Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. február 4., csütörtök

Élünk, fejlődünk, tanulunk, avagy jóóóhossszúú poszt




Nagyot hallgattam az elmúlt hetekben. Sok minden történt. Leginkább belül, de kívül is. Inkább a látható fejleményekről szeretnék írni, de azt hiszem nehéz lesz elválasztani attól, hogy milyen úton és mivé formálódom.

Két hét vizsga utáni pihiszünet után ezen a héten újra belevágtunk a napi leülős foglalkozásokba Dodával és Rafival. Náti is csatlakozott és határozottan feladatot kért, úgyhogy egyszer volt kis feladatlapozás neki is. Azóta nem kérte, én meg nem mondom neki: majd jön, ha már kevés lesz neki az egyéb tevékenység.

A fiúk rákaptak a színezésre. Kora délután maguktól leülnek, elő a színest, és buzgón jár a kezük a papíron. Sokáig csak így ülnek, és beszélgetnek: lelkesen mesélik egymásnak, hogy mi van a rajzukon (néha muszáj kiegészíteniük az előrerajzolt képeket...) Zeki is odatelepszik az asztalhoz időnként, ami néha frusztráló a többieknek, mert őt még nem annyira köti le a saját lapra firkálgatás, viszont előszeretettel 'alkot' bele a nagyok műveibe, amire a sértett többnyire harsányan kiborul. Nem baj, meg kell tanulniuk elviselni és kezelni egymást, de ez most még leginkább segítséggel megy.


Ha elég nekik a színezés, akkor jönnek, hogy feladatozni szeretnének. Inkább mostanában így hívom, hogy feladatozás, nem tanulás. Bár néha még megfeledkezem magamról és azt mondom, "Doda, ma még tanulnod is kell!", ami önmagában nem igaz, hiszen szinte egész nap tanul- ha nem is a tankönyvből, de máshonnan. Egyik nap hozta a csillagászati lexikonunkat, hogy olvassak neki és jót beszélgettünk üvegházhatásról, tejútrendszerről, galaxisokról. Másik nap a teremtésről szóló tudományos előadást kérte, hogy hadd nézhesse meg (gépen van). Egyik nap gyufát meggyújtani tanultunk, másik nap a szakadt plüssállatokat varrtuk meg, amiben ő is tevőleges szerepet vállalt, s kedvet kapott ehhez a tevékenységhez. (Azóta buzgón ajánlgatja a szolgálatait e téren.) Persze nem mindennap ennyire kézzelfogható a fejlődés: vannak sokkal semmilyenebb napok is- de azt hiszem ez így jó.

Ezeket nem is dicsekvésképpen írom: tudom, hogy nagyon sok otthonban hasonlóan érdeklődő, okos és tevékeny gyerekek vannak. Azért írtam le, hogy meg legyen írva magamnak, mert nekem ezek tényleg mérföldkövek: többek között azért, mert mostanában kezdem felfedezni, hogy nem csak az a tanulás, amit az iskolában annak hívtunk. És ezt azt is jelenti a számomra, hogy áttolódik a hangsúly: csökken a jelentősége a feladatozós időszakoknak, bár azért még mindig fontosak. És ezzel együtt felértékelődnek hétköznapi életünk általános tevékenységei: mindaz, ami az iskolai tanulmányok szemszögéből kicsit sem tanulás, de valójában nagyon is az, és ezért nagyon fontos!

Ezt persze eddig is tudtam, de leginkább csak fejben: most kezdem megérezni, hogy mennyire valóságos és működőképes ez gyerekeknél. És hogy a mi családunkban is működik. Hogy nem kell külön szervezni a tanulást: nem kell megkövetelni, meg szigorral ellenőrizni. Nem kell megszerettetni vagy elősegíteni. Hiszen a gyerekekben minden kódolva van ahhoz, hogy a tanulás magától létrejöjjön: a természetes érdeklődés, a tudni akarás, a vágy a felnőttel lenni, azonosulni, utánozni, önállóan is megtenni- minden be van kódolva, Isten beléjük ültette, csak hagyni kell, hadd jöjjön: hadd LEGYEN tanulás!

A 'feladatozást' viszont szervezni kell, mert az nem feltétlenül olyanfajta, ami közel áll hozzájuk. Az iskolai mateknak például semmi értelmét nem látja a fiam, vagyis ez számára olyan tanulás, amit nem tud azonnal alkalmazni- így neki fölösleges tevékenység. Tudja, érti, megcsinálja, de MOST nem tudja a dolgaihoz kötni, ezért ez számára most céltalan tanulás. A céltalan tanulásnak meg semmi értelme: felnőttként szinte sohasem tanulunk csak azért, hogy tanuljunk. Mindig valamit szeretnénk elérni, és a célunkhoz annak a dolognak az elsajátítása az eszköz. A kisgyerekeknél is így működik a tanulás- egyedül az iskolában nincs így.


A kicsik pl. nem magáért a járásért tanulnak meg járni, hanem azért, hogy hatékonyabban közlekedjenek, mintha másznának. A tanulás tehát eszköz valami máshoz, nem maga a cél, mint az iskolában. Persze a tanulás maga is örömforrás, de mindig túlmutat magán a tanulási folyamaton. Legalábbis a való életben. Az iskolában nem értettük meg, hogy mi a tanulásunk célja: nem tudtuk, hogy miért azt és akkor tanuljuk, fogalmunk sem volt az egyes tantárgyak gyakorlati alkalmazhatóságáról, és az esetek nagyobb részében a megtanultaknak semmi köze nem lett semmihez, amit később csináltunk (ha mégis lett, akkor újra kellett tanulni, mert az akkor 'használhatatlan' tudást az agyunk már kiszelektálta és mélyre temette.)

Normális esetben a tanulás spontán jön létre a nap folyamán szinte feltartóztathatatlanul: ha engedem, ha nem szalasztom el, hogy megtörténjen. Én még csak most tanulom, hogy a spontán tanulás ugyanolyan fontos, mint a leülősen, irányítottan, feladatmegoldósan tanulós tanulás- ha nem fontosabb. Mert belém nem ez lett elültetve, és habár az iskolai tanulmányaim befejeztével, illetve a végével párhuzamosan megtapasztaltam a valódi, érdeklődés-vezette tanulást a saját életemben, és most is ezt tapasztalom, de a régi dolgok jól befészkelték magukat, ami eddig észrevétlenül kihatott a Doda tanulásához való hozzáállásomra.


Valahogy nekem azt sugallták még az iskolás évek alatt, hogy amikor nem izzadsz vért, és nem küszködsz, akkor az már nem lehet igazi tanulás. Mintha az örömteli, spontán módon, szinte észrevétlenül zajló tanulás valamiféle tiltott öröm, vagy a való élet szempontjából haszontalan hiábavalóság lenne, amivel nem lehet fontos dolgokat magunkévá tenni. Amikor elkezdtünk Dodával itthon tanulni, akkor is leginkább arra fordítottam figyelmet, hogy leülősen tanuljunk. Hogy az meglegyen. A spontánra nem figyeltem, nem is tartottam lényegesnek, mert úgy voltam vele, hogy azt nem fogják számon kérni, ezért nem arra kell gyúrni. Pedig az az igazság, hogy a spontán tanulás szárnyakat ad, és erőt a feladatozós, olykor értelmetlennek tűnő iskolai dolgok elvégzéséhez. Szabad hagynom a spontán tanulást, mert hasznos és a való életre készíti fel a gyerekeimet.

Persze nem mindennap megy ilyenformán, mint amit az elején írtam. Tegnap például Doda azt mondta, hogy szabadnapot szeretne kivenni: nem volt kedve a feladatozós tanuláshoz. Mondjuk meg tudom érteni. Ugyanakkor mindig van valami: fejlődik és ez elég. Persze az év végi vizsgán nem a tejútrendszerről kell majd beszélni, de úgy vagyok vele, hogy amennyire a keretek engedik, a szabad, önvezérelt tanulásnak szeretnék teret adni, és ezt bátorítani.

A szabadnap-kivételnek talán az is az oka volt, hogy az írás most nem annyira megy neki. Alapból is lassan csináljuk, de az utóbbi napokban mintha kicsit meg is torpant volna, vagy pedig figyelmetlen. Sokszor kell radírozni, és emiatt sikertelennek érezheti. Ezért hagyom kicsit, hogy lazuljon, aztán jövő héten bele fogunk és kicsit jobban fogok ráhatni ebben- ha látom, hogy nyitott erre. Végül is annyira nem sietünk, de azért év végére muszáj lesz megtanulnia írni. Talán még idő kell neki, még több idő. Az van még valamennyi. Ha rákattan, akkor úgysem lesz megállj. Addig meg elviseli a tevékenységet, megcsinálja, ha kérem rá, de nem mozgatja a dolog felettébb. Nyomtatottan szokott írni, többre még nincs igénye. Majd lesz.


Rafi minimáldizájnon fut, ami a feladatozást illeti. Neki most esedékes a Lexi könyv megvétele, mert olvasni már valamennyire tud, de azért a részképesség-fejlesztés nem árt- főleg a feladattartás miatt, ami ugye követelmény az iskolaérettségi vizsgálaton. Ez azt jelenti, hogy kell tudnia bizonyos ideig ugyanazzal a feladattal foglalatoskodni. Neki most nyílt ki nagyon az értelme, és kérdez, kérdez, kérdez: hol tőlem, hol Dodától, hol apájától. Logikázik, és rendszerezi a meglévő tudását- pont olyan, mint Doda volt ennyi idősen, még jól emlékszem. Érzelmileg is kinyílt, és kezdi kifejezni, mit szeretne, mi esne neki jól aktuálisan, mi zavarja. Tudja a családi szabályokat és olykor kétségbeesetten jön hozzám a szabálysértésekkel kapcsolatban, leginkább persze akkor, amikor mások sértik meg a szabályokat.

Ugyanakkor látom, hogy néha sikerül közel vonnom őt, és kezd készségesen engedelmeskedni és hallgatni rám, ami nagy lépés, mert ő mindig is kis lázadó és nehezen megközelíthető volt. Nagyon örülök, hogy nem kellett oviba mennie, mert nagyon nem tett volna neki jót: elrontotta volna ezt a kedves naivitását és az énképének sem tett volna jót. Azt hiszem, hogy vele kapcsolatban beérnek az imák, meg a beszélgetések... azért még mindig duzzogós, de sokkal kezelhetőbb és rövidebb ideig haragszik, mint akár fél évvel ezelőtt. Volt, amikor azt hittem, hogy mindig olyan marad, és hálás vagyok az Úrnak a változásokért. Van azért még teendő, meg imádkozni való, de most jó kicsit megállni, és megköszönni az eddigieket. (Köszönöm Uram, a munkádat a családunk életében!)

Van egy új dolog, amit pár hete vezettünk be, mégpedig a peer-rendszer. Nem tudom, van-e magyar neve, azt sem tudom, hogy ez-e a normális neve angolul, mindenesetre arról van szó, hogy mindegyik nagyhoz hozzárendeltünk egy kicsit, akiért felelősséggel tartozik. Ez nem jelent nagyon komoly dolgot, csak olyan egyszerűbbeket, mint segíteni villanyt kapcsolni, ha nem éri el, vagy levenni a székről, ha nem tud egyedül lejönni. Esetleg kicsit jobban odafigyelni rá. Nem állt szándékomban szigorúan betartatni ezt a rendszert, de a gyerekek elkezdték komolyan venni. Doda Zekiért felelős, Rafi meg Nátiért. Ott tart a dolog, hogy ha másik gyereket kérek meg, mint aki felel érte, akkor szóvá teszik, hogy "de hát anya, én vagyok felelős Zekiért, nem Rafi!".:) Tehát egyelőre működik. És mivel nem erőszakkal működik, hanem szinte spontán adaptálódott, megtartjuk.


Egyébként ezt a rendszert a Duggar családtól lestem el. Aki nem ismerné őket, ők 19 saját gyereküket nevelő amerikai keresztény otthonoktató család, akik sok évvel ezelőtt hitből Istenre bízták a családjuk méretét: vagyis semmilyen módon nem korlátozzák az Urat abban, hogy megáldja őket további gyerekekkel. A történetük kihívás elé állítja az ember hitét. Náluk is úgy van, hogy egy nagyobb gyerek van hozzárendelve egy kisebbhez, aki a cipőkötésben, utazásnál és a tanulásban is segít neki. Ez a rendszer praktikus, és mindkét gyereknek a javára válik.

Rafira visszatérve: a hétfő egy fontos nap, mert az oviban nagycsoportos felmérő lesz, amin neki is részt kell vennie. Ez lesz az első komolyabb megmérettetése: fogalmam sincs, hogy hogyan fog reagálni. Nem tudom, milyen jellegű feladatok lesznek, többek között ezért sem gyúrtunk semmire külön. Azért úgy sejtem, nem lesz gond. Már most hangolódom arra, hogy ne tulajdonítsak nagy jelentőséget ennek a felmérőnek, akármi lesz is az eredmény, de ez nem is olyan könnyű.

2 megjegyzés:

  1. jó hosszú bejegyzés így este későn :D de egyetértek, mintha csak rólunk írtad volna, bennem is most tisztázódott le, hogy ha szinte semmire nem tanítom tanulósan, akkor is rengeteget tanul. Egy hete pl. a szlovák tankönyvét bújja, olvassa, tanulja, beszél a képekről, és nem értem, hogy miért :D Keressetek levelezőtársat és írjatok neki levelet. Mondanám, hogy nekünk is írhattok, de Johanna legutóbb egy fiú levelezőtársat választott, és jobban örülnék, ha lánnyal levelezne.
    Sok sikert a megmérettetésen. Gondolok rátok imádságban.

    VálaszTörlés
  2. Igen, kettőbe is lehetett volna szedni ezt a posztot, de eredetileg sokkal rövidebbnek készült, és eléggé egybe sikeredett. Bocs a hosszúságért- így este. :)

    Most még nem keresünk levelezőtársat, mert türelmetlenné vagy frusztrálttá tenné Dodát, hiszen még nem tud írni. De nagyon jó ötletnek tartom, hogyha megtanult írni, akkor választunk levelezőpartnert. És egyetértek, én sem vagyok híve a fiú-lány levelezésnek ebben az életkorban.:)

    Örülök, hogy Johanna ennyire 'rákattant' a szlovákra.:) Jó látni, hogy nálatok is így működik a spontán tanulás.

    És köszönjük az imát.

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok