Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. február 18., csütörtök

Sok gyerek?



Mostanában sok mindenen gondolkozom. Újabban nagyon szeretem a csendet, pl. a gyerekek ébredése előtti órát, amikor az ágyban fekve gondolkozom az aznapról és lényeges vagy éppen lényegtelen kérdésekről. Meg az éjjelt, amikor mindenki bent szuszog az ágyában, és mi is nyugovóra térünk. Amikor sötét lesz, és még csak kerülget az álom. Akkor jó a csend, a gondolatok, az emlékfoszlányok, benyomások, amik az elmúlt napból visszacsengenek.

Nekem csend van a fürdőben is, mert a zuhanyrózsa zenéje csupán hátterét biztosítja a gondolataimnak, imáimnak. Szeretek ott lenni, csukott ajtók mögött, és már amolyan pavlovi reflexként, ha belépek és behúzom magam mögött az ajtót, rögtön megrohannak a gondolatok, és rögtön az Urat kezdi szólítgatni a szívem.

Mostanában kevés a zene körülöttem. És nem zavar, nem hiányzik, hanem úgy érzem, ez most termékeny közeg a gondolataimnak, termékeny közeg formálódni, változni, érni. Mert annyi dolog van napról napra, amihez kell az agyam, gondolkozni, tervezni, rájönni, megérteni. Mostanában erről szólnak a napjaim, és be kell valljam, hogy szeretem ezeket a napokat.

Kevés a zaj is körülöttem, legalábbis így élem meg, bármennyire is furcsán hangzik. Mert a gyerekek hangja nem zaj, hanem része az életemnek, olyan, mint a lélegzés: megy magától, és nem zavar, hogy megy, de azt azonnal észreveszem, ha megszűnik. (Nem, nem a teli torkú ordítozásukról írtam ezt, az más ügy. :D) Amikor nagy ritkán gyerekek nélkül magunk maradunk, az nagyon furcsa. Zavaró, bántó. Nem is csak a hiányuk rossz: hanem az a közeg, amiben együtt vagyunk, az megszűnik, és ennek olyan hatása van rám kicsit, mintha légüres térben sétálnék- túl nagy a mozgástér, túl életidegen ez a közeg...

A napokban a gyerekvállalásról gondolkoztam. No, nem annyira a miénkről, sokkal inkább általánosságban. Arról, hogy miért vállalnak és miért nem vállalnak gyerekeket, vagy sok gyereket az emberek. Meg hogy ez jó-e, és hogy van-e értelme.

Sokan sokféle módon pirongatnak minket, többgyerekeseket. Hogy felelőtlenek vagyunk. Hogy értelmes ember nem szül többedik gyereket erre a vad világra. Hogy nem csak megszülni, de felnevelni is kell. Hogy szegény gyerek, őt senki sem kérdezi, hogy jó-e neki, hogy ennyi testvér között elvész, mint individuum. Hogy úgysem lehet mindnek megadni a szükséges figyelmet, érzelmi és anyagi gondoskodást, és így borítékolni lehet, hogy hátrányt fognak szenvedni.

Nem semmi vádak. És a legtöbb esetben az ember csak áll bambán, és mindenféle értelmetlen érvek jutnak csak ilyenkor az eszébe, mert ezzel a tömény rosszindulattal nem tudunk mit kezdeni, lefegyverez, béklyóba ver, megbénít.


Én már elég régen szembesültem ezzel utoljára, mert utóbbi időben ritkán mászkálok kint akkor, amikor mások ráérősen beszólhatnának. Boltba is a párom megy, egyrészt, mert csak neki van jogsija, másrészt, mert. De Gabka barátnémnak és Orsinak az elmúlt hetekben kijutott a csípősebb megjegyzésekből. Ezek a történetek elgondolkodtattak nagyon. És ezeket a benyomásaimat írom most.

Tehát a tömény rosszindulatnál tartottam. Ez a rosszindulat majdnem mindig aggódó szavakba van csomagolva, hogy úgy tűnjön, mintha az a másik éppen a mi érdekünkben tenne építő észrevételt. Pedig erről szó sincs. Nem a mi kis családunkat, pénztárcánkat félti. Nem is gyerekeink mentálhigiénéjéért (hmm, szép szó) aggódik. Hanem gyerekfóbiás. Abban a társadalmi közmegegyezésben hisz, miszerint a gyerek egy olyan tényező az ember életében, amely akadályokat gördít a normálisan élvezhető élet útjába. Azt mondja, hogy kis gyerek-kis gond, nagy gyerek-nagy gond. És azt is, hogy kevés gyerek-kevés gond, sok gyerek-sok gond.

Ami engem a leginkább bosszant, az az, hogy ez az egész alapvetően nem is a gyerekvállalás kérdése, hanem sokkal inkább a gyereknevelésé, de ezt nagyon sokan nem látják be, és nem értik meg. Mert ha egy gyerek jól van nevelve: ha képes engedelmeskedni, amikor az tőle elvárható, és tevékeny része a családnak a maga szintjén segítve, akkor azzal a gyerekkel élhető az élet. És ha tíz jól nevelt gyereke van, akkor ugyanúgy élhető lesz az ember élete.

Viszont ennek az ellenkezője is igaz. Ha van egy vagy kettő neveletlen, illetve bocsánat, neveletlen gyerek nem létezik, mert mindenkit nevelnek valahogy. Szóval ha egy vagy kettő helytelenül nevelt gyereke van valakinek, olyan, akit végeláthatatlan kiszolgálással tiszteletlen kis akarnokká tett, liberális nevelési elvei miatt pedig korlátlanul garázdálkodó agresszorrá, akkor az tényleg siralmas élettel számolhat. És nyilván, ha ezt fölszorozzuk, akkor tíz helytelenül nevelt gyerekkel az élet már valóban valamiféle földi pokollal is felér.

Felmerül a kérdés, hogy akkor vajon az a megoldás, hogy ne szüljünk többet, ha már helytelenül nevelt gyerekeink vannak?

Sőt, lépten-nyomon tanácsoljuk másoknak is azt, hogy ők is tartózkodjanak az ún. gyermekáldástól, csak azért, mert az a mi esetünkben is inkább átok?



Nem az lenne a megoldás, hogy inkább megneveljük a meglévő csemetéinket? Hiszen hiába nem szülünk többet, attól még lesz egy, kettő, vagy akárhány már létező gyerekünk, akik továbbra is megkeserítik majd az életünket, ha ez így marad. És ezt látom én nagy gondnak: hogy az emberek megkeserednek. És a keserűségüket kiöntik azokra, akik boldognak látszanak a gyerekeik között. Mert ők nem boldogok, és nehogy már más az legyen.

A másik ide kapcsolódó dolog, a szülés. Meggyőződésem, hogy az anyák egy jelentős része saját tervei ellenére azért nem vállal több gyereket, mert átélt néhány traumatikus szülésélményt, és úgy érzi, hogy többet nem tudna és nem is akar végigkínlódni. Ezek azok az édesanyák, akik nem tudták földolgozni a traumát, és ezért másokat riogatnak szörnyű szüléstörténetekkel. Azt is a kötelességüknek érzik, hogy letörjék az ember optimizmusát és mindenképpen tragikus, de minimum traumatikus véget fessenek föl szegény érdeklődő várandósoknak, akik a hálójukba akadnak. Nem szeretném elpoénkodni, nagyon komoly ez a helyzet is, csakúgy, mint az előző.

De mi a megoldás?

Vajon segít-e valamit az, ha megpróbáljuk elfelejteni azokat a borzalmas órákat, amiket egy csoda, a gyerekünk születése jelentett a számunkra?


Úgy hiszem, hogy sem a passzivitás, sem az elkerülő mechanizmusok nem képesek végleges lelki gyógyulást hozni egy szülési traumából. Nem segít az sem, ha lépten-nyomon másokat riogatunk. Csak egy dolog segít: hajlandónak kell lennünk tenni a gyógyulás érdekében. Ez először is azt jelenti, hogy készek vagyunk szembenézni a valós helyzetünkkel, és megbocsátani azoknak, akik vétkeztek ellenünk. Hogy lépésről lépésre objektíven végigelemezzük, hogy mi történt valójában, és megpróbáljuk megérteni a jelenlévők reakcióit, döntéseiket és megpróbáljuk rekonstruálni a saját érzéseinket. Ebben a helyzetben el kell jutnunk oda, hogy már nem akarunk elmenekülni és felejteni, hanem föl akarjuk dolgozni. Ez a trauma súlyosságától függően lehet akár nagyon fájdalmas is.

Sajnos az anyák egy része inkább a menekülést választja, semmint a szembenézést. A menekülés viszont álmok összetörésével jár, és tervezett kisbabák meg nem születésével. Megkockáztatom, esemény utáni tablettákkal és abortuszokkal is. Mert ha az ember nem egészséges érzelmileg, akkor nem tud teljesen józan döntéseket hozni. Mert akkor arra törekszik, hogy minimalizálja a fájdalmat, és hogy ne kelljen emlékezni. Egy növekvő pocak a benne mocorgó kis élettel pedig nagyon is emlékeztet...

Meg kell értenünk, hogy egy szülési trauma, az egy ugyanolyan sérült lelkiállapot, mint amikor valakit megerőszakolnak, vagy súlyos baleset éri: onnantól fogva már nem vagy teljes egész érzelmileg. Nem szabad félvállról venni, és abban ringatnunk magunkat, hogy majd az idő mindent begyógyít- mert nem fog. Tenni kell érte. És ennek a legjobb módja, ha nyitott marad az ember egy következő gyermekre is. Ne fosszad meg a létezési lehetőségtől azt a kisbabát, aki jönne- pusztán azért, mert nem vagy hajlandó szembenézni a fájdalmas múlttal.

Egy élet mennyivel több, mint az a pár óra, amit a világrahozatalakor szenvedünk?



Elismerem, hogy nagyon nehéz kérdések ezek, de muszáj ezt az aspektust is fölvetnem.

Gondolkozz el valamin. Tegyük fel, hogy jól neveled a gyerekeidet. És tegyük fel, hogy csodálatos, szép szülésemléked van. Ha valaki garantálná, hogy ez a két dolog a hátralévő életedre nézve mindig igaz lesz: nos, akkor vajon hány gyereket vállalnál? Vajon képes lenne-e valaki lebeszélni téged egy többedikről, amikor sikertörténet számodra minden, ami a gyerekeidről szól?

Ha kiégett vagy, az nem a gyerekeid miatt van, hanem amiatt, hogy eddig nem neveltél helyesen- de ezt még meg lehet változtatni.

Ha összeszorul a gyomrod vagy a torkod a szülőszoba kifejezésre, az nem amiatt van, hogy nem vagy képes méltósággal, szépen szülni, hanem amiatt, hogy nem voltak ideálisak a körülmények, és a jelenlevő személyek hozzáállása (többek között a tiéd) nem volt megfelelő. A saját hozzáállásodon tudsz változtatni, a tőled független dolgokat pedig megtanulhatod jobban elfogadni.

Én tehát úgy látom, hogy azok, akik másokat erőszakosan igyekeznek lerombolni azzal, hogy a sokgyerekesség létjogosultságát elvitatják: nos, úgy tűnik, ők olyan emberek, akiknek bőven van mit sepregetni a házuk táján. Azt hiszem ez az, amire bátoríthatjuk őket, mi, többgyerekesek a sokgyerekesekkel, és azokkal együtt, akiknek még nincsen sok gyereke, de majd lesz. Bátoríthatjuk őket arra, hogy kezdjenek el sepregetni, és az jobbá fogja tenni az ő életüket is. (Velük együtt pedig a miénket is.)


És ha már ők nem tudnak kilépni a saját falaik közül, akkor legalább mi forduljunk megértéssel és szeretettel feléjük, még akkor is, ha nem várhatunk viszonzást érte... A szeretet nagyvonalú és előzékeny. Nem gerjed haragra, mindent remél... Azt hiszem, nekünk is van még mit tanulni.

16 megjegyzés:

  1. Szépen összefoglaltad, Eszti, jó volt olvasni! Igen, egyetértek a gondolataiddal.
    Nekem szép szülésélményem volt. Nem azért, mert nem szenvedtem - dehogyisnem, néha úgy éreztem, ez a vég, többet bírni nem is lehet. Csak voltam olyan szerencsés (gondoskodtak rólam annyira odaföntről!), hogy a megfelelő emberek készítettek föl a szülésre, azokra az órákra. Megtanították nekem, hogy a fájdalom kegyetlenül nagy, mégis fantasztikus, hisz egy csodához visz közelebb. Minden egyes fájás egy lépéssel előbbre segít, tehát nem ellenségről, hanem jóbarátról van szó. Mennyivel más így nekiindulni az ismeretlen nehézségnek! És mennyire más végigcsinálni úgy, hogy szerető, segítő, támogató kezek és szívek kísérnek az úton. Igen, magamnak kell bejárnom, de ott vannak a háttérben és minden rezdülésük azt sugallja, jól haladok, jófelé megyek, el fogom érni a célt!
    Most, így pár hónappal a második szülésem előtt teljesen más érzéseim vannak, mint az elsőnél. Már nem félek az ismeretlentől, mert már ismerem. Most sokkal inkább félek attól, amit ismerek. Mert tudom, mennyire fájdalmas és nehéz. Ugyanakkor mégis türelmetlenül és boldogan megyek elébe, hiszen ismerem már a boldogságot, amit a gyermek nyújt - megéri, minden perc megéri, százszorosan!
    A gyermeknevelés pedig a világ legbonyolultabb és mégis legegyszerűbb dolga. És hiába mondják sokan, hogy sok gyereknek nehezebb megadni mindent - de mit is kellene megadni egy gyermeknek? Ha anyagiakban gondolkodunk, akkor valóban elkedvetlenedhetünk. De mennyi az az anyagi dolog, amire egy gyermeknek szüksége van? Hol a határ a szükséglet és a fölösleg között? Ezt nehéz kitalálni. De meggyőződésem, hogy sokkal boldogabban nő föl az a gyermek, akinek nincs ugyan 5 pár cipője, nincs tele a szekrénye méregdrága, márkás holmikkal, nincs millió játéka, csak néhány, amit szeret, ugyanakkor van anyja, apja, és testvére(i)!! akiktől szeretetet, elfogadást, megértést és biztonságot kap!
    És nem utólsó sorban ott a Jóisten, akinek a szeretetére mindig számíthat... Ugyan mi kell még?

    VálaszTörlés
  2. Egyetértek... elszomorít, hogy mennyire hülyén állnak az emberek a többgyerekesekhez és ezt még hangoztatják is. És el szoktam mondani, mennyire jó gyerekeim vannak és még tízet is szülnék ilyenekből! Mert szerintünk sem a mennyiséggel a nehéz...

    VálaszTörlés
  3. Gabka, nagyon egyetértek. A gyerek anyagi szükséglete és anyagi igényei két fogalom, amely gyakran össze van keverve. Valaki azt mondta egyszer, és nagyon igaz, hogy egy gyerek sohasem sznob, csak a a szülő az.

    A szülő azt hiszi, hogy a gyerekének ez, meg ez, meg ez, FELTÉTLENÜL KELL. Valójában pedig az a helyzet, hogy a gyerek boldog sokkal kevesebbel is, mint ahogyan a szülő képzeli.

    A szülő a gyerekben elégíti ki igényeit. És azért enged a gyerek pumpolásának (ovis, és nagyobb korosztály), mert az ő hiúságát is legyezgeti az, hogy ők sem maradnak el a szomszéd gyerekétől cuccok szempontjából. De ennek semmi köze ahhoz, hogy mire van egy gyereknek szüksége.

    kiseri, olyan furcsa, de tényleg így van: hogy az embernek reklámoznia kell a normális családi mintát, mert tele van a társadalom elhanyagolt, helytelenül nevelt, boldogtalan gyerekekkel, akik nyilvánvalóan nem adnak túlzott ihletést a gyerekvállaláshoz... Azért jó, hogy vagyunk egy páran, akik demonstrálják a társadalom gyerekszeretőbb keresztmetszetét. :)

    VálaszTörlés
  4. Nagyon tetszik ez a bejegyzés, teljesen egyet kell, hogy értsek.
    Nekem szörnyű első szülésem volt és sokáig rá is nyomta a bélyegét arra, hogy vajon akarjak-e majd több gyereket. Aztán Isten olyan jó volt hozzám, hogy szépen rádöbbentett dolgokra. Mikor másodszor is terhes lettem, nagyon vártam a szülést, mivel az volt a tervem, hogy lévén azóta Amerikába költöztünk, itt agyba-főbe adják az epidurált, hát gondoltam majd én is élek vele. Igy totál megnyugodtam. Aztán mikor 5-6 hónapos terhes voltam valamit elkezdett Isten mozgatni bennem, röviden csak annyi, hogy végül egy születésházban szültem, dúlával, szülésznővel, ahogy akartam, én vágtam el a köldökzsinórt, addig fogtam a picit ameddig akartam, senki nem zavart...szóval csodálatos élmény volt a fájdalom ellenére.

    Csodálatos az a tudat is, hogy tudom, nem minden rajtam múlik, hiszen Isten velem van és kérem minden nap, hogy adjon bölcsességet a gyereknevelésben hiszen én nekem fogalmam sincs sokszor , hogy mi hogyan kell csinálni.
    Sokszor gondolkodom el azon, hogy vajon szülők akik nem ismerik Istent, hogyan nevelik a gyermekeiket. Én mindenesetre hálás vagyok, hogy nem egyedül vagyok ebben az egészben :-)

    VálaszTörlés
  5. Erre pedig egyszerű a válasz:

    Mert amikor a gyerekek felnőnek, a testvéreik azok, akikre mindig minden körülmények között számíthatnak! Minél több testvérük van, annál inkább biztosak lehetünk mi szülők benne, hogy jó kapcsolatban lesznek egymással felnőve.

    A nagymamámék 6-an voltak testvérek. Felnőve sokfele költöztek az országban, sőt a világban is, de mindig összejártak és a mai napig is összejárnak a gyerekeik, az unokatestvérek is.

    És a szüleiknek nem volt mosógépük, a testvéreivel nem jártak iskolába, csak 6 évet, nem voltak gyerekszobáik, sőt boltban vehető játékaik se. De felnőttek, lett közöttük, aki továbbvitte a földműves hagyományt, lett bkv menetirányító, konyhai dolgozó, villanyszerelő, varrónő. És ha valaki a diplomáról kérdezne, az ő gyerekeiknek már több adatott meg (bár a saját gyerekszoba nem volt jellemző) és mindegyikük családjában van legalább egy gyerek, aki diplomát is szerzett (a népművelő/könytár szaktól a mérnökiig). És összejártak tarhonyát készíteni, meg disznót vágni se kellett idegent hívni, de a pesti tűzijátékot is meg tudta nézni a vidéki család, és utána a nagymamámnál aludtak.

    És nekem volt gyerekszobám és játékom, van diplomám is, de nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy az én anyám megadta nekem azt, amit a nagymamám megkapott az ő anyjától: Hogy tudjuk, kik vagyunk, hogy megelégszünk a munkával, amink van és tudjuk, hogy fontosak vagyunk. A társadalom egy apró csavarja, ami éppen a helyén van.

    Ma mindenki főiskolára/egyetemre jár, de legalábbis leérettségizik és mindenki mérnök/ügyvéd/orvos akar lenni (de esetleg "csak" tanár lesz, mert oda elég a pontja - na, ez is megérne egy misét!), csak éppen lehet, hogy a hobbija a villanyszerelés, varrás, főzés - csak milyen zsenánt már varrónőnek meg szakácsnak menni, mert abból "nem lehet megélni". Pedig boldog lehetne, hogy megtalálta a helyét, ahol ő is hasznos. Így meg csak egy a sok diplomás közül...

    Csak éppen ügyvéddel és mérnökkel is folyót lehet rekeszteni, nem beszélve a kommunikációs szakemberekről... És ezt elfelejtik, hogy a túl sok jelentkező miatt a diplomával is kitörölhetjük a fenekünket és a munkanélküli segélyből se lehet megélni, miközben nem kapni rendes mesterembert, akinek ugyan nincs diplomája, de átrakja azt a falat, megszereli azt a mosógépet, megvarrja azt a ruhát, kicseréli azt a cippzárt.

    Ezért eldobjuk és újat veszünk a mosógépből, a cippzáros kabátból - pedig meg lehetne javítani és még viselni, a különbözetet meg könyvre/színházra/mozira vagy csak az életre költeni...

    Hát, válaszold a kételkedőknek EZT!

    VálaszTörlés
  6. Beszélgettünk egy chatfórumon néhányan, akik babát várnak. Arról folyt a szó, hogy hány gyereket szabad bevállalni a mai világban, mert több gyereknek képtelenség megadni mindent. Kérdeztem a csajokat, szerintük mi az a minden, amire egy gyereknek szüksége van. Sok mindent felsoroltak, többek között iskoláztatást, nyaralást, külföldi utakat nyelvtanulás céljából, stb. Szerintem 1. aki tanulni akar, bárhol tud (akár otthon, ugye:-) ) 2. Nem méregdrága nyaralás kell a gyereknek, persze szuper, ha eljut ide-oda, DE elsősorban a szüleivel és testvéreivel tartalmasan eltöltött időre van szüksége és sokszor emlékezetesebb a közeli erdőszéli családi piknik, mint a kéthetes tengerparti nyaralás 3. Nyelvet nem csak külföldön lehet jól megtanulni! Példa vagyok erre én is - főiskolás voltam, edzőt szerettem volna, de nem tudták anyuék megfizetni, én tanultam, tehát szintén nem kerestem eleget, bár a suli mellett dolgoztam is. Végül elmentem fél évre a Balatonfelvidékre egy jónevű edző lovardájába. Kosztért-kvártélyért és napi egy óra edzésért dolgoztam - lovakat gondoztam, lovagoltattam, túrákat vezettem. És mit ad Isten: egész nyáron külföldieknek vezettem túrát, ami azt jelentette, hogy reggeltől-estig nem hallottam magyar szót és magam is kénytelen voltam angolul beszélni. Ősszel visszamentem a suliba és szakmai nyelvvizsgát tettem, 5-ös eredménnyel. Egy percet se töltöttem külföldön, a szüleimnek egy fillérjébe se került, mégis megvolt az edző is, a nyevtanulás is....
    Voltam a szüleimmel gyerekként az Adrián, de sokkal több élményem fűződik a balatoni hétvégéhez, ahová egy baráti családdal együtt mentünk. Legemlékezetesebb élményeim pedig: napfölkelték lóháton a tanyán, közös lovaglások, egy nap a helyi strandon, apuval jégkorongmeccs-nézések lilára fagyva a koripálya fedetlen lelátóján....

    VálaszTörlés
  7. Gabi, Altair, Gabka: KÖSZÖNÖM A GONDOLATAITOKAT. Nagyon értékesek nekem ezek a hozzászólások, talán nem is sejtitek, mennyire. Még egyszer köszönöm.

    VálaszTörlés
  8. Sziasztok,
    Eszti, nem az én levelem ihletett a témára? :D
    Amúgy készul a válasz a fejemben...
    Nagyon elgondolkodtatott, amit írtál, mert pontosan így érzek most, hogy a nem túl szép szülésélményem első eredménye az volt, hogy kijelentettem, hogy soha a büdös életben nem szülök többet - bocsánat, nem szépítek... És a csalódás igenis visszaveti az emberben a dolgokat.
    És nem könnyű feldolgozni sem, dehát te tudod miről beszélek.
    Most azon gondolkodtam ennek kapcsán, hogy miért gondoltam sokszor, hogy Isten valamiképpen igazolni fog, hogy jól döntöttünk, mikor még gyereket vállaltunk - főleg a beszólók előtt - azzal, hogy pl. könnyü szülésem lesz, vagy hamar felépülök utána, vagy nyugis bébit kapok aki mellett esetleg aludni is lehet az első évben. Mert én elég hasfájos, sokat ébredős bébikkel áldattam meg, akik mellett irtó sokat sírtam a fáradtságtól és kétségbeesésemben az első évükben. aztán a harmadik szülés egy nagy csalódás volt, sok fájdalmas emlékkel meg még fájdalmasabb első hetekkel. Valakinek meg csak úgy jönnek a könnyű gyerekek, nyugis bébik, álomszülések.
    Szóval engem Isten a gyerekeimen keresztül formál, mégpedig igen erősen.
    Persze nekem is voltak szép élményeim - a második szülésem olyan volt, mint amirol Gabka irt az elején - és örülök a gyerekeimnek, nem bántam meg, hogy jöttek. És tudom, hogy mennyire kegyelmes volt hozzánk az Úr, mindenhez adott erőt... mégis sok megválaszolatlan kérdés kering ezzel kapcsolatban a fejemben. A nevelés is nagyon komoly, mert tényleg iszonyú nehéz ott, ahol nincsenek jól nevelve a gyerekek. És nem könnyű jól nevelni. Ha nem lenne itt Isten, akihez lehet könyörögni bölcsességért, stb, én is felsültem volna.

    A sokgyerekes léttel kapcsolatban viszont igen jók a tapasztalataim, mivel mi 6-an vagyunk tesók és ezért vagyok leginkább hálás a szüleimnek hogy ezt vállalták, bár nem így tervezték. Teljesen igazad van Gabka, olyan jo volt olvasni a "lovas" hozzászólást, mi is sok hasonlót átéltünk. És az ilyenre sokkal jobb visszagondolni, mintha arra kellene ehelyett, hogy kaptam pénzt, befizettem, kijártam...

    VálaszTörlés
  9. Én inkább bele se merek gondolni, hogy mi lesz majd, amikor jön a harmadik baba. Főleg a család részéről.
    Első gyerek: túl kora, nem?
    Második gyerek (most 20 hetes pocakba: túl gyorsan jött a második után, nem?
    Harmadikra sajnos már borítékolom: túl sok, nem?
    Van a családban, aki már most! mondogatja, hogy de ugye több gyereket nem akartok?
    Én ilyenkor visszakérdezek, hogy miért ne, láttad te már az elsőt?

    VálaszTörlés
  10. git, én is azt gondoltam, hogy lesz majd igazolás az Úr részéről, és majd a következő, vagy az az utáni szülés olyan lesz, ami mega-áldás a többihez képest. Nem tudom, hogy miért gondoltam ezt, talán az igazságérzetem miatt... Nekem onnantól, hogy megszületnek, nincs gond a gyerekeimmel, de tudod, olyan fura ez: a legtöbb császáros ismerősömnek semmi baja azzal, hogy így szült... csak énnekem okozott ez nagyon nagy lelki megrázkódtatást.

    És nagyon igaz, amit írtál, hogy az Úr esetünkben a gyerekeinket, és az ő világrajöttüket választotta formálásunk eszközéül. Azt hiszem, hogy nem minden asszonyban munkálkodik ilyen módon a gyerekekkel kapcsolatos történéseken keresztül. Sok más eszköze is van, amivel formálhat, de úgy tűnik nálad és nálam ez tudja a kívánt hatást elérni: ez tör össze kellőképpen...

    Nagyon köszönöm, hogy leírtad, git, elgondolkoztatott, és jól esett olvasnom.

    Marywolf, igen, erre fel kell készülni. :)

    VálaszTörlés
  11. Eszti, kukk be hozzám, kérlek!

    VálaszTörlés
  12. szia!
    szeretnélek olvasgatni, ha nem zavar. Kiseritől kaptam egy díjat és onnan kavarodtam ide. (megérte) Üdv. Mária egy 9 gyerekes anyuka

    VálaszTörlés
  13. Szia Mária! Nagyon örülök, megtisztelsz. :) Én is bekukkantok hozzád. Csodajó dolog lehet ilyen szép nagy családban élni! Isten áldjon és tartson meg benneteket.

    Szeretettel:

    Eszti

    VálaszTörlés
  14. Sziasztok!
    Először is nagyon jó bejegyzéseket és gondolatokat találtam ezen a blogon, további sok hasonlót kívánok!

    Egyetértek a bejegyzéssel. Én most várom az első babámat több sikertelen próbálkozás után. Engem is eléggé felkavartak az ismerősök és rokonok szülési történeteikkel, mert főleg a rossz derült ki belőlük.Mivel a könnyű születésekről is hírt kaptam, köztük a sajátomról Édesanyám elbeszélése alapján, így attól azért kissé megnyugodtam.
    Azért izgulok , de ez engem nem tudna eltántorítani a vágyott gyerkőctől és remélem szülés után is fel tudom majd dolgozni az élményeket, hisz a szomorú előzményeket is feldolgoztuk a Párommal.

    A sok gyerekes családokról nekem nincs általános véleményem,hisz van az ismerettségi körben több jól működő ilyen család.
    Viszont van egy rokon család ahol a vallás is fontos és a gyerekek is jól neveltek szerintem , de a nagymama és a nagypapa foglakozik és van velük a legtöbbet és ők rohangálnak velük mindenhova és a szülőket még anyagilag is segíteniük kell, mert azok nehezen bírják.
    És ott most jön a 4. baba, aminek már a nagyszülők nem tudnak felhőtlenül örülni, hisz azzal is nekik lesz több dolguk.
    Szóval erről csak annyit, hogy szép dolog a nagy család, ha nem arról szól, hogy rátelepedünk másokra, mert többet vállalunk , mint amit a szülőpár elbír.
    És itt nem arról van szó, hogy nem örül aki segít, hanem,hogy ne legyen állandó és kötelező dolog , szinte kényszer másnak ami a mi dolgunk lenne.

    Remélem érthető voltam és nem sértő.
    Üdv , Réqu

    VálaszTörlés
  15. Milyen jókat tudnánk erről beszélgetni egy fincsi tea mellett... mindenki szívét-agyát beindítja ez a téma.
    Réqu, mi olyan messze vagyunk a családunktól, hogy sajnos nem számíthatunk segítségre, és valóban nehéz nagyszülők, nagynénik és nagybácsik nélkül négy gyerekkel, sose számíthatok valakire, aki egy kicsit is vigyázna rájuk. Anyagilag viszont azért jó így, mert megtanultunk saját lábunkon megállni, beosztani a lehetetlenül kevés pénzt és nem folyton másra szorulni vagy kölcsönkéregetni. Szóval hiányzik a család, de nem a konkrét segítségek miatt, hanem lelkileg...
    De nem értem azt a nagyszülőt, aki tehernek érzi, miért nem szól? az én anyukám őszintén meg szokta mondani, mit vállal, mit nem, és én megértem, mindenkinek vannak határai.
    Eszter, kitaláltam még egy szöveget a kötekedőknek!:) Múltkor azt kérdezte már megint valaki a férjemtől, hogyan tudunk eltartani ennyi gyereket. Legközelebb azt fogjuk válaszolni az ilyen kedves embereknek, hogy egy gyereket nem eltartani kell, hanem szeretni és nevelni... annyira utálom, hogy mindig a zsebünk érdekli őket! én sose mernék ilyet kérdezni senkitől! ráadásul mindig olyan kérdezi, akinek tényleg semmi köze nincs hozzá, mégcsak nem is ismerjük egymást... érthetetlenek az emberek...:)
    Na jól kidumáltam magam már reggel...:)

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok