Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2012. szeptember 13., csütörtök

Nevevan kisasszony, 40.hét



Jó ideje nem írtam, talán már el is felejtettetek... Na, de most aztán felveszem fonalat.:) Remélem, hogy ez a poszt lesz az utolsó a szülés előtt (az azt jelentené, hogy hamarosan szülök). Meglátjuk, hogyan alakul...

Két hete felhívtam telefonon az illetékest az MTA Nyelvtudományi Intézeténél - Bó nevéről van szó - és rákérdeztem, hogy hogyan áll a névkérvényünk ügye, mivel az egy hónap már letelt. A hölgy nagyon kedves volt, és azt mondta "ó, az nagyon édes név, és már rég engedélyeztük". Múlt hét keddjén végre kaptunk egy rövid hivatalos értesítést is, pár nap múlva pedig már ebben a hivatalos listában is megtaláltam a nevünket, ami igen jó érzés volt. Bó neve tehát az lesz, amit kitaláltunk, és én NAGYON boldog vagyok! Nevevan kisasszony, most már megérkezhetsz!

Ennek örömére és annak hatására, hogy időközben megérkezett a kiságyunk is - ez egy külön bizonyság most nekünk - másnap nagyon vadul elkapott a fészekrakó ösztön. Olyan természetfeletti erőt éreztem fáradság nélkül, hogy meglepő tapasztalás volt! Egy teljes napig tartott a nagy sikálhatnék, pakolhatnék, rendezgethetnék, és egész nap takarítottunk, átrendeztünk és pakoltunk is a fiúkkal. Minden dolog a helyére és olyan tisztasági állapotba került, amit terveztem. Nagyon jól esett ez a fajta aktív munka, nem éreztem semmi fáradságot közben, és a végén jól esett látni az eredményt. De este, amikor leültem, azért éreztem a derekam, meg keményedett a hasam is - bár azt hiszem, ez normális így a vége felé.

Azóta elmúlt a szép rend, amit csináltunk és újra kellene sikálni ezt-azt. Időnként még elkap a 'nagy erőnlét', de aztán pár óra múlva semmi sem marad belőle. Van teendő, ami belefér ezekbe a fellángolásokba, (több) van, ami nem, de nem vergődöm ezen, úgy érzem a picur most már porcicák közé is megérkezhet.:)

Aztán örömből bánat is lett. Nemrég ugyanis telefonon beszéltem az egyik kedves lelki barátnémmal. Nagyon megrázó dolgot mondott az egyik ismerőséről, aki kihordta végig a babáját, hogy utána a vajúdásnál kiderüljön, nem él a pici. Meg kellett szülnie... Nem első gyerek volt, és a nagyobb tesók is nagyon várták a kis jövevényt...

Nem tudom miért, de ez a történet akkor éppen nagyon elevenembe vágott: fájt és együtt éreztem a családdal. Egyébként hívők. És ilyesmiket hallva elkezdenek bennem zakatolni a kérdések: Isten miért engedte? Vajon nálunk nem akarja ugyanazt megtanítani, mint amit ennek a családnak meg kellett tanulnia a szeretett és várt kisbabájuk elvesztése miatt?

Nem tudom a válaszokat. Nálunk sincsen garancia egy tökéletes kimenetelre, Isten nem ígért nekünk ilyet. Ha őszinte akarok lenni, akkor beismerem, hogy az események kimenetele fölött szinte semmi kontrollunk sincs... Így csak és kizárólag Isten szeretetében és hűségében bízhatok: bármi fog is velünk történni, Ő mindvégig velünk lesz, és ami velünk fog történni, az az Ő jó és tökéletes terve lesz, amit szívesen elfogadunk a kezéből.

Két hete pénteken egy rövid ultrahangon voltam a szülészeten, ami egy órákig tartó procedúrában végződött. Ugyanis négy császár és a betöltött 38.hét automatikus kórházba befektetést von maga után. Legalábbis ez ott mindenki számára evidencia volt. Csak nekem nem. Hála Istennek ez alkalommal tisztában voltam a jogaimmal és éltem is velük. Így súlyos halálos riogatásokkal megsorozva, de végül saját felelősségre mégis hazaengedtek. (Érdekes belegondolni, hogy ha beadom a derekam, és megfélemülök - szép magyar szó - akkor talán már aznap megszületett volna Bó.)

Furcsa érzés ez az egész: mintha 'mindenható' lennék. Mert bizonyos értelemben abszolút rajtunk, F.-en és rajtam áll, hogy mikor születik meg Bó. Ezt azért érzem így, mert rákérdeztem a dokinál és ő nem tagadta: ha befekszem, napokon belül megcsászároznak. Nagyon nagy a félelem bennük a hegszétválástól - érthető is, hiszen orvosok, akik napról napra komplikált és súlyos esetekkel találkoznak, így alapból a veszélyekre vannak ráállva. De az én esetemben ez azt jelentené, hogy semmiképpen nem hagynák, hogy Bó magától elinduljon. Még úgy sem, hogy ha minden rendben lenne velünk és osztályos beteg lennék, ahol sokféle műszerrel tudnák napi szinten csekkolni babánk méhen belüli állapotát.

Én nem ezekben a műszerekben bízom: nekem elég, ha érzem, hogy Bó mozog és elég, hogy békesség van bennem. Hiszem, hogy ha gond van, akkor azt meg fogom érezni és Isten meg tudja mutatni, hogy mikor kell bemenni.

Tehát a velem kapcsolatos orvosi hozzáállás szerint akkortól számítva, amikor befekszem a kórházba, pár napon belül meglesz Bó. El is játszottam a gondolattal, milyen érdekes lenne nekünk eldönteni, hogy melyik nap hangzik elég jól egy születésnaphoz... de aztán, ez csak egy gondolat volt.

Én egy ideje természetes folyamatként tekintek a szülés megindulására. Olyan folyamatként, amelyikben a baba és az anya teste finom összhangban kölcsönösen együtt munkálkodik. Amikor Bó érett lesz, akkor azt jelezni fogja. Isten olyannak alkotta meg őt, hogy a szervezete képes tudatni az enyémmel, hogy most akar indulni. Hogyan is siettethetném ezt a folyamatot, amikor a gyerekem jól van, de még nem áll készen? Hogyan gondolhatom, hogy majd akkor lesz jó szülni, amikor valaki mások úgy gondolják? Valakik, akik nem ismerik a testemet, és akik figyelmen kívül hagyják azt a finomra hangolt élettani folyamatot, ami a vajúdás kezdetéhez vezet?

És aztán itt van a programozott császármetszés, ami eleve patthelyzet. Vajúdni ugyanis szükséges lenne, hiszen a babának is fontos ez, meg én is jobban regenerálódnék egy többedik császár után. A saját vajúdást azonban nem akarják kivárni, marad tehát az oxitocinos mesterséges fájáskeltés. Az viszont bizonyítottan többszörösére növeli a hegszétválást. Tehát, ha a vajúdás spontán beindulása előtt oxitocinnal vajúdnék, az veszélyes lenne. Ha vajúdás nélküli programozott császárba egyeznék bele, az pedig kedvezőtlenül érintené mind a babát, mind engem.

Egy dolog marad. Kivárni. Addig, ameddig jó, addig, ameddig kell. Napokat, vagy akár heteket. És ha magától beindul a szülés és már vajúdtam, akkor Isten vezetésére bízni a folytatást. Ha meg máshogyan alakul, akkor egy ötödik császárban megtalálni az Úr akaratát. Merthogy ez most Rajta múlik és én nyitott szeretnék maradni. Nem siettetni semmit, csak várni arra, hogy Ő elém jöjjön és cselekedjen.

Mindez kockázatos? Minden szülés az. De felelősen dönteni azt jelenti, hogy a beszerezhető legjobb információk birtokában hozok egy olyan döntést, amelyért vállalom a teljes felelősséget, akármi lesz is. Számunkra ez az a döntés, amelyet nyugodt szívvel, békességben tudtunk meghozni és úgy hiszem, nem fogjuk megbánni, ha visszanézünk.

Ez persze azzal jár, hogy az egészségügyi személyzet részéről rendszerint teljes értetlenséggel, morgolódással, fenyegetőzéssel, ördögfalrafestéssel találkozom, amikor a kórházba megyek - és ezt most már heti szinten teszem.

Megértem őket, hiszen megnehezítem a munkájukat. Most én vagyok a homokszem a jól működő gépezetükben: a renegát páciens, a nem-engedelmes beteg. Nem vagyok 100%-ig együttműködő, hanem kérdezek, mérlegelek, és adott esetben visszautasítok, ezért próbálnak a 'józan eszemre hatni', próbálnak halállal meg hasonlókkal riogatni, de ez nálam most nem működik. Tudom, hogy azt teszem, ami a lelkiismeretemmel (és az ismereteimmel) nem ellenkezik. Hiszem, hogy Isten nem másként, hanem így vezetett most bennünket.

Jó lenne, ha más lehetőségeim lennének, de nincsenek. Isten az Ő tökéletes bölcsességében ennyit adott, ezért a meglévő lehetőségeimben keresem a megelégedést. És igyekszem kihozni belőlük a legjobbat, úgy, hogy megmaradjon a békesség bennem. Nem hamis biztonságérzet reménységére gondolok, hanem arra a békességre, ami Isten vezetésére és az általam ismert tényekre alapozódik. Muszáj valahogyan dönteni: és én nem akarok utólag sajnálni semmit. Akkor sem, ha félremennek is a dolgok - bár én nem erre készülök.

Két hete megcsászároztak volna, de nem akartam. Még mindig jól vagyok és a vizsgálatok szerint a baba is.

Hivatalosan ma töltöm a negyvenedik hetet. A mai nap orvosilag egy választóvonal, de nem úgy tűnik, mintha ez Bót különösebben izgatná. Az ő időszámításával úgy látszik nem kompatibilis ez a kalkuláció. Megvárjuk őt, biztosan van még bent valami dolga, bár ez egyre nagyobb nyomást helyez rám, mert a 'szakemberek' előtt nekem kell tartani a hátam kettőnkért.

Néha olyan könnyű lenne feladni és egyszerűen besétálni a kórházba, hogy "itt vagyok, felvághattok"... Az tervezhető lenne. Azt mondani: szüljünk ma vagy hétfőn. Várakozni néha nehezebb, de most nem annyira a várakozás érzelmi terhe miatt, hanem a nem-tervezhetőség ténye miatt. Reggel úgy kelni, hogy akár ma is szülhetünk, de lehet, hogy még egy hétig nem fogunk. Akár holnap is jöhet, de ne tervezzek vele, mert nem biztos. Nem mindig kellemes csak várni és "nem tervezni vele".

Ha szigorúan orvosilag nézzük, akkor nagyon szorít az idő. De ha a testem és a gyerekem szempontjából nézzük, akkor időnk annyi, amennyi kell. Szeretnék Istenre nézni, és minden kétellyel-teljes pillanatban Rábízni magam. Eszembe jutott egy kedves ének, amit régen tanultunk a gyerekekkel:

"Őrá bízom magamat,
Úgy a vihar tombolhat,
Hitem bár kicsiny, gyenge,
Jézus él a szívembe'"

Szeretnék nem arra gondolni, hogy mások szerint nekem mikor kellene megszülnöm ezt a babát (illetve mikor kellene kivenniük belőlem), hanem arra, hogy mikor indítja Isten útnak őt. Az Igében Pál apostol írja:

 Mindenütt nyomorgattatunk,
de meg nem szoríttatunk;
kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;
üldöztetünk, de el nem hagyatunk;
tiportatunk, de el nem veszünk;
mindenkor testünkben hordozzuk
az Úr Jézus halálát,
hogy a Jézusnak élete is
látható legyen a mi testünkben.
(2Kor. 4:10)

Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe - vagyis nem tudjuk, mi és hogyan fog velünk történni, de tudjuk biztosan, hogy Isten, Aki mindenható és minden fölött áll, tart a kezében mindent, ami a velünk történik. Isten nem kívül van az életemen, az események nem csak úgy ad hoc történnek velem, hanem egy bölcs Tervező terve valósul meg az ilyenféle kontrollálhatatlan eseményeken keresztül (is). Ő tart a kezében és onnan soha nem eshetek ki. Ezzel bátorítom magam, és várok türelmesen - na, és néha meg már igen türelmetlenül...

Az előző posztban emlegetett hab a tortámon is már egyre többször jut az eszembe. Vajon milyen lesz az a hab?...




  

9 megjegyzés:

  1. Imádkozom értetek:
    Emi

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm Emi! Én meg írok majd mailt neked.

    VálaszTörlés
  3. Nagyon kíváncsi vagyok ám a névre. Nagyon sokszor eszembe jutsz, imádkozom értetek, remélem minden simán fog majd menni. Azt hiszem nekem is sokat sgített, hogy voltak emberek, akik helyettem, értem imádkoztak, még akkor is, amikor én a tagadás legmélyebb bugyraiba kerültem. Isten meghallgatta imáitokat, és végre teljesítette szívem vágyát.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Timi, ennek nagyon örülök, dicsőség az Úrnak! A szíved vágyát megmagyarázod? Nem akarok mellélőni, de annyira örülnék, ha kisbabáról lenne szó. De ha nem az, akkor is jó, hogy az Úr meghallgatott.

      Valóban (én is) imádkoztam érted, és olyan jó az Úr, hogy rajtad keresztül engedi megtapasztalnom, hogy Ő meghallgatja a közbenjárók imádságát. Köszönöm, hogy megírtad.

      Most már nem kell sokat várni a névre, másfél hétnél tényleg nem akarom tovább pocakban tudni a leányzót. Persze mivel egyelőre ő dönt, hogy mikor indul, ezért a számomra ez nem annyira kívánságműsor.:)

      Ma nálunk a gyülekezetben arról volt szó, hogy megvan az ideje a születésnek és megvan az ideje a halálnak. Isten rendeli ki az idejét ennek a picurnak is. Én meg már várom, hogy itt legyen az ideje...

      Törlés
  4. Jól sejteg kisbabáról van szó. Bár még zabszemnyi sincs, de itt van a pocakomban. Tudom, hogy annyi minden történhet, de hiszem, hogy Isten megtart bennünket. Csodálom a hitedet, csodálom a kitartásodat, nekem ez nem ment így. SOkat lázadtam, úgy éeztem Isten azáltal, hogy bezárta méhem minden áldásától megfosztott, pedig a józan eszem mindig tudta, hogy nem véletlenül történnek így a dolgok, és Akik Istent szeretik minden javukra van.
    Neked könnyű szülést kívánok, és sok-sok erőt és kitartást hited mellett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hurrá, de örülök! Csodás! Jó az Úr! Úgy vártam már erre a híredre!

      Gratulálok a kis zabszemhez és imádkozom, hogy az Úr áldjon és őrizzen meg benneteket és legyen a várandósságod, meg a szülésed szép és nyugis!

      Érdemtelennek érzem ám magam a dicséretedre, mert azért nem ment nekem sem flottul elfogadni, amit az Úr ad. Kiváltképp, amikor nem adta meg, amire annyira vágytam.

      Hosszú folyamat volt, hogy most így tudom elvenni az Ő kezéből, amit ad - ez évek formálódásának a következménye. Én is sokat vergődtem és gyötrődtem Őelőtte imában, és igen: harag, önsajnálat és elutasítottság érzés volt bennem, mert bezárta a méhem. Nem tudtam elfogadni, hogy ott a vágy bennem, de Isten nem adja, amit annyira szeretnék. És nem tudtam megmagyarázni, hogy miért teszi ezt velem, csak lassan értettem meg, hogy meg akar tanítani Rá hagyatkozni. Persze ettől nem lett könnyebb a teher, csak Ő volt az, Aki hordozott.

      Most máshogyan van, de az nem változott, hogy Ő visz végig ezen a helyzeten is. És a vergődős harcaim idején sosem gondoltam volna, hogy az Úr az én átélésemen keresztül megáld majd másokat.

      Most téged meg engem is megáldott az anyaméh úgy-vágyott áldásával és ezért áldom az Ő nevét és együtt örülök veled! (Meg annak is örülök, hogy egy rövid ideig egyszerre mindketten várandósak vagyunk.)

      Köszönöm, amit írtál, Isten áldjon meg.

      Törlés
  5. Ó, Eszti, nagyon gondolok rád!
    Örülök, hogy igy szembe tudsz állni a kórházi kötelező protokollnak és nem tudnak megfélemlíteni. A legjobb az, ha békességed van ebben a döntésben. A várakozás biztos nem könnyű - visszagondolva Simon születésére, amikor legálább 10x volt olyan, hogy úgy éreztem biztos ma fogok menni szülni...

    Csak ma olvastam, hogy lesz ez a konferencia, igy erről lecsúsztunk... kik szervezik? Ti? Nagyon kíváncsi lettem volna, mert most elég húzós volt ez a két hét és sok mindenben elbizonytalanodtam... Csak az Úr tud megtartani.

    Isten adjon erőt nektek mindenhez és örömöt. Nagyon kíváncsi vagyok ám a névre!

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok