Már 5 hónapja velünk él, a család mégis keveset tud Róla. De tudjuk, hogy létezik és szeretjük, várjuk őt. Nem láttuk még, nem tudjuk, hogy milyen lesz. A nemét is csak én sejtem. (És persze simán lehet, hogy a megérzéseim becsapnak és éppen más, mint amit 'érzek'.)
Aki évek óta olvasgat itt nálam, az tudja, hogy Helzát magzatkorában Bónak hívtam itt a blogon. Ennek a kisembernek viszont egyelőre nincsen ilyen neve. Pedig gondolkoztam rajta, mi lehetne, de hozzá nem illik semmi hasonló név. Ő más mint Helza, ebből a szempontból is.
Viszont a testvéreihez hasonlóan az ő jelenléte is fenekestől felforgatta a családunk életét. Én megint igen hamar kiestem mindenből, ami a dolgom volt (háztartás, gyerekekkel foglalkozás). A kisember okozott nálam napi többszöri hányást, egy idő után gyakorlatilag enni-inni sem engedett, és emiatt januárban a kórházi létet is egy hétig 'kettesben' élvezhettük, mert annyira leromlott az állapotom. Ott a már egy ideje sejtett diagnózis lett megerősítve: hyperemesis gravidarum, vagyis terhességi vészes hányás. A picur persze virult odabenn: pedig azt hittem, ilyen 'zord körülményeket' nem él túl, de bizony túlélte.
Amint írtam, ez nem az első eset, amikor így alakul a helyzet. Az előző öt babánk is nagyon megnyomorgatott a várandósság elején-közepén (hasonló tünetek, csak hivatalos diagnózis nemigen volt, mivel kórházba csak a harmadikkal kerültem). De velük is csak én voltam rosszul - ők köszönték, jól elvoltak, élvezték a PocakSzálló kényelmét.
Számomra ez alkalommal is nagyon húzós volt a kezdés. Mondhatná bárki, hogy biztos megszoktam már, hogy mindig így van, és megvan a stratégiám a nehéz részeket túlélni, hiszen minden várandósságomban voltak nagyon nehéz hónapok: de én ezt nemigen tudom megszokni.
Mindig reménykedem, hogy talán most nem leszek rosszul, de eddig nem sikerült megúsznom. És a hosszú hetek vergődései között mindig elérkezik a mélypont, a totális kétségbeesés és az azt követő apátia, amikor a fizikai nehézségeket nem tudom már jó lelkülettel szemlélni/végigélni, elfogy a reménységem és a türelmem. Már nem tudok Istenbe kapaszkodni és a helyzetet hálával túlélni, és nem segít az a gondolat sem, hogy egyszer majd ennek az állapotnak is vége lesz.
Ekkor üt be a kiborulás: a sírás, az elégvoltebből, a nemakaromeztazegészet, valakiszabadítsonkiatestemből, meg ilyenek. Aztán túlleszek a rosszabb, lelkileg viseltesebb napokon és újra meglátom, hogy a nehézségek közepette is mennyi kegyelemben volt/van részem! Minden nap kegyelem, mindennap ott van velem az Úr az Ő csendes jelenlétével és érzem, tudom, hogy nem enged többet, mint amit Vele elviselnék.
Még akkor is ott van Ő, amikor feladom a reményt és nem nézek Rá, mert olyan szinten feszegeti a határaimat a nehézség. Ő nem csak ott van, hanem gyakorlatilag Ő hordoz. Továbbvisz minden órán és napon, hogy ne veszítsem el a hitemet akkor, amikor úgy érzem, annak utolsó szikrája is kiveszett belőlem; amikor már akarás sincs bennem semmire, csak túl akarok lenni ezen az egész mizérián - vagy belehalni. Ez alkalommal ezt különösen megtapasztaltam.
És bár megviselt testileg, lelkileg és érzelmileg is a babavárás eleje-közepe, de nagyon hálás vagyok Istennek azokért, akik ebben a helyzetben jelen voltak az életünkben a szeretetükkel. Akár egy aggódó ránkcsörgéssel, akár segítség szívből jövő felajánlásával, akár egy családunknyi mennyiségű finom étellel, egy bátorító szóval, vagy csak a tudattal, hogy hordoznak imában és így 'velem ülnek a porban' a bajomban.
Jó érzés, hogy nem feledkeznek el rólam. A családom pedig egyenesen szuper volt: nem csak, hogy elviselt és támogatott, hanem át is vállalta azt, amit én nem tudtam megtenni (gyakorlatilag mindent, plusz engem is). Nekik sem volt könnyű, egyáltalán nem.
Mindezek előtt, fölött és leginkább viszont Istennek vagyok nagyon hálás, mert átvitt engem - átvitt minket, mint család - ezeken a hónapokon. Most már jó reménység szerint magam mögött tudhatom a nehezét.
A kisember érezhető mocorgásaival pár hete új korszakba léptünk: az 'ő ficánkázik, én meg örülök' korszakba. Most nem vagyok terhes, mert nem teher az, hogy ő van - illetve terhes vagyok, de csak abban a régi, szép értelemben*, amit ez a szó eredetileg jelent. Van tehát egy hatodik csodabogarunk, a családunk ismét gyarapszik. Ezt viszont a nehézségek ellenére sem bánjuk. Nagyon boldog vagyok.:)
* A terhes szó eredetéről: "Kazinczy nyelvújítása a tereh ősi magyar szónak, melynek jelentése: térben-időben kiterjedő gyönyörűség pl: “még nézni is tereh..”. Így a terhes nő jelentése: térben-időben kiteljesedő gyönyörűségben lévő." Innen.
