Várandós gondolatok...

Most várakozunk. A Bó nevével kapcsolatos 'ítéletre' is, meg magára Bóra is. Már csak 3 hét (mármint Bó). Persze, ha ő is olyan nyugisan készülődő lesz, mint a bátyjai, akkor lehet az még 4-5 hét is. Meglátjuk.

Szeretem ezt az időszakot. A napok szép nyugodtan telnek, a fészekrakó ösztönöm egyelőre ki van iktatva, úgyhogy semmi rohangálás, rendezkedés - csak szimplán élek és örülök ezeknek a napoknak. Van azért még pár elintézendő a picur érkezéséig, de most valahogy az sem fontos. Rákalibráltam magam, hogy még sokára fogok szülni, és így nem türelmetlenkedem. Pedig Zekinél ilyenkor már tűkön ültem, hogy meddig leszek még ilyen nagyon terhes...

Most nem érzek így. Most hagyom, hogy elsodorjon a pillanatokból napokká formálódó idő a várandósságnak ezekben az utolsó heteiben. Érdekes érzés. Jó érzés ez.

"Míg állni látszék az idő, bár a szekér szaladt."

Olyan időtlennek érzem magam: nem akarok sietni, nem akarok túl lenni, sőt, nem zavarna, ha örökre így maradna minden. És emiatt mintha az időn kívül lennék, mintha nem hatna rám a sodrása. Közben pedig még mindig növekszik a pocakom és telnek a heteim. És az idő is telik - anélkül, hogy türelmetlenül, erőszakosan, kétségbeesetten siettetném.

Derűs napok, nyugodt napok, szép napok...

Tudom, és néha eljátszom a gondolattal: hamarosan új időszak következik, új kihívásokkal. Az is szép lesz, de most jó ez is. Persze tegnapelőtt éppen arról beszéltem Bóval, hogy jöjjön ki azonnal, mert majd megkukultam a melegben és elegem volt mindenből. És éjjel rendszerint kétszer-háromszor kelek pisilni, és akkor is keményedik a pocakom és alig tudok kikászálódni az ágyból és majdnem ülve alszom, és... de még mindig jókat alszom és jókat eszem, és főzni is tudok, és nem érzem azt, hogy elfoglaltak és birtokba vettek és nem akarom már... És tudom, hogy amikor megszületik, akkor más helyzetek jönnek, más testi érzetek lesznek, amik máshogyan fognak kihívások elé állítani - nincs tehát mit siettetnem, mert akkor majd más lesz 'nehéz'. Szóval jól vagyok: még ha nem is állandóan, de leginkább. És ez meglep, de kellemesen.

Az is nagyon jó most, hogy az életünknek egyáltalán nem része az ovi, és hogy az új iskolai tanév közeledésével sem kell kiemelten foglalkoznom. A három iskolásunk okozhatna némi frusztrációt, de valahogy egyáltalán nem okoz. Úgy érzem, nem a ma gondja az, hogyan lesz a tanévünk - nálunk úgyis addig lesz nyár, ameddig úgy látjuk jónak. Ez a gondolat enged arra hangolódni, ami most fontos: Bó érkezésére, a lelkem állapotára, a gyerekeimre és Istenre.

Időnként persze elkap az a jófajta bizsergető várakozás-érzés, amit a közelgő hetek eseményei generálnak, de közben tudom, hogy bár nem tudom, pontosan hogyan fognak alakulni a dolgok, minden jó lesz, mert jó kéz vezet és jó kézben vagyunk. Ami Bót illeti, még mindig inkább várandós vagyok vele, mint terhes.

Ha mérleget akarok vonni, úgy érzem, Isten jóval felette ajándékozott meg ebben a várandósságban, mint ahogy kértem vagy vártam volna. Rosszabbra számítottam, a régi tapasztalataim pedig (amelyek nem voltak kifejezetten rosszak, csupán átlagosak) felülíródtak, és ez abszolút kegyelem, meg nem érdemelt kegyelem - áldott ötödik várandósság!:)

Nem értem, hogy miért, most lett így, de nagyon úgy érzem: túlcsordul a poharam. És szeretnék most pár cseppet listázni, mert sokat jelentenek nekem. A kezdeti rosszullétek hetei pl. jelentősen lerövidültek, és csuda jó könyveket falhattam be, amelyek segítségével a múlt négyféle szülős tapasztalata és élménye, de bizonyos értelemben az egész életem átértékelődött. Istenre is jobban szomjaztam most és többet is kaptam Belőle, mint eddig bármikor. Jobban is tudtam Rá figyelni, de ez egy olyan terület, amiben van még hova növekednem. Aztán, az Úr kegyelmesen felkészített arra, hogy lányunk lesz, és így nem sokkolt olyan szinten, hogy hitválság lett volna belőle (én ugyanis minden egyes babánkat nagyon fiúnak reméltem, és erre voltam hangolódva most is). És még az egészségügyi személyzettel, akikkel a terhesgondozás során kapcsolatba kerültem is igazán pozitív tapasztalatokat szereztem, pedig nagyon másra számítottam (Zekivel a pocakba sok gorombaságot és negatív élményt éltünk át velük).

Lehetne még tovább sorolni a cseppeket, de most nem teszem.

Úgy érzem, hogy ebben a mostani, nemvárt áldásokkal túlcsorduló várandósságban Bó világrahozatala lesz a hab a tortán. Nem azért érzem így, mert extra élményre számítok, hanem azért, mert ebben a várandósságban sikerült a leginkább az Úr jelenlétében maradni és így igazán a kezébe tudtam tenni az elkövetkező helyzetet és magunkat is. Persze, vannak reményeim, de most ott vagyok, hogy az Ő szeretete annyira jelenvaló és becses a számomra, hogy valahogy jelentéktelennek tűnik az, hogy pontosan hogyan lesz minden. Olyan kicsinek tűnnek az álmaim, olyan lényegtelennek az elvárásaim (??), hogy nem is gondolkozom rajtuk. Mert már nem ez a fontos. Persze, hogy azért nagyon fontos, hogy mi lesz, de ezerszer fontosabb, hogy az Úr velem lesz - és a többi csak részlet.

Ez a tapasztalat nekem azért jelent sokat, mert az eddigi várandósságok idején annyit, de annyit küzdöttem az áldásért. Mint Jákób, nem eresztettem el Őt: fogösszeszorítva ragaszkodtam Hozzá, akkor is, amikor nagyon fájt az élet, de az áldás mégsem jött - így éreztem. Most már látom, hogy jött az áldás, de én nem arra néztem, hanem másokra, és emiatt a magam áldását nem láttam, nem értékeltem. Mást vártam és amit vártam, azt nem kaptam, pedig jó dolog után áhítoztam. Kaptam viszont olyat, amit nem vártam, ami nehéz és súlyos teher volt rajtam. És ez a helyzet, ez az áldástalanság-érzés nagyon fájt.

Ebben az időszakban igazi Jákób voltam. "Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!" Nem engedtem el, de az áldásra nagyon sokáig vártam. Most érkezett meg: mély belső békesség, amit Isten szeretetét tanulva és megérezve Tőle kaptam. Nem tudom, miért most kaptam, de ez Isten tökéletes időzítése - most már képes vagyok azt igazán értékelni, és hálás vagyok minden cseppjéért, amit rám áraszt.

A küzdelem önmagammal és az Úrral megtanított pár leckét a fontos dolgokról. Most olyan, mintha bizonyos értelemben révbe értem volna. Pedig nem változott semmi, csak én változtam, mert engedtem, hogy Ő megváltoztasson a jelenlétében. Miért nem engedtem eddig? Túl sok volt a sebem és az elvárásom, azokat védtem Tőle. És most? Olyan egyszerűnek tűnik bölcsnek lennem, most, hogy látom, mit kellett volna 'akkor és ott' tennem. De akkor és ott nem tudtam, mert nem voltam kész megtenni, nem értettem Isten útjairól eleget vagy... nem szerettem Őt eléggé? Nem tudom...

Nagyon hosszú és nehéz volt az út idáig. És most örülök, és nem értem, hogy miért éppen most jön a túlcsorduló áldás, és miért kellett annyit gyötrődnöm annyi éven át, amikor azt hittem, elvet engem, nem szeret eléggé, nem vagyok fontos Neki, mert ha fontos lennék, akkor azt megérezném abból, ahogyan velem bánik. Mennyire sok mindent rosszul láttam akkor! De nem láthattam máshogyan, csak a veszteségeim szemüvegén keresztül, mások áldását felnagyítva, kívánva azt, amit én nem kaptam, más meg igen. Mennyi keserves vergődés volt az Úr előtt, mire idáig eljutottam!

És hol vagyok most? Még sehol. Még biztosan sok minden vár rám. De már ez is elég. Meglátni és megérezni a jóságát, a kegyelmét a szeretetét. Amikor enged belepillantani, hogy mennyit várt rám, és még ma is mennyi türelemmel, szeretettel és bölcsességgel formál. Olyan jó hozzám és én? Mi vagyok én?? Isten olyan jó és olyan jó az is, hogy kapcsolatban lehetek Vele, hogy az Uram Ő, és az országában helyet készít nekem. Formál, nem mond le rólam, pedig megtehette volna, megtehetné ma is. De nem teszi, mert az Övé vagyok. Csodás kegyelem!

Úgy érzem, ez a lelkiállapot is az Úr kegyelme, nem én munkáltam ki önmagamban. Békesség? Az hát. Minden értelmet felülhaladó! És valahogy úgy vagyok, hogy még az élethez sem ragaszkodom annyira, hogy az fontosabb legyen, mint az, hogy Ő itt van velem. Az Élet Ura többet ér az életnél.

Nem akarok meghalni, csak megértettem, hogy ha Ő van nekem, akkor minden adott, ami kell. A többi: a férjem, a négy szeretetreméltó kissrácunk, az otthonunk, Bó, a nagyszerű várandósság, a közeli rokonok kedvessége, a belső békesség - minden, MINDEN ami körülvesz és amit tapasztalok - csak ráadás. Remélem, hogy megmaradok ebben az állapotban, ebben a tudásban, és akkor -vagy így vagy úgy- a hab biztosan rákerül a tortára.

  

Bó neve...

Férjemmel úgy gondoltuk, hogy az ötödik gyermekünknek is megjár egy különleges, szép hangzású, Istennel kapcsolatos jelentésű név (meglehetősen elfogult vagyok, tudom). Nem volt könnyű ilyet találni. Az Istennel kapcsolatos jelentést, amit eddig a névválasztásoknál fontosnak tartottam, már-már kezdtem is feladni, de végül mégis megtaláltuk azt, ami megfelelt a kritériumoknak és mindkettőnknek tetszett. Ezt a nevet nem fogom most még elárulni, de hamarosan úgyis kiderül.:) 

Egyelőre azért sem árulom még el, mert nem biztos, hogy az lesz a neve. Történt ugyanis, hogy pár héttel a névválasztás után egyszer csak átsuhant rajtam a halvány sejtés, hogy talán a nevünkkel valami probléma van. Egy gyors net-keresés után ki is derült: amit választottunk, azt nem lehet anyakönyveztetni. Igaz ugyanis, hogy a wikipédiában benne van, és több babaneves oldalon is megtalálható (eredettel, jelentéssel és névnappal együtt), de nem szerepel a Mo.-on 'hivatalosan' adható keresztnevek listájában. Enélkül pedig nem engedik használni a nevet.

Nem tudom, hogyan nem figyeltem erre, a hírek mindenesetre eléggé rosszul érintettek, mivel sok gondolkozás előzte meg a választást. Ráadásul már mindketten megszerettük a nevet, sőt a legközelebbi rokonokkal már meg is osztottuk, hogy fogják hívni Bót, amikor már nem Bó lesz.

F. velem ellentétben nem tört össze az előbbi hírek hallatán, csupán higgadtan ennyit mondott: "majd megkérvényezzük".

És így is lett.

Az ötletnek volt azért némi előzménye, ugyanis hónapokkal korábban, amikor még Bó nem is létezett, találtam egy másik lánynevet, amely szintén nem anyakönyveztethető (de erre is csak később jöttem rá). Mivel az a név (is) mindkettőnknek tetszett, megbeszéltük, hogy ha majd egyszer lányunk lesz, végigvisszük az engedélyeztetését. Ennek kapcsán akkoriban valamennyire utánanéztem mivel is jár ez, de nem kaptam egyértelmű válaszokat. Úgy egyeztünk meg, hogy ha aktuális lesz a babatéma, és főleg ha kiderül, hogy lány lesz, akkor majd visszatérünk erre, és megérdeklődjük a konkrétumokat bürokrácia szempontból.

Nemrég ez az idő is eljött, és bár a választott nevünk végül nem az lett, amire hónapokkal ezelőtt rábólintottunk (BÓ-lintottunk, hehe), végül valóban utánajártam és megkérvényeztük az új nevet. Tettük ezt annak ellenére, hogy korábban úgy gondoltam, csak a sznob anyukák kérvényezgetnek ilyen-olyan neveket...:)

Mindez (vagyis maga a kérvényezés) július végén történt. Nekünk akkor azt mondták, hogy a döntésre kb. egy hónap átfutást kell számolni, úgyhogy most már talán napokon belül meglesz a válasz. Reméljük, nem utasítják el a kérvényt. Emiatt izgulok is kicsit, de olyan jófajta izgalommal: jó lenne és nagyon örülnék, ha a legelső lányunk a legelső ilyen nevű lány lenne az országban.

Ha nem úgy lesz, akkor van azért B névverziónk is, de remélem, érzem, hiszem, hogy nem véletlenül botlottunk ebbe a névbe és nem véletlenül alakult úgy, hogy azt éreztük, hogy meg kell kérvényezni.

Hamarosan jövök az 'ítélettel'. Bármi is lesz, bizonyára tanulságos lesz, de azért a szívem mélyén én egyfélét remélek...

  

Az ember és a blogger, avagy egy kis 'belsőség'

 Azt hiszem, nagyon könnyű félreértelmezni és kiforgatni, amikről írok. Ezt most nem dühösen írtam, hanem egyszerű ténymegállapításként.

Sokat gondolkoztam már ilyesmiken. Az én blogom esete az a tipikus, amikor az emberek lehet, hogy teljesen félreismernek vagy félreértenek pusztán azért, mert bizonyos dolgokról kimondom, hogy jó, másokról meg azt, hogy az nem jó. Nem tudom, hogy tényleg ilyen hatást váltok-e ki, de úgy gondolom - könnyen lehet.

Pedig más az ember, mint a blogger. Ez ugyanis nem kizárólag annak a kérdése, hogy az ember mennyire nyilvánul meg őszintén, vagy adott esetben mennyire mutat egy olyan képet önmagáról, ami nem is ő. A hitelesség fontos, de az is fontos, hogy különválasszuk a virtuálisat a hús-vértől.

Lehet, hogy a blogja alapján megnyerőnek találsz valakit, és ezért szeretnéd megismerni őt - aztán a való életben nagyon másmilyennek bizonyul, mint amit őróla a blogja alapján feltételeztél. Vagy valakit leírsz a blogja alapján, mert nagyon nem szimpatikus, amikről ír - de, ha adódna lehetőséged személyesen is megismerni, akkor nagyon kellemesen csalódhatnál benne. Ezeken a végleteken kívül persze még sok árnyalat előfordulhat: a lényeg annyi, hogy ha emberismeretről van szó, akkor a blog nem mindig egy pontos forrás, akár becsapós is lehet.

Nálam az a helyzet, hogy van egy blogger Eszti és egy szemtől szemben Eszti. És a kettő nem ugyanaz, mert a blogon csak egy kicsi részem látható. A gondolataimat, hitemet, mély meggyőződésemet osztom meg itt, de ez nem minden, ami én vagyok. Ezek, hogy úgy mondjam, a mélységek, amik bennem vannak: dolgok, amiket nem osztok meg akárkivel. Könnyebb blogon megosztani, mert a személyes kapcsolatokban kevés ember kíváncsi a másik ilyenfajta mélységeire - ezek nem azok a gondolatok, amiket az arcodba vágnék, ha futólag találkoznánk az utcán.:)

Bár nagyon meghatározóak számomra az itt megírt gondolatok, de ettől még nem mondhatja bárki, aki a blogot olvassa, hogy én ilyen vagy olyan ember vagyok és ismer engem. Illetve mondhatja, de ez egyáltalán nem biztos, hogy fedni fogja a valóságot.

Én nem a blogom vagyok. Én nem csupán a gondolataim és a hitem vagyok. Én ÉN vagyok és megismerni csak akkor fogsz tudni, ha szemtől szemben találkozunk és beszélgetni kezdesz velem.

Persze, a blog nem feltétlenül egymás megismeréséről szól. Vannak blogok (talán az enyém is ilyen), amelyeket nem azért olvasol, mert a blogíró megkapó személyét szeretnéd mélyebben megismerni. Hanem azért olvasod, mert az ott olvasottak érdekesek és/vagy gazdagítanak, építenek téged. Ez igaz lehet akkor is, ha alig ismered a blogot író blogger személyét. Ilyenkor nem őmiatta, az ő személye miatt jársz vissza hozzá olvasgatni, hanem azért, mert amit ír, az neked szól, az valamiért neked fontos. Nem annyira a személy a fontos, hanem a gondolatai.

Ha megmaradunk ebben, vagyis ha tudomásul vesszük, hogy a virtuális világnak azon a részén vagyunk, ahol a gondolatok a fontosak, nem az író, akkor tovább fogunk épülni. (Ha időközben az író is fontossá válik, akkor lehet szemtől szembe találkozót megbeszélni, ahol már nem csak bizonyos témájú gondolatok, hanem szívek és életek is összekapcsolódhatnak.) Viszont, ha személyes ismeretség nélkül továbblépünk egy szintet, és megpróbáljuk a blogon megosztott gondolatai alapján rekonstruálni a blogírót, azt feltételezve, hogy mivel ismerjük a gondolatait, már azt is tudjuk, hogy ő milyen ember - ez szerintem probléma lehet.

Úgy érzem, hogy a legtöbbünk megszokta az instant utakat (instant letöltés, instant kávé, instant leves, instant megoldások) és vonakodva vesszük tudomásul, hogy az emberek megismerése időt igényel. Türelmetlenek vagyunk és ezért hajlunk arra, hogy általánosítsunk és zsigerből alkossunk véleményt. Pedig a legtoleránsabb bloggerben is csalódhatunk negatívan és a legkategorikusabb bloggerben is csalódhatunk kellemesen egy személyes találkozó után. A blog hangvételéből lehet némi következtetést levonni a blogger személyére, a tartalmából viszont nem annyira. Tehát a jellem nem a témaválasztásnál világlik ki, hanem a stílusnál.

Sok emberhez nagyon közel áll a tolerancia, ami alatt én azt értem, hogy úgy gondolják, jobb, ha nem mondunk ki nagy igazságokat; jobb, ha nem értékeljük a többiek tetteit; jobb, ha nem ásunk mélyre, és nem vitatjuk el másoktól, hogy lehet az is helyes, amit ők gondolnak - még ha az, amit ők gondolnak teljesen ellentétes is azzal, ami felől mi meg vagyunk győződve. Mert:

"Sok jó út van."
"Ne ítélj, hogy ne ítéltess."
"Az élet idővel úgyis felülírja a meggyőződéseket."

Sok embertől nagyon távol áll a kategorikusság - vagyis az a hozzáállás, hogy szabad és kell is megvizsgálni és értékelni mindent; hogy van jó döntés és rossz döntés, van helyes cselekedet és bűn, és ezek megkülönböztetése alapvető fontosságú; hogy másokat elítélni nem helyes, de emberi cselekedeteket megítélni nagyon lényeges.

Amikor egy alapvetően toleráns ember kategorikussággal találkozik bármilyen formában, akkor rendszerint megbélyegzi magában a személyt. Mert, aki azt gondolja és mondja ki, hogy te nem jó úton jársz, vagy nem jó döntést hoztál, vagy Istennek nem tetszik, az az út, vagy nem igei az a megközelítés, amit képviselsz - az egy megmondóember, aki erőszakosan bele akar avatkozni mások életébe.

Egy ilyen embert úgy képzelünk el, mint olyant, aki nagyon sokat gondol önmagáról, és mindenki mást, aki nem úgy él, ahogyan ő, lenézi és sötétnek gondolja. Úgy képzeljük el, hogy a kategorikus ember sétál a többi ember között, és amikor csak lehetősége adódik, ledorongol másokat, kéretlenül osztogatva okosságait.

Szerintem a kategorikusság nagyon nem ugyanaz, mint az antiszociális megmondóemberi viselkedés. Az, hogy vannak mély meggyőződéseim, nem jelenti, hogy erős vágy él bennem lenyomni és összezavarni másokat. Ez most megmagyarázásnak tűnik, de inkább csak 'hangosan' gondolkozom magamnak.

Valahol nemrég olvastam:

"(...) szülheted otthon, kötheted kendőbe éjjel nappal, taníthatod otthon, szoptathatod iskolás koráig, ha közben meg nem a saját életedet éled és nincs egy önálló gondolatod sem, vagy a ló másik oldalára estél és  ”másképp nevelsz” (értsd: jobb vagy), mint a sok játszótéri hülye szülő, és még valami olyasmit is érzel, hogy te sokkal jobban csinálod, mit a többiek és téged Isten küldött, hogy a sötét anyukákban felébressze a lelkiismeret hangját és ők is azt kezdjék el csinálni, amit te…"

Igen, így gondolkozunk. Feltételezzük, hogy akinek komoly meggyőződései vannak és emiatt merőben más döntéseket hoz, mint mi, az nem élhet felszabadult életet, mert ketrecbe zárják a saját döntései - ráadásul még biztosan sötétnek is gondolja a többi embert. Pedig nem feltétlenül igaz ez az állítás. Ezzel az erővel ugyanezt feltételezhetnénk a másik oldalról is: hogy aki kórházban szül, babakocsiztat, iskolába viszi a gyerekét, rövid ideig szoptatott, az a rabja a saját döntéseinek, és az gondolja sötétnek a többieket. De mi értelme az ilyenfajta általánosításnak?

Nem úgy van ez az egész, hogy vannak beszűkült, meg rögeszmés, meg kevésbé intelligens otthonszülők/kendőben hordozók/otthonoktatók/hosszan szoptatók, meg egyebek? És vannak beszűkült és kevésbé intelligens kórházban szülők/babakocsit használók/gyereküket suliba járatók/kevés ideig anyatejjel táplálók, meg egyebek?

Természetesen mindenki azt feltételezi, hogy az 'ő csoportjában' több a jó fej értelmes ember, mint a 'másik csoportban', de azért ezt senki sem állíthatja teljes bizonyossággal...

Miért nem úgy állunk hozzá másokhoz, hogy nem csoportok vannak, hanem egyes emberek? Vagy, ha már muszáj kategorizálnunk, akkor úgy, hogy vannak nyitott és intelligens emberek mindkét csoportban? Szerintem eleve nem is lehet két csoportot elkülöníteni, mert nem kapcsolódnak automatikusan össze azok az életdöntések, amelyek az előbb említésre kerültek: sokféle variáció van, és a legtöbben egyáltalán nem gondolják kizárólagosnak azt, amit ők döntöttek.

Én is éppen így vagyok ezzel. Egyáltalán nem gondolom, hogy a fenti kérdésekben meg lehet fogalmazni mindenkor érvényes általános igazságokat, és ki lehet mondani, hogy a körülményektől függetlenül pl. az otthonszülés vagy a hordozás mindig jó, kórházban szülni és babakocsit használni pedig mindig rossz. Ezekben a kérdésekben nagyon erősen ott vannak az egyéni körülmények, az ember előzetes tapasztalatai és önbizalma, a gondolatok, amikre a döntését alapozza - és ezt mind fontos figyelembe venni. Emellett persze, szerintem meg szabad óvatosan fogalmazni gondolatokat arról, hogy egy konkrét helyzetben talán lehetne egy jobb döntést is meghozni, mint ami felé a másik ember tendálódik. De ez sem egy abszolútum és csak egyéni esetekre nézve lehet ilyesmiket kimondani - tudva, hogy igazán csak az a másik ember érzi és látja át a döntésének összes aspektusát, és így mi mindig egy kicsit kívülállók leszünk a tanácsainkkal együtt.

Van azonban pár olyan döntés, amelyben a körülményektől függetlenül valóban kimondhatóak általános igazságok, és ki is kell őket mondani, mert mondjuk a Biblia kijelentései alapján a két választási lehetőség közül az egyik automatikusan ki van csukva. Az otthonoktatás az egyetlen a fenti felsorolásban, amelyik úgy hiszem, ide tartozik. De még ez a 'hitem' sem jelenti, hogy azért, mert így látom, úton-útfélen 'hirdetni' fogom, hogy neked is ezt kellene választanod. Talán a blogból úgy tűnik, hogy úton-útfélen hirdetős fajta vagyok, de ha így van, akkor ebben a dologban a blog félrevezető.

Meggyőződésem, hogy az igazság elsősorban személyes kapcsolatokon keresztül hallható meg, nem úgy, hogy az ember személytelenül dobálózik vele. Egy személyes kapcsolatban van lehetőség belelátni a másik ember életébe, megvizsgálható, hogy mennyire hiteles, amit mond, és szabadon lehet kérdezni. A blog nem biztosítja ezt a fajta személyességet, de ez nem mond ellent az előbbieknek, hiszen itt sincsen szó kéretlen vagy erőszakos nyomatásról. Én ugyanis nem megyek senkihez, hanem hozzám jönnek, ha szeretnének. Egy blog esetében bárki szabadon eldöntheti, hogy el szeretne-e olvasni egy-egy írást vagy nem, és bármikor kikattinthat 'a háta mögé vetve' az adott bloggert/blogot.

Ha személyes kapcsolat nélkül megyek oda személyesen egy emberhez és kéretlenül kezdek neki mondogatni dolgokat az otthonoktatásról vagy bármi másról, az már antiszociális viselkedés és megmondóemberség. Nyilván ez az a fajta viselkedés, amitől én is kiakadok, ha tapasztalom. A megmondóemberség azonban nagyon távol áll tőlem - most már.

Volt egy időszak az életemben, amikor erősen jellemző volt rám, hogy mentem és mondtam a gondolataimat a virtuális világban: kéretlenül, belátás nélkül, érzékenység nélkül. Nem azért tettem, mert le akartam mást nyomni, hanem, mert azt gondoltam, hogy kötelességem a másikat kiigazítani: mert ha nem teszem, azzal automatikusan asszisztálok egy helytelen döntés meghozatalához. Ezt el akartam kerülni. Persze, volt bennem egy nagy adag büszkeség is, ami annyira elvakított, hogy nem igazán láttam a fától az erdőt - nem láttam a másik embert, akihez beszéltem, így az ő harcait és érzéseit sem vettem figyelembe - így eleve kudarcra is volt ítélve a ténykedésem.

Akkor vak voltam, most már tudom - pironkodom is emiatt. De hála az Úrnak, Ő megbocsátott, és remélem, hogy azok is, akiket ilyen módom megsebeztem.

Ma pedig már nem gondolom, hogy muszáj minden alkalmat megragadnom és mondanom, ami felől meg vagyok győződve, sem, hogy minden helyzetben nekem kell kiigazítani másokat. Talán, annak a másiknak nincs igaza, talán tényleg nem hoz jó döntést az életében, de meg kell tanulnom megérteni őt. El kell fogadnom, hogy talán most ebben az állapotban nem is láthatja máshogyan. Talán majd meglátja egyszer...

Ha valódi lehetőségem adódik személyes kapcsolatokon keresztül, akkor nem akarom kihagyni, hogy egy másfajta nézőpontot is megvilágítsak pl. az iskoláztatással kapcsolatban, de nem mindenáron és nem mindenkinek. Igazság szerint eléggé gyötrődöm is ebben a helyzetben, mert most meg annyira nem mondom, hogy az lehet, hogy már a ló túloldalára átesésnek számít... Itt a blogon persze kijön belőlem, ami mélyen bennem van, de élőben nem - hiszen ott nem igazán van erre fórum (bár lenne!).

Az ismerőseim élik az életüket és meghozzák a maguk döntéseit (ovi, suli) és én nem mondok erre semmit, mert nem látom az alkalmas időt, amikor mondani lehetne bármit is. És tudom, hogy nem jól döntenek - de nem tudom, hogyan közelítsek, hogy az ne legyen kéretlen és megmondós. Lehetséges, hogy van egy pont, ahol már nem kellene, hogy számítson az, hogy mit érez a másik: mindenáron el kellene mondani, hogy tudja, hogy van más út is, és legalább egy gondolat erejéig mérlegelhesse a valós lehetőségeit - nem tudom. Úgy vagyok ezzel, mint az evangélium megosztásával: talán csak úgy fog menni, ha Istentől elkérem.

Ahogyan imádkoznom kell és kérnem az Urat, hogy adjon lehetőséget (és bátorságot) nyíltan megvallani az Ő nevét és megosztani másokkal az Ő üzenetét a bűnökről, a szabadulásról, a mennyről és a kárhozatról, talán éppígy kell imádkoznom másfajta alkalmas időkért is. Ő megadhatja, hogy elmondhassam, amit el kell, és ne csak belsőleg gyötrődjek, látva azt, hogy mások hogyan döntenek.

Aztán meg az is lehet, hogy elegendő, ha élem a magam csendes életét, és Isten majd küldeni fog olyanokat, akiket Ő eleve megérintett és hívogat. Talán, aki nem nyitott, az nem is olyan, akivel ezekről a dolgokról beszélgetnem kellene.

Nem tudom, hogy nem a szeretet hiánya-e, ha nem mondok semmit. Nem tudom, hogy nem a szeretet hiánya-e olyannak mondani bármit, aki teljesen ellentétes véleményt képvisel. Nem tudom...

Azért is érdekes ez az egész egymáshoz való helyes viszonyulás, mert néha komoly erőfeszítést igényel objektíven megítélni egy újabb tőlem eltérően gondolkozót - és nem biztos, hogy akarom azt a komoly erőfeszítést. Sokszor már eleve negatív reakcióra számítok, ami miatt inkább egyszerűen beburkolózom.

Számomra időnként olyan érzés árral szemben úszni, mintha idegen lennék, csak mert nem azt teszem, amit mások. Nem jó idegennek lenni, főleg nem azok között, akik Isten népéhez tartoznak, de semmi pénzért nem hoznék más döntéseket! Ez a kettő viszont továbbra is feszít belülről: látni, hogy mások nem jól döntenek, és fájlalni az elhibázott döntésüket (mert tudni lehet, hogy azoknak a döntéseknek egyszer -talán majd csak évek múlva, de biztosan- lesznek következményei az életükben, és addigra csak az együttérzés marad majd), ugyanakkor ezzel együtt megélni annak a feszültségét, hogy ezek a többiek mégiscsak minket tartanak furcsának, sőt, talán sajnálnak is a 'kockaságunkért'.

Emberként és a bloggerként is ebben őrlődöm és csapongok: kimondom, amit ki kell itt a blogon, és meg vagyok győződve, hogy ez így rendben is van, de a környezetemet látva meg szenvedek - és ez nincs rendben, nem kellene, hogy ezt lássam, amit látok...

Talán hamarosan meglesz majd bennem az egyensúly, hogy jól mondjam, hogy jól szeressek élőben - nem azzal a büszke ál-szeretettel, amelyik a másik fölé helyezkedve kioktat, de nem is azzal a toleráns 'szeretettel', amelyik elnézi, hogy a másik olyan irányba megy, ahol Isten áldása nem tudja elkísérni.

Ne értsetek félre: nem mondom, hogy Isten nem áldja meg azokat, akik keresztényként a gyerekeiket oviba viszik vagy suliba járatják. Dehogynem! Isten az Ő gyermekeit (most elsősorban a hívő szülőkről beszélek) kétségkívül megáldja, hiszen az Ige szerint a megváltottak áldást örököltek. De az Ő gyermekei a saját elhibázott döntéseik miatt lehet, hogy némely áldást nem tapasztalnak meg, és ez nem Isten hibája. Ő nem akarja, hogy önállósítsuk magunkat a döntéseinkben, hanem azt akarja, hogy minden utunkban ráhagyatkozzunk arra, Aki szeretett minket és megváltott a bűntől. Megengedi, hogy máshogyan tegyünk, más döntést hozzunk, mint ahogyan Ő vezetne - engedi ezt, még ha az a döntés nem is találkozik az Ő tetszésével. Nem hagy el még a rossz döntésekben sem, de a következmények fájdalmait minden esetben nekünk kell elhordoznunk.

Jó lenne nem elvéteni a célt, hanem mindig jó döntést hozni. Ez nem is lehetetlen, ha napról napra szorosan az Úrral járunk. Ha nem maradunk el Mellőle a világ maga-fabrikálta bölcsessége és hívogató csábításai közepette sem.

Isten legyen irgalmas hozzánk, hogy készek legyünk menni, amikor menni kell, és maradni, amikor az a helyes. Hogy megláthassuk azt, amit Ő akar a mi életünkben - bármi legyen is az, amit most el akar végezni bennünk!