Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2013. február 15., péntek

Az elmaradt vizsgaposzt



Sok ideje nem jelentkeztem, de most megteszem. Jól vagyunk, éljük az életünket (leginkább offline üzemmódban). Mostanában gyakran elmerengek az otthon töltött hétköznapok szépségén: úgy tapasztalom, hogy minden egyes nap tartogat valami nem várt áldást, amiért igazán nagyon hálás lehetek. És az is vagyok. Ezért is szeretek itthon lenni: nem kell rohanni sehova, így lehet a magunk ütemében élni, érni, fejlődni, formálódni, egymás tükrében önmagunkat megismerni, és családilag összecsiszolódni. Ez nem mindig zökkenőmentes, de úgy hiszem, ez így természetes.

Még nem írtam a megmérettetéseinkről, pedig megvoltak azok is, és sikeresen túlvagyunk rajta. Ezért (is) Istené a dicséret.

Három gyermekünkkel némi logisztikát igényelt a vizsgákra lejutás, mivel jelenleg ötszemélyes autóval rendelkezünk és így az egész bagázs nem jöhetett el velünk. Egy csütörtöki napon vizsgázott Náti (1.oszt.). Erre a napra Helza és Zeki jött még velünk, míg a két nagyobbunk nagypapázott. Rafi (2.oszt.) és Doda (4.oszt.) vizsgája ugyanazon a héten péntekre volt kiírva. A két vizsgázón kívül Helza volt, aki velünk jött, Náti és Zeki pedig nagypapizott.

Kicsit kalandos volt kisbabával menni, így élményként megmaradt az iskolapad tetején lezavart gyors peluscsere, valamint a szoptatás osztályteremben és iskolatitkári irodában. Hihi. De mindenki nagyon normális és együttműködő volt velünk, így továbbra is nagyon hálásak vagyunk az iskolánkért.

Az is sokat jelentett nekünk, hogy mind a tanulók, mind a tanárok kedvesen fogadták az éppen nem vizsgázó gyerekeinket is, különösképpen Zekit. Így, bár ő még nem iskoláskorú, neki is pozitív élmény volt az a nap. A kendőből nézdegélő Helzát meg egyenesen körülszeretgették: az óraközi szünetekben a kisiskolás lánykák nem tudtak elmenni mellettünk anélkül, hogy ne szóltak volna valami kedveset. Simogatták is őt és nézték, milyen pici. De a fiúk is érdeklődően gyűltek körénk és kaptam tőlük mindenféle intellektuális kérdést (hány kiló, hány hónapos, mi a neve). Gondolom nem szokványos iskolai látvány egy pár hónapos baba. Ha már a nem szokványosnál tartunk, meg kell említenem az első osztályosok termei mellett található terráriumot és az abban élő csíkos hörcsögöt, 'aki' viszont a mi gyerekeink szívébe lopta be magát.

Maga a vizsga kedélyes hangulatban telt. Régi és új arcokkal is találkoztunk és több otthonoktató családdal alakult ki tartalmas beszélgetés a vizsgázókra várakozási időben. Megint meg kellett állapítanom, hogy bármennyire sokfélék is vagyunk, gyakran tapasztalunk hasonló élményeket, hasonló hozzáállást más emberek részéről a saját környezetünkben. És bár eltérő okok miatt és eltérő módon tanítjuk a gyerekeinket otthon, valahogy mégis nagyon hasonló a vélekedésünk iskolarendszerről, oktatásról, hitről és a család szerepéről. Engem meglepett, hogy mennyire.

A gyerekek végig vidámak voltak és hamar beszédbe elegyedtek a többi otthontanított gyerekkel, csakúgy, mint az iskolába járókkal. Merthogy ezen a héten tanítás is volt, és volt, amikor tanórán a sulis gyerekekkel egy osztályban kellett vizsgázniuk. (amennyire láttam, ez nem okozott problémát)

A jegyeken ott a vizsgán nem görcsöltem, de azért nem volt ez jellemző az egész félévünkre. Voltam tanácstalan és kétségbeesett is olykor, sőt, a vizsgát megelőző héten annyira izgultam, mint egy kisgyerek felelés előtt (amikor nem készült föl rendesen). És gondolatban már fel is vázoltam, hogy mekkora szégyen lesz, ha épp velem történik meg, hogy megbuknak a gyerekeim... (tudom, tudom, ejnye, anya, de hát tényleg ezt gondoltam). Másrészről, persze tisztában voltam vele, hogy bárhogyan is alakul, le fogom tudni szűrni a tanulságot, és mert beleadtunk mindent, ezért talán nem kellene ennyire túlparálnom a dolgot. De mégis túlparáltam, mivel nem tudtam, hogy a felkészülésünk mennyire volt elég. Mint később kiderült, elég volt a sikeres vizsgához, így azt hiszem, egy kicsit több bizalom - Istenben és a gyerekeimben - nem árt legközelebb.:)

Persze, nem lett minden gyerek minden tárgyból ötös, de a részünkről nem is fogalmazódott meg ilyen elvárás. Tudtam, láttam, hogy mennyi energiát tettek bele az egyes tárgyakban, így inkább arra voltam kíváncsi, hogy a jegyeik mennyire fogják tükrözni az aktuális tudásukat.

Ez azért is volt érdekes, mert az idén radikálisan beújítottam, amolyan merényletszerűen. Ugyanis, majd' minden, suli által javasolt tankönyvünket lecseréltem. Ilyen-olyan okokból jutottam erre a döntésre, de leginkább amiatt, mert nem találtam megfelelőnek azt, amiből addig tanultak. Attól lett ez merénylet, mivel erről egyáltalán nem egyeztettem a tanítókkal. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogják ezt fogadni, és abban sem lehettem 100%-ig bizonyos, hogy az általam választott tankönyvek teljes mértékben lefedik-e a követelményt. Ennek ellenére megléptem ezt, mert úgy éreztem, így kell tennem és hála Istennek nem kellett megbánnom.

Eredetileg az egész éves anyagból vizsgázott volna mind a három gyerek, de a felkészülés során kiderült, hogy ez nem fog így menni. A matekon kívül minden meglett volna, de két ok miatt mégsem lett meg. Egyrészt, idén a szokásosnál  korábbi időpontra tették a vizsgákat. Az a két hét még kellett volna nekünk a fölkészüléshez. Másrészt, a suli csak úgy engedte volna a két féléves vizsga összevonását, ha minden tantárgyból levizsgázunk, tehát a matek sem maradhatott volna ki. De nem baj, hogy így alakult. Most több időnk maradt, ráadásul kétszer fogunk a 'többiekkel' találkozni.

Amúgy igen tanulságos volt ez a félév a számunkra.

Helza szeptember közepén született és a fiúkkal október elején álltunk neki a tanulásnak. Közösen ültünk asztalhoz, mindenki egy időben tanult. Ez a megoldás kezdetben igencsak döcögött, részben az egész közös tanulás kivitelezése miatt, ami az elején erősen káoszba hajló volt. Hogy kicsit konkrétabb legyek, idegesítő volt egyik gyerektől a másikig mászkálnom; meg zavart, hogy egyszerűen belekérdeztek a másikukkal való beszélgetésbe; meg nehéznek találtam egy pillanat alatt átkapcsolni az agyamat elsősből negyedikesbe, majd másodikosból elsősbe és így tovább. Részben azért is döcögtek a kezdetek, mert láthatóan a gyerekeknek is gondot okozott a saját anyagukon önállóan haladni. Folyton kizökkentek és megálltak a dolgaik végzésében, amikor hallották, hogy valamelyik testvérüknek segítettem (ez azt jelentette, hogy közösen értelmeztük a feladatot és beszéltünk róla). Meg felütötte rút fejét az egymás bosszantása című játék is: radíreldugás (másiké), ceruzaleverés (szintén), meg hasonló csintalanságok.

De aztán, idővel megszoktuk ezt a felállást és megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz. Én megtanultam lazábban venni a dolgokat, meg a tananyagok között átváltani, nekik pedig egyre jobban megy egymással szinkronhaladni és a többieket békén hagyni.

Ehhez az is hozzátartozik, hogy lemondtam arról a kezdeti elvárásomról, hogy kizökkenésmentes közös tanulás szeretnék (tudjátok, amikor síri csendben egymás mellett ülnek, és a többiektől agyban tökéletesen izolálódva, minimális menetzajjal haladnak a maguk anyagain). Volt bennem egy ilyen hamis kép, de ma már látom, hogy ebben a felállásban, három gyerekkel együtt tanulva nem reális elvárás ez, legalábbis nálunk nem. Ezért nem is akarok már folyamatos küzdelmet olyanért, amit talán nem is lehetne, de mindenesetre nem hasznos elvárni - életünknek ebben a szakaszában legalábbis.

Az előbbiek mellett, a részemről nagy lépés volt még a tanulási harmónia irányába annak az elfogadása, hogy a szinkrontanulás az esetek többségében magával hozza azt is, hogy időről időre kicsit lelassulnak a dolgok, ami az egyéni haladást illeti. Mert mindenki látni akarja azt a képet, amit a neten egyikük témájával kapcsolatban kikeresünk, és mindenki hallani akarja, amit a másik tananyagához magyarázatképpen hozzáfűzök, meg a másik aktuális tananyaga mindig egy kicsit érdekesebb a sajátnál... De nem baj, hogy így éreznek, mert ez azt jeleni, hogy még mindig érdeklődő gyerekek, aminek örülnöm kell. És, még ha a tempó nem is olyan gyors, mint amilyen lehetne, hogy ha kevesebben tanulnának együtt, úgy hiszem mérhetetlenül meggazdagodnak azáltal, hogy egymást hallgatják, és hogy a másik által tanult dolgokba 'idő előtt' büntetlenül beleszagolhatnak. Jó ez így és működőképes.



 

Szívesen olvastátok