Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2011. július 1., péntek

A puding próbája... az evés? (marathoni poszt)



Puding... Édes és csábítja a szemet. Ki ne falná be azonnal?

- Mmmm, de jól néz ki...
- Jól hát!
- Nnnnagyon jó lenne belekóstolni... de talán mégsem kellene.
- Mégsem?? Hmmm...
- Igen. Tudod, gondolkoztam. Én úgy hiszem, nem akarok pudingot enni. Nem értek egyet a pudinggal.
 - Hogy mi van? Már megbocsáss, de te nem dönthetsz puszta előítéletek alapján. Ki kell próbálnod, és amikor megízlelted, hogy milyen, akkor leszel képes megalapozott véleményt alkotni róla. Szóval a pudingot meg kell kóstolni! Máskülönben honnan is tudnád, hogy nem ízlik, ha ki sem próbáltad?...

De tényleg rá lehet ezt húzni mindenre? Szükséges a dolgokat kipróbálni ahhoz, hogy megalapozott döntést hozhass? Muszáj enni a pudingból, hogy megítélhesd, hogy az a puding megfelel-e neked? Vagy nem is az evés a puding próbája?


Egyik kedves olvasóm, Abi, érdekes dolgokon dilemmázik. Talán nem ő az egyetlen, aki ezeket a kérdéseket magának/másoknak már megfogalmazta. Úgy hiszem, hasznos a nehezebbnek látszó helyzetekről is nyíltan beszélünk, ezért bemásolom ide a gondolatait. Egyben meg is köszönöm neki, hogy kérdezett: szív-ügyem a téma, amiről most szó lesz. Ráadásul, mindig, amikor kérdésre reagálok itt a blogon, célirányosabban írok, ami nagyon megkönnyíti a dolgomat, úgyhogy máskor is kérdezzetek nyugodtan. Köszi, Abi.:)

Van egy kérdésem. Mit gondolsz, ha egy kis falu végén lakunk, hasonló korú gyerekekkel; nem sok kapcsolatunk van, és a gyerekek folyton az oviról, suliról beszélnek, nem lenne jó kipróbálni? Ill. hogy még mindig nem látom magam alkalmasnak, leginkább a rendszertelenségem miatt. Pedig nagyon látom, hogy ez jó, és kell. És hogy működik is, de képtelen vagyok egy egyszerű verset is megtanítani nekik...

Ahogy a gyerek nő, a rokonok és ismerősök között a mindennapi beszélgetésben egyre többször terelődik a szó az ovira és a sulira. A társadalom szinte minden létező forráson keresztül azt sugallja a gyerekeinknek, hogy a világ rendje szerint az életükben el kell jönnie annak a különleges mérföldkőnek, amikor anya szoknyája mellől a kortársak közé kerülnek. Ők egy idő után 'leveszik a szitut', és ennek a valós külső elvárásnak megfelelően elkezdenek vágyakozni a gyerekközösség után.

Nem azért teszik ezt, mert gyerekcsoport, ovi vagy suli nélkül nem tudnak egészségesen fejlődni, hanem mert a környezetük úgy állította be nekik, hogy ez így 'normális'. A felnőttek nem csak normálisnak, hanem a fejlődés egyik jelének is tartják, amikor a kisgyerek intézménybe kerül. ("Nemsokára te is ovis nagyfiú/nagylány leszel!" stb.)

Fontos megértenünk, hogy a gyerekeink nem a szükségletüket fejezik ki, csupán egy társadalmi sugallatra reagálnak, amikor gyerekközösség után vágyakoznak. Mert nem csak az ismerős felnőttek hozzák rendszeresen szóba ezeket a témákat, hanem szinte minden gyerekeknek szóló dolog. A mesék és gyerekfilmek is jobban szeretik a főszereplőt barátok és gyerekcsoport körében megjeleníteni, ahelyett, hogy a gyerekek normális életterében, vagyis családi körben ábrázolnák őket. Mintha minden izgalmas kaland csak szülőktől távol, barátok között történhetne...

Tehát nem belső szükség, hanem külső nyomás hatása, hogy a gyerekek oviba vagy iskolába akarnak menni. Mondhatjuk úgy is: nem csoda, hogy oda akarnak járni, hiszen még a csapból is az ovi meg a suli folyik. Ezt a 'normát' látják maguk körül, ezt kommunikálják feléjük nyíltan is, így adja magát a helyzet, hogy a környezetük értékrendjét átvegyék.

Az őket körülvevő erőteljes propaganda által kívülről mesterségesen fel lett keltve egy igény bennük, és most úgy hiszik, valamiről lemaradnak, ha nem járhatnak oda ők is.

De ezt az igényt nem muszáj kiszolgálnunk. A gyerekeknek sokféle igénye, kívánsága van. Ugyanakkor, magából a kívánságból nem következik egyértelműen, hogy az egy jó és hasznos dolog. A gyerekek kívánnak töménytelen mennyiségű csokit enni, sokáig fenn maradni, új játékot kapni, mindenben önállóan dönteni. De csak mert ezt kívánják, attól még az nem lesz jó dolog, amit kívánnak. A szülő felelőssége minden esetben, hogy megvizsgálja és mérlegelje: hasznos-e az a kívánság a gyermeke számára vagy sem. A szülő feladata, hogy távol tartsa gyermekét mindattól, ami akkor, ott és olyan mennyiségben nem hasznos.

Így van ez az ovi-, és sulikérdéssel is. A szülők felelőssége Isten vezetését megérteni és eldönteni, hogy gyermekeik tanulásának színtere a gyerekközösség lesz-e vagy a család, azaz intézményes oktatásban vagy otthonoktatásban részesítik-e őt. Bármit is döntenek, jellemző módon gyermekük véleményétől függetlenül hoznak majd döntést. Persze, a döntés meghozatala után a kicsit is bevonják a helyzetbe, és arra törekszenek, hogy elfogadja és megszeresse az általuk meghozott döntést, akármi is az a döntés. De nem a gyerek dönti el, hogy milyen közegben folytatja az életét, hanem a szülei, mégpedig a saját meggyőződésük alapján.

Így viszont, nem szükséges kipróbálni egyik oktatási helyszínt sem, hiszen a döntésünk alapja nem az lesz, hogy a gyerekünk mit szeretne, vagy hogy miért könyörög, hanem, hogy mi neki a jó.

Még ha valaki az otthonoktatást választja is, nem azért teszi ezt, mert a gyerekei éveken át könyörögtek neki, hogy tanítsa otthon őket. De miért is könyörögtek volna, amikor születésüktől fogva otthon élnek? Természetes és magától értetődő helyzet, hogy őket a szüleik tanítják: nekik normális dolog családban fejlődni és a 'nagyoktól' tanulni.

Alapesetben élete első pár évében egyetlen kisgyerek sem ismeri az intézményes oktatás modelljét, hiszen mindig is anya és apa tanította őket az élet dolgaira. Ezért, ez nem egy olyan valami, ami után vágyakoznának a gyerekek. Később viszont, a környezetük miatt mégis felkeltődik bennük egy vágy, de ez a vágy nem a családjukra irányul, hanem épp ellenkezőleg: a természetes közegükből egy másikba csalogatja őket... Ideális esetben viszont ez a csalogatás mégsem ér célt, mert 'ideális esetben' nem a gyermeki vágyak a meghatározóak, hanem a szülői döntések.

Nem azért tanítjuk otthon a gyerekeinket, mert nem szerették az oktatási intézménybe járást. Hanem, mert nem tartjuk hasznosnak, hogy a gyerekeink oda járjanak. Ez a döntésünk nem a gyerekeink szimpátiájáról vagy antipátiájáról szól, hanem az oviztatás és az iskoláztatás hosszútávú negatív hatásáról. Részben emiatt a hatás miatt nem akarjuk a gyerekcsoportba járatást választani.

Fogalmunk sincs, hogy a srácaink szeretnék-e az ovit meg a sulit, ha oda járatnánk őket, de ebben az esetben nekünk ez nem is mérvadó. Nekünk szülőként nem a gyerekeink kívánságait kell vég nélkül teljesíteni, hanem a javukra és hasznukra munkálkodni; néha még a kedvük ellenében is. 

Ez persze nem jelenti, hogy az otthontanított gyerekek ne szeretnének otthon lenni. De nem azért vannak otthon, mert szeretnek, hanem azért, mert mi szülők így döntöttünk. Akkor sem küldenénk őket suliba, ha nem szeretnének itthon lenni.:) Inkább megpróbálnánk megszerettetni velük az otthonlétet.


Most lehet, hogy nagyon önkényesen hangoztam, de gondoljunk kicsit bele a másik oldalba is. Vajon azok a szülők, akik iskolába küldik a gyermekeiket, időt szánnak arra, hogy az objektivitás kedvéért kipróbálják az otthonoktatást is, hátha a gyereküknek az jön be jobban? Nyilvánvalóan nem. Ha tehát a suliztatók nem tartják szükségesnek beható tapasztalatokat szerezni az otthonoktatásról, mielőtt döntenének; nekünk otthonoktatóknak miért kellene kipróbálni az intézményes oktatást?

Természetesen nem kell ezt megtennünk, és igazság szerint nem is lehet. Mert a kipróbálás nem ad azonos tapasztalatot, mint amikor elköteleződve belevágunk. Így inkább csak még jobban összekuszálja bennünk a dolgokat, és megnehezíti a döntésünket. Oktatási formát tesztelgetni nem érdemes. A gyerekeket is összezavarja a mi bizonytalanságunk, és mindez hatással lesz arra is, ahogyan utólag értékelik a tapasztalataikat.

Tehát, nem az a megoldás a bizonytalankodásra, hogy kipróbáljuk, melyik oktatási helyszín jön be jobban neki. Hanem, hogy az ő véleményétől függetlenítjük a mi döntésünket.

Sajnos ez a döntés-függetlenítés nem mindig történik meg. Sokan azért íratják korán oviba a gyereküket, mert a kispajti "már nagyon akart menni", és végül a szülők megadták magukat a folytonos nyaggatásnak. Mások azért döntenek így, mert kifogytak az ötletekből: nem tudják, hogyan foglalkoztathatnák őt hatékonyan otthon. És mivel nem eléggé motiváltak, viszont eléggé tanácstalanok; úgy érzik, hogy anyaként ők már nem elegendőek a gyereküknek, mert neki már rendszeres gyerekközösségre is szüksége lenne, nem csak anyára...

Azonban ez nem jó tendencia. Az ilyen szülői döntések ugyanis nem a valós gyermeki szükségletekben gyökereznek. Azzal, hogy a szülő a gyerek kívánságait mérlegelés nélkül megalapozottnak fogadja el, gyakorlatilag a saját felelősségét próbálja áthárítani a gyerekére. Ezt számtalan más esetben nem teszi meg, de az ovi-, és sulikérdéssel kapcsolatban gyakran igen.

Hogyha a gyerekem a konnektorba akar nyúlkálni, vagy ki akar szaladni az útra, nem engedem azt meg neki, bármennyit nyaggat is érte. Nem a gyerek dönt, mert ebben az esetben semmilyen belátással nem tud lenni a tettei következményeit illetően. Azért vagyunk mi a szülők; azért vannak a gondjainkra bízva a gyerekeink, hogy mi legyünk belátással és döntsük el, hogy mi hasznos és mi káros nekik (kissé sok volt a mi...). A testi egészségükkel is, de a nevelésükkel/oktatásukkal/boldogulásukkal kapcsolatban még inkább így kellene vélekednünk.

Isten, Aki azokat a gyerekeket ránk bízta, el fog számoltatni mindenért, amit az Ő nevében a kicsinyeinkkel teszünk vagy nem teszünk. A gyerekeink nem a mi birtokunk, hanem csak letétben vannak nálunk, ameddig felnőnek. Az Úr a maga tetszésére szeretné őket felnövekedni látni: maga Isten szeretne rendelkezni velük, de hogy ez mennyire valósul meg, az attól is függ, hogy ebben együttműködünk-e Vele vagy nem. Muszáj megértenünk, hogy mit akar tőlünk Isten, és fontos a vezetését maximálisan figyelembe venni a gyerekeinkkel kapcsolatos döntéseinkben, így az ovi/suli kérdésben, és annak kipróbálásában is.

Amint előbb írtam, úgy hiszem, az ovit és a sulit igazából nem lehet kipróbálni. De nem is érdemes. Ugyanis minden gyerekközösség kívánatos a kisgyermeknek; kicsit talán olyan módon, mint a fiataloknál a drog: ha már egyszer volt benne része, akkor újra át akarja élni. És egy kevés sohasem elég; még több és még több kell. A probléma az ezzel, hogy a droghoz hasonlóan a gyerekcsoport is nagyon hamar függőséget okoz, és már kicsi mennyiségben is romboló hatású a gyerekek jellemfejlődésére és családi kapcsolataira nézve.

Egy drogos nem biztos, hogy tudja magáról, hogy ő függő, de biztos, hogy nem fogja azt mondani a drogra, hogy az nem jó neki, ezért tartsák távol tőle azt... Bár a példa némiképp morbidra sikeredett, de az analógia egyértelmű. Egy gyerektől nem várhatjuk el, hogy elmenjen oviba vagy iskolába, valamennyi időt eltöltsön ott, aztán elgondolkozzon és azt mondja: "anya, ne vigyél engem többet, mert én ott gyerektársaság-függő lettem, és ez káros lesz rám nézve is, meg a veled való kapcsolatomra is..."

Ahhoz, hogy a gyerekünk negatívan nyilatkozzon az iskoláról, igencsak intenzív rossz tapasztalat kell (pszichés trauma, durva megszégyenítés, testi veszélyeztetés) vagy tartós sikertelenség a tanulásban. Kicsi az esélye annak, hogy ezek bármelyikével komolyabban szembesülne a gyermekünk, ha rövid időre próbaképpen beíratnánk oviba/suliba. A függőség, és a környezet megszokása viszont igen hamar kialakulna. Tehát, ha elviszem a gyerkőcöt az intézményes oktatást kipróbálni, akkor lehet, hogy azt fogom tapasztalni, hogy a kezdeti beilleszkedési idő után megszereti a közeget és az oda járókat. Barátságok épülnek, és naná, hogy nem akar majd lemondani erről... Pedig attól még, hogy szereti, nem biztos, hogy hasznos is neki.

Éppen azért akarjuk gyermekünket otthonoktatni, hogy a család legyen az ő közege és élményeinek központja- mert ez a jó a neki. Nem az a jó neki, ha mások formálják őt a családtól elszakítva. Azért írtam így, mert ez ennyire kizárólagosan működik. A gyerekközösségnek ugyanis megvan az a nagyon negatív hatása is, hogy kizárólagos. Ha egy gyerek bekerül, akkor onnantól kezdve számára a felnőttek társasága másodrangú lesz: a kortársai jobban fogják érdekelni, mint a szülei, és a 'barátai' érdekesebbek lesznek, mint a családja.

Persze, ettől még nem fogja megutálni a szüleit vagy 100%-ban mellőzni a testvéreit, így ez a folyamat kezdetben könnyen rejtve maradhat a szemlélő előtt. Az intézménybe kerülő kisgyerek átmenetileg jobban is ragaszkodhat a családtagokhoz, mint amikor még csak otthon volt, hiszen az új helyzet miatt rájuk, mint gyermekélete egyetlen biztos pontjára tekint. Azonban, ha jobban megvizsgáljuk a helyzetet, egyértelművé válik, hogy gyerekközösségbe kerülve többé nem a család lesz az életközege. (Hét közben jóformán csak hálni jár haza...) Ezért nem a szülei fogják befolyásolni, hanem a barátai, valamint azok a mesehősök és tinisztárok, akiket a társai követnek.

A gyerekcsoport mindenképpen éket ver a szülő-gyermek kapcsolatba. Így az ő értékrendje észrevétlenül fog a kortársak értékrendjéhez hozzáformálódni, és ez csak annak nem szúr szemet, aki szülőként nem képvisel merőben más értékrendet, mint a világ.

Ha otthon akarod tanítani a gyerekeidet, akkor nincsen arra semmi szükség, hogy kipróbáld az ovit meg az iskolát. Ha bizonytalan vagy abban, hogy az otthonoktatás neked való-e, akkor nem kipróbálásra, hanem Isten vezetésére van szükséged! Az Úr mindenkinek készséggel ad bölcsességet, de e bölcsesség elnyerésének van egy feltétele. A feltétel az, hogy előre elkötelezd a szívedet arra, hogy az útmutatás szerint fogsz eljárni. Vagyis Isten bármit is mondjon, te engedelmesen meg fogod tenni, amit mond.

Ha nem ezzel a szándékkal indulsz neki, akkor nem fog szólni hozzád az Úr, ez egy szellemi igazság, egy törvényszerűség. Isten hallgatása jogos ilyenkor, hiszen, ha nem akarsz engedelmeskedni, akkor nem is valódi bölcsességet kerestél.

Ha pedig valakinek közületek
nincsen bölcsessége,
kérje Istentől,
aki mindenkinek készségesen
és szemrehányás nélkül adja;
és megadatik néki.
De kérje hittel,
semmit sem kételkedvén:
mert aki kételkedik,
hasonlatos a tenger habjához,
amelyet a szél hajt és ide s tova hány.
Mert ne vélje az ilyen ember,
hogy kaphat valamit az Úrtól;
a kétszívű, a minden útjában
állhatatlan ember.
(Jakab 1:5-8)

A rendszertelenség pedig nem akadálya az otthontanításnak. Vannak eredendően rendezett emberek, és van a többség...:) Szerintem nagyon sokan nem vagyunk eredendően rendezettek, de azért ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy működőképes módon vezessük a háztartásunkat, és neveljük a gyerekeinket. Amikor és amennyire szükséges, annyira meg lehet tanulni a rendezettséget. Ez mindenkinél egyéni tanulási folyamat, de a fejlődés egyikünknél sem lehetetlen. Biztató tudni, hogy nem egyedül és nem magunktól változunk: valójában az Úr az, aki minket átformál, és Ő kegyelmes és hosszútűrő. Tehát, ha változnod kell a rendezettség terén, ahhoz az impulzust Istentől fogod megkapni a családoddal és az otthonoddal folyamatosan szembesülve.

Az otthonoktatás nem arról szól, hogy valami nemlétező ideálhoz kell felnőni. Az otthonoktatás valóságos, gyakorlati, és nagyon családbarát: nem egy mérce megütéséről, hanem Istenről és rólatok szól. És persze minden család másképpen csinálja, hiszen mindenki másmilyen... viszont mindenki hozott anyagból dolgozik.:)

Kaptunk ugyanis személyeket magunk köré, és mindenkinek megvan a vérmérséklete, személyisége. Az egymással való kapcsolataink is különböző szintűek és adottak. Ugyanakkor, ezen tényezők egyike sem állandó, hiszen a keresztény család Jézus jelenlétében dinamikusan formálódó család! Amikor ránézel a családodra, akkor lásd meg, hogy bár most előtted vannak nagyon konkrét dolgok és helyzetek, de Az, aki a génjeiteket megformálta, bármikor képes a jellemet is a saját dicsőségére formálni. És Ő teszi is ezt folyamatosan azokkal, akik engedik Őt munkálkodni.

Ne felejtsd tehát el, hogy nem egyedül leszel otthon, hanem a Világ Ura megy veled, és Ő formálja a családtagok mindegyikét a többieken keresztül, az Ő Igéjének fényében.

Egyikünk sem tökéletes, és nem hiszem, hogy vannak olyan önjelölt otthonoktató családok, akik a kezdetektől fogva teljes magabiztossággal állítják, hogy nekik ez az egész biztosan menni fog, mert ők annyira szuperek. A legtöbbünk, ha nem mindenki, csupán azzal a bizonyossággal indul bele, hogy tudja: Isten akarja, hogy otthonoktasson ÉS ő is ezt akarja. Sejti, hogy valamiben jó, valamiben meg kevésbé, s vannak különféle koncepciók a fejében, hogy hogyan szeretné majd csinálni. Aztán elkezdi... és rendszerint az első tapasztalata nagyon más lesz, mint amire felkészült. De telnek a hetek és hónapok, lassan belerázódik... s előbb vagy utóbb rájön, hogy az otthonoktatás nem is az oktatásról szól.

Pedig kezdetben a legtöbbet ezzel a résszel foglalkozunk, hogy ez hogyan lesz; nem pedig az otthonnal, hogy az hogyan lesz...

Egy idő után kegyelemből lassan az is feldereng, hogy az otthonoktatás sokkal jobb és sokkal több és sokkal személyesebb valami, minthogy száraz analízissel ki lehessen fejezni, vagy hasonlítgatni a sulival. Mert az otthonoktatás elsősorban nem pedagógia, időmenedzselés, kreativitás, rendszerezettség, hanem emberi kapcsolatok, életközösség és szeretet-közösség.

A családban, egymással, Isten jelenlétében.

Mivel elsősorban életközösség, ezért a hangsúlyt az alkalmasságban ide kellene eltolni. Ha alkalmas vagy arra, hogy családban élj, ha alkalmas vagy a keskeny úton követni Jézust, akkor alkalmas vagy otthonoktatni is. Persze, ez még nem garantál semmit, sőt, igazából egyáltalán nincs semmi emberi garancia semmire. Az otthonoktatást el lehet rontani. Lehet, hogy mi is fogunk hibázni. Lehet, hogy sokszor el is bukunk majd. Pedig a tét hatalmas, és ha tönkretesszük a gyerekeink életét, akkor csak magunkat hibáztathatjuk majd a végén... Ezért van szükség Isten kegyelmére, újrakezdési lehetőségre, bűnbocsánatra és vezetésre mindennap, amíg ezen az úton járunk (meg amúgy is, de otthonoktatóként ez hatványozottabban igaz).

Az Úr hűsége a mi sziklaszilárd bizonyosságunk, és ez az otthontanítás egyetlen garanciája.

Tehát, nem mi tesszük működőképessé; nem nekünk kell alkalmasnak vagy elég jónak lenni ahhoz, hogy belevághassunk, hanem azt kell meglátni, hogy az Úr tartja a kezében a dolgokat itthon is. Ő az, Aki napról napra vezet. Nem magunkra nézünk, mert nem érdemes- hanem csak az Úrra. Aki utánunk nyúlt a sáros fertőbe, amiben voltunk, Aki megtisztított és újra megtisztít a bűneinkből, Aki új életet, mennyei örökséget adott. Ő megígérte, hogy a világ végezetéig velünk marad.

Nem az a kérdés, hogy alkalmasnak érzem-e magamat, hanem hogy meghallottam-e a hívást és hajlandó vagyok-e lépni az Úr után hitben. Ez vakhit. Ezt jelenti, bízni az Úrban. Ő ha elhív, akkor vezetni is fog, és ha Ő vezet, akkor nem fogod megütni a lábadat a kőben, mert megőriz. Csak te is tarts ki Mellette hűségesen.

Értelmemmel nem tudom befogadni, hogy az otthonoktatás életközössége milyen sokféle dimenzióban gyakorol hatást a családunkra. Nem tudom megfogalmazni, de érzem ezt. Érzek belőle érintéseket, amiket néha meg tudok fogalmazni, de gyakran nem. Bár ebben élünk mindennap, az otthonoktatás hatásának teljességét nem látjuk át. Azt csak Isten látja. És ezért nehéz arról beszélni, hogy miért jó az otthonoktatás és miért nem a suli, mert az előbbi sokkal több, mint az utóbbi negatív hatásainak ellenpólusa.

És igazából nem tudod kipróbálni egyiket sem. Az oktatás/tanítás részét igen, de senki sem az miatt csinálja azt, amit csinál. Hanem az életközösség miatt csináljuk. Ezért bírják ki az ovit anyjuk jelenléte nélkül a gyerekek. Ezért vannak el a suliban a nagyobbak. És ezért működik az otthontanítás. Az életközösség miatt. De egyáltalán nem mindegy, hogy milyen életközösségről beszélünk, sem hogy ennek az életközösségnek milyen hatása van egy keresztény családból érkező gyermekre... Na, ebben összehasonlíthatatlanul pozitívabbat nyújt az otthonoktatás, mint az oktatási intézmények.

Minden nagyobb döntésünk hitkérdés is egyben. Annak a kérdése, hogy neked ki a fontos. Vitathatatlanul nagy a nyomás a környezet részéről, az ismerősök részéről, a társadalom részéről: hangosan és ellentmondást nem tűrően harsogják a közszájon forgó tévhiteket. De nem szükséges figyelembe venni ezeket a fórumokat. Mint ahogyan nem kell a gyermekünk szeszélyeire sem bízni a döntést. Érte lépünk, de bölcsen kell tennünk, mert sok múlik a lépésünkön.

Amit mi, szülők eldöntünk, azt tudnunk kell 100%-ban felvállalni a gyerekeink előtt; illetve azt képviselni kell az ismerősök és a világ felé is. Lehet, hogy nagyon kelleti magát a lehetőség, de mégsem muszáj kipróbálni a pudingot ahhoz, hogy tudjuk: mi nem akarunk enni belőle. Mert a puding próbája valójában nem is az evés, hanem... a döntés.

Nekünk nem a társadalmat, hanem egyedül Jézus Krisztust kell követnünk. Ő megmutatja a jó utat, amin járnunk kell, és megtanít azon az úton járni. Ő maga az Út.



6 megjegyzés:

  1. Az egyértelmű, hogy a gyereknek nincs meg a szükséges háttérinfója még, így a szülő dönt. A drog példánál maradva. Ahhoz, hogy eldöntsem jó -e nekem vagy sem, nem fogom kipróbálni.Olyanok véleményére bízom magam akik abszolút mérvadók a témában, akikben maximálisan megbízom. Nem utolsó sorban látni a rengeteg negatív, romboló hatását a drogoknak (is, és az intézményes oktatásnak is. Ismeritek biztosan a mondást: Az okos ember más kárán tanul.)Az oo esetében szintén az Úr, a Szentírás az absz. mérvadó nekünk.
    Van még dolog amit nem próbáltam, és nem is fogok kipróbálni, és a gyerekeimnek sem engedem, mert biztosan tudom, hogy nem érdemes. Számtalan dolog akad ezeken kívül is amikkel megüthetem a bokám. Minek szaporítsam a gyötrelmeimet szándékosan. Ez nem jelenti azt, hogy a gyerekek saját bőrükön nem tanulhatnak, csak nem ilyen kaliberű ügyekben.:)
    Halvány lila gőzöm nincs hogy fog ez nálunk működni,de szeptemberben kezdünk élesben(1.o.). A szembe szél nagyon erős, de bizakodunk, és szüntelen imádkozunk.
    HajniM

    VálaszTörlés
  2. HajniM, a legjobb dolog és egyben a legelemibb megtapasztalás hitben járni az Úrral a hatalmas háborgó tengeren! Mindig emlékeztesd magad, hogy a kavargó mélység alattad sosem érhet fel az Istennel, Aki kéz a kézben jár veled.

    Lehet, hogy te még nem látsz semmit, de Isten igen! ő majd tanácsol és vezet, és jó lesz mindaz, mert végtelen bölcsességgel és végtelen szeretettel teszi ezt. És otthonoktatni jó.:)

    Én is az Úrban bízom, mert mi egy 1. meg egy 3. osztályos lurkóval kezdjük a következő tanévet, sőt, előtte is lesznek még megmérettetéseink. Isten jó és nem hagy el.

    Hajni, jövő nyáron referáljunk egymásnak, hogy a halvány lila ködből hogyan lett erős megtapasztalás.:)

    VálaszTörlés
  3. A bejegyzés első felére reagálva (ha hosszú a bejegyzés kétszerre olvasom, mert a szemem ilyenkor már fáradt :))

    Mikor megtudtam, hogy anya leszek azonnal tudtam, hogy nem akarom, hogy intézménybe járjon. Azonban olyan erős volt rajtam a nyomás (senki sem támogatott még a családban sem, és a szomszéd nénik is feltétlenül szükségesnek tartották, hogy jó irányba tereljenek), hogy a 3. év betöltése után beírattam oviba Zs.-t.

    1 hetet sem maradt. A pár nap történései annyira megerősítettek, hogy utána már meg sem halottam a kórust (csekélység a többi dologhoz képest, de az a pár nap óta ismeri Zs. a "kurva" és a "hülye" szavakat, amiket azért szerencsére nem használ).

    A két év alatt, amit tankötelesként itthon töltöttünk bizonyította a környezetünknek, hogy nem lett a gyerek sem antiszociális, sem "tanulatlan".

    Úgy gondolom a "pudingról" (sarkítva), ha allergiás vagyok a mogyoróra nem eszek mogyorós pudingot, mert kóstoló nélkül is tudom, hogy ártani fog :)

    VálaszTörlés
  4. Bergamott, köszönöm, amit leírtál. A személyes vonatkozásotok elgondolkodtatott.

    Sajnálom, azt a majdnem egyheti rossz élményeteket. Nekünk kb. másfél havi élmény van: az elsőszülött ennyi ideig járt oviba. Nem volt pozitív... Mi nem azért vittük el Dodát, mert el akartuk, hanem mert minket félrevezettek. Azt mondták ugyanis a hivatalban, hogy nem lehet felmentést kérni (sőt, szerintük otthonoktatni sem... na persze). Erre megszeppentem, és elvittük a gyereket oviba. Minden porcikám tiltakozott, mert a férjemmel akkor már egy ideje tudtuk, hogy otthon szeretnénk tanítani a gyerekeinket, de akkor még csak egyetlen embert ismertem, aki hozzánk hasonlóan oo-t tervezett (olyat, aki már gyakorló otthonoktató volt, senkit), így ő adott tanácsot. Végül másfél hónap után nem vittük többet.

    Igaz, hogy a puding próbája nem az evés, de ha valaki ennek ellenére mégis enni akar, akkor számolnia kell azzal, hogy esetleg rossz szájízzel távozik a pudingos kehely mellől. Ez nagyobb eséllyel fordul elő, ha valaki allergiás is arra az ominózus mogyorós pudingra...:(

    VálaszTörlés
  5. Az előző hozzászólásom félreérthető. Bocsánat,ha valakit megbántottam az így utólag olvasva kioktatónak tűnő írással.
    "Van még dolog amit nem próbáltam, és nem is fogok..." Ez a drogra vonatkozik.
    Sajnos mi is oviztattuk a fiunkat anno novemberig.
    Nagyon bánjuk már, és borzasztó érzés utólag okosnak lenni. Igazság szerint mi nem voltunk kezdetben ilyen biztosak a dolgunkban. Csak később lett világos nem tudok felelősséget vállalni az egész nap távol levő,pedig rám bízott gyerek fejlődéséért. Mi a nem okosok közé tartozunk, mert a saját hibánkból kellett tanulnunk.:(
    HajniM

    VálaszTörlés
  6. Hajni, szerintem nem volt kioktató az előző kommented, de ha te így érezted, akkor jó, hogy írtál.:)

    Az előbbi hozzászólásod kapcsán ez jutott eszembe: a múlt elmúlt, és Isten nem kárhoztat érte. Mindig azzal a bölcsességgel döntünk, amivel adott pillanatban rendelkezünk, és nem a mostani fejjel. Ezért nem érdemes utólag emésztődni azon, hogy hogy lett volna, ha nem úgy lett volna, ahogyan volt- mert a mi történt, megtörtént.

    Elsőszülötteink megjárták az ovit, de többet nem követjük el ezt a hibát. Most már bölcsebbek vagyunk, de a bölcsességünk azon a tapasztalaton is nyugszik, hogy a gyerekeink megjárták az ovit.

    Persze a puding próbája nem az evés, de ha már ettünk, az is egyfajta életbölcsesség, tapasztalat.:) Hogyha nem a saját meggyőződésünk és Isten egyértelmű vezetése ellenében döntöttünk helytelenül az ovi-kérdésben, hanem mert az akkori bizonytalan meggyőződésünkből és bölcsességünkből ennyire telt, akkor ne sajnáljuk, ami történt, mert Isten ezt így tervezte el. Néha kellenek a saját bőrön megtapasztalt sajgó fájdalmak, hogy utána nagyobb meggyőződéssel ragaszkodjunk Isten útjaihoz és az buzgóbban keressük az Ő vezetését nehéz helyzetekben.

    Ez a bejegyzés elsősorban nem azért íródott, hogy rosszul érezzük magunkat, mert valamilyen okból mi mégis megkóstoltuk az ominózus pudingot. Én nem akarok senkit kárhoztatni, nincs is jogom hozzá, Isten pedig nem teszi, mert Ő irgalmas.

    Inkább az a kérdés, hogy aki pont most van abban a kísértésben, hogy kóstolással szerezzen tapasztalatokat, ahelyett, hogy szilárd döntést hozna; őt inspirálja-e ez a poszt arra, hogy elvesse a kóstolás gondolatát, s ha kell, több időt fordítson a bizonyosság megszerzésére.

    A másik dolog, hogy Bergamottnak, neked és nekem sem voltak túl jók az oviba járatással kapcsolatos tapasztalataink. De mi lett volna, ha pozitívak lettek volna? Nekünk 'könnyű' dolgunk volt, mert a gyerekeink tapasztalatai megerősítették a meggyőződésünket, mely szerint az ovi nem jó hely a gyerekeinknek. De mi lett volna, ha élvezték volna az ottlétet? A poszt erről is szól, hisz a gyermekeink tapasztalata nem annyira mérvadó, mint a meggyőződésünk.

    (Persze, ha a gyerekünk tapasztalata negatív, akkor az nekünk is fáj, és ezt a fájdalmat figyelembe vesszük a döntésnél, de mégis jobb, ha a meggyőződés alapján döntünk, mint tapasztalatok alapján.)

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok