csináljak nekik a keményebb munkához, és imáim arról szólnak, hogy mindig megtaláljam az utat hozzájuk.

    Nem tudom, láttad-e már, de fokozatosan törlöm a régi blogjaimat, és ezentúl egyetlen blogom lesz csak:
    www.gyereketeto.blogspot.com

    Isten áldjon ott messze Benneteket! :)
    Virág.

    VálaszTörlés
  16. git, nem ugyanolyanok a gyerekeink, mások az erősségeik és mások a gyengéik (Rafi például nagyon indulatember, neki ez a gyengéje, ezen kell dolgoznunk). Olvasni is indulatból tanult meg (nehogymár Doda olvasson, ő meg ne tudjon...)

    De ettől a sokszínűségtől szép és izgalmas Isten teremtése. És ez dobja föl nekünk a labdát rendesen, hiszen minden gyerekünket külön-külön meg kell ismerni és az ő útjának módja szerint nevelni és tanítani...

    Gondolom Áron sulikérdése a halasztás miatt most egy évre lejegelődik. Így még van lehetőségetek végiggondolni és kitalálni, hogy mit tartotok elfogadhatónak a családotokra nézve.:)

    VálaszTörlés
  17. Szia Eszti!
    Sikerült időt szakítanotok a filmre?Hogy tetszett?Egyébként a Fóti Péterék most terveznek egy egyesületet a demokratikus tanulás témakörében, még alakul a dolog most hétvégén volt az alakulóülés, én sajnos más elfoglaltság miatt nem voltam ott de érdekel a dolog.A Péter honlapján van egy levelezőlista és az ottani tagok részvételével szerveződik az egyesület :)

    VálaszTörlés
  18. Megnéztük a filmet. Nagyon sok gondolatot generált. Most próbálom őket rendszerezni, hogy blogolhassak róla.

    Fóti Péter honlapját még nem néztem, ezért nem nagyon vágom, hogy mi az a demokratikus tanulás- ez a summerhill-i suliban működő rendszer megnevezése vagy valami ahhoz hasonló? Majd rákukkantok, ha lesz kis időm rá.

    VálaszTörlés
  19. Szia!
    Most találkoztam a blogoddal, nagyjából az otthon oktatással is. Annyi kérdésem lenne, kezdve az alapoktól... Jól értem, a férjed dolgozik és eltart ötötöket, te meg otthon vagy? Ez így volt eltervezve? Meg tudtok élni? Hogy jut időd a háztartásra? Magadra? Milyen okokból döntöttél az otthonoktatás mellett? A tananyag, a többi gyerek, vagy vallási okok miatt? Becsatlakoznak majd valamikor a gyerkőcök a hivatalos iskolába? Mi a helyzet azokkal a tárgyakkal, amikhez nem értesz? (én például még elsős szinten sem tudok szolmizálni).
    Ha ezt valahol mind leírtad, csak küldd el a linket. Köszi a választ.

    VálaszTörlés
  20. Szia Kispiskóta! Rákukkantottam a blogodra (a régire is, meg az újra is). Nektek sem hétköznapi a hétköznapi életetek...:)

    Válaszoltam a kérdéseidre- egy egész poszt lett belőle.:)

    Ezen a linken tudod elolvasni:

    http://matrozkepzo.blogspot.com/2010/10/otthonoktatas-101-van-meg-kerdesed.html

    Ha van még kérdésed, akkor írj nyugodtan.

    VálaszTörlés
  21. Kedves Eszti!

    Jól megfogalmaztad a dolgokat. A saját fiamon látom, attól mert betöltötte a 3. életévét, még messze nem volt óvoda érett. Láttam rajta, mennyire nincs még kész erre a feladatra. Szeptemberig rengeteget fejlődött, és egy olyan óvodába vették fel, ahol nem merev elvárások vannak, hanem egy szuper rugalmas rendszer, ami maximálisan a gyerekek igényeihez alkalmazkodik. Sokan belesétálnak abba a csapdába is, hogy nem engedik plusz egy évet játszani, fejlődni a gyereket és sürgetik az iskola kezdést, majd ott megérik.. Pedig ezzel szerintem ártanak, mint használnak.

    VálaszTörlés
  22. Jaj, de igazad van! (sóh-sóh)

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok