Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2009. december 31., csütörtök

Kamilla



Aki ismeri, akinek fontos volt, az valószínűleg már tudja. De még így is rosszul esik kimondani. Kamilla blogja, az A mi otthonunk január elsejével végleg megszűnik. Sajnálom nagyon. De meg is értem. És tudom, ez nem jelenti, hogy végleg el kell szakadjunk Kamillától, mert nettől függetlenül ő él, megtalálható, köszöni, jól van, és nem mellékesen egy osztályba járnak a gyerekeink, de mégis sajog belül valami, amikor az új évre gondolok.

Hiányozni fog a blogja, a posztjai, a jó kis közösség, ami a 'szárnyai alatt' kialakult. Nyár óta tudjuk, hogy ez be fog következni, mert a legutolsó bejegyzése búcsú volt. De bevallom, bennem még élt a remény, hogy talán meggondolja magát és újrakezdi online. Persze nem ő lett volna, ha meggondolja magát: alapos oka volt annak, amit tett, és Istennel végiggondolkodva jutott erre a döntésre, így érthető, hogy nem bánta meg.

Bevallom, amióta ő meghozta a maga döntését, bennem is ott motoszkál, hol erősebben, hol gyengébben a kérdés, hogy 'mi van, ha ő döntött jól'? Úgy értem, nyilván jól döntött, ami az ő életét illeti, de annyira hasonló a helyzetünk: mindketten nagycsaládos, otthonoktató anyák vagyunk, akik komolyan veszik a hitüket- mi van, ha számomra is az lenne a legjobb döntés, amit anyukaként meghozhatok, hogy eltűnni az éterből? Mi van, ha tényleg nem működik a dolog- ha nem lehet sokgyerekesként a családban teljesen jelen lenni, meg otthonoktatni, meg még blogolni is? Mi van, ha a blog mellett nem lehet 100%-os életet élni? Még nem tudom a választ.


Azt viszont látom, hogy nem látok más magyar anyát, aki több gyerekkel otthonoktató lenne, és mellette blogolna is. Nem a sok gyereken van a hangsúly, hanem a sok gyereken ÉS az otthonoktatáson. Amióta élesben otthonoktatok, időről időre elönt a felelősségtudatnak olyan foka, amikor úgy érzem, hogy minden más dolog elveszíti a jelentőségét az anyai feladataim mellett. Nem azért, mert akkora teher, vagy olyan nagy nyűg számomra a saját helyzetem. Ellenkezőleg: nagyon élvezem az anyaságot, és nagyon élvezem az otthonoktatást is. Viszont iszonyatos nagy felelősség az egész. Nem is az otthonoktatás, mert nem attól félek (most éppen), hogy a gyerekeimből nem lesznek életképes emberek. Attól félek, hogy nem lesznek olyan emberek, akiknek mindene az Úr. Hogy nem fog tudni Isten gyönyörködni az életükben. Ez leginkább a nevelésen múlik- ebben biztos vagyok. Viszont meddig nevelhetőek a gyerekeim?

Biztos vagyok abban, hogy sok hívő szülő, akinek a családnak, és Istennek hátat fordító lázadó, vagy langymeleg-keresztény kamasz gyerekei vannak, szinte mindent megadna azért, hogy elölről kezdhesse, és azokat a felbecsülhetetlen értékű kisgyerekes éveket jobban kihasználja szeretete megmutatására, a hit megalapozására, és a jellemépítésre. Azokat a kisgyerekes éveket, amelyben tudatlanul fellélegeztek, hogy végre másra bízhatják a gyerekeiket, s így lesz idejük a saját dolgaikra. Azokat a kisgyerekes éveket, amelyben boldogok voltak, hogy a gyerekeiket egyre önállóbbnak látták, és titkon várták a napokat, amikor már nem lesz szükség állandó szülői jelenlétükre. Azokat a kisgyerekes éveket, amelyben öröm volt, hogy végre nem kell több pelenkát cserélni, és végre nélkülük is el tud ballagni a gyerek az iskolába, ők meg dolgozhatnak. Azokat a kisgyerekes éveket, amelyben sok más dolog fontosabb volt, mint a gyerekekkel való kapcsolat óráról órára való mélyítése .

Azokat a kisgyerekes éveket... amelyekben mi éppen benne vagyunk!


És igaz, hogy a családunk minden tagja otthon van, de vajon ez automatikusan azt is jelenti, hogy mindenkinek minden valódi szükségletét képes vagyok betölteni? Úgy hiszem, hogy éppen azért vagyunk otthon, hogy ez maradéktalanul megvalósulhasson. De ehhez nagy szükség van arra, hogy tökéletesen a helyemen legyek és pontosan azt tegyem, amit adott pillanatban Isten elvár tőlem.

Nagyon látom, bár gyakran csak utólag, hogy az idő nem áll meg, és a fiaink kérlelhetetlenül növekszenek. És vannak pillanatok, amikor minden elpazarolt hét, minden elrobogó nap, és minden elvesztegetett óra ott dübörög a szívemben, és vádol, hogy vajon elég lesz-e ennyi? Vajon ha mostantól minden percemet bölcsen használom, az elég lesz? Vagy már késő? Mi lesz a meg nem történt ölelésekkel? Az elvesztegetett pillanatokkal, amikor a neten lógás helyett a szemükbe nézve kellett volna hallgatnom a mesélésüket? Mi lesz a közös időkkel, amikből nem volt elég? Az el nem mondott mesékkel? A meg nem hallott panaszokkal? A be nem gyógyított sebekkel? A meg nem osztott hittel? Vajon van még elegendő időm olyan hatást gyakorolni rájuk, ami az örökkévalóság szempontjából igazán, igazán számít? Vajon olyan lesz-e minden fiam, amilyennek az Úr tervezte: erős szellemi vezetője a családjának, és Isten szíve szerint való férfi? Ilyennek szeretném őket látni- mindennél jobban vágyom erre. Nem kizárt, hogy ezek a visszatérő gondolatok a felelősségemről, Isten figyelmeztető szavai. Hogy talán nem ott vagyok, ahol az Úr látni szeretne.


A blogra visszatérve: annyi minden bennem van, ami időnként kikívánkozik, amiből aztán poszt lesz. Mi lenne azokkal a gondolatokkal, ha nem blogolnék? Másfelől viszont miért gondolom, hogy az Úr nem fog más lehetőséget mutatni a szolgálatra, ha az a terve, hogy a blog megszűnjön? És az is lehet, hogy újragondolás és átszervezés kérdése az egész, tehát a hogyant kell megváltoztatni.

Vajon a blogolás rólam, az én egómról, az én gondolataim megmutatásáról szól? Ha igen, akkor az vajon a megfelelő motiváció? Ha nem, akkor meg minek csinálom?

Őszinte leszek. Úgy érzem, hogy jelen pillanatban a blog betöltötte azt a feladatot, amivel létre hívtam. De lehet, hogy nincs igazam. Épp miközben ezt a posztot írtam, az előbb, kaptam egy olvasói megerősítést, ami arról szólt, hogy szükség van arra, amit csinálok. Miért pont most jön egy ilyen jelzés, amikor itt dilemmázom?

Próbáltam felnőni a feladathoz, hogy legalább némiképpen betöltsem a blogommal az űrt, ami Kamilla utána maradt, de úgy érzem, nem tudom. Mert Kamilla az Kamilla- nem Eszti. Nem tudom, hogy mi lesz, de muszáj volt elmondanom, hogy tiszta legyen, hogy mi zajlik most bennem. A jó döntést szeretném meghozni, talán már meg is van, csak eddig büszkeségből nem mertem meglépni. Egyedül nem tudok jól dönteni, és érzem is, hogy mielőtt bármi véglegeset kimondanék, Isten véleményét kell megtudnom, hogy ő mit akar velem, mert az lesz a jó döntés.

Uram, kegyelmezz nekünk, szülőknek,
és tartsad a kezedet a családjainkban élő csemetéken!!
Hogy több legyen Belőled, és kevesebbet magunkból.




Boldog Új ÉVet, és új odaszánást kívánok
mindegyikőtöknek!




("Legyél szerv-donor: add szívedet Jézusnak.")


Szeretettel:

Eszti:)



19 megjegyzés:

  1. Eszti! Arra is gondolj, hogy az írás - tükör. Amikor itt blogolsz - legalábbis én így vagyok vele - kicsit kívülről látod az életedet. Könnyebb felfedezni ily módon, hol hibázunk, hol cselekszünk helyesen, hol csak önigazolást keresünk a tetteinknek... És tükör a blog másoknak is, hiszen bármennyire különbözünk, azért emberek vagyunk, óhatatlanul vannak közös tulajdonságaink, gondolataink, cselekedeteink. Egymás helyébe tudjuk képzelni magunkat - ezzel tanulunk, formálódunk, tanítunk egyszerre.
    Én úgy vagyok vele, hogy nem véletlenül találtam rá a blogolásra, s ezen keresztül olyan emberekre, mint te is, akik könyörtelenül, mégis olyan szeretettel tartják elém a tükröt, amelybe bele kell néznem nap mint nap. S ez formál, erősít, a bennem élő embert és a bennem élő Jézust is. Nem tudom, mennyire vagyok érthető, kicsit fura a mai napom, rengeteg gondolkodnivalóval így az év utólsó napján.
    Puszi neked!

    VálaszTörlés
  2. Jaj, Eszti, hidd el, én is naponta ezeken gondolkkodom, és azt sose felejtem el, hogy ha nem lett volna Kamilla, akkor sokmindent ma a régi fejem szerint látnék, és ha nem lett volna az ő blogja, akkor a tiedet se ismertem volna meg, és ha nem simertem volna meg a tiedet, akkor nem mernék olyan bátran kiállni az igazam mellett, ami szerintem Isten igazsága, mert nem lennél előttem, mint példa. És nagyon sok erőt meritek az angol és magyar oo-s blogokból. De tudom, hogy egynsúlyt kell találnom, mert néha én is lelkiismeretfurdalással küzdök.
    Szerintem imádkozzunk egymásért is az lekövetkező napokban, hogy valóban helyes döntést hozzunk.

    VálaszTörlés
  3. Gabka, köszönöm, amit írtál, igazad van. Ebből a szemszögből még nem gondoltam végig a dolgot... Nekem is adódik gondolkoznivaló így év végére. Puszillak. Szeretettel.

    VálaszTörlés
  4. Eszter, köszönöm, hogy írtál, én is így érzek veled kapcsolatban, és téged is használ az Úr az én életemben.

    Jó ötletnek tartom, hogy imádkozzunk egymásért ebben a dologban. Áldjon meg az Úr Jézus!

    VálaszTörlés
  5. Kedves Eszti!
    Rendszeresen olvaslak, bár nekem határozottan nem abban rejlik a hitem, amiben Neked. Az a mondat "Hogy nem fog tudni Isten gyönyörködni az életükben." és az azt követő bekezdés volt, ami írásra készretett.
    Igen vannak szülők, akiknek "terhes" egy idő után a "minden percünk együtt töltsük" felfogás - én sem ilyen vagyok -, és van, aki nem is tud mást választani, mert valamiből azért élni is kell. Ha arra gondolok, hogy az apukám a vendéglátásban, az anyukám az egészségügyben dolgozott mikor még gyerek voltam, hát bizony sok idő telt el úgy, hogy nem voltunk jelen egymás életében nemhogy "valódilag", de egyáltalán sehogy sem. Sőt, Isten végképp nem volt jelen nálunk. Ennek ellenére azért értékes emberek lettünk.
    A blogodat olvasva azt gondolom, a Te gyermekeid értékes emberek lesznek attól, hogy sem Te, sem Isten nincs mindig velük. Arra még nem gondotál, hogy amellett, hogy másoknak értékes perceket szerzel a blogoddal, pont azért kellett elindítanod a blogot, hogy a gyerekeidnek legyen egy kis "szabad idejük", hogy lehessenek egy kicsit "magukban", hogy ne Te, hanem ők maguk elégíthessék kis "valódi szükségleteiket"?
    Bár, a hitünk nem azonos - Neked van, nekem nincs -, így is nagyon sajnálnám, ha nem olvashatnálak!
    G.

    VálaszTörlés
  6. Mi lenne az oo családokkal, ha nem lennének oo-ról blogoló keresztények? Egyelőre nincs nagyon más fórum, kérlek benneteket, kedves blogolók, tartsatok ki!
    Én azt forgatom a fejemben, hogy heti szinten megírnám, mit csináltunk a gyerekekkel, mert leggyakrabban evvel a kérdéssel találom magam szemben:
    "Jónak hangzik ez az oo, de mégis mit csináltok?"
    Ha sikerülne elindítanom egy ilyen blogot, akkor két legyet ütnék egy csapásra: Gyakorlati segítséget jelenthetne másoknak is, és nekem is segítenének a visszajelzések, ötletek. Egyben elkészülne a részletes dokumentáció is, és könnyen átnézhetnénk, hogy miben ügyesek a fiaim, miben kell nekik noszogatás, stb.

    Már csak időt kellene találnom az írásra :)

    pepita

    VálaszTörlés
  7. Kedves Gabriella!
    Köszönöm, hogy leírtad, ami kikívánkozott, és köszönöm a visszajelzést a bloggal kapcsolatban- jól esett. Úgy érzem, néhány dolgot másként értelmezünk, ami nem baj, de azért ezekről írnék egy kicsit.

    Azt gondolom, hogy minden ember értékes, mivel Isten teremtménye, s így az Ő kézjegyét viseli magán, Isten pedig nem hibázik. Mindegyikőnknek vannak olyan vonásai és képességei, amelyek mások javára fordíthatóak, és amelyben öröme telik a használójának is. Én nem tartok attól, hogy a gyerekeim nem lesznek értékes emberek, mert már azok.:) Hiszen minden egyes ember, aki a Földön él, vagy élt, vagy élni fog, értékes.

    Amit írtam, az így szólt:
    "Attól félek, hogy nem lesznek olyan emberek, akiknek mindene az Úr. Hogy nem fog tudni Isten gyönyörködni az életükben."

    Tudom, hogy a gyerekeim akárhogyan fognak is élni felnőttként, értékes emberek. De azt is tudom, hogy Isten ad értelmet az ember életének. Istennek terve van minden egyes embernek az életével: a tiéddel, az enyémmel és a gyerekeinkével is. Mivel Ő a Teremtő, sokkal jobban tudja, mint mi, hogy hol, milyen munkakörben, milyen szolgálatban és egyáltalán, mi módon leszünk képesek a legjobban kiteljesedni emberileg. Isten terve minden egyes emberre nézve igen konkrét, és mivel ez a létező legideálisabb terv, ezért a legjobb dolog, ami az emberrel történhet az az, ha ezt a tervet megismeri, és eszerint él. Ebben van a legnagyobb szabadság, és ez a legjobb dolog, amit a gyerekeim életére nézve kívánhatok.

    Isten tervét viszont egyedül úgy lehet megismerni, ha Ővele személyes kapcsolatba kerül az ember, és Vele folyamatosan kapcsolatban marad. Ez viszont Jézus Krisztus által történik. Az embernek át kell adnia magát, és az élete irányítását Istennek, aki cserébe megajándékoz ezzel a valós természetfeletti kapcsolattal. Ezután úgy kell ápolni az Istennel való kapcsolatot, mint ahogy más személyekkel ezt tesszük. Annyi különbséggel, hogy a mindenható Isten nem csak a barátunk, és Atyánk, aki szeret bennünket, hanem az Urunk is, akinek engedelmességgel tartozunk- ez az engedelmesség viszont áldást, és elégedett életet eredményez, és a mennybe vezet. A fentiek miatt érthető, hogy keresztény szülőként arra törekszem, hogy a gyerekeim Istent megismerjék, hogy Neki átadják az életüket, és hogy egész életükre elköteleződjenek az engedelmességre. Vagyis hogy Isten legyen a legfontosabb személy az életükben, s ezáltal Isten személyre szóló terve, ami a legideálisabb, megvalósulhasson, s így a legjobb életük legyen, amit csak kívánhatok.

    Isten egyébként mindenhol és mindenütt jelen van- tehát ha én nem is vagyok a gyerekeimmel, Isten akkor is látja őket. Viszont van különbség aközött, hogy Isten valakit lát, meg aközött, hogy Vele van. Előbbi esetében a gyerekem Istent nem ismeri személyesen- minden ember így kezdi Istennel. Utóbbi azt jelenti, hogy az ember személyes kapcsolatban van az Úrral, aki bátorítja, útba igazítja, megerősíti és szeretetével körülveszi. Azt szeretném, ha a gyerekeim az utóbbit tapasztalnák.

    VálaszTörlés
  8. Még ide tartozik az is, hogy:

    Ha 'szabad pillanatokat' szeretnék szerezni a gyerekeimnek, akkor azt blog nélkül is meg tudom tenni. Egyébként azért mert otthon vagyunk, nem jelenti, hogy állandó jelleggel a gyerekeim sarkában lennék. Éppen ellenkezőleg: órákat eljátszanak, meg könyveket nézegetnek egyedül. És az órákat, azt szó szerint értem.

    A blogolással az a fő bajom, hogy felborítja a prioritásaimat, és erről szólt ez a bejegyzés. Tudom, hogy elsősorban anya vagyok, csak másodsorban blogger, de a kettő gyakran került konfliktusba az elmúlt hónapok során, amikor az aktuális poszt írása helyett a gyerekemre kellett volna figyelnem, s mivel ez nem valósult meg, alkalmakat mulasztottam el, amikor formálhattam volna őket. Ez elsősorban szívbeli hozzáállás kérdése nálam, és persze a gyerekem is tud várni, de az a kérdés, hogy fog-e várni, vagy az az alkalom elúszik... Én érzem magamon, hogy amikor blogolok, akkor a család bizonyos értelemben ki van kapcsolva az agyamból a szükségleteikkel együtt, amiket halogatok akkor- és ez nem helyes. Szükségletek alatt azt értem, hogy minőségi időt tölteni együtt, amiben a gyerekek elmondják, ami foglalkoztatja őket, felteszik az élettel kapcsolatos kérdéseiket és megosztják magukat velem. Egyetértek veled, hogy nélkül is fel lehet nőni, de az garantált, hogy enélkül a szülőnek minimális befolyása lesz a gyereke életére. Amiatt, ahogyan a szüleid dolgoztak, gondolom, hogy neked sem ők lettek az elsődleges forrásaid az életedet érintő kérdésekben, vagyis nem voltak rád olyan hatással, amilyennel lehettek volna, ha a kisgyerekkorodat követő években is ők állnak hozzád érzelmileg a legközelebb.

    Isten azért adott gyerekeket a szüleiknek, hogy azok gondoskodjanak róluk, hogy neveljék és tanítsák őket. Elsősorban Isten ismeretére, aztán az élet dolgaira, végül az emberekkel való viselkedésre. Nem tudok hatással lenni a gyerekeimre, ha nem töltök velük minőségi időt. A minőség pedig a mennyiségből jön. Ha sok időt töltök velük, akkor nem fogom elszalasztani a formálásra alkalmas időket. Ellenkező esetben igen.

    VálaszTörlés
  9. pepita, már azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet veled, mert régen írtál hozzászólást. Örülök, hogy újra írsz.:)

    Ha blogot szeretnél indítani, az jó dolog, de szerintem dokumentálásra nem túlzottan alkalmas. Ahhoz ugyanis tárgyilagosnak kellene lennie, mert akkor jól visszakövethető. Ha viszont tárgyilagos, akkor uncsi: attól lesz érdekes, ha személyes, de akkor nehezen visszakövethető...

    Pár hónappal ezelőtt beszélgettem egy másik oo anyával, és egyetértettünk abban, hogy az egyáltalán nem segít oo-ként, ha más oo gyerekek tanulmányaikban való haladását látjuk. Mert ez az emberben automatikusan rossz érzéseket kelt, hiszen versenyre ösztönöz. Ha az én gyerekem még nem tart ott, akkor kevésbé jó oo anyának fogom magam érezni. Ha meg az én gyerekem tart előrébb, akkor legyinteni fogok a másikra, vagy lenézem.

    Úgy látom, hogy oo keresztényként nem az a bátorító, ha látjuk, hogy más oo-k milyen szuperül boldogulnak, hanem az, ha a próbáinkról, az esendőségünkről, a gyerekeinkkel való kapcsolatunkról, és a próbákon átsegítő Istenünkről írunk.

    Az igaz, hogy a nem-oo ismerősök számára hasznos lehet olvasni, hogy mennyi mindent tudnak a fiaid, de nekem az a tapasztalatom, hogy a kétkedő ismerősök úgysem lesznek rendszeres blogolvasók, a többieket pedig nem kell győzködni arról, hogy az oo-tok jól működik.:)

    VálaszTörlés
  10. Eszti!
    Teljesen együtt érzek veled. Bár én még nem blogolok (van egy blog kezdeményem, csak nem biztos, hogy útjára fogom indítani!) de azt gondolom, hogy az a legfontosabb kérdés, hogy Istenért teszed-e a blogírást? Ha erre a válaszod igen, akkor áldott és jó, amit teszel, ha csak a saját énedet akarod nagyobbítani ezzel, akkor nem. A gyerekeid nevelését is Istenért teszed és én úgy látom a blogírást is. Ha pedig Istenért teszed, akkor áldás van rajta. Gondolom ezt te is érzed. Ne félj attól, hogy közben elszalasztasz lehetőségeket a gyerekeid formálására, amit elszalasztasz, azt blogírás nélkül is elszalasztanád. Bízd Istenre. Ha Istenért teszed, Ő majd gondoskodik arról, hogy időd legyen mindenre. Hm...de könnyen osztogatom a tanácsokat neked és én pont ezért nem merek belevágni a blogolásba. Bocsáss meg Uram!
    Ha a blogod csak az otthonoktatásról szólna, akkor sivár lenne, de Istenről szól és én ezért szeretem olvasni.
    És még valami.
    Úgy látom, hogy Isten téged egy olyan képességgel is megáldott, hogy rendkívüli hitelességgel írásba tudod önteni gondolataidat, küzdelmeidet. Ezért van az, hogy sokan írják neked, hogy pont azt írtad le, amit ő is érez, csak nem tudja megfogalmazni. Nem gondolod, hogy ez is Isten áldása? Az Ő javára fordítod és ez így van rendjén, engedd, hogy Isten munkálkodjon még így rajtad keresztül. Sok sok anyának akar még szólni általad! Majd jelzi ha már nem tart igényt a blogírásodra.:) Boldog Új Évet és Isten áldjon.

    VálaszTörlés
  11. Hát, Dalma, nem is tudom, hogy mit mondjak, úgyhogy inkább nem is mondok túl sok mindent.

    Azt hiszem, hogy nagyon igazad van, és emberileg én is valami ilyesmit gondolok. Viszont muszáj leinformálnom az Urat, mert az embernek minden útja jónak látszik az ő szemei előtt, de van, ami romlásba visz. Ahhoz, hogy pontosan azt tegyem, amit az Úr akar, tudnom kell pontosan, hogy mit is akar Ő. Azt már tudom, hogy mit szeretnék én, és hogy mit szeretnétek ti, de nem támaszkodhatok egyikre sem, csak arra, amire Isten vezet. Muszáj ezt tennem.

    A következő napokban meg szeretném tudni az Úr akaratát, mert emberileg azt nem lehet kilogikázni. Le kell porolnom az Úrral való kapcsolatomat, hogy megértsem, mit akar mondani a blogokról.

    Dalma, nagyon értékes számomra, amit írtál, és köszönöm, hogy megírtad. Hálás vagyok Istennek érted, meg a jó reménységért, hogy ha engedi, akkor a nem túl távoli jövőben megismerhetjük egymást közelebbről is. Köszönöm, hogy vagy, hogy itt vagy és hogy áldást, felépülést hordoznak a szavaid. Isten áldjon meg.

    VálaszTörlés
  12. Nekem erőt ad minden egyes oo-s blog! Nincs túl nagy bőség :( Mivel személyesen nem ismerek e témában hasonlóan gondolkodókat, neten keresem az infót, és a kapcsolatokat. A gyakorlati tippekre óriási szükség van. Mivel nem ebben nőttem fel, nincs határozott elképzelésem hogyan is működik a dolog. Viszont nagyon szeretnénk, ha mi is részese lehetnénk ennek a csodálatos valaminek.
    Remélem az Úr megerősít mindenkit abban, hogy jól dönt, ha a megosztást választja.
    Az Úr Áldjon Benneteket!
    HajniM

    VálaszTörlés
  13. Nagyon tetszik, amit Dalma írt. És szerintem is nagyon jó bejegyzéseket írsz, olyan jól össze tudod szedni az infót, néha elámulok a bölcsességeden, alaposságodon.

    Azt írtad, hogy nem túl jó más oo-s blogokat olvasni, mert hasonlítgatunk. De én szeretek másokat olvasni, látni őket, hogyan csinálják. Van olyan, hogy egy egy oldalt nem birok olvasni, mert úgy érzem, ők tökéletesek, és mi mindent rosszul csinálunk, de akkor azt nem olvasom. De fontos, hogy egymás életéből épüljünk, ugynaezt tennénk, ha pl. gyakran találkoznánk, de mivel nem lehet, marada ablog.

    VálaszTörlés
  14. HajniM, igazad van, tényleg kevesen vagyunk, akik otthonoktatnak és blogoolnak is. Valójában csak Eszterről, meg magamról tudok, a többi blogger még csak tervezi az oo-t- de lehet, hogy tévedek.:)

    A gyakorlati megvalósításról azt hiszem, fogok írni valamikor, mert úgy látom, hogy ez az, ami fejtörést okoz többeteknek. Én, amikor elkezdtünk otthonoktatni, azzal a várakozással indultam neki, hogy majd úgyis adódni fog, hogy mit hogyan tanuljunk, ezért nem aggasztott annyira a hogyan. Más dolgok viszont aggasztottak, szóval azt hiszem mindegyikünknek megvannak a maga árnyai, amikkel meg kell küzdeni és amiket meg kell tanulni letenni az Úr kezébe, mielőtt belevág az oo nagy kalandjába.:)

    Semmiképpen sem holnap tervezem bezárni a blogot, hanem hónapok távlatában gondolkodtam előre, amikor ezt leírtam. Bevallom, nagyon elgondolkodtatott mindaz a reakció, amit írtatok ehhez, meg más a posztokhoz a blog létjogosultságával kapcsolatosan. Nem tudom még, hogy mit fogok lépni, de jelen pillanatban úgy érzem, nem hagyhatom teljesen figyelmen kívül a visszajelzéseiteket. Nem mondhatom, hogy nem az Úr szava, és hogy biztosan nem használ titeket az Úr abban, hogy valamire ráirányítsa a figyelmemet. Ezt is számításba fogom venni, bár eredetileg máshogy gondoltam.

    Áldjon az Úr mindegyikőtöket, köszönöm az eddigi aktivitásotokat, fontos jelzések ezek, és áldás a számomra. Szeretettel gondolok mindegyikőtökre, és még ne mondjatok le rólam teljesen.:)

    VálaszTörlés
  15. Eszter, nem azt írtam, hogy nem jó dolog oo-blogokat olvasni, hanem azt, hogy nem jó más oo-k haladását direktben követni. Ha pl. csak arról szól egy beszámoló, vagy egy blog bejegyzés, hogy milyen szuper a gyerekem, mert ezt mind tudja, és milyen kreatív szülő vagyok, hogy ennyire sokszínűen foglalkozom vele- az tényleg lenyomhat másokat (én legalábbis időnként lenyomódom az ilyen írásoktól).

    Lehet alázatos, ugyanakkor másokat biztató formában is írni oo haladásól, való igaz. Ezért is írtam, hogy egy inspiráló oo blog, ami hitről ÉS oo-ról is szól, az inspirálóbb lehet, mint egy én-blog, ami az oo-t is önfényezésre használja. Azt hiszem az otthonoktatással kapcsolatos blogolás is olyan terület, ahol nagyon igaz, hogy bölcsen kell írni, szeretettel, és leginkább a szívünket vizsgálva, hogy a jó terv ne forduljon károssá...:)

    Eszter, tényleg jó lenne közelebb lakni.:) Azért úgy hiszem, hogy hamarosan ez sem lesz akadálya a személyes találkozásnak. Majd oo tanulmányútként fogjuk föl.:D

    VálaszTörlés
  16. Na jó ,bevallom, én is szoktalak olvasni- szeretem, amiket írsz. Kedvet csinálsz az otthonoktatáshoz. :)szóval ne tessék abbahagyni!

    VálaszTörlés
  17. Eszter, nagyon köszönöm. Vajon te vagy az az Eszter, aki Gabkának olyan jó barátnéja, és aki nemrég adott életet egy kisfiúnak? Remélem nem tévedek.:)

    VálaszTörlés
  18. Kedves Eszti!
    A mai napig a szüleim állnak hozzám a legközelebb, pedig igencsak túl vagyok már a kisgyermekkoron. :)
    Az ugye már sosem fog kiderülni, milyen hatással lettek volna rám, ha több időt tudunk együtt tölteni, de még most - hogy 15 éve nem lakunk már együtt - is anyukám az elsődleges "forrásom", tanácsadóm az életemet érintő kérdésekben. Persze, van, hogy nem értünk egyet, de olyan nincs, hogy valamit ne beszéljünk meg! :)
    Nem vagyok biztos, hogy a minőség a mennyiségből fakad, mert akkor egyszerűen magyarázhatnánk ez a nagy számok tövényével is.
    De, nem vitatkozni járok én ide, és végül is a mondandóm lényege az volt, hogy szeretnék még sokat ide járni!

    Üdv, G.

    VálaszTörlés
  19. Gabi, én sem szeretnék vitatkozni, nem is vitatom, hogy a szüleid még mindig nagy hatással vannak az életedre. Én arra céloztam, hogy onnantól kezdve, hogy ők sok időt töltöttek el tőled távol, a jellemedet már nem ők formálták. Távoli példaként ott álltak az életedben, talán erőteljesen motiváltak is a jóra, hiszen nyilván nagyon szeretted őket, de a jellemedet nem az ő direkt munkásságuk alakította, hiszen nem voltak jelen. De igazad van, azt már úgysem tudjuk meg, hogy valóban így volt-e.

    Az viszont bizonyos, hogy a mennyiségből jön a minőség, ugyanis az ember nem változna meg egy vadidegen kedvéért. Szoros együttélésen, valós emberi közösségen keresztül alakul ki a bizalom, ami még több együtt töltött idő után mélyül el olyan szintre, hogy abban már az ember hajlandó áldozatokat hozni, változtatni, lemondani. Ez egy szülő-gyerek kapcsolatban azért nem teljesen így működik, mert ott már megvan a kisgyerekes évek befektetett ideje (ha volt), ami egy jó alap a bizalomépítésre. De ez nem elég, mert ha így marad, akkor csak leépül a kapcsolat és már nincsen, ami változást munkálna a gyerek életében- többek között erről szól a kamaszok lázadása: a szülők úgy várnak jellemváltozást, hogy nem szánták rá az ahhoz szükséges nagy mennyiségű időt a bizalomépítésre. Lehet, hogy egy 3évesnek még megfelelő, ha napi fél órában elhalmozod aktív figyelmeddel, de a 8, a 12 vagy a 16 éves nem fog hallgatni rád, ha nem vagy jelen az életében napi szinten sok órában. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mész utána, mint egy kiskacsa és lesed minden mozdulatát. Hanem azt jelenti, hogy elérhető vagy: AKKOR, AMIKOR NEKI FONTOS. Tinik szülei mondják, de már a kisiskolás korra is igaz, hogy egyáltalán nem akkor jönnek a komoly beszélgetések, amikor az ember előre 'betervezi', amikor arra éppen ideje lenne, hanem a leglehetetlenebb időpontokban. ilyenkor a szülőnek döntenie kell, hogy félbehagy-e mindent, mert a gyereke bizalma fontosabb, vagy hagyja elúszni az alkalmakat, ami elvezethet oda, hogy a gyerekem már nem fog rám hallgatni.

    Nem lehet úgy nekiállni, hogy "gyerekem, most van fél órám, mondd el a bánatod"- mert nem fogja. Valamennyit tud várni, de aki ilyen félórákból él, az elszalasztja az igazi jellemfejlesztést. Persze ember lesz belőle (mi más lenne), de vajon ki neveli azzá- a barátai, a tanárai, a szülei vagy mások? Én ezt így látom, bocs, hogy hosszúra nyúltam...megint.:)

    Köszönöm, hogy visszanézted a posztot, és újra írtál. Gyere sokat, jó, hogy vagy.:)

    Szeretettel: Eszti

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok