Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. január 22., péntek

Első vizsgánk



Végre megvan, túlvagyunk. Sokkal jobb volt, mint vártam. Élményileg és amúgy is. Bár terjengős esetleírással szerettem volna megörökíteni itt a blogban az egész vizsganapot a történésekkel, de az az igazság, hogy ez nem fog összejönni. Annyi élmény, és oly sok benyomás ért, és nagyobb részüket nehéz szavakba öntve megfogalmazni. Csak azt éreztem aznap, és azt érzem azóta is, hogy jó helyen vagyunk, kedves emberek között, akiket jó lenne közelebbről megismerni. Doda osztálytársainak szüleiben, vagyis a többi otthonoktató anyában és apában értékes embereket ismertem meg, akik bár sok mindenben nagyon mások, mint mi, mégis ugyanazokkal az érvekkel rendelkeznek az otthonoktató döntésüket illetően, ugyanazt az értetlenséget tapasztalják az ismerőseik, és a környezetük részéről, és ugyanazokkal a helyzetekkel szembesülnek, mint mi. Nem lehet igazán elmondani, hogy milyen érzés, de minél többet gondolkozom rajta, annál jobban lelkesít. Na, ennyi benyomás után, most jöjjenek a tények, mert gondolom az jobban érdekel benneteket.:)

Minden vizsgánk jól sikerült, de nem tudok hivatalosabb adatokat, mivel még várjuk a suliból azt az e-mailt, amiben a tanítók tantárgyankénti írásbeli értékelését olvashatjuk.

A vizsga egyébként elég fárasztó volt a gyerekeknek: tantárgyanként több teremben, forgó rendszerben lehetett bemenni- ahol végeztél, onnan kijöttél, és mentél a következőre. Mi, szülők bent lehettünk. Dodával F. többet volt bent, mint én, mert a többieket is rendezgetni kellett. Nem volt várakozóhelynek kijelölt tanterem, hanem a folyosón vackolt be az a jó pár otthonoktató család, aki vizsgázni jött. Az elején kicsit zavaró volt ez, de a gyerekek szépen eljátszottak, könyvet lapozgattak, üldögéltek: a mieink is, meg a többieké is, így nem volt gond, annak ellenére, hogy elég szorosan voltunk.


Doda nagyon élvezte a vizsgákat, ügyes is volt, és jól elfáradt. Most lelkes, és örömmel meséli a rokonoknak, hogy megdicsérte a tanítónéni.:) Rafi is részt vett a tesivizsgán, emelgette a karját, csinálta a felüléseket, meg nagyokat duzzogott közben, de nem volt túl zavaró (másoknak legalábbis nem). Náti is igyekezett a nyomában maradni, de neki a bordásfal jött be a legjobban, ahova F. fölengedte, ameddig a többiek gyakorlatoztak. Zeki a vizsgák vége felé beálmosodott, úgyhogy 'felkendőztem' őt. Egy ideje már félretéve leledzett a kendő, mert mostanság nem nagyon jártunk kint, így alig hittem, hogy még belefér a gyerkőcöm. De belefért, és jól elaludt benne- én meg tudtam egy jót beszélgetni az anyukákkal, amíg ő rajtam durmolt.

Jó volt, hogy F. volt bent Dodával, mert így látta, hogy az elsőszülött fia mit tud, és a tanári pozitív visszajelzésekből az ő számára is még inkább tudatosodott, hogy a gyerkőc fejlődik. Jó volt hazafelé úton, meg itthon beszélgetni vele arról, amit ott tapasztaltunk. Azt hiszem az apáknak is nagyon jó, hogy van vizsga, mert így ők is látják, hogy az anyák mit csináltak fél évig a gyerekekkel. Mert igaz, hogy időnként referáltam neki arról, hogy most hol tartunk, vagy melyik helyzet okoz fejtörést otthonoktatás szempontjából, de az mégsem ugyanaz, mint testközelből tapasztalni, hogy rendben mennek a dolgok, és a gyerek csinálja, mondja vagyis tud.


Dodával is beszélgettünk a vizsgával kapcsolatos benyomásairól. Csak napokkal később mondta el, hogy azért izgult egy kicsit. Attól tartott, hogy a többiekhez képest nem fogja tudni jól csinálni, de végül minden sikerült, és ennek most örül.:) Folyt. köv. fél év múlva.

A következő megmérettetése Rafinak lesz kb. 3 hét múlva: az oviban felmérés lesz, amit ő is meg fog írni. Ez nem iskolaérettségi, hanem még előtte egy amolyan 'tájékozódási vizsga', hogy lássák, ki hol tart. (Ehhez nem is kéne vizsga: én tudom, hogy a gyerekem, hol tart, :D)

2010. január 10., vasárnap

Otthonoktatás vagy korai fejlesztés?



Muszáj írnom erről, mert kikívánkozik. Viszonylag új jelenségnek tartom, legalábbis egy évvel ezelőtt, amikor mi fontolgattuk az otthonoktatást, még nem volt ilyesmi. Hogy miről is van szó? Kisgyerekek otthonoktatásáról. Jobban mondva 5 év alatti gyerekek napi szintű intenzív fejlesztéséről, az otthonoktatás jegyében. Vajon ez már tényleg otthonoktatásnak számít? Vagy korai fejlesztésnek? És egyáltalán: mikortól otthonoktatás az otthonoktatás? Mikor vagyunk igazi otthonoktatók: első osztályba lépéstől, szeptember elsején, amikor hivatalosan is magántanuló lesz a gyerekünk vagy valamilyen más időponttól? Lehet ezt egyáltalán valamihez kötni?

Talán nem is kellene ezen filozófálgatnom. Nem mindegy, hogy ki minek hívja magát? Egyrészt igen, másrészt nem. Mindegy, mert engem nem érint semmilyen módon az, hogy más, tőlem távoli ember mit tesz. És nem mindegy, mert én is otthonoktató vagyok, és mert foglalkoztat a motiváció, ami emögött az egész mögött meghúzódik.

De először egy kis fogalomtisztázás. Korai fejlesztés alatt azt értem, amikor a babaévek alatt, vagy kicsivel utána a szülő direkt fejlesztési szándékkal tölt időt naponta a gyerekével. Ennek célja, hogy a lehető legjobban kiaknázza ennek a sajátos korai időszaknak a fogékonyságát.


Otthonoktatás alatt pedig azt értem, amikor a szülő maga gondoskodik iskolás korú gyerekének a tanulmányairól. Ezt azért teszi, hogy megóvja a gyermeket az intézményi kereteken belüli oktatás káros hatásaitól, illetve hogy szabadabb, kötetlenebb, a gyermek saját ritmusában zajló, így összességében hatékonyabb tanulást biztosítson számára.

Úgy hiszem, hogy mindkét csoport, a korai fejlesztők, és az otthonoktatók is másként tekintenek a gyermekre. Eltérő a hozzáállás, és ezért nem hiszem, hogy össze lehet hangolni a kettőt. Vagyis szerintem nem lehet valaki korai fejlesztő és otthonoktató is anélkül, hogy a két hozzáállás konfliktusba ne kerülne egymással.

Miért gondolom így?

A korai fejlesztő anya kiaknázni akar. Vagyis a spontánabb természetes fejlődéshez képest korábbi időpontban, és ahhoz képest talán többet is akar tanítani a gyerekének. Fejlődést szeretne, és a maximumot kihozni a kicsiből. Úgy hiszem, hogy emögött a hozzáállás mögött az anya szándéka van, hogy a gyereke boldogulását segítse. Ez egy helyénvaló szándék, de az eszköz, amit használ, nem alkalmas a cél elérésére. A korai fejlesztő anya ugyanis azért foglalkozik a gyerekével, mert úgy gondolja, hogy az minél több ismeretet sajátít el ebben a korai életkorban, annál jobban fog tudni ismereteket szerezni a későbbi életében. A kulcs tehát az, hogy ismeretekkel teljen meg a kicsi fej, és ez alkalmassá teszi majd a tanulásra a későbbi életében. Lehetséges, hogy így lesz, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre a csapda abban áll, hogy leginkább a tanulási képességektől reméljük az életminőség jobbá válását, pedig nem ez a legfontosabb dolog az életben.


