Panel, otthonoktatás, barátok

Punnytag panelmeleg- ez van már napok óta. Merthogy az első emeleten lakni télen igazán kényelmes, mert kint hideg van, bent meleg. (Jó-jó, tudom, aki családi házban lakik, az sem fagyoskodik télen, de azért a hósöprős-lapátolós téma egy létező dolog házasoknál...) Most viszont nyár van ugye: izzadós, tapadós, pilledős, vágyakozós nyár. A vágyakozás paneloséknál a hűs vizű tengerparti városok illetve üdülőfalucskák valamelyikére (hogy pontosítsak, szinte bármelyikére) irányul...

De mit tehet a panelcsalád, amíg a vágyak csupán vágyak, realitás nélkül? Mondhatnám, hogy kint töltjük a napunkat a szabadban, köztereken, de ez nem megvalósítható, hiszen a jósokfok meg a napsütés inkább a lakás melegébe űz bennünket. Így aztán rászoktunk az esti sétákra. 7-8 felé elindulunk, és vagy egy homokozó, vagy a közeli tó felé vesszük az irányt. Olykor pedig városi sétára indulunk. 9-fél 10 felé érkezünk haza, azután gyors fürdés, vacsi, és már szuszog is a jónép, kifáradva, egyenletesen. Az a jó ebben, hogy F. is eljön, meg a családunk barátja is, aki hetek óta nálunk vendégeskedik koszt kvártélyon. A felnőttek is tudnak így beszélgetni, a gyerekek meg az üresedő játszótér áldásos tágasságát élvezik.

Merthogy a vakációban az nem szupi, hogy mindenki más is vakációzik. Ezen a nyáron fedeztem fel a tényt, miszerint kis városunkban játszótér-hiány van. Nem az, hogy kevés a játszótér, hiszen kapásból tudok 5-öt, ami a közelünkben, tíz-húszpercnyi sétával elérhető közelségben található. Arról van szó, hogy év közben nem tűnt fel, hogy a környéken ennyi kisgyerekes család van. Az óvoda ugyanis benyeli a gyerekeket... Most viszont nagyon sokan otthon tárolják a csemetéket, és így a gyerekek nem az ovi játszóján élik ki magukat. A környékbeli játszóink java szó szerint zsúfolásig meg van telve kisgyerekekkel és szüleikkel. Én pedig ezt nem szeretem. Nemcsak a tömeg miatt, hanem azért sem, mert a panelszülők többsége nem a mély gondolatairól híres... én pedig nem szívesen fecserészek. (Na jó, néha persze igen.)

Az otthonoktató reflexem sajnos már fejletten működik: inkább tartom a három lépés távolságot másoktól, mert ha egyszer kérdezgetni kezdenek, akkor kiderül a mi 'botrányos' múltunk, jelenünk: az ovi meg a suli, ami a mi olvasatunkban más, meg az ezzel kapcsolatos döntéseink. Én nem akarok vitát, csupán azt szeretném, ha hagynának létezni és tenni a dolgomat, tenni azt, amiben hiszek... De az emberek automatikusan megbotránkoznak, jobb esetben csak hüledeznek, rosszabb esetben megpróbálnak kioktatni, amiből valami nem túl szép szokott kisülni. Ilyenkor jöhetnek a frappáns vagy humoros válaszok, de dögmelegben, ráadásul számbeli véleményfölényben nem érdemes kardoskodással égetni az ember testi erőforrásait... (mondtam már, hogy túlzsúfolt a játszótér?)

Az ember válogassa meg a csatáit: sajnos nagyon sokan nem alkalmasak értelmes eszmecserére az otthonoktatásról, vagy a nem-oviztatásról. És bevallom, néha semmi kedvem a szocializációról, meg tanulásról csevegni olyanokkal, akik néhány hangzatos közhelynél tovább nem akarnak látni. A minap épp a játszón voltunk, és egy nagymama beszédbe elegyedett velem. Kb. így zajlott:

- Óvodába járnak a gyerekek?
- Nem, nem oviztatunk. Itthon vagyok velük, és fejlesztem őket, foglalkozom velük.
- (Fura arcot vágva) A gyerekeknek szükségük van a társaságra.
- Igen. De van társaságuk, hiszen négyen vannak. Nem csak az oviban van gyerektársaság.
(beszéltem kicsit a szocializációról, de nem hiszem, hogy tudta, hogy miről beszélek, mert nem reagált semmit)
- Egyik sem iskolás még?
- De a legnagyobb be van íratva.
- Melyik suliba?
(erre megneveztem a másik városban levő iskolánkat)
- Mindennap be fognak járni?
- Nem, magántanuló lesz a fiunk, otthon fogom oktatni.
(erre, nem fogjátok elhinni, nem szólt semmit, rám nézett, fogta magát, és szó nélkül odébb ment. Hmmm.)

A fenti kis történet pikantériája, hogy a hölgy két unokájával volt lent, akik közül az ovis korú kislány hosszan nyivákolt a fülébe arról, hogy unatkozik, menjenek már haza, az iskolás fiú pedig nem viselkedett sem engedelmesen, sem szocializált módon a mi gyerkőceinkkel. Pedig intézményben nevelkedett és szocializálódott két gyerek volt, khm...

Azért nem mindenki ilyen, de sajnos nagyon sokan. Mondhatom azt is, hogy sajnos még a barátaink is megrostálódtak és folyamatosan rostálódnak a családunk életével kapcsolatos döntéseink miatt. Ezt úgy értem, bár régen magam sem gondoltam, hogy így lesz, de most látom, hogy az otthonoktatás melletti döntésünket megismerve a barátaink egy részéről az derült ki, hogy nem is barát. Nem az a gond, hogy nem tudnak azonosulni vagy nem értenek egyet a döntésünkkel. Én sem értek egyet minden barátom minden döntésével.

Hanem az a gond, hogy vannak, akik elvitatják a döntési lehetőséget is tőlünk: lenéznek, megszólnak, kioktatnak a döntésünk miatt. Igazán megérteni sem próbálják, hogy miért döntöttünk számukra szokatlanul, és úgy gondolják, hogy bele fogunk bukni a döntésünkbe (úgy tűnik, hogy szinte várják, hogy ez bekövetkezzen). Azt hiszem a barátságban alapvető kölcsönös bizalom ezen a ponton megrendül: már nem bízik bennünk a másik, nem hiszi, hogy képesek vagyunk felelős döntést hozni a családunkért és azt véghez vinni. Vagy talán sosem hitte igazán, csak eddig ez nem tűnt fel... Ez a kapcsolat ettől a ponttól kezdve nem barátság, nekünk biztosan nem. Így aztán nagyon kevés igazi barátunk maradt, viszont nagyon sok haverunk van... Azt hiszem ez jó is így. És bár a rostálódás folyamata eddig is fájdalmas volt, csalódásos, de megedzette s tovább edzi a családunkat: közelebb kerültünk egymással F.-el, és megmutatta arról a néhány kevés kitartó barátról, hogy még értékesebb a számunkra, mint azelőtt.