Kaptam egy e-mailt, amiben felmerült a kérdés, hogy otthonoktatóként hogyan leszek képes az összes tantárgyat megtanítani a gyerekeimnek. Hiszen biztosan van pár, ami nekem sem ment anno, amikor én voltam iskolás. Ez egy érdekes kérdés.
Úgy érzem, hogy nagyon sokan azt gondolják, hogy az otthonoktatás otthoni oktatást jelent. Tehát az anya, vagy az apa az iskolaihoz hasonló módon tantárgyanként leadja a gyerekeknek az anyagot, napi szinten. Ez egy téves elgondolás. Nem így működik otthon, mert nem is működne így.
Akkor hogyan van?
Először is, nem én tanítok otthon, hanem a gyerek tanul otthon. Ez igen lényeges szempont, és jól szemlélteti a megközelítési mód különbözőségét.
Az iskolai tanulásban a tanár a lényeges elem. Úgy tanít, ahogyan neki jó, nem ahogyan a tanulóknak ideális: a tanulók elé, vagy fölé állva, minimális kérdezési lehetőséget, és időnkénti irányított beszélgetést elvárva. Csupán kevés gyereknek ideális ez a tanulási helyzet, valamint az a fajta tananyag-leadás, ami előreemészti nekik a dolgokat szinte semmit sem hagyva az önálló felfedezésnek, aha-élménynek. Azzal pedig, hogy a természetesen megfogalmazódó kérdéseket az időkeret miatt kénytelenek nem-kívánatos tényezőként kezelni, a gyerekek természetes kíváncsiságát nyomják el. Pedig a legtöbbször a kérdések spontán jönnek a tananyag feldolgozása közben. Ha ez a fajta kérdezés az óra rendjére való tekintettel nem kap teret, akkor a gyerek figyelme leragad azon a pontot, ahol a kérdése megfogalmazódott. Ha valahogy tovább is halad, elveszti az érdeklődését, ugyanis azt a kérdéseire kapott válaszokon való agyalás lendíti tovább. Ha nincs érdeklődés, a figyelem minimálisra csökken.
Az iskolai oktatásban tehát a tanár, nem pedig a tanuló kényelmét leginkább figyelembe vevő módszereket alkalmazzák. Az iskola ennek ellenére elvárja, hogy a tanulóban valós tanulási folyamat menjen végbe. Abban a tanulóban, akinek az egyéni igényei nem lettek figyelembe véve, aki nem lett megfigyelve, és aki számára ideális tanulási környezet nem lett teremtve. Hangsúlyozom, hogy nem mindenhol van így. Vannak tanárok, akik ebből a kudarcra ítélt helyzetből is igyekeznek kihozni mindazt, amit bölcsességük és képességeik lehetővé tesznek- vagyis a maximumot. És vannak olyan tanulók, akiknek az előemésztett, minimális gondolkodást igénylő tanagyag-leadás a leginkább megfelelő módszer- de az ilyen tanulóból van kevesebb.
Ennek ellenére a tanárok egy része ma sem érti, hogy miért nem képes sok gyerek az órán elsajátítani a leadott anyagrészt, amikor őneki tanárként kényelmes a tanítás ezen formája. Nem értik meg, hogy a tananyag leadása nem feltétlenül jelent valós tanítást: hiszen a tanítás olyan szintű ismeretátadást jelent, amit a másik fél elsajátítva képes azt maga alkalmazni. Tanítás hiányában nem feltétlenül jön létre a tanulási folyamat a gyerekben, legalábbis nem várható el, hogy ez automatikusan bekövetkezzen, s ha létre is jön, az inkább a körülmények ellenére is, nem azok miatt történik. Illetve ha létre is jön, az lehet, hogy egy új folyamat lesz otthon, a négy fal között, nem pedig a tanár tanításának közvetlen eredménye.
Az otthonoktatásban viszont a tanuló a lényeges elem. Az otthon tanuló gyerek nem kényszerből, hanem szívesen tanul. Ez persze nem mindig áll fenn, de ha nem is minden tárgy a szíve közepe, akkor is maximálisan az ő igényei szerint, a neki megfelelő napszakban, tempóban, testhelyzetben, helyen tanulhat. Tehát minden tényező adott ahhoz, hogy a tanulási folyamata sikeres legyen. Ha pedig sikeres a tanulása, akkor a motivációt nem veszti el. Mivel számára nem nyűg és kudarc a tanulás, ezért ha néha meg is lankad, vissza lehet hozni a tantárgy iránti kedvet szorosabb szülői jelenléttel, egy különleges könyvvel, vagy a tananyaghoz kapcsolódó érdekes dvd, esetleg tanulmányi séta segítségével.
Hogyan néz ki tehát az otthon tanulás?
Mi még az elején járunk, de harcedzettebb otthonoktatók blogját olvasva azt látom, hogy ez így működhet:
A gyerek önmotivált. Tudja a féléves kötelezettségeit. Tudja, hogy mit szeretne pluszban elérni, s azt is, hogy mi az, ami különösen érdekli. Érettségétől függően szülő segítségével, vagy egyedül elkészíti a beosztást, ami alapján haladni fog az adott félévben. Ez valójában igen rugalmasan kezelendő, de azért a miheztartás végett elkészítendő. Ezek után a család napirendjéhez illeszkedve a gyerek adott időben nekiül elvégezni a dolgait, vagyis tanulni. Ha elakad, tudja, hova fordulhat: vannak otthon lexikonok, internet, esetleg egy-két ismerős, akit fel lehet hívni. Alapvetően a gyerek határozza meg, hogy mikor ül neki tanulni. Ha nem boldogul, vagy lógicál, akkor a szülő közbeavatkozhat, és megszabhatja helyette a tanulási idejét. A szülő feladata figyelemmel kísérni, hogy valóban zajlik-e a tanulás, illetve bátorítani a szakirányú kutatást, vagy utánajárást, amennyiben valami mélyebben felkelti a gyerek érdeklődését.
A szülő tehát semmiképpen nem okít, hanem vagy távolról figyel és gyakran elbeszélget, vagy olykor leül a gyerek mellé, és bekapcsolódik a tanulási folyamatba. Nem irányít, nem is interferál, hanem amikor jelen van, akkor egyenrangú félként partner a tanulásban, máskülönben pedig a háttérből követ.
Ez nem egy túl-optimista ábrándkép, hanem tényleg működhet így! Természetesen ez akkor tud így működni, ha néhány feltétel adott. Ezek pedig a következők:
1. Tudnia kell folyamatosan, értve olvasni.
2. Tudnia kell tanulni.
3. Tudnia kell kutatni: vagyis a megfelelő kérdéseket megfogalmazni, és ismerni forrásokat, ahol utána lehet nézni.
Ezek a feltételek szerintem már alsóban, de legkésőbb felsőben megvalósulhatnak. Majd úgyis meglátom, hogyan alakul, de reményeim szerint sohasem fogok kémiát vagy földrajzot oktatni a fiaimnak.:D Az első néhány évben természetesen szükséges, hogy szinte állandóan jelen legyek, és a tanulási folyamat teljes egészét végigkövessem. Viszont az a terv, hogy amikor az adott gyerek képes önállóan tanulni, akkor mielőbb szabad kezet, és ezzel együtt nagyobb felelősséget kapjon a tanulmányaiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése