Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2010. május 10., hétfő

Otthonoktatás egy édesanya szemével - Interjú Jean Potter-rel



A konferencia előtti utolsó interjú következik, a harmadik előadóval, Jean Potter-rel. Jean sok éve gyakorló otthonoktató anyaként osztja meg értékes tapasztalatait veled és velem.


*** *** ***

Oliver: Szia, Jean. Annyit már tudunk rólad, hogy 7 gyermeket neveltél fel, ami azt gondolom, nem kis kihívás lehetett. Megosztanád velünk, hogy hogyan tartottad kézben az időtöket? Milyen időbeosztást követtetek?

Jean: Akkor kezdtünk otthonoktatással foglalkozni, amikor a hatodik gyermekünk megszületett. Mivel végzettségemet tekintve tanár vagyok, úgy szerveztem a gyermekeimet, ahogy az iskolában is tettem. Ez annyit tesz, hogy ideje volt a tanulásnak és egy megadott időbeosztást követtünk.

Gyermekeim 3 óra alatt befejezték az aktuális tanulásukat – még a délelőtt folyamán, így a délutánjuk szabad volt. Gyakran mentek át ilyenkor a szomszéd kisfiúhoz játszani. Ahhoz, hogy ez így működhessen, tartanunk kellett magunkat az időbeosztásunkhoz.

Amikor ötödik és hatodik gyermekünk is iskoláskorú lett, a legidősebbek dolgozni mentek: egy szendvicsbárban dolgoztak, naponta pár órát. Jókedvvel tették ezt és hamar megtanulták, hogy dolgozniuk kell és pénzt keresni ahhoz, hogy a céljaikat elérhessék. Otthon, az USA-ban, a főiskolai/egyetemi tanulmányok hatalmas terhet jelentenek a családi költségvetés számára. De azzal, hogy munkát vállaltak, ezt a terhet csökkentették, és folytathatták tanulmányaikat felsőfokú intézményekben.

Oliver: Ez jól hangzik. Ezen a délutáni pluszmunkán kívül bármilyen más módon szervezted az otthoni feladatokat? Sikerült némelyik házimunkát átadni nekik, hogy csökkentsék a rád nehezedő terheket?

Jean: Nagyon hamar mindenki önellátó lett: megtanultak önállóan felöltözni, hajat fésülni, fogat mosni stb. Ezen kívül mindig volt mellettem egy segédszakács, egy szennyes-felelős, egy mosogatógép-felügyelő és így tovább. Emiatt sohasem érezte egyikünk sem, hogy túl sok teendője lenne.

Amikor leárazás volt a helyi zöldségesnél, elmentünk, bevásároltunk, és egy nagy halom zöldséggel tértünk vissza. Ezután leültünk és együtt készítettük elő a zöldségeket a fagyasztáshoz. Egyik alkalommal, amikor épp a babot fejtettük, a szomszéd kisfiú átjött és annyira megtetszett neki az, ahogyan együtt dolgozunk, hogy örömében felkiáltott és csatlakozott a munkához. Tudjátok, sok kéz sokat elvégez és a nehéz munkát könnyűvé teszi...

Oliver: Ez így igaz. Volt mégis olyan, hogy túlterheltnek érezted magad? Mit tettél ilyenkor? Milyen tippet adnál a túlterhelt anyáknak?

Jean: Minden reggel 20 percet sétáltam egymagam. Ilyenkor a férjem vigyázott a gyerekekre. Segített, hogy kiszakadjak a mindennapi rutinból és lássam a kinti világot. Ez sok erőt adott.

Reggel a gyerekekkel is elmentünk sétálni – úgy, mint általában azok a gyerekek, akik reggelente iskolába mennek. Amikor hazaértünk, akkor kezdődött a tanulás. A reggeli séta jó indítója volt a napnak.

Némelyik szombatot kikértem „szabadnapnak” és elvonultam egy könyvvel. A férjem vállalta a felügyeletet ilyenkor.

Oliver: Ezek nagyon jó tippek! Hogyan tanítottad a gyermekeket a biblikus életre?

Jean: Habár a Bibliát ugyanúgy kezeltük, mint bármely más tankönyvet (bibliaverseket tanultunk, tényeket memorizáltunk, tanulmányokat végeztünk, projekteket készítettünk), a legtöbbet mégis a való életben tudtam átadni. Amikor csak konfliktushelyzet adódott, lehetőségem volt a bibliai gondolkodásmód bemutatására.

Egyszerűen arról beszélgettünk ilyenkor a gyerekekkel, hogy a Biblia mit tanít ebben a helyzetben, és hogy mi lenne a legjobb megoldás. Ezek voltak a legértékesebb „órák”. Ugyanakkor igyekeztünk tevőlegesen is részt venni feladatokban pl.: gyülekezeti projektekben.

Kerestük a lehetőségét annak, hogy segítsünk embereknek. Gyakorlatban akartuk megélni hitünket. A gyermekek gyakran használták a tehetségüket pl.: a zenei tudásukat a közösség javára. Amikor idősebbek lettek, vállalták, hogy vigyáznak a kisebb gyerekekre.

Oliver: Melyikük vállalta ezt szívesebben? A fiúk vagy a lányok?

Jean: Ez természetesen nem volt kötelező. Két lányom született tanító, szóval nekik ez könnyű volt, de egyik fiunk is sikeres volt ebben a feladatban.

A gyülekezetünkben csomó kisgyerek volt, akik fel-le rohangáltak a felnőttek között. Mondanom sem kell, hogy figyelni a másikra vagy beszélgetni, szinte lehetetlen volt ebben a közegben. A fiam fogta és bevitte őket egy szobába. Hamarosan azt tapasztaltuk, hogy nincs zajongás és nincs lökdösődés. Odamentünk az ajtóhoz és belestünk…

Kiderült, hogy a szoba átalakult baseball pályává: a gyerekek ott játszottak együtt. Egy idő után egyfajta belső, titkos klubbá vált ez a szoba.

Oliver: Na, ezt biztos élvezték a srácok! Térjünk vissza egy pillanatra az időbeosztásra. Mennyire vetted komolyan a napirendet?

Jean: Amennyire csak lehetett, tartottam magamat hozzá. Gyakorolnunk kellet családi szinten, hogy pontosak legyünk. Ez fontos volt, mert az imaházba időben kellett megérkeznünk. Szóval, egy idő után már könnyű volt.

A jó az egészben az volt, hogy a gyerekek is ráálltak a napi rutinra: tudták, mikor, mi fog következni. Természetesen az időbeosztásunk nem volt terhelő vagy frusztráló. Részletes volt, de tartható. Ha olyan program jött, amit nem lehetett máshova szervezni, akkor rugalmasan változtattunk az időbeosztásunkon.

Oliver: Értem. Feleségem megkért, hogy tegyem fel a következő kérdést, de természetesen én is kíváncsi vagyok: mi volt a legfurcsább élethelyzet, amibe akkor kerültél, amikor a családod valahol együtt megjelent?

Jean: Ilyenből nagyon sok van! Az egyik például az, amikor egy cipőboltba mentünk cipőt vásárolni – mindenkinek! Nálunk általában egyszerre mentek tönkre a cipők... Szóval, az egész család együtt ment be a boltba és cipőt kértünk. Az eladó rám nézett és azt kérdezte: „Mind az Ön gyereke?” „Hát, nem a szomszéd gyerekét szoktam vásárolni vinni!” – válaszoltam.

Egy másik alkalommal az imaház felé menet, az autópályán mellénk ért egy autó. Láttam, hogy az anyósülésen utazó hölgy számolja, hogy hányan ülünk az autóban...

Oliver: Ez jó! Jean, köszönöm az interjú lehetőségét!






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szívesen olvastátok