Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2009. december 11., péntek

Otthonoktatós meg anyukás gondolatok



Hét elején kaptunk egy e-mailt Doda sulijából: a magántanulók vizsgaidőpontja volt benne. Januártizennégy csütörtökreggelkilencóra. Kicsit betojtam. Nem azon, hogy mennyi mindennel el vagyunk maradva, hanem hogy milyen kevés idő maradt. Még 5 hét van addig, de ebben benne vannak az ünnepek, a szilveszter és a punnyadás is. És még sok dolgunk van. Az elmúlt hónapok abban az eufóriában teltek, hogy végre Isten segedelmével megcsináltuk, elkezdtük, sínen vagyunk: tényleg otthonoktatunk! És ezek a hónapok az összeszokásról, tanulásszervezésről és kisebb problémák kiküszöböléséről szóltak- az idő múlása egyáltalán nem tudatosodott bennem, amolyan önfeledt itthon-maradással éltem eddig, mintha megállt volna az idő. Ez a vizsgaidőpont viszont kirázott kicsit az időtelen eufórikus ködből.

És hogy mi történt itthon eddig?

Mondhatnám: semmi látványos- és igazat mondanék. Élünk, jól vagyunk, otthonoktatunk. De ennél jóval több történt, s még történik is fejben és szívben bennem. Miről szólt tehát ez a pár otthonoktatós hónapunk? Felmentés körüli huzavonáról, ami jól végződött, és arról, hogy most már kettő gyerek ül le napi szinten tanulni, a másik kettő meg... hát igen, vannak még formálódó felvonások az életünkben, de azért nem panaszkodom. Sőt. Hosszú utat tettünk meg az otthonoktatás melletti döntés meghozatalától a bürokrácián át addig, hogy élesben, napi szinten tanulunk. És nagy hála van bennem, hogy itt vagyunk, itthon, és hogy haladunk előre. Sokat tanultam a gyerekeimről, és a gyerekeimtől és szeretnék még többet. Nagy perspektívát látok magunk előtt, ami a továbbhaladást illeti, és nagy mélységet is alattunk, a kudarcot vallás mélységét. Utóbbi persze nem rettent el az úttól, amire rátettük a lábunkat, mint otthonoktató család, ugyanakkor józanságban tart, és megfontolt döntésekre sarkall.


Lassan tanulom, hogy elsősorban a gyerekemhez kell alkalmazkodni, nem az iskolai követelményhez. Ezt olykor egyáltalán nem könnyű megvalósítani, mert sokkal egyszerűbb konkrét célokat kitűzni, haladási ütemet meghatározni, hogy ekkorra ezt befejezem, azt megcsinálom, satöbbi. Szeretek tervezni, szervezni, kitalálni, azt hiszem ügyes is vagyok benne. De ez nem így megy.

Mert mi van, ha épp valaminek a begyakorlása tovább tart?
Vagy ha menet közben derül ki, hogy gagyi a tankönyv, és nem akarom vele frusztrálni a gyereket, s az átszervezés időt igényel?
Vagy ha a kicsiknek zizis napjuk van (vagy anyának inkább?), és szabotázs-akciók miatt az aznapra tervezett haladás ellehetetlenül?
Vagy ha nincs kedvem leülni velük, mert váratlan barátnőmmel hosszan telefonáltunk, vagy vendég jön hirtelen, vagy egyéb szervezési feladataim akadnak?

Ezekre a kérdésekre az egyetlen válasz ennyi: RUGALMASSÁG. Az otthonoktatásnak ez az egyik kulcsa szerintem. Otthonoktatásunk egésze hozzánk, a családunkhoz igazodik. Azt tanulunk, úgy, és akkor, amikor nekünk az jó. És ha nem jó, akkor változtatunk. És ha úgy van, akkor kihagyunk pár napot. Ez talán túl reklámízű kijelentés, de most tényleg így élem meg a lehetőségeinket, ilyen szabadnak.


És nekem ezt tanulnom kell. Hogy ne ragaszkodjak ahhoz, hogy az én kezemben van a féléves követelmény, hogy én vagyok a felnőtt, ezért én jobban tudom, hogy mikor mit kell csinálni. Ne ragaszkodjak a terveimhez. Hiszen ember tervez...

Könnyű? Nem mindig az. De muszáj megértenem, hogy a gyerekeim nem gépek, akikbe beletáplálom a kötelező napi teljesítendő oldalmennyiséget, aztán elégedetten hátradőlök, és mosolyogva konstatálom, hogy milyen frankó is az otthonoktatás. Ez nem így megy, bár nem hiszem, hogy ez kellően tudatosult bennem a kezdéskor.

Nem én tanulok, hanem a gyerekeim, így nem rólam szól ez az egész otthonlét, hanem róluk. Ha igazán érzem őket, és képes vagyok őket meglátni a féléves teljesítendő feladatok mögött, csak akkor fogom tudni szeretettel, türelemmel, olykor humorral inspirálni őket. Mindegyiküket a maga szükséglete szerint. Máshogyan nem fog működni. Kell hozzá alázat, az biztos. Meg az is, hogy ne akarjak tanáruk lenni a szó negatív értelmében, hanem sokkal inkább edzőjük, vagy mentoruk. Van még mit tanulnom ezen a területen.


Ami a haladást illeti, kicsit talán lazára vettük a figurát az elmúlt hetekben. Ezen nem aggódom különösebben, de most nagyobb intenzitás szükséges: év végét meghazudtoló lendülettel kell továbbfolytatni a tanulást. Újra le kell ülnöm és meg kell nézni, hogy mit szeretnénk még Dodával megcsinálni ebben a félévben, és azt is, hogy mikor. Az írás, olvasás és a matek többé-kevésbé napi szinten ment eddig is, az utóbbi időben a környezet munkafüzet is előkerült (elég csapnivaló, de azért kitöltjük, hogy meglegyen, mert kérik) . A készségtárgyakat viszont eddig hanyagoltuk. Ezeket kell most beintegrálnom a menetrendünkbe. Szerintem hamarabb meglesznek a kért munkadarabok, meg a megtanulandó énekek, memoriterek, mint sejtem. Meglátjuk.

Izgalmas ez az időszak: az első vizsga, hmm. Megint rámszakadt a felelősség nyomasztó érzése- a tanulásszervezés felelőssége. A gyerekeim jövőjének a felelőssége. Az én vállamon nyugszik ez az egész, és nem foghatom másra, ha kudarcot vallunk. Persze nem fogunk kudarcot vallani, mert én rajta vagyok a témán, s van egy természetfeletti együttható is a történetben: a Mindenható Isten, az én hegyeket mozdító Istenem, aki mindent, de mindent a kezében tart! A gyerekeim tanulmányait is. És ad bölcsességet mindegyikükhöz, ha Hozzá fordulok vezetésért.

Még most is hihetetlen, hogy én vagyok az anyjuk... hogy rám vannak bízva mind a négyen... hogy az Úr nekünk adta őket, MINDET (a négy nem is sok...:D), és hogy rám bízta a gondozásukat, a nevelésüket és a tanításuk megszervezését. Vajon az ember valaha föl tud nőni a feladathoz, hogy örökkévaló lelkek gondviselőjéül rendelte őt Isten?

Négy gyerek… Tegnap a csendességemben gondolkoztam a sokgyerekességről. Az a szó jött föl bennem, hogy létszámduplázás. Te mit szólnál hozzá, ha Isten megosztaná veled a tervét, miszerint a gyerekeid létszámát szeretné megduplázni? Igen, megduplázni! Mit mondanál Istennek?

"Azt már nem, ehhez semmi közöd, az én életem, és én ezt nem akarom"?

”Hogy gondolod, Istenem, hiszen ezt nem engedhetjük meg magunknak”?

"Elég annyi, amennyi most van, max. egy vagy kettő még, de hogy dupla, na azt már nem, Uram"?

"Istenem, te nem ismersz elég jól, nem tudod, amit én igen- hogy akkora gyerekmennyiséggel képtelen lennék boldogulni"?

"Nem akarhatod ezt, hiszen akkor milyenné lenne a testem, és mivé válna a házasságom, hiszen most, ennyi gyerek mellett is navigálnom kell, és nem egyszerű"?

Elküldenéd Istent, ha egy ilyen tervvel állna elő? És vajon én? Csak úgy elgondolkoztam ezen. Mert mostanában sokat gondolkozom, hogy vajon Isten mit tervez még nekünk. Meg azért is, mert Jób könyvét olvasom, akinek 10 gyereke volt, 7 fiú és 3 lány. Milyen szép nagy család. Mellesleg Jób felesége hússzor volt terhes és hússzor szült...

Azon is gondolkoztam, hogy vajon a környezetünk hogyan tekint ránk, sokgyerekes anyákra, apákra. Úgy érzem, hogy vannak sokan, akik lenéznek, és azt gondolják, hogy nem vagyunk alkalmasak több gyerekre, ennyire is alig. Ismerem magamat, napról napra szembesülök a hibáimmal: gyakran fekszem le úgy, hogy remélem, az Úr ad egy újabb napot, amikor jobbá tehetem, amit elrontottam a gyerekekkel. Néha olyan groteszknek tartom, hogy az Úr épp nekünk adott 4 fiút megőrzésre. Biztosan lett volna alkalmasabb család... De be kell látnom, hogy az Úr végtelenül bölcsebb, és azt is látja, amit én nem. És mellesleg szeret minket (is).

Olyan furcsa az számomra, hogy vannak, akik talán jobb anya színében tűnnek föl, mint én, mégis szűk a szívük, ami a további gyerekeket illeti. Akkor miért az én szívemben, és a mi családunkban van hely több emberke számára? Miért nem azoknak a szívébe teszi az Úr a nagycsalád nagyon is biblikus gondolatát, akik sokkal alkalmasabbnak érzik magukat a feladatra? Talán az Úrnak van humora? Vagy talán hitre szeretne megtanítani minden gyerekes anyát és apát, hogy megértsük végre, hogy amikor gyengék vagyunk emberileg, Őbenne akkor vagyunk erősek?

Lehet, hogy amikor az emberi lehetőségeink végére értünk, és azt mondjuk- "innen nincs tovább", akkor mondja az Úr, hogy -"na végre, végre engeded, hogy ÉN cselekedjem és megmutassam mindennél nagyobb erőmet a te életedben!". Talán a gyerekvállalás sem előre meghatározható és eldönthető faktorok kérdése, hanem a hit kérdése, nem tudom. Lehet, hogy a hitből jön a többi faktor rendeződése és nem fordítva.

Ma hallottam valakitől, hogy a nehéz és kilátástalan helyzeteket azért adja Isten, hogy végre Hozzá forduljunk. Fura: én eddig mindig úgy éltem meg az ilyen helyzeteket, hogy a nehézségek eltávolítottak Istentől. Olyankor labilabb az ember érzelmileg, s én folyton úgy éreztem, hogy az Úr engem kevésbé szeret, hogy én vagyok a fekete bárány, azért teszi ezt velem. Pedig nem. Pont hogy azt akarta, hogy hagyjam abba a saját kis életem egyengetését, meg a magam körül való forgolódást. Hogy Rá nézzek, és engedjem Őt cselekedni! Milyen húsba vágó is ez! Metszegeti az Úr az övéit...


8 megjegyzés:

  1. Ne is mondd... nekünk január végén lenne vizsga, de lehet, hogy beérik annyival, hogy 2 délelőttöt eltölt a suliban, legalábbis ezt kérték. A lányom nagyon várja, én nem annyira, mert nagyon rossz lesz utána neki nem ott maradni, mert amúgy egy nagyon jó kis iskola... Néha én is megijedek, de látom az áldásokat, és azt hiszem írok majd erről egy posztot, mert itt túl hosszú lenne :) amúg yis akartam.

    És Isten azért ad nekünk gyerekeket, hogy neveljen bennünket :) bizony, egyszerűen hihetetlen, amit elvégzett bennem, és még egyáltalán nem vagyok kész :D és mondtam a férjemnek, hogy nem tudnának nekem olyan karriert ajánlani, amiért én ezt most feladnám, mert gyönyörűség látni, hogy a kezem alatt ilyen csodálatos emberek nőnek fel, és remélem, majd az Úr gyermekei lesznek.

    VálaszTörlés
  2. Eszter, a 2 délelőtt az összes vizsga helyett azért elég vonzó ajánlat, nem? Persze, megértelek, az a két délelőtt is veszélyes lehet. Ez a legfélrevezetőbb egy kisgyereknek: azt látni, hogy mindenki jókedvű és nagyon figyel az órákon, a tanító meg mosolyogva magyaráz. Mivel nincs ott mindig a gyerkőc, nem lát majd bele a teljes képbe, a negatívumokba, amiket akkor tapasztalna, ha mindig ott lenne. Így tévesen elkönyvelheti, hogy a suli jobb hely, mint az otthon, mert milyen buli a többiekkel.

    Ami az Úr munkáját illeti, még velem sem végzett.:)

    Én is a napokban gondolkoztam, hogy olyan jó döntés volt itthon maradni! Bolondságnak érzem a gyerekeim közelségét elcserélni egy taposómalom munkahelyre. Önként és dalolva biztosan nem mondanék le arról, hogy közelről láthassam őket felnőni. Ezzel persze nem akarok elítélni másokat, csak a saját anyai gondolataimat írtam le.:)

    Várom a posztodat a témában. :)

    VálaszTörlés
  3. LÁttam egy érdekes riportot, de nem tudom már mi volt, ahol egy szerzetes azt mondta, milyen félrevezető a próbaházasság, olyan mint mikor valaki próbaszerzetes. Azt mondta, ilyen nincs, a szerzetességben épp az a különleges, az a lényeg, hogy örökre szól, ezt nem lehet kipróbálni. Persze hogy csalóka lesz a két nap neki, hiszen ha pl. mi előrehaladunk az anyaggal akkor úgy fog tűnni (főleg félév végén), hogy neki tanulni nem kell, és minden szupi. Na , de oda tuti nem járhat, itt meg nem olyan vonzó a suli, úgyhogy...

    VálaszTörlés
  4. Jó ez a hasonlat. Reméljük nem lesz gond- biztos jól megoldod majd a helyzetet.:)

    VálaszTörlés
  5. Szia Eszti!

    Engem is foglalkoztat az otthonoktatás, a miértjeim nagyban megegyeznek a Te miértjeiddel. Felületesen kiolvastam már a blogod, és Veletek izgultam a felmentésért, és persze gyötrődtem magam miatt is, hogy "ennek tényleg ilyen nehéznek kell lennie?". Az iskolák, ahol érdeklődtem, mint majdani lehetőség elhajtottak, és jobb esetben csak csodabogárnak néztek.

    Azt szeretném megkérdezni, bár lehet, hogy valahova már leírtad, mely iskolába iratkoztatok, be. Gondolom ott már elfogadják ezt.

    Any

    VálaszTörlés
  6. Kedves, Any, köszönöm, hogy írtál, meg hogy együtt éreztél- jól esik tudni ezt még így utólag is.:)

    Mi Szekszárdra iratkoztunk be egy alapítványi suliba. Írj egy emailt, és akkor meg tudom adni pontos elérhetőségét. (Amúgy is szívesen venném, ha írnál, hisz van sansz rá, hogy nemsokára ti is oo-k lesztek.:D) Köszi.

    VálaszTörlés
  7. koszi, hogy leirtad ezeket. a kudarcokrol, a gyerekvallalasrol. mintha nekem irtad volna... nekunk is negy fiunk van:) es sokszor ugy erzem, nem vagyok eleg kompetens anyuka...

    VálaszTörlés
  8. Abi, lehet, hogy a gyerekeink száma miatt látjuk ennyire tisztán az alkalmatlanságunkat...?:) Mert az első gyereknél én nagyon magabiztos voltam. Most már úgy hiszem, a gyerekekkel kapcsolatban a legtöbb dolog nem én vagyok, hanem Isten kegyelme. Úgy hiszem, ha Isten nem lenne velünk, nem sikerülhetne, de Ő velünk van, és ebben belekapaszkodhatok, halleluja!:)

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok