A konferencia előtti utolsó interjú következik, a harmadik előadóval, Jean Potter-rel. Jean sok éve gyakorló otthonoktató anyaként osztja meg értékes tapasztalatait veled és velem.
*** *** ***
Oliver: Szia, Jean. Annyit már tudunk rólad, hogy 7 gyermeket neveltél fel, ami azt gondolom, nem kis kihívás lehetett. Megosztanád velünk, hogy hogyan tartottad kézben az időtöket? Milyen időbeosztást követtetek?Jean: Akkor kezdtünk otthonoktatással foglalkozni, amikor a hatodik gyermekünk megszületett. Mivel végzettségemet tekintve tanár vagyok, úgy szerveztem a gyermekeimet, ahogy az iskolában is tettem. Ez annyit tesz, hogy ideje volt a tanulásnak és egy megadott időbeosztást követtünk.
Gyermekeim 3 óra alatt befejezték az aktuális tanulásukat – még a délelőtt folyamán, így a délutánjuk szabad volt. Gyakran mentek át ilyenkor a szomszéd kisfiúhoz játszani. Ahhoz, hogy ez így működhessen, tartanunk kellett magunkat az időbeosztásunkhoz.
Amikor ötödik és hatodik gyermekünk is iskoláskorú lett, a legidősebbek dolgozni mentek: egy szendvicsbárban dolgoztak, naponta pár órát. Jókedvvel tették ezt és hamar megtanulták, hogy dolgozniuk kell és pénzt keresni ahhoz, hogy a céljaikat elérhessék. Otthon, az USA-ban, a főiskolai/egyetemi tanulmányok hatalmas terhet jelentenek a családi költségvetés számára. De azzal, hogy munkát vállaltak, ezt a terhet csökkentették, és folytathatták tanulmányaikat felsőfokú intézményekben.
Oliver: Ez jól hangzik. Ezen a délutáni pluszmunkán kívül bármilyen más módon szervezted az otthoni feladatokat? Sikerült némelyik házimunkát átadni nekik, hogy csökkentsék a rád nehezedő terheket?
Jean: Nagyon hamar mindenki önellátó lett: megtanultak önállóan felöltözni, hajat fésülni, fogat mosni stb. Ezen kívül mindig volt mellettem egy segédszakács, egy szennyes-felelős, egy mosogatógép-felügyelő és így tovább. Emiatt sohasem érezte egyikünk sem, hogy túl sok teendője lenne.
Amikor leárazás volt a helyi zöldségesnél, elmentünk, bevásároltunk, és egy nagy halom zöldséggel tértünk vissza. Ezután leültünk és együtt készítettük elő a zöldségeket a fagyasztáshoz. Egyik alkalommal, amikor épp a babot fejtettük, a szomszéd kisfiú átjött és annyira megtetszett neki az, ahogyan együtt dolgozunk, hogy örömében felkiáltott és csatlakozott a munkához. Tudjátok, sok kéz sokat elvégez és a nehéz munkát könnyűvé teszi...
Oliver: Ez így igaz. Volt mégis olyan, hogy túlterheltnek érezted magad? Mit tettél ilyenkor? Milyen tippet adnál a túlterhelt anyáknak?
Jean: Minden reggel 20 percet sétáltam egymagam. Ilyenkor a férjem vigyázott a gyerekekre. Segített, hogy kiszakadjak a mindennapi rutinból és lássam a kinti világot. Ez sok erőt adott.
Reggel a gyerekekkel is elmentünk sétálni – úgy, mint általában azok a gyerekek, akik reggelente iskolába mennek. Amikor hazaértünk, akkor kezdődött a tanulás. A reggeli séta jó indítója volt a napnak.
Némelyik szombatot kikértem „szabadnapnak” és elvonultam egy könyvvel. A férjem vállalta a felügyeletet ilyenkor.
Oliver: Ezek nagyon jó tippek! Hogyan tanítottad a gyermekeket a biblikus életre?
Jean: Habár a Bibliát ugyanúgy kezeltük, mint bármely más tankönyvet (bibliaverseket tanultunk, tényeket memorizáltunk, tanulmányokat végeztünk, projekteket készítettünk), a legtöbbet mégis a való életben tudtam átadni. Amikor csak konfliktushelyzet adódott, lehetőségem volt a bibliai gondolkodásmód bemutatására.
Egyszerűen arról beszélgettünk ilyenkor a gyerekekkel, hogy a Biblia mit tanít ebben a helyzetben, és hogy mi lenne a legjobb megoldás. Ezek voltak a legértékesebb „órák”. Ugyanakkor igyekeztünk tevőlegesen is részt venni feladatokban pl.: gyülekezeti projektekben.
Kerestük a lehetőségét annak, hogy segítsünk embereknek. Gyakorlatban akartuk megélni hitünket. A gyermekek gyakran használták a tehetségüket pl.: a zenei tudásukat a közösség javára. Amikor idősebbek lettek, vállalták, hogy vigyáznak a kisebb gyerekekre.
Oliver: Melyikük vállalta ezt szívesebben? A fiúk vagy a lányok?
Jean: Ez természetesen nem volt kötelező. Két lányom született tanító, szóval nekik ez könnyű volt, de egyik fiunk is sikeres volt ebben a feladatban.
A gyülekezetünkben csomó kisgyerek volt, akik fel-le rohangáltak a felnőttek között. Mondanom sem kell, hogy figyelni a másikra vagy beszélgetni, szinte lehetetlen volt ebben a közegben. A fiam fogta és bevitte őket egy szobába. Hamarosan azt tapasztaltuk, hogy nincs zajongás és nincs lökdösődés. Odamentünk az ajtóhoz és belestünk…
Kiderült, hogy a szoba átalakult baseball pályává: a gyerekek ott játszottak együtt. Egy idő után egyfajta belső, titkos klubbá vált ez a szoba.
Oliver: Na, ezt biztos élvezték a srácok! Térjünk vissza egy pillanatra az időbeosztásra. Mennyire vetted komolyan a napirendet?
Jean: Amennyire csak lehetett, tartottam magamat hozzá. Gyakorolnunk kellet családi szinten, hogy pontosak legyünk. Ez fontos volt, mert az imaházba időben kellett megérkeznünk. Szóval, egy idő után már könnyű volt.
A jó az egészben az volt, hogy a gyerekek is ráálltak a napi rutinra: tudták, mikor, mi fog következni. Természetesen az időbeosztásunk nem volt terhelő vagy frusztráló. Részletes volt, de tartható. Ha olyan program jött, amit nem lehetett máshova szervezni, akkor rugalmasan változtattunk az időbeosztásunkon.
Oliver: Értem. Feleségem megkért, hogy tegyem fel a következő kérdést, de természetesen én is kíváncsi vagyok: mi volt a legfurcsább élethelyzet, amibe akkor kerültél, amikor a családod valahol együtt megjelent?
Jean: Ilyenből nagyon sok van! Az egyik például az, amikor egy cipőboltba mentünk cipőt vásárolni – mindenkinek! Nálunk általában egyszerre mentek tönkre a cipők... Szóval, az egész család együtt ment be a boltba és cipőt kértünk. Az eladó rám nézett és azt kérdezte: „Mind az Ön gyereke?” „Hát, nem a szomszéd gyerekét szoktam vásárolni vinni!” – válaszoltam.
Egy másik alkalommal az imaház felé menet, az autópályán mellénk ért egy autó. Láttam, hogy az anyósülésen utazó hölgy számolja, hogy hányan ülünk az autóban...
Oliver: Ez jó! Jean, köszönöm az interjú lehetőségét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése