Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2015. március 3., kedd

Kicsi gyermekünk




Már 5 hónapja velünk él, a család mégis keveset tud Róla. De tudjuk, hogy létezik és szeretjük, várjuk őt. Nem láttuk még, nem tudjuk, hogy milyen lesz. A nemét is csak én sejtem. (És persze simán lehet, hogy a megérzéseim becsapnak és éppen más, mint amit 'érzek'.)

Aki évek óta olvasgat itt nálam, az tudja, hogy Helzát magzatkorában Bónak hívtam itt a blogon. Ennek a kisembernek viszont egyelőre nincsen ilyen neve. Pedig gondolkoztam rajta, mi lehetne, de hozzá nem illik semmi hasonló név. Ő más mint Helza, ebből a szempontból is.

Viszont a testvéreihez hasonlóan az ő jelenléte is fenekestől felforgatta a családunk életét. Én megint igen hamar kiestem mindenből, ami a dolgom volt (háztartás, gyerekekkel foglalkozás). A kisember okozott nálam napi többszöri hányást, egy idő után gyakorlatilag enni-inni sem engedett, és emiatt januárban a kórházi létet is egy hétig 'kettesben' élvezhettük, mert annyira leromlott az állapotom. Ott a már egy ideje sejtett diagnózis lett megerősítve: hyperemesis gravidarum, vagyis terhességi vészes hányás. A picur persze virult odabenn: pedig azt hittem, ilyen 'zord körülményeket' nem él túl, de bizony túlélte.

Amint írtam, ez nem az első eset, amikor így alakul a helyzet. Az előző öt babánk is nagyon megnyomorgatott a várandósság elején-közepén (hasonló tünetek, csak hivatalos diagnózis nemigen volt, mivel kórházba csak a harmadikkal kerültem). De velük is csak én voltam rosszul - ők köszönték, jól elvoltak, élvezték a PocakSzálló kényelmét.

Számomra ez alkalommal is nagyon húzós volt a kezdés. Mondhatná bárki, hogy biztos megszoktam már, hogy mindig így van, és megvan a stratégiám a nehéz részeket túlélni, hiszen minden várandósságomban voltak nagyon nehéz hónapok: de én ezt nemigen tudom megszokni.

Mindig reménykedem, hogy talán most nem leszek rosszul, de eddig nem sikerült megúsznom. És a hosszú hetek vergődései között mindig elérkezik a mélypont, a totális kétségbeesés és az azt követő apátia, amikor a fizikai nehézségeket nem tudom már jó lelkülettel szemlélni/végigélni, elfogy a reménységem és a türelmem. Már nem tudok Istenbe kapaszkodni és a helyzetet hálával túlélni, és nem segít az a gondolat sem, hogy egyszer majd ennek az állapotnak is vége lesz.

Ekkor üt be a kiborulás: a sírás, az elégvoltebből, a nemakaromeztazegészet, valakiszabadítsonkiatestemből, meg ilyenek. Aztán túlleszek a rosszabb, lelkileg viseltesebb napokon és újra meglátom, hogy a nehézségek közepette is mennyi kegyelemben volt/van részem! Minden nap kegyelem, mindennap ott van velem az Úr az Ő csendes jelenlétével és érzem, tudom, hogy nem enged többet, mint amit Vele elviselnék.

Még akkor is ott van Ő, amikor feladom a reményt és nem nézek Rá, mert olyan szinten feszegeti a határaimat a nehézség. Ő nem csak ott van, hanem gyakorlatilag Ő hordoz. Továbbvisz minden órán és napon, hogy ne veszítsem el a hitemet akkor, amikor úgy érzem, annak utolsó szikrája is kiveszett belőlem; amikor már akarás sincs bennem semmire, csak túl akarok lenni ezen az egész mizérián - vagy belehalni. Ez alkalommal ezt különösen megtapasztaltam.

És bár megviselt testileg, lelkileg és érzelmileg is a babavárás eleje-közepe, de nagyon hálás vagyok Istennek azokért, akik ebben a helyzetben jelen voltak az életünkben a szeretetükkel. Akár egy aggódó ránkcsörgéssel, akár segítség szívből jövő felajánlásával, akár egy családunknyi mennyiségű finom étellel, egy bátorító szóval, vagy csak a tudattal, hogy hordoznak imában és így 'velem ülnek a porban' a bajomban.

Jó érzés, hogy nem feledkeznek el rólam. A családom pedig egyenesen szuper volt: nem csak, hogy elviselt és támogatott, hanem át is vállalta azt, amit én nem tudtam megtenni (gyakorlatilag mindent, plusz engem is). Nekik sem volt könnyű, egyáltalán nem.

Mindezek előtt, fölött és leginkább viszont Istennek vagyok nagyon hálás, mert átvitt engem - átvitt minket, mint család - ezeken a hónapokon. Most már jó reménység szerint magam mögött tudhatom a nehezét.

A kisember érezhető mocorgásaival pár hete új korszakba léptünk: az 'ő ficánkázik, én meg örülök' korszakba. Most nem vagyok terhes, mert nem teher az, hogy ő van - illetve terhes vagyok, de csak abban a régi, szép értelemben*, amit ez a szó eredetileg jelent. Van tehát egy hatodik csodabogarunk, a családunk ismét gyarapszik. Ezt viszont a nehézségek ellenére sem bánjuk. Nagyon boldog vagyok.:)


* A terhes szó eredetéről: "Kazinczy nyelvújítása a tereh ősi magyar szónak, melynek jelentése: térben-időben kiterjedő gyönyörűség pl: “még nézni is tereh..”. Így a terhes nő jelentése: térben-időben kiteljesedő gyönyörűségben lévő." Innen.





12 megjegyzés:

  1. Kedves Eszti,
    szívből gratulálok a bátorságotokhoz és a bizalmatokhoz, ez engem is bátorít :) Az Úr áldja a kisembereteket, és majd gyönyörű szülést kívánok Neked! Réka Virpi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Réka, jól esnek a kedves szavaid!:)

      Törlés
  2. Drága Eszti, tiszta szívből gratulálok és kívánok nektek minden lehető szépet és jót!!!! Nagy ölelés!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm, Gabka! NAGY ölelés viszonozva!!:)

      Törlés
  3. Esztiiii! Még jó, hogy idekukkantottam :) Nem is tudtam, hogy ilyen nehezen hordoztad a többi csemetét is... Le a kalappal, hogy ezt igy végigcsináltad! Hát örülök, hogy már túl vagy a nehezén! Isten gazdagítson téged csodálatos megtapasztalásokkal ezeken keresztül is!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, Gita, igen jól esik, amit írtál, de ha tudnád, hányszor volt elegem! Mindig mondom Olinak, amikor benne vagyok a sűrűjében, hogy ha majd újra foglalkoztatni kezd a családbővítés gondolata, légyszi, emlékeztessen arra, milyen nyomorúságosan érzem ilyenkor magam - de sosem teszi meg. Én pedig a mizéria végén elfelejtem, milyen is volt az érzés (azt hiszem, ez is kegyelem). Aztán hála az Úrnak a várandósságok folytatása már nem olyan nehéz.

      Érdekes egyébként, hogy a gyerekek számának a növekedésével, egyre inkább tanít az Úr, hogy Tőle függjünk és becsüljük meg az életet annak minden nehézségével együtt. Elmondok erről két történetet.

      Amikor nagyon rosszul voltam, akkor kiderült, hogy az ismerősömnek is kisbabája lesz. Ő azonban egyáltalán nem volt rosszul. Nem gondoltam, hogy ilyen érzéseket fog bennem generálni a helyzet, de emlékszem, napokon át felháborodottan dohogtam magamban, hogy milyen igazságtalanság, hogy én ennyire pocsékul vagyok, ő meg élvezheti a terhessége minden percét. Aztán, a nehézségeim közepette egyszer csak megkaptuk a hírt, hogy az ultrahangon kiderült: üres a petezsák, Az ismerősömnek el kellett gyászolnia a várva-várt babát. Én továbbra is rosszul voltam, de minden hányás után napokon át eszembe jutott, hogy valaki most nagyon hálás lenne, ha cserélhetne velem - ez pedig nagyon megalázó érzés, de úgy rendesen helyre is teszi az embert.

      A másik történet a kórházi tartózkodásomhoz kapcsolódik. A szobatársam hozzám képest 4 nappal korábban került be súlyos vérzéssel (1héttel idősebb a babája, mint a miénk). Nagyon gazdag házaspár, amolyan öregecskén bohókás mentalitással, pedig az asszony néhány hónappal fiatalabb is, mint én. Mindkettőnknek a hatodik terhessége volt, de neki az első babája, mert ötször vetélt el. Minden rutin ultrahang vizsgálatnál összeszorult gyomorral várta, hogy meghallja a szívhangot, és amikor megvolt, akkor mindig nagyon megkönnyebbült - a következő vizsgálatig. Én nem éltem át azt a fájdalmat, amit ő átélt ennyi magzatot elveszítve. Nagy hatással volt rám az, ahogyan örült minden terhesen eltöltött napnak, és az is, ahogyan foglalkozott a terhestüneteivel, míg én szívesen megszabadultam volna mindtől! A bent töltött napok után nagyon felértékelődött a hat élő és viruló gyermekünk és valahogyan lekisebbült (vagy inkább értelmet nyert?) az a nyomorúság, amit a várandósság eleje okozott.

      De sokat merítek másokból is - belőled például. Amikor őszintén feltárod a nehézségeidet, az hetekig, sőt évekig bennem marad és visszatér hozzám vigasztalni, amikor nehéznek érzem a helyzetet. Nekem a várandósság eleje a nagyon nehéz, másnak más a nehéz. És mindegyikünket az Úr visz végig a maga útján. Ő mindvégig megtart, még ha az út közben azt is gondoljuk, hogy nem lesz elég az erő, nem lesz elég a kegyelem...

      Az Úr hordoz végig és Ővé a dicsőség azért, amit velem, bennem tesz. Ha mást bátorít, amin keresztülmentem, az nekem nagy öröm, és ezért még inkább Őt illeti a dicsőség!

      Törlés
  4. Kedves Eszter! Isten áldjon és őrizzen meg titeket!
    Ha jobban vagy, írjál még, mert egyszer azt hiszem említetted, hogy vannak még témáid. Nem tudtam mi ez a nagy csend itt erre feléd. Nem semmi, amin átmentél. Kívánok erőt és sok örömöt.
    Szeretek itt olvasni nálad.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, Betti, nagyon jól esett, amit írtál.

      Törlés
  5. Benéztem, gratulálok, elcsodálkoztam, de nem lepődtem meg. Sok boldogságot!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy benéztél és mosolyogtam azon, hogy nem lepődtél meg.:) Köszönöm a gratulációt.

      Törlés
  6. Micsoda örömhír! Szívből gratulálok!!! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük szépen, Anka! Örülök, hogy benéztél, remélem ti is jól vagytok.

      Törlés

Szívesen olvastátok