Az otthonoktató anya az egyéni fejlődés híve. Tisztában van azzal, hogy minden gyereke egyedi és megismételhetetlen alkotás. Nem siet az ismeretátadásban, hanem arra bátorít, hogy minden gyerek a maga tempójában haladjon. Az ismereteket fontosnak tartja, de nem ez hozza lázba, hanem a jellem. Úgy hiszi, hogy a boldogulás útja az istenfélő jellem kialakítása, ami mind a társadalomban, mind a későbbi keresztény életükre nézve valós előnyökkel jár. (Természetesen hívő emberekről beszélek.)

Szerintem nem lehet, hogy valaki sok-sok időt, és energiát öljön a korai fejlesztésbe, és emellett úgy gondolja, hogy ez nem annyira fontos, mint a jellem. Ha a jellem a fontos, akkor annak nevelésére kell több időt, nagyobb energiát fordítani. Hiszen jellemet formálni a gyerekkel való kapcsolat kialakítása nélkül nem lehet. Meg kell nyerni a gyerekünk szívét, mint ahogyan egy szerelmes megnyeri, és megtartja a kedveséét. Ha megnyerted, akkor fog hallgatni rád, akkor lehet biblikus módon fegyelmezni őt, és akkor lesz kíváncsi a véleményedre 3 éves kora után is. Ez a békés együttélés alapja is. A szív megnyerését, pedig egyképpen betűzik: I-D-Ő. Sok-sok időt kell eltöltened a gyerekeddel, nem csupán a társaságában, hanem vele együtt. Nem úgy, hogy valamit akarsz tőle, nem fejlesztési céllal, hanem önmagáért: mert szereted őt, mert kíváncsi vagy rá és mert részt akarsz venni az életében.


Nem igaz az, hogy a minőségi idő a fontos. Minőségi idő nem jön létre csak azért, mert nagyon akarod, hogy most az legyen. A gyereked nem nyílik meg parancsszóra. Ha nem szánod rá az időt, hogy ott legyél az életében a jelentéktelennek tűnő eseményeknél, ha nem hallgatod meg, amikor számodra unalmas dolgokat ismétel napjában százszor, akkor nem fogja a legmélyebb örömeit, félelmeit, sérelmeit, kétségeit, és saját magát igazán megosztani veled. Akkor nem férkőzhetsz a bizalmába, csak felszínesen. És ez a csapda: amikor elbizakodottan azt hisszük, hogy már megnyertük a gyerekünk szívét, hogy már bizalmába fogadott, s nem dolgozunk tovább a vele való kapcsolatunkon, csak azért, mert hajlandó volt néhány dolgot megosztani magából.

Ha a gyerekednek nem fontos, hogy te hogyan vélekedsz az ő dolgairól, ha folyton lázad ellened, és ha nem te lennél az első, akihez fordulna nagy baj esetén, akkor mindegy, hogy hány apró részletet ismersz az életéből: még nem nyerted meg a bizalmát- vagy már elveszítetted azt. De vissza lehet szerezni, és fel lehet építeni újra, vagy most először a gyerekeddel való mély kapcsolatot, ha hajlandó vagy az árát megfizetni. A helyzet nem egyszerű. Ma nagyon sok dolog verseng gyermeked szívéért. Haverok, hobbi, tv, játékok, még a nagyszülők és mi, szülők is. Valójában csak egy személy vagy dolog nyerheti el a teljes bizalmát. Vagy mi, a szülei vagyunk azok, vagy mások- és ez leginkább rajtunk múlik.


Ha mennyiségileg hajlandóak vagyunk sok időt tölteni vele, figyelembe venni őt és beengedni az életünkbe, akkor elnyerhetjük a bizalmát, s így a vele töltött idő minőségivé válik. A gyermekeink valóban arra vágynak gyerekként, hogy nekünk adhassák a bizalmukat, csak aztán kinőnek belőle, mert érzik, hogy mi azt szeretnénk, hogy ebből nőjenek ki, és hogy váljanak le rólunk. Így másoknak adják a bizalmukat, és aztán mások fogják befolyásolni őket- olyanok, akiket nem feltétlenül az önzetlen jóindulat, és gyerekünk érdeke vezérel.

Nagyon rossz dolog az, hogy ma alig van szülő, aki a gyermeke legfőbb cinkosa, tanácsadója, bizalmasa lenne. Mert alig van olyan gyerek, aki a szülei szavára jobban adna, mint másokéra: kortárs barát, nagyszülő, vagy a saját szavára. Ez nem a gyerekek hibája, hanem a szülők elmulasztott lehetősége, amiért mind a kettőjük hátrányt fog szenvedni. Sokan normálisnak tartják ezt a jelenséget, mert nem látják ennek a jelentőségét.

Mivel ekkora a tét, ezért úgy látom, hogy a korai fejlesztők nem a megfelelő dologban fáradoznak. Jellem, jellem, jellem: ez az, amire az energiánk javát kellene fordítanunk, nem csak a maradékot! Ismereteket később is taníthatsz, de a gyermeked jelleme egyre kevésbé lesz formázható, ahogyan telnek a hónapok, és az évek. A látszólagos siker, amit a gyerek tudásszintjének ugrásszerű növekedése miatt érez az anya, elfedi a jellembeli hiányosságokat, és abban a hamis biztonságérzetben tartja őt, hogy mindent megadott, ami a gyermeke boldogulásához szükséges.


Úgy látom, hogy van egy téves felfogás azon szülők között, akik otthonoktatók szeretnének lenni. Azt gondolják, hogy az az elvárás feléjük, hogy kisgyermekeikkel változatosan és csoda-kreatívan foglalkozzanak, mert ha nem teszik ezt megfelelően, azzal elhanyagolják őket, és már most leszerepeltek, mint otthonoktatók. Vannak, akik magukat okolják, hogy nem képesek annyi mindent tenni a gyerekeikkel, és olyanok lenni, mint 'más szuperanyák'. Pedig ez nem így működik!

Ha otthonoktatásban gondolkozol, ne frusztráld magadat a korai fejlesztéssel. Legyél nyugodt, és éld az életedet a családodban, a ti ritmusotokban: ha Krisztusnak odaszánt hívő vagy, akkor Isten mindig meg fogja mutatni a következő lépést. Nézz az Úrra, ne másokra. Nem kell plusz tevékenységeken görcsölni, fölösleges. Ha mindenáron tenni szeretnél valamit, akkor erre fordítsd figyelmet:

1. Nevelj helyesen.
2. Tanuld meg a gyermekeidet. Mindegyiküket külön-külön. Tanuld meg, hogy milyen a vérmérsékletük, mi teszi vidámmá, kiegyensúlyozottá, vagy frusztrálttá őket. Tanuld meg őket, és tudatosítsd a tanultakat, hogy jól ismerd a gyenge és az erős tulajdonságaikat- erre a tudásra később építhetsz.
3. Nyerd meg a szívüket, hogy jó hatással lehess rájuk nagyobb korukban is.

Ezekhez egyedül Isten adhat bölcsességet. Ha belevágsz a fentiekbe, akkor rá fogsz jönni, hogy egyedül nem fog menni, csak az Úr segítségével. De ez nem baj, így jó: mindig Ő visz tovább, így utólag sem adhatjuk magunknak a dicsőséget...


Ha ezeket teszed, és ha tényleg a jellem fontos neked, akkor nem számít, hogy hány évesek a gyerekeid, mert te már a szívedben otthonoktató vagy. Ha viszont az otthonoktatásban is leginkább kihívást, ismeretanyagot, fejlesztést, és önmegvalósítást látsz, akkor inkább korai fejlesztő a gondolkodásmódod, mint otthonoktató, és ha így marad, akkor valószínűleg csalódni fogsz az otthonoktatásban, ha belevágsz.

Szóval, te mi vagy: otthonoktató vagy korai fejlesztő?



Szívesen olvastátok