Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. április 14., szerda

Mi van, ha iskolába akar menni??



Nemrégen beszélgettem egy kedves anyukával, akinek otthonoktatott kamasz fia iskolába akar menni. Tényleg, miért akar iskolába menni egy otthonoktatott? Miért vágyakozik, mit fejez ki ez? Vajon a szülő rontotta el, vagy ezek a vágyak normálisak? Én elengedném iskolába, ha azt kérné tőlem a gyerekem? És vajon mit lehet ezzel kezdeni szülőként: figyelembe kell venni egyáltalán? Hát, ezen gondolkoztam mostanában, de még nem szeretnék válaszokat megfogalmazni. Azt hiszem említettem már valamelyik régebbi posztban az alábbi írást, be is linkeltem talán, de úgy gondolom, hogy időszerű és ideillő, ha teljes terjedelmében közzéteszem. Nekem jó volt most újra olvasni. Az előszót az otthonoktatott fiú, Kevin anyukája írta.


Kevin Naplója

Néhány hete kértem Kevet hogy írjon naplót az iskolai tapasztalatairól, mivel eddigi élete során otthon tanult. Az elmúlt tanévet elsőévesként töltötte el egy középiskolában. Az alábbiakban az iskolával kapcsolatos meglátásait olvashatják. Sajnálom, hogy úgy érezte, hogy én az iskolát “rossz dolognak” tartom, bár nem szerettem volna rossznak lefesteni. Gyakran megvédtem az otthontanulással kapcsolatos álláspontomat, és gyakran emlegettem az iskolával kapcsolatos negatívumokat, ő ezt úgy értette, hogy az egészet rossznak gondolom. De végül meghozta a saját döntését, s ez az, amit elvárunk tőle. Tiszteljük és támogatjuk a gyerekeinket, tudjuk, hogy értelmes emberek, akik tudnak döntéseket hozni.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


Oktatás egy magántanuló szemszögéből

Írta Kevin Snavley

Egész életemben otthon tanultam. Az egyetlen iskolának nevezhető hely, ahová jártam, az óvoda volt, de az természetesen játékról szólt. Gyakran tűnődtem azon milyen is lehet egész nap egy iskolaépületben lenni. Milyen szörnyű is lehet órák hosszat ott ülni és hallgatni a tanárok előadásait, és órák hosszat házi feladatot csinálni. És közben a legtöbb iskolába járó barátomat utol tudtam érni. Egy ideig, kb. 12 éves koromig, azonos szinten akartam lenni az iskolába járó gyerekekkel. Ez valószínűleg azért volt, mert náluk butábbnak és kevésbé intelligensnek éreztem magam, ami persze nem volt igaz. Csak több jelentéktelen dolgot tudtak, mint én. Erre tavaly jöttem rá, és akkor megértettem az otthon tanulás értelmét és örömeit. Hogy miért sokkal jobb, mint az iskola.

Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is voltak iskolába járó barátaim. Tulajdonképpen az unokatestvéreimet leszámítva soha sem voltak olyan igazi barátaim, akik otthon tanultak. Tehát mondhatom, hogy bizonyos fokig kettős gondolkodással nőttem fel. Egyfelől vágyakoztam az iskola után, másfelől pedig ellene voltam az otthontanulás során kialakult véleményem miatt. Szüleink gyakran elmondták nekünk, hogy miért rossz az iskolai tanulás, de természetesen gyerekként ezt nem érti meg az ember, mivel soha nem volt tapasztalatom. Így hát kb. 14 éves koromig elfogadtam, hogy az iskola az a rossz hely, ahová nekem nem kell járnom.

Mivel sosem jártam iskolába úgy gondoltam, hogy szörnyen írok, meg ilyenek. Végül úgy döntöttem, hogy beiratkozom a középiskola első évfolyamára, így kiderülhet számomra: miért tartják az iskolát jobbnak, miért prédikálnak a szüleim és más otthon tanuló diákok szülei arról, hogy az iskolába járás rossz, ill. miért sokkal jobb az otthontanulás. Megkaptam a válaszokat.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy száz százalékban személyes okokból döntöttem úgy, hogy iskolába fogok járni. Volt egy barátom, aki azt mondta, hogy csak az időmet vesztegetem majd. Be akartam neki bizonyítani, hogy meg tudom csinálni, de ha mégsem, ez még mindig jobb volt, mint otthon tanulni.

Erről meg is feledkeztem, amíg le nem ültem, hogy megírjam a tapasztalataimat. Azért ezt valahol egy kísérletnek gondoltam. Jó érzés volt 'szabályosnak' lenni. De ez a legjobb? Az írásom kedvéért átugrom az iskolaévet, megkíméllek benneteket az ott töltött 9 hónap részleteinek magyarázataitól. Az iskola pontosan olyan volt, mint amilyennek vártam. Egyáltalán nem volt annyira szörnyű, ahogyan a szüleim mondták. A napok egész gyorsan elteltek, nem volt szörnyen unalmas, és tudtam találkozni a barátaimmal. De már az első nap azt tapasztaltam, hogy nagyon kevés idő jut a 'szocializációra'. Az összes gyerek azt mondta "tudok lógni a barátaimmal!”. Nem az a 'lógás', amit én megszoktam. Azon a ponton hülye indoknak tűnt ez ahhoz, hogy ott akarjak lenni.

Miután eltöltöttem néhány hetet az iskolában kezdtem rájönni arra, hogy ki is vagyok. Egyáltalán nem voltam hülye, sőt. Ha valaki hülyének volt mondható, az az ott lévők 90 százaléka. Mindenki rajongva beszélt az írásaimról, beleértve az angoltanáromat is. Az összes tantárgyból jól teljesítettem, annak ellenére, hogy soha nem vettem részt eddig egy tanórán sem. Akkor jöttem rá, hogy én, aki otthon tanultam, akinek sosem 'tanítottak' semmi olyat, mint ezeknek a gyerekeknek, jobb vagyok náluk. Ironikus, nem? Kedvenc óráim közé tartoztak a Japán1, Jazz kórus, Angol1. Azok voltak a legjobbak.

Valami, amit igazán kezdtem utálni az iskolanapokkal kapcsolatban, a 6:30 órai felkelés volt, aztán 6 órát ott tölteni, majd másik 2 óra úszás a hazamenetel előtt, otthon pedig jelentéktelen házi feladatot csinálni. Az első félévben elég lusta voltam, de még így is jobb átlagom lett, mint a legtöbb gyereknek, bár önmagamhoz képest nem nyújtottam a legjobbat. Javítottam a második félév végére. Ki nem állhattam, hogy motiválatlan, hülye (nem akadémiai értelemben, hanem ahogyan viselkedtek), emberekkel voltam körülvéve. Egy másik divat, amit észrevettem, a “nem tudom” volt. Ezt mindenki használta.

Összességében az egész 9 hónap jól telt. Negatívumok és pozitívumok. Megtanultam, hogy amit eddig csináltam jobb, mint amit a gyerekek kapnak az iskolában, megtanultam, hogy amit a szüleim mondtak, nem volt teljesen eretnekség. Olyan dolgot tapasztaltam, amit eddig még nem csináltam, a misztikum elmúlt, és ami a legjobb: kétségek nélkül védhetem meg az otthontanulás filozófiáját, és szavahihető is tudok lenni. Azt is megértettem, hogy miért viselkednek az iskolába járók úgy, ahogy viselkednek. Motiváció elvesztésének hívják.

Gyorsan rájöttem arra, hogy ha nekem kellett volna elviselnem ezt a sok szart 9 éven át, biztosan nem az az ember lennék, aki ma vagyok. Barátaim azt mondták nekem "kiváló tanuló lettél volna!". Én azt mondom, nem, egy lusta disznó lettem volna, aki csak egy kanapét akar az élettől. Hozzáteszem, sokat tanultam én is a tv-ből. De érted miről beszélek: az “otthon tanulós” életem tett engem felelősségteljessé, intelligenssé. És az iskolásokat nem okolhatjuk a motiválatlanságuk (hülyeségük) miatt. Azok az iskolások, akik kapcsolatban voltak velem, is panaszkodtak, és nem értették meg őket. Nem is tudod megérteni, csak ha szabad életed van.

(Még valami másra is rájöttem: azok voltak a legintelligensebbek az épületben, akikkel már korábban is barátok voltunk. Micsoda egybeesés!)

Különbözőek vagyunk- van, aki el tud viselni 12 év iskolát, plusz főiskolát, a legtöbben nem. Tanárok között, akik azt mondják nekik, hogy nem elég jók, és éveket pazarolnak el az életükből olyan dolgokra, amik nem számítanak. Leggyakrabban észrevétlenül történik: te csak elpárologsz. Én is így kezdtem érezni az alatt a 9 hónap alatt. Minden gondolatod, minden álmod, amit be szeretnél teljesíteni, sugallatod, mind háttérbe szorul, és végül elfelejted, hogyan lehet más módon élni.

Javasolnám a szülőknek, hogy iskolába járassák a gyereküket? Egyáltalán nem. Könnyen 'eltévedhetsz'. Egy dolog, viszont amit tanácsolnék: találj olyan barátokat, akik szintén otthon tanulnak.

Tanácsolnám más otthon tanuló gyereknek, hogy menjen iskolába? Ha ez jót tesz neki, mint nekem, persze. Ha szeretnék megtudni milyen is az, igen. Máskülönben szar lesz. Egyszerű. Mindenkinek a javára válna, hogy lássa, de nem mindenki tudja ugyanabból a nézőpontból nézni. Szóval, mint minden más az életünkben, mindenkinek magának kell meghoznia ezt a döntést.

De itt vagyok, befejeződött az év, amiről úgy éreztem, sohasem lesz vége, és el kell döntenem, hogy mit szeretnék a maradék három évben. Az elmúlt néhány nap alatt mérlegeltem mit is szeretnék igazán. Fejezzem be a középiskolát, viseljem el a dolgokat, amiket nem szeretek, élvezzem azoknak a dolgoknak az előnyeit, amiket szeretek? Vagy menjek rögtön főiskolára, és koncentráljak arra, amit az élettel akarok kezdeni?

Ezeken még gondolkozom egy darabig.


Fordította: Rácz Mariann

A fentieket itt olvastam. (Kicsit igazítottam rajta stilisztikailag, de tartalmilag nem változtattam.)

8 megjegyzés:

  1. Ez volt ám az érdekes és elgondolkodtató írás! Olyan sokat járt már az agyam ezen az otthonoktatósdin, de bevallom őszintén, egyelőre nem mernék vállalkozni rá. Nem érzem azt, hogy vagyok elég beosztó (idővel kapcsolatban), hogy képes vagyok mindazt jól átadni, amit egy gyereknek tudnia kell és érdemes, hogy vagyok olyan "jó tanár" hogy lekössem a gyerekeimet, érdekesnek és jónak mutassam meg számukra a tanulást. Egyelőre csak abban vagyok biztos, hogy többet tudok adni nekik, mint amit az óvodában kapnának, ezért már most keresem a lehetőséget, hogy ne kelljen óvodába íratni őket.
    Az is eszembe jutott, vajon erre az otthonoktatósdira is meg kell érni? Hogy csak azért tudok egyelőre kizárólag az ovimentességben gondolkodni, mert "majd ha odaérünk, azon a hídon is átkelünk" elv alapján gondolkodom? Hogy a suli még messze van, s egyszerre mindig csak egy lépést szabad megtenni, mindig a legközelebbi feladatra koncentrálni?
    Nem tudom, merre formálódom majd a kérdésben, de hiszem azt, hogy a válaszok a megfelelő időben és megfelelő formában megérkeznek majd.
    Van egy nagynéném, kiváló pedagógus hírében áll, nemsokára nyugdíjas. Ő volt, aki a megyében először állt elő az erdei iskola ötletével. Ő volt az, aki fogta alsós osztályát és minden évben elvitte őket egy-két hetet valahová, pl. a nagyvisnyói táborba, ahol az oktatást az erdőben oldotta meg. Egyetlen hét alatt szinte az egész éves környezetismereti anyagot megtanulhatták - tapasztalás alapján - a gyerekek. Növényeket határoztak, időjárást, állatok viselkedését, környezeti változásokat figyeltek meg, nem kellett tankönyv, sem osztályterem, sem házi feladat, hogy alaposabban sajátítsanak el ismereteket, mint a suliban tették volna. Alaposabban és élvezetesebben! Az önálló felfedezés által. S közben mit ad Isten, még észrevétlenül megértették és élvezni kezdték az irodalmat, hiszen pl. Petőfi tájversei olyan igazinak tűntek ott az erdő-mező közepén... S a zene is, a klasszikusok éppúgy, mint a népdalok... Számomra szinte hihetetlen volt, mekkora ismeretanyagot halmoztak fel a "gyerekei" egy-egy hét alatt ezzel az iskolától teljesen távolálló módszerrel...
    Az is eszembe jutott, hogy ha én nem is vagyok/leszek esetleg képes arra, hogy jól tanítsam a gyerekeimet, van a családban valaki, aki abszolút alkalmas erre, s mire Rékám iskoláskorú lesz, ő is nyugdíjba megy... Nem beszéltem még vele erről, igazából csak gondolat gyanánt fészkelte be magát a fejembe, majd meglátjuk, érdemes lesz-e hagyni kiteljesedni, vagy egészen más úton járok/járunk majd. Egyelőre kaptam időt még arra, hogy a helyes döntést meghozhassam.
    Rékám nagyon közösségi ember, ezt is figyelembe kell vennem. Mert ha netán itthon tanulna, akkor még fontosabb, hogy legyen lehetősége megfelelő társaságban elegendő időt eltölteni. Remélhetőleg lesznek tesói többen is, de mivel az első öccse is még csak most készül megszületni, a többiek meg gondolatok csupán, hosszú idő telik el addig, míg megfelelő gyerektársaság veszi őt körül. Erre pedig látom, hogy nagy szüksége van.

    VálaszTörlés
  2. Érdekes amúgy Réka, mert a játszótéren is kommunkikatív, bevon akár vadidegen gyerekeket is a játékba, de nagyon megválogatja, kiket. Egy bizonyos szellemi színvonalnál nem adja alább - hihetetlen számomra, hogy képes ennyi idősen ilyen pontosan felmérni a többeket! Nem közösít ki senkit, nincs benne lenézés, lekezelés, de ösztönösen azokkal a gyerekekkel játszik szívesen, akik - bocsánat, hogy ilyen nyersen írom - egy bizonyos IQ szint felett állnak. Az sem baj, ha fiatalabbak nála, nem azt nézi, mit tudnak már, hanem azt, mennyi intelligenciával rendelkeznek.
    Döbbenetes látni mindezt. S ezért is nehéz számomra eldönteni, hogyan alakuljon majd iskoláskortól az élete. Mert szenvedne egy olyan osztályban, ahol nem veszik (nem vehetik) figyelembe szárnyalási vágyát, ahol mások miatt lélekölő gyakorlásokat és házifeladatokat kellene megcsinálnia, ugyanakkor ott a versenyszelleme, hogy szereti összemérni magát másokkal.
    Magániskola? De nem akarom azt sem, hogy sznob legyen. Viszont attól a gondolattól is irtózom (és szerintem ő is így lenne vele) hogy a mostani iskolarendszer keretei közé legyen szorítva.
    Bízom abban, hogy a megfelelő időben a megfelelő segítséget is megkapom majd a jó döntéshez. Addig is szorgalmasan olvaslak, hiszen gondolatébresztőek az írásaid és sokat segítenek abban, hogy megtaláljuk a helyes utat.
    Bocsánat, hogy ilyen hosszú lettem! Puszi!
    Gabka

    VálaszTörlés
  3. Gabka, köszönöm, hogy hosszú lettél! Jó volt olvasni, hogy mit gondolsz és hogyan változol.:) Igen, pontosan úgy van, ahogyan írtad: az otthonoktatásra megérik az ember.

    Először a gondolat is furcsa, hogy valakik ezt választják, és hogy ez működhet. Aztán elkezd motoszkálni az ember fejében, szívében. És mire tényleg aktuálissá válik, már nem tudja kiverni a fejéből, el lesz köteleződve.

    Nem azért, mert azt hiszi, hogy ő aztán több kompetenciával rendelkezik, mint egy tanár, vagy mert maradéktalanul képesnek tartja magát a feladatra. Hanem mert bízik Istenben, aki vezeti, elhordozza, bízik az anyai ösztöneiben, amik segítenek tájékozódni a gyereke szükségleteivel kapcsolatban, és bízik a gyerekében, hogy képes lesz a feladatra.

    Mert ez elsősorban nem a szülőről szól, hanem a gyerekről. Nem én tanítok, hanem a gyerek tanul, ami- valljuk be- sokkal könnyebben megy nekik iskolától távol, ahol a saját tempójában, az ő karakteréhez szabott módon teheti ezt.

    Gabka, az időbeosztással én is küzdök. De bele lehet nőni a feladatba. Nem azért, mert magamban bízok. Dehogy bízom magamban- hiszen egyáltalán nem látom előre azokat a körülményeket, amik jönni fognak, nem tudom, mi lesz 1, 5 vagy akár 10 év múlva, fogalmam sincs, milyen jelleműek és érdeklődéi körűek lesznek a gyerekeim külön-külön, mint ahogyan azt sem tudom, hogy ez miként fogja befolyásolni a családunk életét. De bízom abban, hogy Aki erre a feladatra elhívott, az nem húzott csőbe, hanem áldásait készíti ebből a helyzetből is. Ez viszont azt feltételezi, hogy folyamatosan rá kell hagyatkoznom és engedelmeskednem Neki.

    Ahogy írtam ezeket, az otthonszülés jutott eszembe. Amennyire én érzem, az is egy ilyen döntés: először távoli, aztán egyre jobban érzed, ahogy hív, és a végén már nem tudsz máshogy dönteni, mert annyira a tiétek ez az út. Amíg totál el nem köteleződsz mellette, addig csak a pozitív aspektusait kívánod el, de az ezzel az úttal óhatatlanul együtt járó rizikót ódzkodsz felvállalni.

    Amikor elkötelezted magad, akkor nincs visszaút: akkor már együtt látod az egész utat nehézségeivel, esetleges buktatóival és előnyeivel együtt- és akarod az EGÉSZ csomagot.

    De ez egy hosszú út, és nem is baj, hogy hosszú: a gyerekeink boldogulásáról és a mi életünkről van szó és (csakúgy, mint az otthonszülés esetében)- nem vehetjük könnyedén. A felelős döntés együtt jár azzal, hogy ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor sem fogok másokat hibáztatni: a mi döntésünk, a mi rizikónk.

    Én most az otthonszüléssel vagyok úgy, mit te az otthonoktatással. Hogy a jó részeit szívesen átélném, de a rizikóját még nem tudom teljesen felvállalni. De még nem is kell. Majd ha odakerülök, tudni fogom, hogy mit kell tennem, mint ahogyan te is tudni fogod, Gabka.

    Még két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy szerintem sokunknak nehezére esik megérteni az igazi tanulás mibenlétét. Az igazi tanuláshoz nem szükséges egy tanár, aki leadja az anyagot. Az igazi tanuláshoz csak egy érdeklődő ember kell és információ, amit megtanulhat. Nem szükséges közbenjáró oktató a tananyag és a tanuló között, hogy ha rendelkezésre áll a tananyag emészthető formában. Szaktanár akkor szükséges, ha nem áll a rendelkezésre tananyag emészthető formában. De akkor sem mindegy, hogy ki és hogyan tanít.

    Egyelőre úgy látom, hogy kis kreativitással, illetve oktató cd-k, dvd-k, videojátékok használatával még azok a tantárgyak is viszonylag könnyedén elsajátíthatóak tanár nélkül, amelyek első látásra lehetetlennek tűnnek otthontanulás szempontjából: pl. nyelvek vagy a zene.

    A versengő lánykáddal kapcsolatban az jutott eszembe, hogy az iskola nem jó közeg a fair-play versengéshez, mert nem adottak a feltételek ehhez. Viszont az otthonoktatottak is be vannak íratva egy iskolába, tehát részt vehetnek tanulmányi versenyekben és összemérhetik magukat más gyerekekkel azokból a tárgyakból, amiben erősnek érzik magukat.

    Na, most én is hosszú lettem. Sok gondolatot generált bennem a kommented, köszi.:)

    VálaszTörlés
  4. Eszti, ez azt jelenti, hogy ha az iskola versenyt hirdet valamely tantárgyból, vagy szavalóversenyt esetleg vagy bármit, akkor az otthonoktatott gyerkőc is nevezhet? Mert ez így egész jól hangzik. Persze lehet, hogy Rékámnak semmi ilyesmihez nem lenne kedve és egészen másban éli majd ki versenyszellemét, de ha netán szeretne, örülnék, hogy ha akadnának ilyen lehetőségei is.
    Köszi, hogy hosszan válaszoltál, most megint van min elmélkednem. :-)

    VálaszTörlés
  5. Gabka, megértem, én is így vagyok ezzel.

    Nem gondolom, hogy az otthonoktatottakat ezekből a versenyekből bármilyen jogszabályi alapon kizárhatnák. Elvégre ők is iskolások (csak magántanulói státuszban) és ezeknél a versenyeknél ez szokott a kritérium lenni.

    De megkérdezem majd a sulinkban, hogy a gyakorlatba ez hogyan működik: hogy tényleg lehet-e ezt. Most hogy így beszélünk róla, engem is érdekel. :)

    VálaszTörlés
  6. 'gyakorlatban', nem 'gyakorlatba'...:)

    VálaszTörlés
  7. Eszti, tényleg jó, hogy ezt most leírtad. Nagyon érdekes volt egy gyerek szemszögéből hallani...
    Ami engem aggaszt a mi esetünkben, hogy honnan lesznek otthonoktatott barátai?? olyan jó lenne, ha többen is csinálnák a környezetembe és jobban belelátnék. Mert nem lenne ilyen ismeretlen és "félelmetes". Pl. hogyan lehet jól beosztani az időt két kicsi gyerek mellett... húú, még mindig sok mindenen gondolkodom.

    VálaszTörlés
  8. Git, Kevin is felnőtt otthonoktatott barátok nélkül. Én úgy vagyok ezzel, hogy azért imádkozom, hogy küldjön a fiaimnak az Úr igazán komoly keresztény barátokat, akikekkel úgy lehetnek majd, mint Dávid volt Jonatánnal. Én ezt fontosabbnak érzem, mint azt, hogy feltétlen otthonoktatott legyen. Az persze külön bónusz, ha az, de én előbbit sokkal fontosabbnak látom.

    Nem tudom, hogy Kevin keresztény volt-e, de a nyelvezetéből gyanítom, hogy nem. Így viszont teljesen egyértelmű, hogy az iskolás barátai és őközötte nem volt túl sok közös pont, csak annyi, hogy mindketten okosak voltak és értelmesek. Keresztényeknél azért ez ennél sokkal több, hiszen a hit minden más dolognál jobban összeköt. Tehát ha van egy igazán közeli és komoly hitű keresztény barátja a gyerekemnek, akkor nekik nem lesz probléma, hogy az egyik otthonoktatott, a másik meg iskolába járó.

    Az időbeosztás- hát, az nem egyszerű. De azért ezt is olyan jól elrendezte az Úr. Mert elsőben még csak nagyon kevés időt kell a gyerkőcre fordítani, és még nagyon új neki, tehát a haladás látványos és sikerélményt okoz. Később, már egyre több és több idő kell az egyes tantárgyak elsajátításához, de addigra már rutinosabb a szülő is, a gyerek is, s mivel addigra már író-olvasó a gyerkőc, egyre kevesebb olyan időt igényel, ami szigorúan csak róla szól.

    Szerintem az első évek nem olyan nehezek, persze minden relatív. Én most úgy látom, hogy alternatív utak keresése az első időszakban nagyon jól működik. Szóval ha darálónak és unalmasnak érzi a matekfeladatokat a gyerek, akkor keresni kell neki egy játékos matek oktatószoftvert, amivel a gyakorlás nem idegölő, hanem kihívás. Vagy egy olyan könyvet, ami értelmesebben okít és játékosabb. Vagy pár hétig nem kell foglalkozni azzal, ami frusztrálja a gyereket, és aztán újult erővel vágni neki.

    Minden azon múlik, hogy mennyire ismered a saját gyereked szükségleteit, és hogy hajlandó vagy-e figyelembe venni a jelzéseit, és őhozzá igazítani a tanulmányokat.

    Meg fontos tudnia, hogy nem csak az a tanulás, amikor leül és az asztal fölé görnyed, hanem egész nap, szinte minden tevékenységében elsajátít vagy gyakorol valami fontosat. Így nem fogja megutálni a tanulást, csak megtanulja különválasztani az élvezetes meg a kötelességszerű tanulást. Mivel mindannyiunknak vannak kötelességei, ezért talán ezt is hasznos megtanulnia: és meg fogja csinálni, ha nem erről a fajta tanulásról kell, hogy szóljon az egész napja.

    Az időbeosztásról meg az jutott eszembe, hogy ez azért otthonoktatva sokkal rugalmasabb, mint iskolába járatva. Mert a legtöbb helyen így-is úgy-is le kell ülni az iskolás gyerek mellé leckét írni, meg hosszú órákat gyakorolni, már az első iskolás évektől kezdve. De ott még az iskolába, meg szakkörökre fuvarozást is meg kell oldani, és mindez kötött időpontokkal...

    Én csodálom az iskolás gyerekek szüleit: én nem bírnék így alkalmazkodni, és beosztani az időt, hogy munka, meg háztartás mellett még a gyerekre is fussa az időmből, sőt, mindenhova odaérjek, ahova kell... Szerintem ez jóval bonyolultabb, és több állhatatosságot követel, mintha kizárólag a saját családod napirendjéhez kellene alkalmazkodni, amit meg úgy alakítasz, ahogy nektek jó. Ezzel nem azt mondom, hogy ez könnyű és laza, csak azt, hogy talán kevésbé stresszes.:)

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok