Ahhoz pedig, hogy a költségeken faragjunk, meg mert van nálunk a családban négy jó erőnlétnek örvendő, tetterős fiatalember, és, mert szaki végzettséggel rendelkező családtagokkal is büszkélkedhetünk... szóval több nyomós érv miatt is úgy döntöttünk, hogy a házon magunk fogjuk a munka dandárját elvégezni. Olyan lehetőség úgyis ritkán adódik egy apa életben, hogy családi projektben együtt munkálkodhat a kezeivel a közös otthonon (szinte) felnőtt fiaival. Így a fiúk egy része minden héten szakmunkásmelózik, a lányok és még pár fiú meg itthon várják, hogy a többiek hazaérkezzenek. (Persze nem csak várunk, itthon is van mit csinálni.)
A helyzetet ugyanakkor jócskán bonyolítja, hogy ehhez nem a szomszédba kell menniük a fiúknak, hanem sokkal messzebb: 300km, azaz autópályán három óra az út oda és ugyanennyi, azaz 300km vissza. Nem lehet tehát naponta ingázni, hanem minden héten muszáj napokra leutazni, a háznál tábori ágyon aludni, dolgozni az otthonunkon, aztán néhány nap után hazajönni és megpróbálni visszazökkenni, behozva a munkaelmaradást a vállalkozásban, tanulásban. Mindezt a vizsgafelkészülés közepén.
Őszintén szólva nem ez volt a terv, sőt, épp egy ilyen felállást szerettünk volna messzire elkerülni. Ahogy a helyzet jelenlegi állása mutatja, ez nyilván nem sikerült, de mostmár csak néha morgunk/sóhajtozunk a dolgok ilyetén való állása felett. Visszacsinálni úgysem lehet, de azt hiszem nem is akarnánk. Viszont, ha már így alakult, akkor menni kell, csinálni, ami előttünk van, hogy aztán alkalmas időben el is érjünk valahova.
Igaz, jó részei is vannak ennek az egész nagy mizériának, amiért meg látom a helyzetben Isten kezét és hálára indít. Valamint annak a beismerésére, hogy, ha sokkal kényelmesebben alakult volna a ház-választásunk (úgy, ahogy eredetileg terveztük, vagyis megvesszük és beköltözünk, sztorivége), akkor nem tapasztalnánk barátok, ismerősök szeretetét, nem élnénk át emberi drámák mellett segítőkészséget, meg azt az elcsépelt, de mégis nagy igazságtartalommal bíró szólamot sem, hogy több van bennünk és sokkal többet elbírunk, mint azt nyugodt, viharmentes időszakokban magunkról gondolnánk. Mert hordoznak minket, őriznek minket, szeretnek minket.
Így akármennyire is túl soknak érezzük már ezt a terhelést, be kell ismernünk, hogy jót tesz nekünk az "otthoncsinálás". Jó az apa-fia kapcsolódás miatt és a kétkezi munkában pozitív tapasztalatszerzés miatt (úgy, hogy nem ordibál mellettük senki, és szabad próbálkozni, elrontani). Másrészt, és nem elhanyagolható módon, a férjemtől való rendszeres heti távollétek, a családi dinamika változása (nincs mindig mindenki itthon), valamint néhány olyan lehetőség előtérbe kerülése, melyeket, ha bevállalnánk, alapjaiban írná át az életemet, engem sok gondolkodásra késztetnek.
Így akármennyire is túl soknak érezzük már ezt a terhelést, be kell ismernünk, hogy jót tesz nekünk az "otthoncsinálás". Jó az apa-fia kapcsolódás miatt és a kétkezi munkában pozitív tapasztalatszerzés miatt (úgy, hogy nem ordibál mellettük senki, és szabad próbálkozni, elrontani). Másrészt, és nem elhanyagolható módon, a férjemtől való rendszeres heti távollétek, a családi dinamika változása (nincs mindig mindenki itthon), valamint néhány olyan lehetőség előtérbe kerülése, melyeket, ha bevállalnánk, alapjaiban írná át az életemet, engem sok gondolkodásra késztetnek.
Segít a kicsavart, fura helyzet is végiggondolni több hónapja feszítő dilemmákat munka, család, tanulás terén. Számot vetek az életemmel, reflektálok magamra és a többiekre, leginkább magamra. Felteszem a nagy kérdést, hogy "Jó nekem az, ahogy most élek? Boldog vagyok így?" Ha igen, lehetek ennél is boldogabb? Ha nem, hogyan tudok változtatni? Bármi is a válasz, nem ijedek meg tőle, egyfajta horgonynak érzem, ahonnan bármerre el lehet indulni, nem is tekintem véglegesnek.
A terhelés persze nem marad abba, inkább csak fokozódik: bürokratikus intéznivalók, közelgő jubileumi osztálytalálkozó mindkettőnknek, két fiunk bemerítése, költözés, másik fiunk küszöbön álló esküvője, családi betegeskedés, vállalkozós mérföldkövek, sikerek, feszkók, szervezés, agyalás, dilemmák, küzdelmek. Aggódás, morgás, konfliktus, konfliktusrendezés. Önismereti út, kapcsolati dinamikák felismerése, rácsodálkozás Isten tökéletes terveire és kegyelmére... ez az élet maga. Annyi minden...! ❤️
Tele van a szívünk, a fejünk, a naptárunk ezzel a nyüzsgéssel és már őszintén szabadulnánk ettől a szűnni nem akaró eseménydömpingtől, pedig messze a vége. De egyszer majd csak ott leszünk. Akkor meg, lehet, hiányozni fog ez az egyszerre sokfelé levés. Addig igyekszünk összekapaszkodni és napról napra élni; tervezni, de semmit nem nagyon komolyan venni, mert annyi minden változik körülöttünk, szinte hétről hétre. A házzal kapcsolatban is. Meg bennünk is.
Az ovis felmentést a hetedik gyerkőcünk végül megkapta a következő nevelési évre (ősztől nyár végéig számolják). Ezen felbuzdulva az egyéni munkarend kérelmeket is sebtiben beadtam. Már tavaly is ilyen korán elküldtem, mivel úgy gondoltam, minek várjak, meg stresszeljek júniusig, amikor előbb is tud az Oktatási Hivatal döntést hozni. Nekünk meg marad egy nyarunk kitalálni, mit tegyünk, ha valami váratlan verdiktet kapunk. Egyelőre nem kaptunk, mert ma megérkezett mindhárom engedély: ebben az évben még jók vagyunk, az otthontanulás változatlan formában mehet tovább.
A bürokrácia ezen része le van tudva, már csak 385 ezer egyéb dolog zajong a figyelmemért (tudom én is, hogy nem annyi, de annyinak érzem). Én meg ülök a halom közepén és próbálom kitalálni, hogy az aktuális tűzoltáson túl mit kezdjek mindezzel. Tanulnom kell megállni és egy kicsit örülni a kicsi előrelépéseknek. Például ezeknek az engedélyeknek. Hiszen mégiscsak különleges dolog, hogy megkaptuk, annak ellenére is, hogy a fejem jelen pillanatban is négy különféle egyéb intéznivalón és dilemmán pörög.
Az ovis felmentést a hetedik gyerkőcünk végül megkapta a következő nevelési évre (ősztől nyár végéig számolják). Ezen felbuzdulva az egyéni munkarend kérelmeket is sebtiben beadtam. Már tavaly is ilyen korán elküldtem, mivel úgy gondoltam, minek várjak, meg stresszeljek júniusig, amikor előbb is tud az Oktatási Hivatal döntést hozni. Nekünk meg marad egy nyarunk kitalálni, mit tegyünk, ha valami váratlan verdiktet kapunk. Egyelőre nem kaptunk, mert ma megérkezett mindhárom engedély: ebben az évben még jók vagyunk, az otthontanulás változatlan formában mehet tovább.
A bürokrácia ezen része le van tudva, már csak 385 ezer egyéb dolog zajong a figyelmemért (tudom én is, hogy nem annyi, de annyinak érzem). Én meg ülök a halom közepén és próbálom kitalálni, hogy az aktuális tűzoltáson túl mit kezdjek mindezzel. Tanulnom kell megállni és egy kicsit örülni a kicsi előrelépéseknek. Például ezeknek az engedélyeknek. Hiszen mégiscsak különleges dolog, hogy megkaptuk, annak ellenére is, hogy a fejem jelen pillanatban is négy különféle egyéb intéznivalón és dilemmán pörög.
Mi tagadás, kicsit olybá tűnik, mintha fél éve is épp ugyanitt tartottam volna. Akkor is a zajló, élettel teli hullámok akartak nagyon elborítani, és már akkor is előrevetítettem, hogy én bizony sikeresen megtanulok azokon a hullámokon szörfözni. Pedig akkor még hol volt ház, meg nagy dilemmák, meg mindenféle olyasmi, ami most az életünkben van!
Mindegy, megyünk, megyünk tovább rendületlenül. De, mostmár tényleg beszerzek egy szörfdeszkát...
Mindegy, megyünk, megyünk tovább rendületlenül. De, mostmár tényleg beszerzek egy szörfdeszkát...
