Vizsgaposzt - így utólag

Már itt volt az ideje, hogy írjak erről. Viszont az előző babahír poszt nélkül nem lett volna ennek értelme. Azzal viszont úgy éreztem, várnom kell még, ezért volt a késlekedés.

Hogyan is alakult tehát a féléves vizsgánk? Az előbbiek ismeretében sejthető, hogy elég érdekesen...

A történet ott kezdődik, hogy a tavalyi költözés körüli bizonytalankodás, maga a költözés és végül a berendezkedés ebben a félévben elég későre tolta a tényleges tanulós időszakunk kezdetét. Aztán, ehhez képest elég hamar kiderült, hogy babát várunk és én rövidesen ágynak is estem. Na, ez az a tipikus helyzet, amikor a tanulás nem igazán kivitelezhető...

Persze próbáltam, de alig haladtunk, és elég keserves is volt a számomra, mivel fizikálisan nagyon nem voltam toppon. Abbahagytuk hát és együtt mozdultunk ennek az életszakasznak a hullámaival: a gyerekek olvastak, rajzoltak, játszottak, apa olvasott nekik esténként, minden gyerkőc be volt vonva a teendők ellátásába apa irányítása alatt, én meg csendesen szenvedtem a háttérben.

Valahogy túléltük ezeket a heteket, a tanulással viszont alig haladtunk. Deecember elején világossá vált számomra, hogy ez így nem fog működni, már ami a felkészülést illeti, ezért felvettem a kapcsolatot a sulinkkal és kértem, hogy engedélyezzék a féléves vizsgák elhalasztását és azt, hogy a gyerekek év végén adjanak számot az egész éves tudásukról.

Úgy gondolkoztam, hogy a rosszullét és a gyengélkedés minden várandósságomnál végetért legkésőbb a huszonvalahányadik héten, így lenne elég időnk felkészülni akár az egész éves tananyagból is. Ha meg valami miatt mégis kicsúszunk az időből, még mindig kérhetjük, hogy adjanak további haladékot nyár végéig, hogy a pótvizsga-időszakban vizsgázhassunk. Családi okokra hivatkoztam, de elmondtam azért a történetet, hogy hogy van ez velem meg az új babával. Kérvényt nem írtam, mert nehezen ültem gép elé, ezért előbb telefonon szerettem volna leinformálni őket a lehetőségeinkről, hogy megspóroljam a plusz köröket.

Ez bizonyos értelemben be is jött, ugyanis két nap múlva üzentek, hogy a dolog sehogyan sem működik, nem fogják engedélyezni a vizsgahalasztást, szóval nem is érdemes ezt tovább hajtanom. Hiába hivatkoztam az Emmi rendeletre, amely szerint a suli maga szabja meg a vizsgák gyakoriságát, azt a választ kaptam, hogy nekik viszont a házirendjükben benne van az évente kétszeri vizsga és ettől még külföldi tartózkodás esetén sem tudnak eltekinteni. Kétkedtem abban, hogy ez valóban így van, de a rendeletekkel kapcsolatos pontos utánajáráshoz, Okt. Biztos felhívásához és kérvény fogalmazásához túl gyenge voltam, ezért elfogadtam, hogy ez most nem fog működni. (Ma már úgy látom, simán lehet, hogy működött volna, ha tovább hajtom a dolgot, de akkor ehhez nem volt erőm.)

Latolgattam a lehetőségeinket, és már ott tartottam, hogy egyszerűen csak nem megyünk el vizsgázni - írják be érte az egyest, a féléves jegy úgysem számít sehova és majd év végére összehozunk egy jobb jegyet. Aztán annyiba maradt az ötölés: valahol belül még reméltem, hogy egyszer csak hirtelen jobban leszek és neki tudunk állni a felkészülésnek úgy rendesen. De, ahogy az idő haladt előre, én már egyre inkább csak a túlélésemért küzdöttem...

Aztán eljött a január és az állapotom annyira leromlott, hogy muszáj volt bemenni a kórházba. Épp előtte napokban fogalmaztam meg egy levelet a tanárainknak, hogy az állapotomra való tekintettel hadd ne kelljen most felutazni a vizsgákra, hanem lehessen valahogyan helyből megoldani ezt a dolgot (net, skype, email vagy akárhogy). Együttműködően beleegyeztek ebbe.

A terv az volt, hogy az utolsó héten a vizsga előtt majd gyorsan átnézzük és megcsináljuk ezt is, azt is, és hogy amivel nem készülünk el, azon nem frusztrálódunk, de megtesszük, amit lehet. Az utolsó hétre kitalált tervekből azonban nem lett semmi, mivel bekerültem a kórházba. 5 napot voltam benn, ami után lényegesen jobb állapotba tértem haza, bár azért még gyengélkedtem és hánytam is. A hét viszont könyörtelenül eltelt.

Egy pénteki napon engedtek haza, és hétfőtől már kezdődtek a vizsgák. Némi félreértés miatt a mi gyerekeink csak kedden kezdték meg a dolgozatok megírását, akkor viszont el kellett kezdeni és mind a két napon egészen estig körmölték a feladatokat itthon. Nagyon kimerítő, feszült és fárasztó volt az a pár nap, viszont így a többiekkel együtt csütörtökön délre be tudtuk fejezni a vizsgázást (csütörtökön a gyerekink már nem írtak semmit, csak volt még technika, rajz, meg ének leadandó mulasztásunk, azt pótoltuk ekkor).

Az alsósok esetében mindenképpen csak írásbeli vizsgák lettek volna, Doda esetében pedig (bár lettek volna szóbelik is az írásbelik mellé) eltekintettek a szóbeliktől. A tanárok nagyon rugalmasan és segítőkészen álltak hozzánk és úgy adódott, hogy minden tárgyból tudtunk a vizsga előtt kicsit ismételni vagy gyorsan új anyagrészeket átvenni (már jobban voltam, valamennyire lehetett engem is terhelni).

Így történt, hogy idén félévkor ágyból navigáltam és felügyeltem végig a gyerekeink vizsgáit. Nem volt egyszerű két nap, de túlvagyunk rajta és a jegyek sem lettek rosszak. Persze senki sem lett színötös, de ez nálunk sosem volt cél, maximum melléktermék néha. Az adott helyzetben annyi volt a cél, hogy legyen meg minden vizsga és ezt elértük.

Tanulmányi szempontból most még mindig pihenünk, de ezalatt az idő alatt levontam magamnak ennek a félévnek a tanulságait, amelyek a következők.

1. A gyerekeink ügyesebbek, kreatívabbak és terhelhetőbbek, mint amennyire gondoltam. Lehet sokkal többet bízni Dodára is, és nem kell szívbajoskodnom, ha nem tud minden ismeretet pöccre visszaadni a vizsgán.

2. Szabad nekem szülőként elfogadnom a nem tökéletes teljesítményt is. (A suliba bejárós osztályokban vajon hány kitűnő tanuló van és hány közepes? Miért kellene minden áron arra törekednem, hogy a gyerekem az iskolai 'felső tízezerhez' tartozzon? Számít ez a boldogulás szempontjából? Fontos ez nekünk, a gyerek szüleinek?)

3. Vannak gagyi és értelmetlen vizsgafeladatok; vannak alapvetően jó szándékú, viszont a tantárgyukat és a tevékenységüket is jelentősen túlértékelő tanárok; vannak túlértékelt és vannak alulértékelt vizsgajegyek - de ezek egyikével sem kell foglalkozni.

4. Nem kell, hogy befolyásoljon a külső elvárás jobban, mint amennyire szeretném, vagyis eldönthetem, hogy a vizsgán nyújtott teljesítményt mennyire értékelem magamban föl. Ha számomra nem a vizsgateljesítmény határozza meg, hogy mit gondoljak a gyerekemről vagy az ő teljesítményéről, akkor ehhez a témához nyugodtan viszonyulhatok egyfajta jó értelemben vett higgadt lazasággal.

5. Nem a vizsga mutatja meg, hogy mi van a gyerekemben, itthon ennél jóval pontosabb iránytűink vannak. Támaszkodhatok arra a tényre, hogy én vagyok az, aki ismerem őt: pontosan tudom, hogy melyik tantárgyhoz hogyan áll hozzá és azt is, hogy mennyi időt és energiát tesz bele egy-egy dolog megtanulásába, hiszen mindez a szemem előtt történik.

A tanulását kísérve látom az erőfeszítéseit, a szorgalmát, a lustiságát, vagyis a gyengeségeit és az erősségeit is. Ha tehát egyszerűen egy apró pici kis visszajelzésmorzsának veszem a vizsgán nyújtott teljesítményt, amely nem jelent többet annál, mint amit egy apró pici kis visszajelzésmorzsának jelentenie kell, akkor az számomra annyi lesz és nem több. Más szavakkal: nem kell elszállnom a gyerekem ötösétől és nem kell padlót fognom a kettestől. Ha nem tükrözi a jegy a gyerek teljesítményét, akkor azért nem - hiszen pontosan tudom, hogy a gyerek nem olyan. Ha meg tükrözi, akkor azért - hiszen eddig is tudtam, hogy a gyerek olyan.

6. Szabad megengednem neki, hogy kevés erőfeszítést tegyen bele abba, ami fölösleges és értelmetlen, és ezért a megtanulása nehéz vagy nem is lehetséges. Nem jelenti ez, hogy mindenféle erőfeszítést kedve szerint megúszhat, mert amit fontosnak gondolunk, annak a megtanulására nagy hangsúlyt fogunk tenni akkor is, ha a gyerek nyafogva húzódozik tőle. Viszont az értelem nélküli tanulást nem kell itthon támogatnunk, még akkor sem, ha egyes esetekben ez iskolai elvárás.

7. A gyereket nem foglalkoztatja különösebben sem a saját, sem mások vizsgajegye, ha mi, a szülei nem tulajdonítunk ennek nagyobb jelentőséget, mint amekkorát kell. Ők nem hasonlítgatják magukat kényszeresen másokhoz, csak akkor, ha a környezetükben lévő felnőttek is ezt teszik. Az én hozzáállásom tehát meghatározó ebben a kérdésben, már ami a gyerekeim viszonyulását illeti. (Ezen korábban még nem gondolkoztam el.)

Méltathatom a teljesítményüket, de ne a jó vizsgajegyért örüljek együtt velük, mert az nem szükségszerűen tükrözi a befektetett munka mértékét. Jó dolog megmutatni nekik a kettő közötti különbséget, hogy korán beültetődjön a fejükbe/szívükbe: a jegy tényleg nem jelent sokat.

Az erőfeszítés, amit beletesz abba a tantárgyba értékesebb, fontosabb és többet kommunikál a számunkra, mint maga a jegy.

Szeretném elkerülni, hogy a gyerekeink önmagukat (és másokat) a jegyeikkel azonosítsák, mivel ez téves énképhez vezethet. Szeretném elkerülni, hogy az ötös tanuló lenézze a hármast, mert emberileg nem tartja olyan ügyesnek, mint magát, hiszen a másik csak hármas, vagyis 'közepes' ember. Azt is szeretném elkerülni, hogy egy hármasból a gyerekünk azért csináljon tragédiát, mert az azt jelenti számára, hogy ő nem ütötte meg az elvárt mércét, tehát nem 'elég jó' ember.

A jegyekhez (de általában a tudáshoz) is szeretnék úgy viszonyulni, mint egyéb dolgokhoz, amelyek nem alkalmas eszközök sem a gyerekeink értékének, sem teljesítményüknek a megmutatására.

Bár egyes gyerekcsoportokban tipikusnak számít a "van-e már saját facebookprofilod/iphone-od/okosmobilod/tableted" körkérdés, és a rá adott válasz az adott közösségben gyakran többet mond egy ember fontosságáról, értékéről, mint az, hogy valójában mennyire értelmes, jellemes a megkérdezett, felnőttként bizonyosan tudhatjuk, hogy az épp most futó kütyüknek a megléte vagy hiánya semmit nem változtat az ember értékén. Mert, amit birtokol az ember, az nem ő maga. A gyerekek nem mindig tudják ezt és a vizsgaértékelés is egy olyan csapda, amely - ha a szülő nem segít átlendíteni a hangsúlyokat - könnyen alááshatja a gyerek helyes önértékelését.